Észak-Magyarország, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-22 / 247. szám
Vili ÉM-ünnep Október 22Kedd 0 ;<*«**$ ***«•<? . ;• ; Meí«1“"' Eltör«** s Köszönetét mondunk Fazekas Sándor alsózsol- cai olvasónknak, aki megőrizte a korabeli újságokat, és köszönjük a Herman Ottó Múzeum segítségét, hogy rendelkezésünkre bocsátották az archív felvételeket. HMMHI ;;*rv- WtM-' ÉgÉSttste®«.;:' Ónodvári Miklós: Naplóm i „Nekünk ebből elég volt" Október 25. Csütörtök p KÉSZLET A D IMA VÁG MUNKÁSAINAK KÖVETELÉSEIBŐL „Mi a DIMÁVAG Gépgyár dolgozói figyelemmel kimerve országunk általános politikai és gazdasági helyzetének alakulását, megállapítjuk, hogy semmi- esetre sem lehetünk megelégedve a jelenlegi helyzetlei. Nagy örömmel üdvözöltük és üdvözöljük most is az első, szabad légkörben született nyilvános prokla- mácionkban - az MDP Központi Vezelőségének júliusi határozatát. Sajnálattal állapítjuk meg azonban, hogy országunkon belül a demokratizálódás, a múlt bűneinek jóvátétele és a jobb jövő kialakítása, nem halad biztató ütemben, sőt véleményünk szerint sok esetben stagnál, egyhelyben topog. Felelősségünk tudatúban kijelentjük, hogy ez az állapot tarthatatlan. Mi, a DIMÁVAG Gépgyár dolgozói 11 évig tűrtük, néha ökölbeszorult kézzel, könnyező szemmel, de szótlanul, hogy miként akarják egyesek szervezetten a part. a nép érdekeire hivatkozva semmivé tenni ködbe (oszlatni mindannyiunk legszentebb vágva. i -/ i.ilumu.- nagy ügyét és a munkásosztály vezető szerepet és becsületét. Hosszú éveken keresztül a munkásosztály ügyének es akaratának leple alatt követték el a személyi kultusz, ma még meg nem nevezett képviselői, égbekiáltó igazságtalanságait. Az üzemekből berendelt és előre megszövegezett táviratokra hivatkozva gyilkolták le népünk legjobbjait, juttattak másokat börtönbe és sodorták az országot e súlyos válság szélére. Nekünk ebből elég volt. Mi nem akarunk többé egyes vezetők önkényét alátámasztó, mindent megszavazó és mindent eltűrő tömeg lenni. A mi népünk, közte a DIMAVAG dolgozói is, megérett arra, hogy végre a saját kezébe vegye országa sorsának irányítását. Le kívánjuk szögezni, hogy nem akarunk és csírájában el is fojtunk minden esetleges kapitalista restaurációt, bármilyen ilyen irányú törekvést. Mi szocializmust akarunk, de a mi sajátos magyar viszonyainknak megfelelően, ami tükrözi a magyar munkásosztály, a magyar nép érdekeit és legszentebb nemzeti érzéseit...” (Megjeleni az Eszakmagyarország 1956. október 25-i rendkívüli kiadásában) Két ellenséges csoport néz egymással farkasszemet. A katonák a mi oldalunkon vannak, velünk éreznek, barátkozunk egymással és a forradalomról beszélgetünk. Az államvé- delmisták az épület különböző részein húzódnak meg, fegyverük élesre van töltve, tüntetőén többször előveszik és megfélemlítésünkre mutogatják. A honvédek azonban biztatnak:- Ne tartsatok semmitől. Ha összetűzésre kerül sor, mi leszünk az elsők, akik lefegyverezzük őket. Csak tartsatok ki továbbra is elvetek mellett, mi vigyázunk rátok. A félelem, a halál azonban mégis ott lebeg felettünk. A civilruhába bújtatott banditák megkétszerezett éberséggel figyelik mozdula-. tainkat. A délelőtti nagy felvonulás több mint 40.000 embert mozgatott meg Miskolcon. Ennél szebbet elképzelni sem tudok és ennek minden mozzanatát leírni akkor sem tudnám, ha minden erőmet és tehetségemet megfeszíte; ném. Szinte pillanatok alatt nemzetiszínu zászlóerdőbe borult a város. Nemcsak a középületek, hanem a lakóházak tetején és ablakaiban is zászló lengett. Ahogy közeledtek Diósgyőr felől a tüntetők, úgy teltek meg emberekkel az erkélyek, s ablakok, s úgy bontották ki mindenfelé sorra a piros-fehér-zöld zászlókat. Mindenütt leállt a munka. A város főutcáján senki sem maradt a házakban. Mindenki kint tolongott. A felvonuló tömeg is egy mozgó, hullámzó zászlóerdő volt. Legalább 15 ezer zászló lengett az emberek kezében. Szinte megfoghatatlan, hogy honnan vettek elő ennyi magyar zászlót, hiszen az elmúlt évek során egy-egy tömegmegmozdulás alkalmával szinte alig-alig láttunk már nemzetiszínű lobogót. A tömeg Kossuth-nótákat énekelt, s jelszavakat hangoztatott. S amerre elvonultak, dübörgő taps fogadta őket és könny szökött az emberek szemébe. Sírtak a felnőttek, sírtak a fiatalok és örömében könnyezett mellettem egy összeölelkezett honvéd és rendőrtizedes. Soha még ilyen egyöntetű és fegyelmezett felvonulás nem volt Miskolcon. Ezt nem kellett szervezni. Ment és vonult mindenki a szíve és magyar érzése szerint. Én a Kazinczy- utca sarkáról néztem végig a felvonulást. A nyomdából szaladtam ki (ezen a napon is az én nyakamba szakadt a különkiadás), de az egyetemistákkal való találkozáson részt vett barátaim mondják, hogy a szabadságvágynak, a magyarságnak és a hazaszeretetnek egyedülálló és legnagyszerűbb példája nyilvánult meg október 25-én Miskolcon. Aki ott volt és látta ezt, vagy maga is résztvevője voj' sohasem felejti el. A diósgyőri munkásság képviselői és az egyetemisták itt olvasták fel az egyetemi diákparlament 11, illetve a DIMÁVAG 21 pontját, s foglaltak egységesen állást azok követelése mellett (...) Miskolcon ezen a napon csap legmagasabbra a Gerő- és Hegedűs-rendszer elleni gyűlölet, ezen a napon követelik határozottan az orosz csapatok azonnali kivonását az országból. A középületekről és emlékművekről leszedik, megsemmisítik a feliratokat, elégetik a koszorúkat. A Petőfi-szobornál igazi magyaros és felejthetetlen emlékű tüntetés volt. Figyeltem az embereket, mindenki könnyezett, amikor Nagy Attila elszavalta a Talpra magyar-t, s amikor végétért a vers, szinte egyszerre hullámzott át a tömegen a refrén:’Esküszünk. hogy rabok tovább nem leszünk.’ (...) Bent a nyomdában már nyomtatják a Kos- suth-címeres röplapokat, amelyeken á sztrájk- felhívás szerepel. Á fiatalok teherautókat állítanak meg, s indulnak útba Pest felé. Jelszavuk: ’Segítséget Pestnek!’... ’Mars ki ruszki!’ Később azonban a város határán kívül állam- védelmisták tartóztatják le őket, s kísérik vissza Miskolcra... (Megjelent, az Eszakmagyarország 1956. november 4-i számában) Pl t-s da\oroban covetevnistáka ° ;agga\ egyje. kcrüN fc^ehaU8ató' * ^ a forga^ ipari egyetek -^borral, »«. mer var ^an tenni volt zarva ***aäÄ“ ' •«■paa» \ Szom^^edésben ... H t DY Fkkknc ... . Októberi március Láng ilyen magasra még nem csapott ezernyolcszáznegyvennyolc óta; kenyérféltés hajszolta kényszer, a szabadságvágy friss szele csiholta. Amit széttiportak Világosnál miről azóta egyre beszéltek, de ígéretbe szőtt f ondorlattal nap-nap után becsapták a népet. A nép korbácsot font nyomorából. Szélesre tárta vágya kapuit. Szavát az ég és pokol visszhangozza: nem farkas falja itt a fiait. Tetteinek jaj többé nem gátja. Zászlót bontottak piros-fehér-zöldet, Szíveddel együtt emeld magasra és takard be vele ezt a véres földet. (Megjelent az Eszakmagyarország 1956, október 31-i számában) <iá nehez\egf«bb hogy irányig® val nagy, ? i. (arm*yítjük km&y^Tni kasban«» Esza rrU'fíl nában boO „lei írás állati nJxorein '
