Észak-Magyarország, 1996. június (52. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-15 / 139. szám

Június 15., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII A színjátszás miskolci hőskora (Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 12.) Porkoláb Tibor Déryné Széppataki Rózát, a ma­gyar színészet hőskorának le­gendás alakját a legjelentősebb memoár-szerzők között tartja számon az irodalomtörténet,- írás. Irodalmi igényű visszaem­lékezése egyfelől lírai „élet­regényként”, másfelől lenyűgöző korrajzként, a vándorszínját­szás időszakának alapvető do­kumentumaként olvasható. A Vándorűton 1815-1823 című fe­jezetből például megismerhető a (hivatásos) miskolci színjátszás megindulásának regényes szép története. A városban ugyan már voltak hagyományai a színpadi előadá­soknak (minorita iskoladrámák, műkedvelő társulatok és ván­dorkomédiások alkalmi fellépé­sei), az intézményes miskolci színjátszás mégis a színpad nél­kül maradt pesti magyar társu­lat befogadásával (1815) vette kezdetét. Déryné részletesen be­számol a Benke József és Murá­nyi Zsigmond által vezetett kompánia Miskolcra érkezésé­nek nevezetes eseményéről („Már este volt, midőn a városba hajtattunk, s kellemetlen kiné­zésűnek tetszett a külseje: sok rongyos viskó állott előttünk, s elkezdettünk Murányinéval rö­högni fölötte, hogy vajon melyi­kében ezen Rondelláknak fog­nak nekünk színpadot építe­ni?”), a helyi „színész-társaságot rendező komité” lelkes tevé­kenységéről („[...] oly hévvel jár- tak-keltek a társaság ügyében, színpad fölépítésére alkalmas helyiséget keresni, mintha az ő boldogságuk függött volna tőle.”), az első mis­kolci „színházépületről” („A Korona udvarán volt és áll mai napig is egy nagy négyszögű nyílt kocsiszín, erős kőoszlopokon, magas, bezsinde- lyezett tetővel. Erős főszolgabíró úr rápillant: ’Urak! itt a színpad.’”), a társulat miskolci sike­reiről („Szóval igen megszerették a társaságot, s a társaság is csakhamar igen otthonosnak ta­lálta magát e barátságos városban, s mintha örök időre ide fészkeltük volna be magunkat, úgy letelepedtünk.”) és az úgynevezett Sötétka- Pu mellett álló csizmadiaszínben 1817-ben be­rendezett második színpadról („Most már ko­molyan kellett épület után látni, mely alkalmas legyen, minden nagyszerűbb masinériás dara­bok előadására. Leltek is egyet [...] A sötét kapu alatt volt egy nagy, ronda kinézésű épület [...] 0, kedves publicum! no de ők mégis eljöttek [...]”). Komáromy József így rekonstruálja az áru­lószín egykori épületét: ,A sötétkapu alól a mel­lékutcába érve közvetlenül a sötétkapu szegle­tében állott ennek a szárnynak a bejárata. Régi kőkerete ma is meglátszik. [...] Még vakolatlan volt ez a szárny, amikor a színészek szemet ve­tettek erre az épületre, de már az emeleten fel volt húzva a tetőszék, s be volt zsindelyezve. [...] Nyolcszáz forint bért fizetnek érte 1817. május 1-től és igénybe veszik még 1819-ben is. Ez a helység sem nagyobb a kocsiszínnél, de lega­lább épületben van [...] Itt is elfér naponta ülő- helyen-állóhelyen 200-250 ember.” A csizmadi­aszín helyén emelt házrész (Rákóczi u. 1.) első emeleti lépcsőfordulójában emléktábla hívja fel a figyelmet a miskolci színjátszásnak erre a le­gendás időszakára. (Az 1956-ban elhelyezett tábla - pontatlan idézetet tartalmazó - felirata: „...A SÖTÉTKAPU ALATT VOLT EGY NAGY, / ROSSZKINÉZÉSŰ ÉPÜLET, ÜRES VAKO­LATLAN / ABLAKOKKAL, CSAK A VÖRÖS TÉGLÁKKAL / KÖRNYEZETT ABLAKKÖ- RÜLETE VIGYORGOTT / KELLEMETLE­NÜL AZ EMBERRE. / ITT ÉNEKELTEM NAGY ÁRIÁKAT. / FELÜL A SZÍNHÁZ TETE­JE NEM VOLT BEFÖDVE / CSAK EGY SOR RITKA ZSINDELLYEL ÉS A HÓ / KÉNYE- KEDVE SZERINT ESETT LE CSUPASZ / NYAKAMBA ÉS KAROMRA. / EZ VOLT A CSIZMADIA-SZIN. / AZELŐTT CSIZMADIÁK ÁRULTÁK BENNE CSIZMÁIKAT...” / 1817- 1819-RŐL IRTA EZT DÉRYNÉ / EMLÉKEZÉ­SEIBEN ERRŐL A HELYRŐL. / A MAGYAR SZÍNJÁTSZÁS ÚTTÖRŐIT AKKOR / AZ IDE­GEN ELNYOMÁS KIÜLDÖZTE PESTRŐL / ÉS A LEGNEHEZEBB ÉVEKBEN / A MIS­KOLCI NÉP FOGADTA SZERETETÉBE. / AZ EGYKORI EMELETEN ÁLLOTT / CSIZMA­DIA-SZÍNNEK EZT A LÉPCSŐHÁZÁT / DÉRYNÉ KORABELI EGYSZERŰSÉGÉBEN, / MŰEMLÉKKÉNT ÁLLÍTOTTA HELYRE / MISKOLC VÁROS TANÁCSA 1956-BAN.) A társulat (elsősorban a zenés darabokban fellépő Déryné) sikerein felbuzdulva a „Bor- sodmegye közgyűlése” 1816 februáijában úgy határozott, hogy' színházat építtet a színészek számára. Az elképzeléseken az sem változta­tott, hogy Déryné 1819-ben - az alapkőletétel ünnepélyes aktusának évében - Kilényi Dávid komáromi színiigazgató társulatához szerző­dött. Az ország egyik első állandó (építészeti­leg egyébként befejezetlen) színházát a Tatá­rok Magyarországon című Kisfaludy-darabbal nyitották meg 1823. augusztus 24-én. Az épü­let (amelyben Déryné többször is fellépett) 1843. július 19-én, a nagy miskolci tűzvészben égett le. Az újjáépített Miskolci Nemzeti Szín­házat 1857 szeptemberében avatták fel. Már az 1923. évi centenáriumi ünnepségek előkészítése során felvetődött az ötlet, hogy a miskolci színházat Dérynéről kellene elnevezni. Bár a névváltoztatás végül elmaradt (a színház csak rövid ideig, 1953 és 1957 között viselte „az első magyar primadonna” nevét), az emlékjelek mégis a Déryné-kultusz kibontakozásáról ta­núskodnak. 1929. január 13-án a helyi sajtóban arról olvashatunk, hogy „kegyeletes gondolat lenne”, ha a színház előcsarnokában márvány­tábla örökítené meg Jókainé Laborfalvy Róza, Szerdahelyi Kálmán, Egressy Gábor és Déryné érdemeit. Ez az emlékjel ugyan soha nem ké­szült el, ám a színházépület Déryné utcai olda­lán márványtábla őrzi „a miskolcziak bálványá­nak” emlékét. (Szövege: DÉRYNÉ SZÉPPATA- KI RÓZA / 1703-1872 / A MAGYAR SZÍNÉ­SZET ÖRÖK BÜSZKESÉGE. / EMLÉKIRA­TAIT MISKOLCON ÍRTA. / HAMVAIT A SZENT ANNA TEMETŐ. / HÍRÉT AZ OR­SZÁG KEGYELETE ŐRZI.) A tábla eredetileg az egykori felsővárosi Déryné utca városi bérpa­lotájának a falát díszítette. 