Észak-Magyarország, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-22 / 247. szám
Október 22., Kedd ÉM -ünnep III D Segítse a magyarok Istene!- Nem ötven már az, hanem ötvenkettő! De azért érti, mire gondolt az embere. Térül-fordul, s máris előkerül az aranyévfordulót őrző album és a magnószalag. Még szabadkoznak is: videó nem volt. Miközben nézegetjük a családi képeket. Lidikéből előtörnek az emlékek:- Mi mindég olyan szerencsétlenek voltunk. Annak idején, már csak egy hét volt hátra az esküvőnkig, ki is hirdették a templomban, mikor megjött a behívó. Mondtuk a papnak, aki azt tanácsolta, hogy házasodjunk össze, mert az a biztos. Délelőtt tizenegykor kitűzte az esküvőt délután egy órára. Anyósomnak megvittek a hírt, aztán hogy ment haza apósom a kendermagvetésból, rászólt, hogy öltözzön át, mert mindjárt jön a menyük. Honnan az égből lenne nekünk menyünk, hüledezett apósom... Az anyám meg gyorsan gulyást meg mákostésztát főzött, az volt a mi lakodalmi eledelünk. Másnap meg már vitték is a férjemet a vonat tetején az első túzvonalba. Ót hónapig volt oda... Keresztülmentünk mi mindenen, épp’ csak a húsdarálón nem... Mikor a férjem Szerencsen kapott állást, termésfelügyelóként, egy olyan szobában laktunk a két gyerekkel, hogy az ágy alja volt szinte a spájz. Mikor kértem a főnökét, hogy legalább Ujhelybe tegyék át, hogy közelebb lehessünk a szüléimhez, akik öregek voltak és ellátásra szorultak, azt a választ kaptam, hogy: „Hogyisne, ez az egy becsületes kirendeltségem van!” Mondjuk ez nem volt egy rossz jelző az uramra nézve - mosolyodik el.- Nem baj mái- semmi, csak hogy a házasságunk jól sikerült! - akasztja meg az elbeszélést Tompa Sándor. De azért csak megtudjuk: a házasságból két leány született. Tériké 46-ban, csakhogy amint Lidiké mondja, közben koponyanyomást kapott. Nehezen végezte el az általános iskolát, intézetbe pedig nem adta az édesanyja. „Ne kacagjon az én gyermekemen senki!” Azóta is velük él, magát ellátja, sőt már néha az öregek is rászorulnak a segítségére. A húga, Zsuzsa 54-ben jött a világra, egészségesen. Jó tanuló volt, kijárta az óvónőképzőt Patakon. A félje többekkel kft.-t alakított: egy ital- és egy7 vegyesboltot visznek. Az unokák egyike egészségügyi főiskolára jár Pesten, a másik lány Miskolcon másodéves egyetemista. Az aranylakodalmon persze mind itthon voltak, akárcsak minden karácsonykor. Tompa Sándor beteszi az emlékkazettát a magnóba. Remeg a keze. A szalagról megszólal a lányaik hangja. Maga gyártotta rigmussal köszönti édesanyját és édesapját: „...te tanítottál megállni az élet viharában...” A barázdált arcokon egyszerre csordul le a könnycsepp. Szaloczi Katalin „...Én nem akarom itt minden vélem történt dolgokat felsorolni, de ami ezerkilencszázötvenhat- ban történt, az má' nékem is sok volt..." (Előfizetőjük: Tompa Sándor, Tiszakarád) Tompa Sándor magyar ember. Azon az őszön elszavalt egy verset, máig sem tudja, ki írta, de a magyar feltámadásban bizakodó sorokat még most is őrzi emlékezete. Magyarok, csak egy percet e hazáért! Álljunk egy percig mozdulatlanul, némán, Ezalatt szálljon lelkünk északra, délre, keletre, nyugatra. Ölelje át forró szeretettel szétdarabolt hazánk Magyar vérrel áztatott szent rögeit. Gondoljunk azokra a jeltelen sírokra, Melyek szerte a világban Magyar hősök porladó csontjait takarják. Ok érettünk áldozták fél egyetlen életüket. Csókoljuk meg lélekben azokat a kis magyar