Észak-Magyarország, 1996. november (52. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-16 / 268. szám
ÉM-imtergú __________ H ogy meddig táncolhat egy táncművész? A sors kegyetlen tréfája, hogy harminc körül érik be művészileg, amikor fizikailag kezd elindulni lefelé. II. oldal ÉM -riport ____________ É n londiner voltam a szállóban. Mennyi cipőt kellett kitisztítanom! A művésznő minden szám után átöltözött, mégpedig a londinerek sufnijában. III. oldal Műhely__________________ T ompa Mihályt kortársai még a legnagyobbak között emlegették, az utókor viszont már csak kegyeletből ad helyet a papköltő néhány művének az antológiákban. VII. oldal Köd Fotó: Dobos Klára A hét emberei Vizsolyi István és neje akik hivatásból szülők Halmos Ildikó A Vizsolyi házaspár egy éve mondta ki a boldogító igent, de már hat éve örök hűséget fogadtak egymásnak. Egyiküknek sem első házassága ez, de úgy tűnik, most mindketten tökéletes társra leltek - és négy gyermekre is. Bár csak ma teszik le a hivatásos nevelőszülői vizsgát, évek óta „szülősködnek”.- Mindez úgy kezdődött hogy az első házasságomból született két gyermekem, Szabolcs és Nelli - vág bele a történetbe Vizsolyi István, miközben bevezet sajóládi házuk nappalijába.- Elváltunk, és nagy csapásnak éreztem, hogy csak minden második hétvégén láthatom őket. Mentek a hétköznapok, de nagyon hiányzott a gyermek. Mások is látták rajtam, és mondogatták, nősüljek meg, de én elhatároztam, csak akkor, ha találok valakit, aki szintén szereti a kicsiket. És összetalálkoztam a mostani feleségemmel.- Színházba készültünk az ismerőseimmel, de én hamarabb odaértem. Álldogáltam a színház előtt, és azon gondolkoztam, jól esne egy kávé. Ahogy ezen morfondíroztam, megjelent István. Valahogy szóba elegyedtünk, ittunk egy kávét, és búcsúzáskof felírta a tenyerére a telefonszámomat. Két nap múlva felhívott. Hát így kezdődött. Ezután évekig együtt éltek.- Akkor már túl voltam egy váláson, a második férjemet elvesztettem, nem akartam túl gyorsan beleugrani egy új házasságba - folytatja Katalin -, István gyermekeivel kölcsönösen megkedveltük egymást, de nem elégedtünk meg azzal, hogy csak kéthetente vagyunk szülők. Nekem sajnos nem lehet gyerekem, ezért úgy döntöttünk, magunkhoz veszünk egy kislányt. Az egészségügyi vizsgálatok, környezettanulmányok után került hozzánk a három és fél éves Mónika.- Úgy szeretjük, mintha a saját gyermekünk lenne - így István. - Ha arra gondolok, milyen volt, amikor először megláttuk... Bementünk az intézetbe, és ott aludt a kiságyban. Aztán, amikor felébredt, rögtön hozta, és mutogatta a kis ruháit, mindenét kihordott. Másnap, harmadnap is bementünk. Tudtuk, hogy rövidesen hazavi- hetjük, be azért majd’ megszakadt a szívünk, amikor elváláskor a nyakunkba ugrott, és kö- nyörgött, vigyük magunkkal. Később pedig mindketten úgy gondolták, jó lenne Mónika mellé egy testvér. Sőt, jelentkeztek a hivatásos szülők számára indított tanfolyamra. De még előtte magukhoz vettek három kislányt: Brigittát, Kittit és Szandrát.- Olyanok, mint az orgonasípok. Négy-, hét- és nyolcévesek - mutatja a fényképeket István. Mikor arról kérdezzük, mi alapján választották ki őket, szinte felháborodva válaszol.- Nem a piacra mentünk, hogy a kofáknál válogassunk! Persze, nekik is el kellett bennünket fogadniuk.- Ezek a gyerekek szinte mind lelki sérültek. A kis Mónika is, amikor a valódi szüleiről beszél, azt mondja a rossz apa, a rossz anya... A három testvérrel sem volt könnyű az elején. Szandra elsőben évismétlő lett, de a következő évben a legjobb minősítést írták a bizonyítványába. Vagy a kis Mónika. Az első időkben sírt, kiabált, kapaszkodott a szoknyámba, ha idegen jött hozzánk. Félt, hogy elviszik. Most már sokkal magabiztosabb - mosolyog a feleség.- Nem is tudom megfogalmazni, mennyire a szívünkhöz nőttek. Mónikát talán sikerül örökbe fogadnunk, de a három kislányt elvileg bármikor elvihetik tőlünk a szüleik... Pedig már édesanyának és édesapának szólítanak bennünket. Kezdetben persze nem így volt- emlékszik vissza Vizsolyiné.- Mónikának eleinte Katka néni és Pista bácsi voltunk. Úgy egy hónap múlva anya és apa lettünk. Majd egyik nap azt kérdezte, szólíthat-e édesanyának és édesapának, mert az olyan szép. Az a kicsi lány fogalmazott így. Lassan a többiek is átvették ezt a megszólítást. És ahogy anyák napján verset mondtak, és átadták a rajzaikat... Vizsolyiék tervezik, még két gyermeket vesznek magukhoz. A vizsga után István szeretne hivatásos nevelőszülő státust kapni, felesége nem hagyja ott a munkahelyét.- Mi nmn ebből akarunk megélni. Nem is kérdezem, mennyi fizetést adnak majd - mondja István. - Eddig is megvolt mindenünk, anyagi gondjaink hál’ Istennek nem voltak, csak a gyerek hiányzott. Most vannak, és így teljes az életünk. Szakmai alapon Görömbölyi László lsem tudom, hogy a népjóléti miniszter (egyelőre az újragondolás stádiumában lévő) lemondásának okai között mekkora súllyal szerepel a kórházi ágyak számának csökkentése; de az elég nyilvánvalónak látszik, hogy nem ez a magyar egészségügyi ellátás átszervezésének legsikeresebb akciója. Pedig milyen szépen indult ez is - minden illetékes egyértelművé tette: szakmai alapon döntenek a fölöslegesnek ítélt kórházi ágyak „leépítéséről". Miután aligha vonható kétségbe, hogy az egészségügyi struktúra jelentős átalakításra szorul, a kényszerűen bekövetkező fájdalmas döntésekre ez adhatott némi gyógyírt: megfontoltan, ésszerűen, jövőbe mutatóan történik mindaz, ami történni fog. Aztán jött az első meglepetés: a KÉPLET. Magam a matematika nagy tisztelője vagyok, hiszek e tudomány sokoldalú alkalmazhatóságában; de az azért meglepett, hogy voltak, akik komolyan gondolták: egy megye lakosságának ellátásához szükséges kórházi ágyak számát meg lehet határozni matematikai formulával. Elég sokan vélekedtek így ahhoz, hogy az ötletből törvény szülessen, s ezáltal a képlet a szakmaiság konkrét megnyilvánulásának rangjára emelkedjen. Jó, lehet, hogy az én fantáziámmal, vagy éppen matematikai tájékozottságommal van baj, s mégis lehet képletbe foglalni a szükséges ágyak számát. Miért ne lehetnénk jóhiszeműek, s miért ne gondolhatnánk: a szakértők majd szakértő módon alkalmazzák, tartalommal töltik meg a formulát. Igen ám, de jött az újabb meglepetés: a viták bizonyos pontján (mert viták természetesen voltak) a fenntartó önkormányzatokra hárult a döntés felelőssége. Lehet mondani, hogy ez a decentralizálás, a helyben-döntés lehetőségének mintapéldája - csakhogy szerencsétlen mintapéldája. Hogyan tudnának politikusok, a közélet szereplői érdemben dönteni egy rendkívül komplex szakértelmet feltételező kérdésben? Azt gondolom, sehogy. Legfeljebb a piaci alkudozások mechanizmusával. Elegánsadban, talárt szalonképesebben fogalmazva: a különböző erejű érdekcsoportok hálójában vergődve. Itt ugyanis nem helyi kérdésről van szó! Az egészségügyi rendszert minden részletével, a részletek egymásra hatásával országos méretekben, város és megyehatároktól függetlenül kell alkalmassá tenni a huszonegyedik századi szolgáltatásra. Hogyan lehet azt az önkormányzatnak eldöntenie, hogy az adott megyében hány belgyógyászati, sebészeti és így tovább ágyra van szükség? Döntse el ezt az egészségügy működtetéséért felelős intézmény (ha valaki nem tudná, ez a Népjóléti Minisztérium), s vállalja döntésének minden konzekvenciáját. Nem volt hajlandó vállalni, áthárította a felelősséget a fenntartókra. Aminek folytán a helyi közélet szereplői kerültek nehéz, megoldhatatlan helyzetbe, ők váltak a bírálatok tárgyává - merthogy nem tettek meg mindent valamely kórház vagy osztály megmentéséért. Nem csodálható, sőt, természetesnek mondható, hogy a döntés nem született meg. Majd a szakma, a megyei, vagy végső soron az Országos Egészségbiztosítási Pénztár dönt. Szakmai alapon? Dehogyis! Financiális szempontok szerint, tudomásul véve a pénzügyi korlátokat: '97 januárjától ennyi és ennyi (lásd KÉPLET!) ágyat tudnak finanszírozni. S végül még egy adalék a szakmaisághoz. Eleget hallhattunk az edelényi kórház kálváriájáról (nem akarok a jós szerepében tetszelegni, de régóta biztosra vettem, hogy ez az intézmény esik áldozatul a racionalizálásnak- éppen a csekély érdekérvényesítő képessége miatt), s hallhattunk arról is, hogy Edelénnyel szemben a másik tüdőkórház, a miskolci Szent Ferenc kerül előnyösebb helyzetbe. Aztán nyilatkozott a Szent Ferenc igazgatója- nekik ugyan valóban csak két ágyat kell „leadniuk", de hogy emögött micsoda felfordulás rejlik, azt elképzelni se tudja egy kívülálló. Merthogy nemcsak ágyszámcsök- kentésről, de a belső szervezet átalakításáról is rendelkezik a döntéshozó. Aminek következtében a Szent Fe- rencben drága pénzen, frissen fejlesztett részleget kell megszüntetni, újat létrehozni, egy kisebb kórházra való orvos marad állás nélkül... Az igazgató szerint mindez felér a vagyonherdálással. A szakmaiság jegyében. Libben az egész történetben nem az a tragikus, hogy megszűnik az edelényi kórház. (A közvetlenül érintettek számára persze ez a legfontosabb, de lássuk be: ilyen léptékű átalakításnak mindig vannak vesztesei.) A tragikus az, hogy nincsenek világos - szakmai! - érvek, amelyek egyértelműek, amelyek védhetőek. S ezzel ismét sikerült hozzájárulni ahhoz, hogy leértékelődjön egy fogalom, amelynek pedig kiemelt értéket kellene képviselnie egy teljesítményre alapozott társadalomban. D