1929. május 18-án leplezték le annak a táblaállítási kampánynak a keretében, amelyet a Lévay József Közműve­lődési Egyesület kezdeményezett még 1928- ban: „A Lévay József Egyesület vezetősége be­adványt intéz a városhoz - úja a helyi sajtó -, hogy mindazokban az utcákban, melyeket egy- egy miskolci vagy borsodi irodalmi, művészeti, egyházi vagy politikai kiválóság nevéről nevez­tek el, márvány magyarázó táblákat helyezzen el. [...] Egyelőre 22 iíyen tábláról van szó.” Az 1929. évi könyvhét alkalmából végül Hodobay Sándor polgármester nyolc cararrai márvány­ból készült, hatvan centiméter széles és negy­ven centiméter magas utcanév-magyarázó táb­lát helyeztetett el a város költségén: május 17- én a református leánygimnázium tanulói Lévay József, a kir. kath. főgimnázium diákjai Tárká- nyi Béla és Dayka Gábor emléktábláinak elhe­lyezését ünnepelték meg; május 18-án a jogaka­démiai ifjúság Csengey Gusztáv, a reáliskola Tompa Mihály, a fiú felsőkereskedelmi iskola Jókai Mór, a református főgimnázium Szemere Bertalan, a női kereskedelmi iskola pedig Déry­né emléktábláját leplezte le. (A nyolc tábla kö­zül egyébként ma már csak a Daykáé, a Tom­páé, a Szemeréé és - a színház épületére áthe­lyezve - a Dérynéé található meg.) A Miskolci Nemzeti Színházhoz kötődő másik Déryné-em- lék Schaár Erzsébet egészalakos bronz Déryné- szobra, amelyet - a „600 éves Miskolc” ünnep­ségsorozat részeként - 1965. szeptember 19-én lepleztek le a színház úgynevezett szoborpark­jában. Az 1990-es évek rekonstrukciós és átépí­tési munkálatai során - a színházi épületegyüt­tes részeként - egy színészmúzeum létesítésére is sor került. A múzeum 1996 őszén megnyíló állandó kiállítása is méltó emléket kíván állíta­ni a miskolci színháztörténet első kiemelkedő alakjának. (Részlet a Bíbor Kiadó gondozásában megjelenő könyvből.) Juhász József Teraszon Ha nem volna zajos a világ, zajt csapnál, hogy lüktető legyen az élet teljessége. Ha nem volna csend, leállítanád az üvöltő szelet és a csörömpölő villamosoka t, bemutatnád a lélek mélységeit, igazolni a némaságot. Ha hinnéd: magad élsz a földön, társakért kiáltanál, kik csodálkoznának, hogy egyedül üldögélsz a teraszon és vizenyős szemedből nyári zápor zuhog. Horváth Gyula Emlék Szitál a szomorúság, utolsó lépésed tizenöt éve koppant a küszöbön, hosszú szárnyú szelek csapkodják ablakom arcát: talán te üzensz... mintha temetésre készülne az éjszaka, lassan, csöndben öltözik feketébe: könnye hulló csillag, áll az alkony tükrébe, haját leereszti, a dombok vállára ejti, este van, összebújva alszik a téglarakás is. Napok óta időzöm emlékednél, tisztaságod áttündöklik a kislányok arcán, nagy hullámokban hömpölyög feletted a fold, tudom, gyöngy vagy odalenn, s milyen boldog vagyok, hogy éveken át neved itt forgott a számban, hogy egy villanásnyi időre itt rekedtél a fogaim közt, v.,.» s ruhám sebében kezedtől emlék a cérna. Emlékszem, azt mondtad: ne vigyelek kórházba, mert éjszaka a folyosó az utcánkig ér, ahol engem látsz a világ legutolsó árvájának, kezemben madaras könyvekkel, tisztaarcú hóesések látogattak az ablakon át, s benned újra járni tanult a lélek, tavaszodon, szelek keltegették a kert párnáján sokáig alvó fagyot, s te napokon át szomorúsággal függönyözted el arcod a kert ágyában virágmagzatjukat elvetélő fák miatt, azt mondtad: az ősz már nem tart