Észak-Magyarország, 1996. augusztus (52. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-24 / 197. szám
II ÉM-hétvége ÉM-interjú Augusztus 24., Szombat Isten - 2000-ben Horpácsi Sándor A z isten fogalom is több ezer éves fejlődés eredménye. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a történelemmel változik, mint maga az ember (is). A zsidó-keresztény Istenhez olyan fogalmak társulnak, mint Mindenható, Bölcs, jóságos, Igazságos stb. A filozófiát - teológiát - mindenkor foglalkoztatta a fogalmak ellentmondásossága, találmányossága. Ilyen ellentmondás például az, hogy ha valóban mindenható és jóságos, akkor miért engedi meg a világban a rosszat, a bűnt. Vagy nem tudta, mit alkot, amikor megteremtette az embert és szabadakaratot adott neki? Darwin a létért való küzdelemként írja le a fejlődést (evolúciót). Minden élőlény része a táplálékláncnak. A bárány lelegeli a füvet, a bárányt megeszi a farkas, a bomló szerves anyagon baktériumok, bacilusok stb. élnek, a bomlástermékekből humusz lesz, amin újra kinő a fű, s a körforgás (átalakulás) nem szakad meg. A tápláléklánc csúcsán a homo sapiens áll, aki mindent elfogyaszt, megemészt, de őt magát semmi - csupán önmaga. így a teremtés legnagyobb talánya az ember, aki - a ragadozókhoz hasonlóan - tele van agresszív ösztönökkel, amelyeket a világ, de legfőképpen önmaga ellen fordít. De miért tűri el ezt a Mindenható Isten, a Bölcs, a Jóságos? Nos, a holocaust óta a kérdés botrányosan aktuálissá vált. Ez foglalkoztatja Hans Jonas-t is, erről szól a 2000 című folyóiratban megjelent, Az isten fogalom Auschwitz után című izgalmas tanulmánya. Csak egy magyarázatot tud elfogadni a jeles filozófus: Isten miután megteremtette a világot, rádöbben annak ellentmondásos voltára önként korlátozza a hatalmát. Magyarán nem szól bele a szabad akarattal rendelkező ember dolgába, azaz a történelembe. Az emberen pedig újra és újra erőt vesz a pusztító agresz- szív ösztön. A holocaust nem az egyetlen, de kitűnő példája ennek. Magát a kiválasztott népet, az említett isten fogalom megalkotóját kívánta elpusztítani, kiirtani. S mindezt eltűrte az Isten. (Mint ahogyan az indiánok, a kambodzsaiak, szerbek, horvátok, bosnyákok stb. mészárlását is). Döbbenetes - és állandó! - élménye ez a létbe kivetett, történelmi embernek. Hans Jonas számára sem csupán teológiai kérdés. Filozófiai fejtegetése szellemes, de aligha mondta ki az utolsó szót a kérdésről. Mint ahogyan a Dalai Láma sem, akivel a lap szerkesztői készítettek interjút. A tibeti főpap bölcs derűvel szemléli a világot, a történelmet, az esendő ember csetlését-botlását. Kevésbé toleráns Tillmann J. A., aki Másvilági megfigyelések címmel adja közre nepáli, tibeti útijegyzeteit. Az Ázsiában látott végtelen nyomor, szenvedés joggal teszi kritikussá az európai utazót, aki jól ismeri a modern civilizáció csődjét, embertelenségét, mocskát is, mégsem tudja elfogadni a buddhizmus sztoikus nyugalmát. Illetve? - fogalmazódik meg az olvasóban a kérdés - lehet, hogy azokat az ázsiai állapotokat csak a buddhizmus fatalizmusával lehet elviselni? Mert segít élni, túlélni, még ha a vegetáció szintjén is. Milyen (rejtett) felismerés segíti újabban a keleti vallások, mítoszok, tanítások gyors terjedését a modern világban is? Az európai kultúra lényege a személyiség tisztelete. Márpedig ma a világ az elszegényedés, a tömegesedés, a kiüresedés felé halad - feltartóztathatatlanul. Ezen mosolyog Buddha olyan rejtélyesen? A hátunkon futkos a hideg. Mert nem tud magyarázatot Balkánra, Európa friss botrányára a liberális amerikai diplomata Warren Zimmermann sem (A jugoszláv válság politikusai). Összegezésként (és közhelyesen) csak azt mondhatjuk, hogy ez a világ bizony nagyon kevés bölcsesség által kormányoztatik. „Azt kapja mindenki, amit megérdemel” Martin Wasik a halálbüntetésről, a törvényhozók lelkiismeretéről mMmMMmmmmmmmmMmmmmmm A halálbüntetés alkalmazása egyébként nem pusztán jogi kérdés, hanem morális dilemma is. Az, hogy az állam elveszi egy ember életét, még akkor sem feltétlenül igazolható, ha az illető a legsúlyosabb bűnöket követte is el Emellett nem lehet kizárni a bírói tévedés lehetőségét sem. A jogharmonizációról tanácskoztak a joghallgatók Fotó: Farkas A4. Gáspár László Magyarország valószínűleg nem csatlakozhatna az európai államok közösségéhez, ha a jelenlegi gyakorlattal szakítva ismét bevezetné a halálbüntetést. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy más országokban is igen nagy nyomás nehezedik a jogalkotókra: Angliában ötévente név szerint szavaznak a parlamentben a legsúlyosabb büntetésről. Amerikában pedig ma több esetben szabnak ki halál- büntetést, mint tíz vagy ötven évvel korábban. Erről beszélgettünk Martin Wasik manchasteri büntetőjogászprofesszorral, aki a héten a Miskolci Egyetemen rendezett T- az európai jogharmonizációval foglalkozó - tudományos tanácskozás vendégelőadója volt. □ Előadásában arról beszélt, hogy mi lehet a büntetés célja. Mennyire egységes az európai államok e kérdésre adott válasza ? • Témám az Európa Tanács (ET) egy olyan jelentéséhez kapcsolódott, amelyik az európai államok eltérő büntető-ítélkezési gyakorlatának elméleti hátterét vizsgálja. E jelentés készítői arra a megállapításra jutottak, hogy közelíteni szükséges az egyes országok gyakorlatát. Nézzük: mi lehet a büntetés célja? Vajon megtoroljuk-e a bűnt, vagy inkább próbáljuk visszavezetni az elkövetőjét a társadalomba? A magam részéről az angliai, úgynevezett meg- érdemlési elv mellett teszem le a voksot. Eszerint a büntetés legyen arányos az elkövetett bűncselekménnyel. Egyszerűbben fogalmazva: azt kapja mindenki, amit megérdemel. Az ET ezzel kapcsolatos egyik legfontosabb megállapítása is azt hangsúlyozza: az ítélet kiszabásakor egyetlen szempont érvényesülhet, hogy a vádlott mit követett el. Vagyis, nem lehet tekintettel lenni az illető nemére, bőrszínére, politikai nézeteire. Ez már ma is igazságszolgáltatási alapelv, ennek ellenére nagyon kevés európai államról mondható el, hogy megvalósította volna gyakorlatában. □ Mi a véleménye: van-e visszatartó ereje a kiszabható büntetések súlyosságának? • A kriminológia mai álláspontja szerint a büntetés csekély számban hat visszatartó erőként az elkövetőkre. □ Igaz ez a halálbüntetésre is? • Igen, véleményem szerint nem bizonyítható a halálbüntetésre elrettentő ereje. így arra sincs bizonyíték, hogy hatásos lenne. Az olyan országok esetében, ahol eltörölték, majd megint visszaállították a halál- büntetést, azt látjuk: nem változott a legsúlyosabb, az élet elleni bűncselekmények száma. A halálbüntetés alkalmazása egyébként nem pusztán jogi kérdés, hanem morális dilemma is. Az, hogy az állam elveszi egy ember életét, még akkor sem feltétlenül igazolható, ha az illető a legsúlyosabb bűnöket követte is el. Emellett nem lehet kizárni a bírói tévedés lehetőségét sem. □ Mégis, szinte valamennyi európai országban erősödik a társadalmi nyomás a halálbüntetés visszaállításáért. Hogyan reagálnak erre a törvényhozók? • Minden parlamentnek szíve joga eldönteni, foglalkozik-e a kérdéssel. De ezt a témát nehéz politikai szintre emelni, mivel - mint mondtam - számos morális problémát vet fel. Két lehetőség látszik megfelelőnek a helyzet kezelésére: a kérdést név szerinti szavazásra bocsáthatják az adott ország parlamentjében. Ekkor a képviselők nem a pártpreferenciákat tartják szem előtt, hanem saját erkölcsi megfontolásaikat. A másik megoldás, hogy népszavazást, vagy valamilyen társadalmi vitát tartanak a halálbüntetésről. Angliában például jó ideje minden ötödik évben név szerint szavaznak ebben az ügyben. A társadalmi nyomás olyan erős a halálbüntetés visszaállítása érdekében, hogy minden ciklusban napirendre kerül a kérdés. Eddig még egyetlen nyílt szavazás alkalmával sem mondtak újra igent, de ez nem jelenti, hogy a jövőben is elutasítják majd a halál- büntetés visszaállítást szorgalmazó indítványt. □ Az Európai Közösséghez társulni kívánó országok vezetői a társadalmi viták során többnyire arra hivatkoznak, hogy a csatlakozás egyik feltétele a halálbüntetés eltörlése. Mint bizonyára tudja, ez Magyarországon is megtörtént. Valóban feltétele a csatlakozásunknak a legsúlyosabb ítélet eltörlése? • Nem tudok olyan jogi szabályozásról, amely előírná ezt. De minden bizonnyal valamennyi tagállam erős nyomást gyakorolna például Magyarországra, ha megváltoztatná mai álláspontját. A csatlakozással kapcsolatos terveik pedig valószínűleg füstbe mennének a közösség bővítéséről döntő szavazáskor. A kérdés ugyanakkor nem ilyen egyszerű. Az Amerikai Egyesült Államokban ma sokkal gyakrabban alkalmaznak halálbüntetést, mint tíz vagy ötven évvel korábban. Ez azt mutatja: nem olyan egyértelmű a halálbüntetés szükségtelensége. □ Említette, hogy az ET szükségesnek tartja az európai államok jogi gyakorlatának egymáshoz való közelítését. Hol tart ma a büntetőjog harmonizációja? • Ez mondható a legkevésbé szinkronizált jogterületnek. Kivételnek számít a nemzetközi vonatkozású bűncselekmények köre. Ide sorolható a szervezett bűnözés elleni védekezés, a kábítószer-kereskedelem elleni fellépés, vagy a számítógépes bűncselekmények szankcionálása. Ezeket a szabályokat minden bizonnyal önök is átveszik majdani csatlakozásukkor. □ Az európai államok közösségéhez csatlakozni szándékozó államok jogrendszerének mennyire kell hasonulnia a tagállamok szabályozásához? • A büntetőjog területén elég a kooperáció a tagállamok között, de az előbb felsorolt nemzetközi bűncselekmények esetében feltétlenül szükséges az egységes szabályozás. Gyöngyösi Gábor A magyar-magyar nyilatkozat után, amelyet a miniszterelnök is nagyra értékelt, a legnagyobb visszhangot, minden bizonnyal a magyar reformátusok világtalálkozója tudta kelteni, itthon és külföldön. Mivel nálunk a visszhang mindig valamilyen tagadást, félelmet, ellenkezést jelent, a visszhang- talanság pedig közönyt, érdemes néhány dologra felhívni a figyelmet a református magyarok világtalálkozója kapcsán. Elsősorban arra, hogy a találkozó III. volt e nemben, tehát nem a szomszédok bosszantására lett kitalálva. Másodszor arra, hogy a nyílt ellenkezésnél, ellenzésnél is kártékonyabb ködösítés, amelyet a magyar média keltett vele kapcsolatban, világossá teszi, milyen nagy szükség van a hasonló magyar találkozókra, amelyek segítenek megtalálni azonosságtudatunkat, nemzeti összetartozásunk érzését. Harmadszor pedig, a világtalálkozó alkalmat ad arra is, hogy ráébredjünk: nem folytatható tovább az örökös hátrálás, nemzeti, kulturális örökségünk szakadatlan feladása, amit csak az tud érzékelni igazán, akit valóban és közvetlenül megfosztanak tőle. Ami az első kérdést illeti, sajnos, hiányos történelemismeretünk is tükröződik benne. A magyar média ugyanis, ahelyett hogy pótolni igyekezett volna azt a hiányt, amiben történelemoktatásunk évtizedeken át generációkat tartott, mind csak arról beszélt a világtalálkozó kapcsán, ami a millecentenárium egyik fontos rendezvényeként külföldön való lebonyolításával függött össze. Szót sem ejtett viszont arról, hogy a mostani rendezvények helyszíne a magyar reformáció bölcsőhelyével esik egybe, s a magyar reformátusság mit sem tehet arról, hogy ezt a születési helyet később határokkal szabdalták keresztül-kasul. Pedig, ha valamelyest tágítani lehetett volna a magyarságnak saját hazájára vonatkozó történelmi ismereteit, itt lett volna a legjobb alkalom. Sajnos, ez most sem történt meg. Ehelyett viszont a magyar olvasó, rádióhallgató és tévénéző ismét csak szoronghatott amiatt, hogy egy magyar rendezvény belegázol a románság nemzeti érzéseibe. így továbbra is rejtve marad az anyaországi magyarság előtt, hogy a reformáció az erdélyi fejedelemség megalakulásának egyenes egyházi következménye, és főleg annak köszönhető, hogy a fejedelemségből és a Részekből nagyon sok diák tanult a török által megszállt magyar iskolák helyett a krakkói, bécsi és wittembergi egyetemeken, ahol közvetlenül ismerkedett meg Luther reformációjával. Rejtve marad továbbá az, hogy az első refor- mátori rendtartást magyar területen a hatalmas szász város fogalmazta meg még 1542-ben, s hogy rögtön utána, a Részek Szatmár környéki magyarsága Dévai Bíró Mátyás szellemében Luther és Melanchton tanításainak megfelelően magáévá teszi az 1545-ben megtartott első zsinatán, a Confessio Augustana Variata (1540) határozatait. A harmadik nagy magyar reformált terület a Csanádi püspökséghez tartozó Te- mesi bánság, ahol a wittembergi egyetem teológiai doktora, a legtudósabb magyar reformátor, Szegedi Kis István működött, akinek a munkáit Géniben és Bázelben adták ki. Az e területeken működő reformátoroknak is volt köszönhető az 1550-ben Tordán tartott országgyűlés határozata kimondja „kiki az Istentől neki adott hitben megmaradjon, és egyik vallás a másiktól semmi ürügy alatt ne zavartassák”. Pedig ezt a határozatát a tordai országgyűlésnek szokta emlegetni a magyar média, különösen akkor amikor a „másság” iránti türelemre akarja inteni a magyarságot. Most, talán mert a „magyar református másság” iránt nem olyan fogékony, elkerülte a figyelmét ez a lehetőség. Mint ahogy nem szólt, nem hívta fel a figyelmet sem Kálmáncsehi Sánta Márton, sem Szegedi Gergely (első zsoltárfordítónk és énekszerzőnk), sem Mélius Juhász Péter (a magyar Kálvin, debreceni püspök) munkásságára, akik pedig teológiai vitáik közepette is először teremtettek egységet a három részre szakított ország reformátussága között, s akik a keresztény szabadság védelmezői kívántak lenni saját koruk ugyancsak zilált körülményei közepette. Munkájuk erejét, ma is példaértékű mélységét azért is hangsúlyozni kellett volna, mert a befolyásuk alá tartozó erdélyi és részekbeli eklézsiák többsége megmaradt reformátusnak akkor is, amikor más erők, (a katolikus Báthoiyak, a Pázmány-féle ellen- reformáció) vagy éppen a Dávid Fe- renc-féle antitrinitárius mozgalom kapott lábra. Valláspolitikájuk eredményességét a mai kor szellemének megfelelően is bizonyítja két tényező. Az egyik, hogy az Itáliától Lengyelországig terjedő antitrinitárius mozgalom egyedül a befolyásuk alá tartozó területen tudott olyan egyházat létrehozni - az unitáriust -, amely napjainkig fennmaradt, a másik, hogy a sokat vitatott anatómia kérdéséhez is ragyogó példával járultak hozzá, amikor éppen a katolikus Báthory-korszak református politikusai harcolták ki az 1581. évi törvényt, amely megerősítette a községek reformálási jogát, kimondva, hogy a község nevében a többség a „maior pars” határozhat egyházközség kialakítása felől. Sőt, ezt a törvényt a református fejedelmek (Bocskai, Bethlen, Rákóczi György - Lorántffy Zsuzsanna) korábban azzal is megtoldot- ták, hogy a község kisebbségi felekeze- te is jogot nyert önálló egyházközség alapítására, és ebben a régi templomot megtartó „maior pars” is köteles volt segíteni. Hogy a vidékünkről származó Geleji Katona István, a Miltonnal és Commeniusszal is barátságot tartó Bisterfeld János Henrik, Lorántffy Zsuzsanna udvari papja Medgyesi Pál, vagy az első Hollandiában végzett magyar teológus, Apáczai Csere János milyen szerepet játszott a magyar falusi népiskolázás megteremtésében, azt miért kellett volna nekünk éppen a magyar reformátusok világtalálkozója kapcsán felelevenítenünk? Nem volt elégséges tudomásul vennünk, hogy a románok helytelenítik Lorántffy Zsuzsanna szobrának nagyváradi elhelyezését oda, ahonnan a magyar nacionalisták, irredenták Eminescu szobrát a Körösbe dobták? Ezzel ugyanis többször is foglalkozott a magyar média, de az itt felvázolt vallás és kultúrtörténeti eredményekről - amelybe még Bethlen román nyelvű bibliája is belefér - mélyen hallgatott. Persze, a fejedelemasszony szobra ennek ellenére a helyére került, s feltehetőleg nem fogják - már csak a vallás iránti tiszteletből sem - megcsonkítani, mint ahogy itthoni szobrainkat szokták. Az erdélyi reformátusság nem adja fel, nem húzza be a nyakát. Amit elvesznek tőle, azért harcol, amit lerombolnak, azt újra felépíti. Magyar sors ez, s benne az erdélyi a legnehezebb. Szerencsére ott még idézni tudják a már emlegetett Kálmáncsehi hitvallását: ,A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit.” Amiről nem hallottunk A magyar reformátusok világtalálkozója után
