Észak-Magyarország, 1996. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-22 / 247. szám
SI ÉMunnep Október 22., Kedd r Az ’56-os apostolok egyike Kovács Judit Bogár Károly annak a „tizenkét apostolnak” - ahogy az AVH nevezte őket - volt az egyike, akik megfogalmazták a DIMAVAG Gépgyár 21 pontját 1956 októberében. Borzasztó és egyben csodálatos időszakot élt át a forradalom néhány hete alatt - emlékszik- A ’45 utáni időszak sok keserves évet hozott. Egy darabig azt hittük, hogy valamit tényleg el lehet majd érni, de nem így történt. Megaláztatás és félelem szőtte át mindennapjainkat. Elsősorban a normarendszerünkkel voltunk elégedetlenek, egyre jobban zsugorodott az a munkaidő, ami alatt az egyes munkadarabokat el kellett készíteni. Még ’45 előtt általában 108 százalékig illett túlteljesíteni a normát, akkoriban viszont már 1000-1500 százalékos túlteljesítések voltak. Ugyanakkor a kereset nagyon lecsökkent. A szorító tempó miatti idegeskedés mellé társult az állandó szorongás. Egy rossz viccért (Rákosi kopasz feje sok ilyenre adott alkalmat) akár hat hónapra is elvihették .jutalmul” egy-egy drótkerítéses építkezésre a tréfás kedvűeket.- Akkoriban lehetett jegyezni a békekölcsön kötvényeket, és hatalmas propaganda folyt a túljegyzésekért. Aki nem jegyzett - négy ilyen eset volt nálunk —, azt az egész műszak kíséretében „kivezették”, és kilökték a gyárkapun. Úgy, munkásruhában. Táblát akasztottak a nyakába: a dolgozó nép ellensége. Rendkívül irritáló volt az is, hogy a pártvezetőket ugyanakkor semmilyen vétségért nem vonták felelősségre. Ok akármit csináltak, „feljebb buktak”. így jutottak el 1953-ig. Bogár Károly huszonnyolc éves volt akkor.- A fogazóüzem alapszervezeti titkára voltam ’52-től ’54-ig. Két év után fegyelmit kaptam, mert „félremagyaráztam az elméletet”. A lényeg, hogy leváltottak, sőt a munkapozíciómból is el akartak távolítani. ’55-ben a hidegüzemi tömb függetlenített szakszervezeti titkára lettem. Egyre többen jöttek hozzám a dolgozók, anyagi gondjaikkal is. Nekem kellett elbírálni a kamatmentes kölcsönigényeket, amit a vállalat adott, és itt kerültem komoly összetűzésbe az akkori pártvezetéssel. Valakinek akartak adni a mi keretünkből, de én ezt nem engedtem. Ezt a feladatot is elvették tőlem. 1956 távaszához közeledett a naptári"- A munkám során - 70 fiatal segéd patro- nálása volt a feladatom - egyre több problémát ismertem meg. Szeptember 22-én volt egy ifjúsági nagygyűlés, amire már előre készültek, hogy elmondják a gondjainkat, de végül senki nem mert felszólalni. Bennem egyre forrt a düh, hogy miért nem pakolnak ki. Néhány nappal korábban az Irodalmi Újságban találtunk egy verset, Tamási Lajos írta, Keserves fáklya volt a címe. Teljesen rímelt a gyári fiatalok gondjaira. Amikor a várt felszólalások nem hangzottak el, én felolvastam ezt. Akkor aztán Bogár Károly: Elmentünk az ÁVH-ra, hogy ha a tömeg mégis kivonulna, nehogy lőjenek rájuk Fotó: F. A4. nógatás nélkül elindult a hozzászólások áradata. Többen már magukból kikelve ordítoztak. Közben az újságokban mind erőteljesebb cikkek jelentek meg, s a dolgozók is egyre jobban igényelték: a pártbizottság tisztázza előttük a valódi politikai helyzetet. így jött el október 20-a.- Úgy határoztunk, valahogy rábírjuk a párt- bizottságot, tartson egy szabad pártnapot, amikor „fű alatt” lehet zűrösebb kérdéseket is feltenni. De ha csak így előállunk, kinevetnek. Ekkor jött az ötlet, hogy aláírást kellene gyűjteni a dolgozók között, akik kérik, hogy október 25-én ezen a pártnapon tájékoztassák őket mindenről. Másnap reggelre 2000 aláírást gyűlt össze. Az aláírásgyűjtőket azonnal hívatták a pártbizottságra..- Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk föl, előbb megbeszéljük, hogy mit csináljunk, miről is beszéljenek a szabad pártnapon. Na, írjuk le pontokba szedve - javasolta valaki. Volt egy kis „Mi, a DIMAVAG Gépgyár dolgozói követeljük!..." vita, hogy mit írjunk: kérjük vagy követeljük. Aztán maradtunk az utóbbinál: „Mi, a DIMÁVAG Gépgyár dolgozói követeljük!...” Eredetileg 17 pontot írtunk le, azt vittük fel a pártirodára. A hosz- szú tárgyalóasztal mindkét felén falfehér emberek ültek. Mi is féltünk, ők is. Akkor egyikünk felállt, és felolvasta a 17 pontot. A vezetés összesúgott, aztán azt mondták: elvtársak, de hát mi is ezt akarjuk! Erre mindenki megkönnyebbült. Ezen kívül más nincs? - kérdezték. Persze hogy volt, de mi azzal nem akartunk foglalkozni, mert az már nem a gyárral volt kapcsolatos. Nógatásukra azért elmondtunk még újabb négy követelést: menjenek ki a szovjet csapatok, engedjék haza a hadifoglyokat, állítsák vissza a nemzeti ünnepeket, és szálljunk ki a Varsói Szerződésből. Meglepetésünkre készséggel fogadták ezeket is. Mi kék tintával írtuk a 17 pontot, ők pirossal hozzáírták még ezt a négyet. így lett 21 pont. Mikor ilyen szépen rendbe tettük a dolgokat, megkérdezték, hát elvtársak, titeket hogy nevezzünk? Valamelyikük azt mondja a párból, hogy ’18-ban is volt munkásszervező bizottság. Legyetek ti is azok. Elfogadtuk. Ezt is ráírták a papírra. Ok. Később ez a pirossal írt toldalék volt a vádpontok egyik alapja. De mi akkor nagyon örültünk, mert elértük, amit akartunk: 25-én jöhet a pártnap. Nyugodtan hazamentünk, de a délután folyamán a városban már voltak tüntetések, csoportosulások. Este a rádióban hallgattam a híreket, jött Gerő beszéde. Förtelmes volt. A beszéd vége felé már egy-két lövés is hallatszott az éter hullámain keresztül. Másnap reggelre a pártbizottság teljesen meg volt zavarodva. Gyülekezési tilalom volt, tehát nem lehet megtartani a nagygyűlést. Abban maradtak, hogy a 21 pontot sokszorosítva eljuttatják a gyári alapszervezeteknek, s elviszik a testvérgyárakba is.- Visszafelé jövet láttuk, hogy a pártbizottság megyei másodtitkára a kapu tetején áll, a tömeg le akarja szedni, agyon akarja ütni. Akkor mi lehoztuk, bevittük az irodába, és visszamentünk a kapuhoz eloszlatni a tömeget. Hogy megnyugtassuk őket, azt határoztuk el, hogy felküldjük követeléseinket táviratilag a kormánynak. A fel- bolydult tömeg fenyegetően zúgott: ha 12 óráig nem kapnak választ, akkor kivonulnak az utcára. Akkor 11 óra volt, tehát lehetetlenség volt a kérést teljesíteni, de azért megpróbáltuk. A biztonság kedvéért elmentünk az ÁVH-ra, hogy ha a tömeg mégis kivonulna, nehogy lőjenek rájuk. Végül abban maradtunk, hogy személyesen visszük fél Pestre követeléseinket, de a köd miatt csak másnap indultunk. „Kalandos” útjuk volt, a fővárosban akkor már nagy volt a rumli. A társaság nagy része Gödöllőn maradt, csak négyen mentek tovább. Október 25-én csütörtökön érték el céljukat.- Nagy nehezen eljutottunk Nagy Imréhez. Azt mondta: ismeri a követeléseinket, a kormányprogramba is bedolgozza, és ne lepődjünk meg, ha imitt-amott túl is teljesíti. Ezt én később mindenkinek örömmel elmondtam, de aztán nagyon szégyelltem magam, mert a Nagy Imre-per- ben ezt is felhasználták. Szombatra értünk haza, Miskolcon akkor már megtörtént a sortűz. A régi feloszlása miatt újabb megyei munkás- tanácsot kellett létrehozni, amelynek egészségüggyel és iparral foglalkozó egyik alelnöke lett Bogár Károly.- Egy hetünk volt a munkára, november 4-én már bejöttek a „rendcsináló testvéreink”. Ez a hét csodálatos és borzalmas volt egyszerre, tán kétszer szaladtam haza, hogy megvagyok, élek. Enni is csak futtában tudtunk. Aztán vége lett. Bogár Károlyt 1958-ban tartóztatták le, 15 év börtönre ítélték. Három év és két hónap után 1961. április 1-jén egyéni kegyelemmel, három hónapos próbaidőre szabadult Vácról. Útravalóul eligazították: ne menjen oda, ahol már két ember beszélget, moziba, meccsre, színházba járni tilos, a pofont köszönje meg, nehogy visszaadja, mert visszaviszik. A gyárba vissza nem mehetett. Negyven évig nem tehette be a lábát a kapun... Hiteles adatok egy megírandó történelemkönyvhöz Zombori Zoltán Sárospatakon élő'nyugalmazott tűzvédelmi felügyelő hosszú évekig csalódottan látta, mit írnak a történelemkönyvek 1956-ról. Aztán úgy gondolta, papírra veti emlékeit, hogy ezzel is segítse azt a kutatót, aki majd megírja a hiteles történetet. „Végeredményben ezt a pár sor visszaemlékezést azért írtam le, ha valamikor valaki megírja a Miskolcon történteket, kiegészítse a honvédelmi eseményekkel is... Azt is bizonyítani akartam, nálunk voltak olyan tisztek, mint például az ezredparancsnok és néhány beosztottja, akik tudták, hol a helyük, az igaz, a becsületes emberek nagy része megszenvedett emiatt Kádár hatalomra jutása után... Nemcsak olyan katonák voltak ’56-ban az országban, akik a tömegbe lőttek, hanem olyanok is, akik még az életüket is feláldozták, és sokan az életben maradottak közül is feláldozták volna egy szebb és jobb Magyarországért...” Ä következő részleteket Zombori Zoltán „Visszaemlékezéseim az 1956-os eseményekkel kapcsolatban (mint sorkatona) a 3902 Honi Légvédelmi Tüzérezred kötelékében” című 14 oldalas - sűrűn gépelt - kéziratából válogattuk. ,A laktanyában 24-én az egész állomány részére elrendelték az összetartást. Senki nem mehetett ki a városba, a továbbszolgáló tiszthelyettesek és a tisztek részére szálláshelyeket kellett biztosítani. E. százados ezredparancsnok kijelöltette a hálókörzeteket, és így kerültek a gyengélkedőre is tisztek, kiürítettem két betegszobát és ott lettek elhelyezve. Közben az események kezdtek felpörögni: Az első beavatkozásunk kissé felemásra sikeredett, mivel a hadosztályról parancs érkezett: egy csapat fegyveres tart Sajószentpéterre bányászokért, hogy a rendőrség nagy vaskapuját kirobbantsák, mivel a tömeg a lövöldözést meg akarta torolni. A parancs értelmében meg kellett állítani a gépkocsijukat és visszafordítani őket a város felé. G. főhadnagy szólt az egyik őrvezetőnek, hogy vegye a géppisztolyt, és menjen vele ki a laktanya előtti űtra. Útközben megbeszélték a teendőket: a főhadnagy kiáll az útra és megállítja őket, ha nem állnak meg, kilövi pisztollyal az első gumikat. Az őrvezető biztosítja a beavatkozást, de a kapuügyelet mögött is készültségben van néhány ember. A dzsip odaért és meg is állt. A főhadnagy jelezte a vezetőjüknek, hogy forduljanak vissza, tovább nem mehetnek. A kocsin lévő emberek ránk fogták fegyvereiket és a parancsnokuk leszólt, hogy ők továbbmennek és menjenek az útjukból. Erre a felszólításra a főhadnagy kilőtte a gumit, az őrvezetó pedig a géppisztollyal sakkban tartotta a fegyvereseket. Közben az ügyeleti szoba háta mögül megérkeztek a kéa különböző pártállá«ú menekültek, és ami legfontosabb, hozták az újságot, mei/ abban az időben a vidéket értesítette a legfrissebb fővárosi hírekről. Az újságot minden nap ugyanaz az egyetemista lány és fiú hozta, úgy hogy őket már személyesen ismertük. így látta egy sorkatona szükségben lévők és a kb. 8-10 főt bekísérték az ebédlőbe. Míg zajlott a fent leírt esemény, ment a jelentés a hadosztályra, hogy a fegyveresek feltartóztatva, bekísérve a laktanyába, mi legyen a további sorsuk? Z. alezredes hadosztályparancsnok újabb utasítása értelmében a következőket kellett teljesíteni: a gépkocsijukat meg kellett javítani és üzemanyaggal feltölteni; míg a fenti munkákat elvégzik, E. százados ezredparancsnok vendégelje meg őket, és szívélyesen beszélgessen el velük; engedjék továbbmenni a bányászokért, hogy a rendőrség kapuját ki tudják robbantani...” * „Délelőtt fél tíz körül befutott a budapesti busz, amin jöttek Miután a kollégám lent maradt, én felszálltam a buszra és hozzáfogtam az igazoltatáshoz az autóbusz elején. Mindenki igazolta magát, mivel nagyrészük a valamikori Rajk-per ártatlan áldozata volt, tehát a forradalom kiszabadította őket és igyekezett haza, sőt a legtöbbjüknek már családtagjaik is segítettek, akik felutaztak értük, mivel nagyrészük elég gyenge állapotban volt. A busz végére érve, a hátsó ülésen ült ÁVH-köpenyben egy illető, ami rögtön gyanús lett, mivel hiányzott róla a paroli és a rangjelzés. Amikor az igazolványát ellenőriztem, észrevettem, hogy hamisított, mivel annyi benne maradt, hogy belügyminisztériumi beosztott. Gyanús lett az illető, és felszólítottam, hogy azonnal szálljon le a buszról. Ezt a felszólítást nem hajtotta végre, arra hivatkozva, hogy szóljak az ellenőrző ügyeletes tisztnek, mivel ő őrnagy és csak annak hajlandó a parancsait teljesíteni. Ráfordítottam a géppisztolyt és figyelmeztettem, hogy azonnal lelövöm, ha nem száll le, mivel háború van, és szerintem ő ellenség. Az erélyes felszólításra az illető ’őrnagy elvti’ leszállt nagy fenyegetések közepette és a kollégám bekísérte a szolgálati helyünkre, ahonnan a parancsokunk nem is tárgyalva az illetővel, értesítette a laktanyai ügyeletet. A riadóraj kb. 6 fővel megjelent és az illető kék ÁVH-őrna- gyot gépkocsival levitték az állomási (Tiszai pályaudvari) munkástanácshoz és átadták mint ellenséget. A buszról lejövet elibém állt egy illető, aki szabadult a Rajk-per áldozataiból és megköszönte a határozott közreműködésem, illetve megdicsért a forradalom érdekében végzett munkámért. A Rajk-perből szabadultak - azt hiszem - Szikszóra és környékére utaztak haza a börtönéletből. Jó utat kívántam nekik, és reméltem, az új és jobb életet... „November 1-jén vagy 2-án délelőtt voltam kint szolgálatban, amikor két teherautó érkezett az ellenőrző ponthoz. Szabályosan leállítottam, de akkor már felismertem őket, hogy sárospatakiak. A budapesti harcolóknak és az éhező lakosságnak szállították fel a Patakon és környékén összegyűjtött krumplit, hagymát és különböző élelmiszereket. A parancsnokunk szomszédom volt, K.B., aki a világháborúban mint tüzérszázados teljesített szolgálatot, és több kitüntetése volt, mivel a parancsnoksága alá tartozó tüzéregység több ellenséges harci eszközt megsemmisített. A helyettese szintén jó ismerősöm volt, K. J. órás és műszerész, és még vagy né- gyen-öten kísérték a szállítmányt. Elbeszélgettünk, elmondták az otthoni helyzetet, beszéltek a zempléni hegyekben gyülekező úgynevezett Kummer-féle egységről, mely a vonuló szovjet csapatokra akar lecsapni. Végül továbbhajtottak Pest felé, vitték az élelmet. Mikor jöttek vissza másnap, a kint lévő bajtársam félköltött, és örömmel újságolták, hogy a feladatukat teljesítették, de a fővárosban nagy harcok vannak, mivel az alakulatok egy része és a szovjetek a kommunistákat támogatják...” n fv /f □