gyermekeket, Könnyes szemű anyákat, felhős homlokú férfiakat, Akik még ma sem beszélhetik szabadon Hon foglaló őseink zengzetes beszédét. A trianoni gyalázat határán átáramló testvérszeretetünk Vigyen biztatást a még ma is Bilincsben vergődő magyar testvéreinknek. A magyar szellem, a magyar akarat, Karunk acélja, szívünk honszeretete És a magyar lélekben szárnyaló ősereje Elhozza még szám unkra a dicsőség fényében sugárzó Boldog jövendőt. Mert Isten teremtette Magyarországot. Magyar feltámadást kívánok! Segítsen a magyarok istene! Tompa Sándor csak akkor jut szóhoz, mikor Lidiké kimegy a konyhába, hogy valami kínálnivalót hozzon a vendégeknek.- Nyolcán voltunk gyerekek, öt fiú és három lány. Mindössze hat hold földdel, így inkább abból éltünk, hogy7 apánk mellette fuvarozott is. A hat osztályt mindannyian elvégeztünk. Amikor a legkisebb öcsém iskolás volt, az apám innen hetven kilométerre hordta a követ a Tiszáról. Egyszer elment Jónás jegyzőhöz, hogy mit csináljon a gyerekkel, nincs cipője, amibe eljárjon. A jegyző meg azt felelte: dobja a lék alá! A legidősebb bátyám egy évet járt ugyan a pataki gimnáziumba, de aztán kivették a szüleim, mert nem bírták tovább a tandíjat, ami akkor egy tehén ára volt. Én szerettem a könyveket. Mentem az eke után, úgy tanultam. Mindent elolvastam, ami csak papíron elém került. Tizenkilencben levente lettem, nemsokára ifjúvezető. Mindig szerettem élen járni, még sítáborba is elvittek jutalomból. Aztán hogy a feleségemmel összekerültünk, hat hold földecskét mi is összegyűjtögettünk. Azt meg negyvenötben elvették. Nem maradt, csak egy tehe- necskénk. Az asszony a két gyerek szájától hoi’dta el a tejet. Tompa Sándor előbb terményadminisztrátor volt, majd raktáros lett a be- szolgáltatatás idején. De mint mondja, senkivel se tudott rosszat tenni. Nem tudta elvenni az utolsót, még inkább kicserélte másra, jobbra a gabonát: „mert mindenkit úgy meg tudtam sajnálni”. Az ’56- os eseményekről így mesél: Nagy árat fizetett érte. Munkahelyéről elbocsátották, és a sátoraljaújhelyi börtönbe zárták mint veszélyes ellenforradalmárt . Igaz, rövidesen szabadon engedték, de a következő esztendőben március 15., április 4. és május 1. tájékán ismét begyűjtötték néhány napra.- Máma ha megölnek egy embert, nem olyan nagy bűnös az elkövetője, mint ő akkor, hogy elmondott egy verset - mondja Tompái Sándorné, Lidiké. - Ötvenhatban kiváló dolgozó lett, ötvenhét- ben meg már menesztették. Föl-fölnézett az égre, s ha elérte volna a csillagot, hát biztos lekapta volna... Találkozás a tiszakarádi Tompa Sándorral, aki elszavalt egy verset- A verselés hozzátartozott az életemhez; Verseltem a templomban, a leventébe’, gyakran hívtak vőfélynek is. Ahogy minden faluban, ötvenhatba’ itt is megmozdultak. Én nem csináltam egyebet, mint elmondtam: a Magyarok, csak egy percet e hazáért! verset. Utolsónak vittek be az újhelyi fegvház 92-es cellájába. Negyvenen voltunk egy szobában, persze vécé nem volt, ott kosztoltunk, ahol a szükségünket végeztük.- Éjszaka vertek fel álmunkból - emlékszik vissza a felesége. - A téesz teherkocsijára rakták föl az uramat. Én meg mentem utána a töltésen. Aztán visszafordítottak, mert kijárási tilalom volt. Hajnalban aztán csak megint utána mentem. Mondták, tíz percet késtem, mert már elvittek Ujhelybe. Megkérdezték tőlem, szerintem nem kell-e bevasalni, nyugton fog-e maradni.- Hogy hazajöttem, még vagy negyven évig oda-odavágták: „Mi újság, Talprama- gyar?”. így csúfoltak, olyanok, akik talán még azt sem tudták, hogy ki is írta a Talpra magyarl-t. Meg ellenforradalmár úrnak szólítottak. Elmehettem volna én is Amerikába, mint az öcsém vagy' a sógorom, de én szerettem a hazámat... No, de hagyjuk ezt, nem jó a sebet vakarni, ami már behegedt - mondja Tompa Sándor, aztán felesége felé hajlik. - Beszéljünk inkább arról az öt- venévi rabságról, amit mellette töltöttem le! - mosoly'og cinkosan. Lidiké azonnal kijavítja: Holdi János Egy kedves ismerős. Még mindig friss, eleven Lillafüred, egy hete nem esik. Igaz, már integet november és nagy hirtelenjében Ady Endre verssorai csengenek a fülembe: „Párizsba tegnap) beszökött az Ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen...' Hát itt Lillán is délben a fénylő napsütésben, kósza, őszi szagú szellők futkároznak, fenn az ég- hasadék kékségében bárányfelhők űzik egymást: A presszó előtti asztalok egyikénél ülök. Jó elnézegetni a fiatalok robbanó vidámságát, nők, lányok, asszonyok szűk nadrágba zsúfolt, pipiskedő, ringó fenekét- domborulatait, a fekterigók lefelröppenő mozgását, szóval mindazt, ami körülvesz ebben a csodás környezetben. Hirtelen lecövekel mellettem egy velem egykorúnak látszó férfi, és nevemen szólít. Nézek rá, magas, ősz hajú, már pocakosodó. Kutatok az emlékezetemben, erőltetem ezt az érelmeszesedé- ses agyamat, semmi! Különben is az arcmemóriám elég labilis, de hát közel ötvenesztendős új- ságíróskodásom alatt rengeteg emberrel ismerkedtem meg. Vajon ki az ezernyi ismerős közül, ő ki leheti- Nem ismersz meg? - kérdezi az ősz hajú, és kínálás nélkül helyet foglal az asztalomnál.- Ne haragudj - tegezem vissza -, de nem!- Gondolkozz: 1957. március 8., este, Tapolca, Szebeni út! Megborzongok. Akkor este tartóztattak le. Öttonnás teherautó platójára kerültem vagy hat pu- fajkás társaságában, és amíg be nem értünk a volt Á VH-ra, állandóan gumibotoztak. Erre az eseményre mindig emlékezni fogok, bármilyen nagyságúvá torzuljon az agy-érelmeszesedésem.- Az akkori estére jól emlékszem- mondom - de ne haragudj, terád nem!- Pedig én is ott voltam a teherautó platóján mint pufajkás. Elönt az indulat:- És van pofád ideülni az asztalomhozII Rámnéz, még mosolyog is:- Emlékezz - mondja -, hogy az úton a verésed közben mit tapasztaltál. Nem vetted észre, hogy az egyik gumiból majdhogynem simogat?- Belevillan az agyamba: valóban, az egyik gumibot éppen- hogy érintette a gerincem, mert azt püfölték, miután lehajolva bele kellett kapaszkodnom a teherautóvezető fülkéjének az oldalába. Az az egy gumibot nem vert, csak érintette lazán, simán a gerincemet.- Tényleg, valaki nem ütött. A börtönben sokat is gondolkodtam ezen.- Reméltem, hogy emlékezel rá- mondja láthatóan megkönnyebbülten - tudod, nekem muszáj volt putajkássá válom. Az apósomat is letartóztatták, fegyveresen vett részt a forradalomban. Közel állt a halálos ítélethez. így próbáltam segíteni rajta, hátha... És megúszta tíz évvel! Ugye érted?- Most hol laksz? - kérdem.- Pesten. Szép családom van, nyugdíjam is kielégítő, a csepeli gyárban voltam művezető. És te?- Vagyok, vagyogatok - felelem- öregesen. Nevet:- Kijöttem most ide, gyönyörködni a pipikben. No, ne tagadd, ismered, a vén kecske meg a só... Van ebbe valami - gondolom - és nézem a pufajkásom kiguvadt szemét. Két lágy ringású negyvenes női fenék vonul előttünk. Az istenek ajándékai... Vagy az ördögöké? 1/ r* * □