itt, s majd nézhetlek a búcsúzó madarak lassú szárnyalásában az égen. Summáját az alábbiaknak levélben is megírtam.. Nem. képzeletbeli nénémnek, ha- nem jó egészségnek, szellemi frissességnek örvendő egykori Professzoromnak, akinek az év régi vizsgák, a rendre megjelenő tanulmányai, könyvei mellett (76 évesen) arra is van ideje, fogy Cserépfaluról érdeklődjön. Mikor az itteni postabélyegzőt rnegláttxi levelemen, azonnal utánanézett, hogy micsodás falu az, ahol én tanyát vertem. így hát egy szót sem kell arról ír­nom, ami a monográfiákban, Útikönyvekben megtalálható. A Subalyukról is csak annyit, hogy ami. az ősembernek lakhelye volt egykor, ott én bográcspaprikáso- hat szoktam főzni az unokáim, s azok barátai, társaságában. A múltkor egy lelkes német stáb le­filmezett bennünket a tűz mel- ftt. Úgyhogy nem csodálnám, ha a művelt nyugaton a suba- tyuki kultúra utolsó hordozója­ként mutogatnának, aki csak né­ha ereszkedik le a faluba biliár- dozni, na meg sört inni. dó levegő lehet nálatok! - álla­pija meg professzorom, a tér­kép tanulmányozása után. Hát e'rf csak bólint az ember gon­dolatban, mert fölösleges ma­gyarázni, hogy a Bükk lábánál, a Hór völgyében milyen a leve­gő. Most hajnalban - mikor még a Hold karéja is látszik az égen, s kopogom, ezeket a sorokat - bi­zony hűvös van, de lesz itt délre olyan hőség, hogy legközelebb csak a. bogácsi strandon találhat az ember enyhülést. Persze, az it­teni hőség azért mégiscsak más, mint a városi. Mondhatnám: egészségesebb. De nem meteorológiai jelentést akarok írni, inkább a lelki klí­máról kellene elmondanom egyet s mást. Mert fontos a jó le­vegő, de a jó légkör legalább ennyire fontos. Mit érnek az ehe­tő, iható, bankba tehető földi ja­vak, ha nincs lelki, egészség? Müiek. tagadjam, nem a hegyek, erdők levegője, nem a hévíz, még csak. nem is a bor bősége gyógyít itt engem, hanem az emberi szó. Ami Cserépfalun valóban emberi. Valódi érdeklődés, őszinte, igazi, érzés van a. mondatok mögött. Hogy aludtál? - kérdezi valaki, mint másutt is szokták kérdezni. Csak. itt úgy kérdezik, hogy ked­ve van az embernek válaszolni is. És ha netán álmatlanságra panaszkodom, akkor mindjárt kapok néhány jó tanácsot is. Kü­lönbözőeket persze. Mondjuk: kapálj egy kicsit többet; a fáradt embernek nem kell altató. Vagy: kapcsold, be este a tévét - mind­járt aludni fogsz. Én még Tor- gyánon is elaludtam... Az öregek - mindenféle teák tit­kának tudói. - recepteket is ad- nak álmatlanság ellen. De. hála Istennek, most nincs szükségem semmiféle medicinára. Ha még­sem alszom eleget., annak Ráko­si, az oka. Pedig hol vannak már azok az idők, mikor a moszkovi- ta diktátor álmatlan éjszakákat okozott a magyar embereknek - miközben persze maga sem aludt nyugodtan. (Hogy feledés­be mentek az ötvenes évek., abból, is látszik: ismét keresztelnek Mátyásokat.) Én most Pünkösti Árpád könyve (Rákosi a csúcson) miatt töltöm lámpavilágnál az éjszakát. De erről, majd máskor... Túléltük, akik túléltük. Mert. sokan nem. Úgyhogy nem ártana emlékezni! Hát ebben segít. Pünkösti, s szí­ven is üt némely mondatával. Például mikor Rákosi és a már­tírrá lett Rajk László személyisé­gét összevetve így summáz: „Kegyetlen kommunista politi­kus volt mindkettő.’’ Nem tudom Cserépfalu milyen volt az ötvenes években, de azt tudom, hogy milyen volt a ma­gyar falu. Miközben pár percet várok a kedves fiatal cserépfalui jegyzőre, arra a régi közigazga­tásra gondolok. Nem volt gyűlö­letesebb hely egy-egy faluban, mint a tanácsháza. Ide citálták az embereket, ha begyűjtési, hát­ralékuk volt, (s gondoskodtak róla, hogy mindig legyen), ha. nem tudták fizetni az adót, vagy a büntetést. Itt várta a rendőr a kulákot, akit azért is büntettek, ha zárta a kapuját, azért is, ha nem. A tanácsházán zajlott az osztályharc... Fogalmam sincs, hogy ez Cse­répfalun - ebben a summások, erdei munkások, lakta, községben- milyen méreteket öltött, de nem kétséges, hogy itt is szították, élesztették. Viszont - ha. nem is volt mindennap friss kenyér a boltban, meg nem volt áruvá­laszték, s meg kellett gondolni, hogy kinek mit mond az ember, akár a kocsmában is - nem volt munkanélküliség sem. Teréz néni sokáig egy nagy pesti cégnél takarított, (hetenként utazni Cserépfaluról Pestre, nem lehetett kis dolog), s ennek köszönheti, hogy tisztességes nyugdija van. Mások bányában, megint mások egri, miskolci üze­mekben dolgoztak. Egyszóval volt munka és munkahely. Mun­ka ma is van, csak a munkahely kevés. Furcsa ellentmondás. De a cserépfalusiak mindig nagyon találékonyak voltak, ha a pénz megkereséséről volt szó. És - ez is a vérben munkáló sum,más örökség - nem kerülték, nem szé- gyellték a munkát. Egyik délelőtt Laci meg András ássa nálam az árkot (magam is részese leszek ezzel a cserépfalui víz-programnak), de nem most kezdik a napot. Laci már a sző­lőből jött, s oda is megy majd vissza. De csak „azután”... (Ki­fog derülni, hogy mi után.) And­rás a. szomszédos építkezésről ugrott át néhány órára. De hát az sem. az igazi munkahelye. Va­lójában a mentőszolgálat gépko­csivezetője, de csak este kell munkába állnia - kihasználja a napot. (Nyomom neki a szódát, merthogy sört, bort nem ihat; nem is igazán kívánja.) A cserépfalusi embereknek min­dig is meg kellett keresniük a munkát - sokszor más vidéken, A minap Irénke nézett be hoz­zánk, s mesélte, hogy miként avatták be - csitri lányként - a summás életbe a falu munkás- kezű öregasszonyai, akik még hatvanon túl is a répafóldeken görnyedtek. Most bizony elég nehéz megta­lálni a munkát. Van aki. Tengiz- be is elmegy érte, s aztán fémko­porsóban hozzák haza... Laci meg András szaporázzák az ásást - ott akarnak lenni, ott kell lenniük a temetésen. Szól a lélekharang - a feketé­be öltözött cserép falusi em­berek ,temetésre mennek, Hányán? Úgy tűnik mindahá- nyan. Tán’ nekem is ott kellene lennem közöttük? Nem tudom. Sok mindent nem tudok még. Csak üdülő vágyók, egy üdülő faluvá váló településen. De hát az élet mégsem üdülés - és nem is fáklyásmenet. Gyarmati Béla Szó szólóban Schaár Erzsébet Déryné-szobra Fotó: Bujdos Tiboi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom