Észak-Magyarország, 1996. augusztus (52. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-24 / 197. szám
ÉM-interjw _______________________ A z, hogy az állam elveszi egy ember életét, még akkor sem feltétlenül igazolható, ha az illető a legsúlyosabb bűnöket követte is el II. oldal ÉM-ripor* Makoldi Sándor nem képrejtvényeket szerkeszt szórakoztatásunkra vagy> okításunkra, kenyérrel és borral felérő lelki-szellemi táplálékot kínálfel III. oldal Műhely____________________________ Kazinczy Gábort minden Zemplén vármegyéhez kötötte. Egészen fiatalon, i rodalomszervezői ambíciókkal lépett az országos nyilvánosság elé. VII. oldal Csecsenföldi ebédszünet Fotó: AP A hét embere Boholy Zoltán, a kitüntetett főügyész Balogh Attila Számos közéleti személyiségnek - ismert és „ismeretlen”, de a munkáját magas fokon végző embernek nyújtottak át augusztus 20- án magas állami kitüntetést. Köztük volt Boholy Zoltán megyei főügyész is. Az, hogy a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át Göncz Árpádtól, kitűnő apropóul szolgált, hogy egy beszélgetés révén megismerkedjünk vele, és az általa irányított ügyészség munkájával is. □ Azt hiszem, az emberek többsége jórészt az amerikai filmek bírósági jelenetei alapján alkot képet az ügyészi hivatásról... • Lehetséges, de az biztos, hogy az egyesült államokbeli és a magyar igazságszolgáltatásban eltérő az ügyész szerepköre. Ráadásul a közvélemény inkább a büntetőperekben látja az ügyész közreműködését - yalóban ide tartozik az eseteink 80 százaléka -, de ezen felül magánjogi és közigazgatási ügyek is a tevékenységi körünkbe tartoznak; csak nem olyan látványosak, hl A sajtóban gyakori téma a jelenlegi. magyar igazságszolgál- latás függetlenségének kérdése... ® Valóban, megy a vita arról, hogy a parlament vagy a kormány „alá” tartozzon-e az ügyészség. Ezt feszegeti az országgyűlés, a jogásztársadalom és az érdeklődő közvélemény is. A probléma nem új keletű, már az első, 1871-es vonatkozó törvény országgyűlési megalkotásakor is erről folyt a vita. Sőt, akkor fel is állt egy képvise- mondván: rendben, kerüljön az ellenőrzés a kormányhoz - de ne a mostanihoz... □ És száz évvel később hogyan látja ön? • Hogy független-e manapság az ügyészség? Nyugodtan kijelenthetem: igen, külső beavatkozástól mentes. Persze olykor, nehezen megítélhető ügyekben a felettesek, vagy éppen a legfőbb ügyész is hallatja a hangját - többnyire úgy, hogy felhívja a figyelmet: felelősen döntsünk. Az ügyészség egyébként tartozhatna éppen az igazságügy-miniszter hatáskörébe is, de nem valószínű, hogy a mostani átalakítás során ez irányba változna a rendszer. Alacsonyabb szinten? - az ügyészség lényegében szigorúan centralizált szervezet; így aztán én bármikor utasíthatnám bármelyik ügyészünket - ez eltér a bírósági gyakorlattól -, de ilyesmi csak ritkán következik be. □ Beszéljünk most kimondottan a főügyészi hivatásról. Furcsán hangzik, de meg kell kérdeznem: egy főügyész tulajdonképpen ügyészi munkát végez? • Valójában ügyész vagyok most is, de az igaz, hogy a napjaim nagy részét igazgatási, szervezési feladatok ellátása tölti ki. Ténylegesen tehát nem, vagy csak nagyon ritkán lépek fel konkrét perekben ügyészként. A jelentősebb ügyekben azonban a főügyész is szükség szerint állást foglal: emberöléseknél, betöréssorozatoknál, nagy gazdasági bűnügyeknél. Hiszen egy bonyolultabb esetben nem könnyű eldönteni, indokolt-e az előzetes letartóztatás, megindítsuk-e a büntetőeljárást, vádat emeljünk-e. Ilyen ügyekben az említett hierarchikus rend magasabb szintjein döntünk. □ A közkeletű történetekben az erdész, amikor kinevezik mondjuk az erdőgazdaság igazgatójává, akkor egy kicsit szomorú lesz. Hiszen nem végezheti a megszokott feladatait, amiért eredetileg erdésznek ment: nem sétálhat többet az erdőben... • Azt hiszem, a mi hivatásunkra ez nem igaz. Én büszke vagyok, ha a megyei ügyészség jól működik, az az én tevékenységem elismerése is - mint ahogy a most nekem adományozott kitüntetés egyben az egész ügyészség megbecsülését is jelzi. Nem vagyok tehát szomorú azért, hogy már „nem sétálhatok az erdőben”... □ Itt az ideje, hogy végignézzük, milyen állomások után ért el pályafutása erre a csúcspontra - mert ugye nevezhetjük annak? • Azt hiszem, ez valóban a „csúcs”, én legalábbis így érzem. A történet azonban „lejjebb” kezdődött. Annak idején a szegedi jogi karon ügyészségi ösztöndíjat nyertem, így kerültem aztán 1964-ben a szikszói, majd az encsi ügyészségre, végül pedig ide, a megyei főügyészségre. De nem egyből ebbe az irodába... Sőt, akkor én voltam a legfiatalabb itt. ’75- ben csoportvezetővé neveztek ki, ’80-ban főügyészhelyettessé, tíz év múlva pedig főügyésszé. Őszintén szólva, sosem vágytam erre, még a csoportvezetői címre sem törekedtem - jött „magától”... Most pedig valóban úgy érzem: amit elértem, az képességeim és elképzeléseim csúcsa. Hogy minek köszönhetem mindezt? Talán a munkabírásomnak, a lelkiismeretes munkának és a biztos családi háttérnek. □ Végezetül következzék az, ami nélkül ez a beszélgetés nem is jött volna létre: a kitüntetés. • Nem tudom, ki javasolt erre a gyönyörű elismerésre, de gyanítom, hogy a legfőbb ügyész lehetett az. Akkor kezdett „gyanússá” válni az ügy, mikor június végétől mind többen kérdezgették: mit csinálok augusztus 20. körül. Aztán két héttel ezelőtt megkaptam a meghívót, de még mindig nem tudtam, mire is invitálnak a Parlamentbe. Ott már próbáltam kitalálni az ültetési rendből, ki hol is állhat a „sorban”. Aztán jött a köztársasági elnök és a miniszterelnök, majd szólították a köztársasági érdemrenddel kitüntetetteket, először is Simándi Józsefet - már ez olyan hatalmas megtiszteltetés volt, hogy ott lehetek az ő elismerésekor -, aztán egyszer csak engem hívtak ki. Nem is tudom elmondani, milyen felemelő érzés ez, a millecentená- rium évében, az államalapító István király emléknapján, az Országházban átvenni ezt az érdemrendet... Emelt fővel távozni Brackó István miskolci gyár igazgatója 62 éves korában ment nyugdíjba. Tíz esztendeje ennek. Jó viszonyban voltunk, ezért megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy fényképes portré erejéig én búcsúztassam el az újságban. Jó írásnak tartottam, hősömnek is tetszett, ám egyetlen dolog kimaradt a cikkből. Jelesül az, hogy miért tett rá még két évet a diri, noha tudta, ha hatvanévesen válik meg a direktori széktől, akkor magas kitüntetést kap... De azt is tudta, hogy ki a kiszemelt utód. Egy, a pártapparátusból kikopott elvtársat akartak tenni a jól menő cég élére. O nem ment, mert nem akart kiszúrni kollégáival, s plecsnisen is bizonytalanságot hagyni maga után a drótgyári kollektívában. Megtehette, mert jó szakember és elismert dirigens volt, jó adag diplomáciai érzék is szorult belé. Vagy az is lehet, hogy a két diósgyőri nagyüzem példája, vezetőválasztási gyakorlata lebegett a szeme előtt. A kohászatban és a gépgyárban kétfajta módi járta. A vezér, ha jól csinálta, megbuktatták. Ha káderként került a posztra, s többnyire rosszul tette a dolgát, akkor lefelé vagy fölfelé buktatták. A végeredmény ugyanaz. Neveket is tudnék emlegetni, de az élőket megbántani, a holtakról rosszat mondani nem akarok. A miskolciak ismerik a kacskaringós történeteket. Ezek még a rendszerváltás előtt estek meg, a puha diktatúrában, akkor, amikor a vezető kiválasztatott, s nem kiválasztódott. /Via már más idők járnak. Rendszerváltás, többpártrendszer, piacgazdaság, demokrácia... A pontok helyére szívem szerint kérdőjeleket raknék. Ugyanis valaminek a deklarálása nem okvetlenül jelenti annak maradéktalan teljesülését. Tanuljuk, szokjuk az új érát, s nagy árat fizetünk az inasévekért. Kísért a múlt, a rossz beidegződés. A fenti példákra hivatkozva most csak arról szeretném gondolataimat megosztani az olvasóval, hogy ebben a „más" világban miért nem tudunk, tudnak emelt fővel távozni... A diktatúrában a diktátort megölik, de ha haláláig regnál, akkor sírját utólag megkövezik, vagy bebalzsamozott testét kirakják a díszes mauzóleumból. Ha az „átkosban" valakinek az isten (bocsánat), illetve a hatalom hivatalt adott, akkor ez azt jelentette, hogy észt is adott, s ebből az aranyos mókuskerékből nem lehetett kikerülni. Vagy ha mégis, akkor az a bukással volt egyenlő. A hazugság máza eltakarta a tényeket, bosszantotta és bizalmatlanná tette az embereket. Mi változott? Az új idők szele felfrissít, de rángatózom a kérdés horgán. Dunai Imre miniszter lemondott. Egészségügyi okok miatt. Ez állt a hivatalos indoklásban. Az 57 éves, gyors karriert befutó férfiú, az ipari és a kereskedelmi tárca vezetője egy évig koptatta a bársonyszéket, s kavart vihart olajügyben, s kissé gyanúsnak tűnt, hogy az ő fia vezeti azt a moszkvai, de amerikai érdekeltségű képviseletet, amelynek magyar portékát kellett volna adnia az energiáért... Apropó energia. A már ismert hírek szerint Horn és Dunai között szakmai és szociális nézetkülönbségek feszítették túl a húrt. A miniszter- elnök nem merte annyival felemelni a gáz, az áram, az olaj árát, mint amennyivel azt Dunai akarta, illetve amennyit a külföldi befektetőknek megígért. A sajtó ezt úgy kommentálta, hogy a miniszter saját csapdájába esett. Én - mint magyar választópolgár - azt mondom: megbukott. Nem ismerem ugyan korengedményes nyugdíjazásához szükséges orvosi látleletét, de jó egészséget kívánva neki rosszallásomat nem tudom eltitkolni. Miért kell - finoman fogalmazva - füllenteni, a kormány fejbólintó egyetértésével, amikor tudjuk, hogy Dunainak nem fizikai állapota, hanem pozíciója rendült meg? Miért nem lehet az igazat bevallva emelt fővel távozni, s sunyi módon miért kell elkot- ródni a - várhatóan - háromnevűvé váló minisztériumból, esetleg egy jobban fizető, de félárnyékban lévő zsíros állás reményében? Több mint gyanús az is, hogy Horn is, Dunai is féléves hallgatási moratóriumot fogadott. Ez a titkos záradék a felmentő ítéleten? Kéri László politológus több helyen kifejtette azt a véleményét, hogy ez az egész ügy gyanús, egy miniszter távozása, illetve annak indoklása nem lehet magánügy... Mert régi igazság az, hogy aki közhivatalt vállal, annak a közszereplést is kell vállalnia. Akkor is, ha jól fut a szekér, akkor is, ha eltörik a tengely, akkor is, ha a gyeplőt a lovak közé kell dobni. Nincs mit szépíteni a tényeken. Valamit elhallgattak előlünk azok, akik a mi akaratunkból kerültek hatalomra, s rólunk, de nélkülünk döntenek. Szégyenkezem, pironkodom, mert átvertek. Erőt vesz rajtam a tradicionális magyar mélabú. Lehajitom a fejem, mert a Horn-kormány immár nyolcadik menesztett minisztere sem tudott emelt fővel távozni.
