Észak-Magyarország, 1996. augusztus (52. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-24 / 197. szám

Augusztus 24., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Kazinczy Gábor, a „bánfalvi remete” (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 17.) Kazinczy Gábort (Kazinczy Ferenc unoka- öccsét) minden Zemplén vármegyéhez kö­tötte: a zempléni Berrettőn született 1818. július 18-án; 1825-től a sárospataki kollégi­um diákja volt, és néhány Késmárkon és Eperjesen eltöltött év után Patakon fejezte be tanulmányait 1835-ben. Egészen fiata­lon irodalomszervezői ambíciókkal lépett az országos nyilvánosság elé: Pesten az Ifjú Magyarországként emlegetett haladó szel­lemű mozgalom népszerű vezetője volt. Nagybátyja példáját követve egyfajta integ­rátori szerepkör betöltésére kívánt vállal­kozni. (Ahogy Toldy Ferencnek írja: »Tizenöt esztendős korom óta egyetlen esz­mém az irodalom országában Kazinczy Fe­renc volt.”) Törekvéseinek kudarca után visszatért Zemplénbe, és a negyvenes évek elejétől a megyei politikai közélet aktív résztvevőjévé vált: ő volt Kossuth Pesti Hírlapjának zempléni tudósítója, a Zemplé­ni Casino „tollvivóje”, a sátoraljaújhelyi da­lárda elnöke, a Szegénylegények Egyesüle­tének megalapítója, a Kossuth-párti szabad­elvű politika támogatójaként a megyegyű­lések egyik leghatásosabb szónoka. A ma­gyar politikai szónoklat kézikönyvét író Toldy István szerint:,.Kazinczy a szószékre született. Az egy Kossuthot kivéve ő volt a század legnagyobb magyar szónoka...” Az 1847. július 10-én Sátoraljaújhelyen vendé­geskedő Petőfi is így jellemzi barátját Úti leveleiben: „Valódi csodagyermeke a termé­szetnek a szónoklatban [...] Benne elérte a rögtönző szónoklat a non plus ultrát. Olya­nok, mint ő, talán lehetnek, de nála külön­bek nem. Csak az alkalom kell, hogy Mira- beauja legyen Magyarországnak.” Az alka­lom - úgy látszott - el is érkezett: a tábla­bíróvá, majd a Bodrogköz főszolgabírójává kinevezett Kazinczy Gábort 1848-ban az újhelyi kerület országgyűlési követévé is megválasztották. Azonban hamarosan szembefordult a kossuthi politikával, és az ún. Béke-párt egyik hangadója lett. A sza­badságharc bukása után perbe fogták, ám a Szerepem a forradalomban című védőira­tával sikerült tisztáznia magát a vádak alól. A felmentő ítélet ugyan megszületett, de (zempléni) népszerűsége szertefoszlott, politikai karrieije véget ért. Ahogy Csorba Zoltán írja: „Az 1850. év nyarának végén szabadon, de megtörtén megy Kazinczy Pestről önkéntesen vállalt száműzetésébe. Meghasonlott lélekkel húzódik el a Borsod megyei Bánfaivára.” Bánfalván a Lónyay-kastélyban Vladár Józsefné Lónyay Sarolta (Karolina) „csalá­di tűzhelyénél” töltötte életének utolsó ti­zennégy esztendejét. „[...] mint egy emig­ráns, idegenben élek, s életem túlsó felében kellett új viszonyokat, új embereket keres­nem, miután a fonalszálak, mik a múlthoz kapcsolónak, elszakadtak [...]” - úja nővé­rének. Szilágyi Sándornak pedig így pa­naszkodik: „En eltemetkezém, hogy ne lás­sam a jelent, s barátaim egy része szívesen képzel halottnak [...]” A bánfalvai „reme­teség” legendája persze nemcsak Kazinczy É£ÉÉÉjÍtÉ |ÉÉÉÍ -s:\v MMBiBttÉKÉái.' .»i. t-.Yrirtgfffitt» ..fdft'foítwfaalBP» ■ ’ A bánfalvai Kazinczy Gábor-emlékhely Fotó: Bujdos Tibor Gábor megnyilatkozásain alapul, a kortár- sak - például Lévay József - is előszeretet­tel láttatják őt a világ elől elvonuló tragi­kus hős romantikus szerepében: „A főváros egy nagy sírbolt vala. Kazinczy Borsodba jött, s a bánfaivá magány lön zaklatott lel­kének menedéke [...]” Pedig „a bánfalvi re­mete” nemcsak a politikai közéletbe tért vissza az ötvenes évek végétől, hanem kas­télyában valóságos irodámi szalont is mű­ködtetett. Ha kissé tázónak tűnik is Csor­ba Zoltán megállapítása, miszerint Bánfá­vá „néha szinte irodalmi alközpont [...] a kis borsodi falucska nemegyszer Szépha­lom szerepét tölthette be”, az nehezen len­ne vitatható, hogy a Lónyay-kastély a Vilá­gos utáni években fontos találkozóhellyé vált. Lévay Visszatekintés című önéletraj­zában így idézi fel ezeket az összejövetele­ket: „Ez a ragyogó szellem bűvös erővel vonta magához mindazokat, akik közelébe jutottak, s Vele egyszer-másszor érintkez­tek. írók, tudósok, művészek gyakran ke­resték föl csöndes magágyában úgy a fővá­rosból, mint a vidékről s gyönyörrel csügg- tek ékesszóló ajkán és lebilincselő társalgá- sán. [•••] Leggyakoribb vendége volt Toldy Ferenc, kihez Kazinczy meleg barátsággal és nagyrabecsüléssel vonzódott. Megfordult ott Szemere Pál, Ipolyi Arnold, gróf Mikó Imre, Brassay Sámuel, Reményi Ede, Ba- lássy Ferenc, aki a szomszéd község plébá­nosa volt, Földváry Károly és Földváry Sándor a két hős honvéd, kik akkoriban szintén Bánfalván laktak. Mi is sokszor lá­togattuk őt Tompával, hol együtt, hol kü­lön.” Bánfalván Kazinczy egyébként megle­hetősen sokirányú tevékenységet folyta­tott: az irodalmi szalon és a kiterjedt leve­lezés mellett jelentős mennyiségű fordítói­szövegkiadási munka fűződik a nevéhez. Klasszikusokat (példáá Moliére-t) fordí­tott, történelmi forrásokat, Zrínyi-műveket jelentetett meg, és elkezdte a - családi örökségnek tekintett - Kazinczy Ferenc- hagyaték kiadását is. „En nem vagyok író - úja 1861. július 10-én Egressy Gábornak -; vagyok dilettáns gyűjtő, ki elfeledett, el­ásott, vagy elhányt relikviákat szedeget össze, azon reményben, hogy minden mag­nak joga van az élethez, - s azon pietásból, mellyel - múltnak embere - a múlt iránt viseltetem.” A bánfalvai református egyház halotti anyakönyvében a következő bejegy­zés olvasható: „Ideje a meghalásnak: 1864. április 18. Nagyságos Kazinczy Gábor úr, férfi, 45 éves, halál oka: szívkórság, lép és májbajok. Eltemetés helye és ideje: Beret- tő, Zemplén megye április 25. Eltemető ne­ve: Kalniczki János mihályi lelkész, Erdé­lyi János magyar tudós társasági tag és sá­rospataki tanár. Észrevétel: Testvérei kívá- nata következtében Berettőre, a családi sír­boltba szállíttatott.” A bánfalvai kastélyon (Bánhorváti, Rá­kóczi u. 70.) relief és márványtábla őrzi Ka­zinczy Gábor emlékét. Szövege: KA­ZINCZY GÁBOR / 1818-1864 / ÍRÓ, POLI­TIKUS, A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA TAGJA, / A HELYI REF. EGYHÁZKÖZSÉG FOGONDNOKA EM­LÉKÉRE, / AKI ÉLETÉNEK UTOLSÓ 14 ÉVÉT / A BÁNFALVI KASTÉLYBAN TÖLTÖTTE. / SZÜLETÉSE 175. ÉS HA­LÁLA 130. ÉVFORDULÓJA / TISZTELE­TÉRE ÁLLÍTOTTA A KAZINCZY FE­RENC TÁRSASÁG, / A MEGYEI HONIS­MERETI BIZOTTSÁG, / MEZŐTÚR ÖN- KORMÁNYZATA, BÁNHORVÁTI ÖN- KORMÁNYZATA / ÉS A TISZÁNINNENI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET. / 1994. Az 1994. november 10-én leleplezett tábla és dombormű Igó Aladár hanvai fafa­ragó-népművész munkája. (Az ó alkotása például a sajógömöri Cinka Panna-szobor is.) A feltehetően 17. században épült kas­tély mai barokk formáját 1752-ben nyerte el. Ekkor a Platthy család, a 19. században a Lónyay család, 1945-ig pedig a Vladár család volt a birtokosa. 1945 után előbb a Bányatröszt, majd a Kelet-Bükki Erdőgaz­daság, 1975-től a mezőtúri tanács (illetve önkormányzat) tulajdonába került. Jelen­leg gyermeküdülőnek használják. A kas­tély körüli védett parkban állt egy hatal­mas vadgesztenyefa, amelyet Jókai fájának neveztek. A helyi hagyomány szerint ugyanis az 1949-ben Tardonán bujdosó Jó­kai többször megfordult a bánfalvi kastély­ban. (Ezt igazolnák az egykor a Vladár csa­lád tulajdonában lévő Jókai-kéziratok is.) Jókai egyszer bizonyosan járt Bánfalván, mégpedig akkor, amikor Kazinczy Gábor halála után az Ákadémia a Kazinczy-ha- gyaték átvételével bízta meg. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában megjelenő könyvből) Vass Tibor Sárló „.a távolságot, mint golyóimat megkapod." (tu cseng) álmomban alvó madarat álmodtam alvó madarat éjszaka alvómadár éjszaka alvómadár éjszaka fészkehagyó serdülő lányt koravén szőreit avararcán ujjamat avararcán ujjamat mást is de az nagy titok két ló voltunk három lettünk madárszárnyon táltosok madárszárnyon táltosok tejet ittunk hónom alól toliunk lett nagy lófogunk háromarcban janusunk háromarcba n janusunk álmomban alvó madarat álmodtam alvó madarat éjszaka alvó madáréjszaka alvó madáréjszaka Nyilas Atilla Forgó ég szülte földet föld szülte fát fa szülte papírját papírja szavát szó szülte eget Aktus bevergődünk egy aréna ölébe megannyi nemzésre halálra szánt terméketlen fiatalságunk alól a zene adhat csak fóloldozást Pihenés Bozsik István grafikája Z surnalisztikái közhely kife­jezéseket idéz a magyar Sajtó júliusi számában Kertész Magda. Olyasmiket, hagy: „szikár”, (ez most nálunk esztétikai minősítés) meg »csúsztatás”, és nem feledkezik meg arról sem, hogy „az ördög a 1készletekben van, illetve'lako­zik.” A nyelvet, a közéletet fertőző ví­rusoknak se szeri se száma, mindazonáltal én csak mosoly­gok a „szikáron” meg hasonló társain - de tűzzel-vassal irta­nék egy vészesen terjedő kifeje­zést: s nemcsak a nyelvrontás okán. Az EGYÜTT KELL VE­LE ÉLNÜNK-ről van szó. Ta­hin az orvosok mondogatták ezt először, mostanra azonban a Politikusok sztereotípiája lett, s ennélfogva a hajdan szerény kis vírus immár társadalmi mére­tekben fertőz. Senki sem vitatja, hogy a lúd­talpával, allergiájával együtt hell élnie. Sőt, olyan ember is van, aki - operáció helyett - az epekövével való együttélést vá­lasztja. De hogy a szegénység­gel, a nyomorral, a hajléktalan- sággal, a gengszterizmussal, a fajgyűlölettel satöbbi, satöbbi együtt kelljen élnünk - ez vita­tom. Annyira persze nem vagyok na- lv, hogy azt higgyem: egycsapás- ra megszabadulhatunk ezektől a társadalmi bajoktól. De soha öem nyugszom bele - nem nyu­godhatunk bele! - hogy örök és megváltoztathatatlan állapot- tok tekintsük jelenlétüket, sőt utódainkba is beletápláljuk, mint szentenciát: az „együtt kell vele élni” hamisságát. Csak az enervált emberek (vagy cinikus gazemberek) vélekedhetnek így, s csakis egy gyenge vitalitású, vagy életképtelen társadalom­ban lehet ilyesmivel érvelni. Azaz mentegetőzni, magyarázni a tehetetlenség, a tehetségtelen- ség bizonyítványát. Sok arcát ismerem az emberi nyomorúságnak, de csak egé­szen fiatal koromban hittem, hogy azok, akik az ország gaz­dáinak nevezik magukat, örül­nek a nyomor felmutatásának. Persze, hogy a falukutatók do­kumentumainak nem örült az a régi hatalom; persze, hogy Sza­bó Zoltán tardi szociográ fiája, vagy Kálmán Kata szoció-fotói nem arathattak hivatalos elis­merést - gondoltam a hatvanas években. De most!... S mentem a mikrofonnal olyan putrikba, amiket a Köjál szakemberei is elkerültek. S mi mindent, sike­rült megörökíteni a magneto­fonnal...- Nagyon érdekes - mondd a Rádió egyik fura ura, de elég, ha a helyi adón elhangzik. Tu­dod, az országos sugárzásban más az ilyesminek az akuszti­kája. (Magyarán: minél keve­sebben hallják, annál jobb.) De még akkor sem fogtam gyanút. Csak Végh Antal penészleki ri­portja nyitotta fel a szemem. Helyesebben: a riport kavarta botrány. Hogy mindezt egy párt- funkcionárius sértettsége indu­kálta? Látszólag. Valójában olyan volt a helyzet (olyan ked­vező a hatalmon lévők számá­ra), hogy egy vidéki kiskirály megsértődhetett - országos bot­rányt csaphatott; a tényfeltáró mű kapcsán az író fejét követel­hette. Sőt, ellenriportot íratha­tott. Nos, ebből elevenítek most föl egy emlékezetes mondatot. A limbes-lombos kis nyírségi fa­luban - Végh Antal állításával szemben - nincs az iskolás gye­rekek fejében tetű, csak serke. Imigyen védte a mundér becsü­letét az ellenriporter. Akkor a biológiai lehetetlenségen röhög­tünk, (mert ugyebár tetű nélkül nincs serke), most azonban en­nél érdekesebb számomra az a védekező mechanizmus, mely a nonszenszt szülte. Miről van szó? A baj, a gond, az ellentmondás felfogadtatásáról. Valahogy úgy, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon. Vagyis van ugyan gond és baj, de nem ak­kora... Hajói meggondoljuk, ez velejárója a fejlődésnek. Gyer­mekbetegség. A társadalom egé­szét és eredményeit tekintve ele­nyésző. Éz a magyarázó mechanizmus- noha nagyot változott a vilá­gunk - most is divatozik. Egy kicsit azonban tovább kellett menni. Most körülbelül így szól egy szabvány nyilatkozat.- Igen, igen van gond és baj. Mindemellett Európában kedve­ző a megítélésünk, de Japán is érdeklődik a magyarországi be­fektetési lehetőségek iránt, az amerikai Egyesült Államos el­nöke pedig kifejezett rokonszen- véről biztosított bennünket. Mindez persze nem feledtetheti azokat a társadalmi anomáliá­kat, melyeket... itt van például a hajléktalanok növekvő száma... Na, de az efféle gondokkal együtt kell élnünk. Hát így politizálgatunk. Miért tételeznék fel manipuláci­ót, demagógiát vagy csúszta­tást? Inkább a statisztikai szemlélet csapdájára gyanak­szom, A magyar valóság - a tár­sadalmi közérzet - alaposabb ismeretére lenne szükség. Elég ehhez, ha valaki végigbi­ciklizik az országon? Látszólag mindenképpen több a különböző jelentések, felmérések tanulmá­nyozásánál. Lényegét tekintve azonban nem más, mint sajátos reprezentálás a párthívek köré­ben, Kortes-fogás. Egyébként is: könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint egy kormányzati embernek a valóságot megis­merni, Úgy körül van véve léhű­tőkkel, hogy a fától nem látja az erdőt. Olvasom, hogy ebben az ország­ban - a honfoglalás 1100. évfor­dulóján - ötvenezer a hajlékta­lan. Tulajdonképpen egy város­ra való ember. Várost persze ak­kor sem szabadna nekik építeni, ha akármilyen gazdagok vol­nánk. Mert az telep lenne, gettó vagy valami ilyesmi. Vagyis nem otthon, hanem menhely. De igazi menedéket nyújtanak-e a menhelyek? Szónoki kérdés. Ámbár még néhány menhely is sokat segítene most, mikor a költségvetés - e célra fordítható - évi ötszázmilliójából fejenként csak havi nyolcszáz forint jut egy-egy hajléktalannak. Ez alig több a semminél. Hogy a sok szociális gond közöl miért éppen a hajléktalanok helyzetét említem? Mert ebbe a helyzetbe tudom legkevésbé bele­élni magam. Mindenesetre úgy gondolom, hogy Gorkij éjjeli menedékhelye szinte luxus-szál­lás lenne egy hazai hajléktalan­nak. Aki még egy kvázi-közösség tagja sem lehet; aki fázik és éhe­zik, akit mindenki üthet és rúg­hat - aki végül az útszélen pusz­tul el, mint egy kivert kutya. Természetesen foglalkoznak a kérdéssel. Egy fővárosi illetékes a következőket mondta: „...mi a nagy emberségünkkel tulajdon­képpen csak meghosszabbítjuk ezeknek az embereknek a szen­vedését. ” Hát innen már csak egy lépcső az úgynevezett „végső megoldás” - amit ismerhetünk a történelmi félmúltból. De hát erről természetesen szó sincs. Viszont együtt kell élnünk a hajléktalansággal is. Ami még mindig könnyebb, mintha a hajléktalanokkal kellene együtt élni - teszem azt- a bu­dai villánkban... Na most én is a demagógia vize­ire eveztem. Nem gondoltam ko­molyan. De azt komolyan gon­dolom, hogy mindannyiunknak jóval többet kellene tudnunk társadalmi gondjainkról. Mondjuk: nagyobb empátiával közelíteni annak a csecsemőnek a sorsához, aki hajléktalannak született. (Hozzá képest áldhat­ja sorsát, aki börtönkórházban jött a világra.) Hogy nem lehet mindenkin se­gíteni? Ez is sokszor elhangzik újabban. Hogy mindannyian felelősek vagyunk saját életün­kért, hogy sorsunkat önma­gunknak kell irányítanunk? Hogy a hajléktalan, hogy a ká­bítószeres, az alkoholista, a tár­sadalom perifériájára csúszott ember nem menthető fel? Nem, talán tényleg nem. De kérdez­zük-e a fészekből kiesett kisma­darat, az ajtóink előtt nyüszítő kóbor kutyát? A hajléktalannak (szenvedélybetegnek, talajt vesztett társunknak) először vissza kell adni emberségét, le­hetőséget kell teremteni a nor­mális életvitelre - s aztán majd kérhetünk, követelhetünk tőle. De előbb gyógyítsuk meg! Gyó­gyítsuk meg a testét és a lelkét! Ha emberek vagyunk felelősek vagyunk érte - a másik embe­rért! A millecentenárium színes pe­tárdái elkápráztattak ugyan bennünket, de nem világították be ezt a hazát. Pedig nem káp- rázatokra van szükség, hanem világosságra. M indenekelőtt hiteles em­berek világos beszédére. Ilyenekkel szívesen él­nénk együtt... Gyarmati Béla Szó szólóban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom