Észak-Magyarország, 1996. június (52. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-15 / 139. szám
Június 15., Szombat ÉM-riport ÉM-hétvége III 1 A még háromtagú Varga család 2 'A ház kinézetre, ahová Farkasné benéz 3 Fejetlen csendélet a fal tövében A Anna néni, ; az özvegy 5 Farkasné előadó „ Varga Zoltán vagyok. Arra kérem önöket, hogy> nézzenek már utána az ügynek. Vadnán lakunk a feleségemmel és a 2 és fél éves fiammal Július 6-ára várjuk a második kisbabát. Az önkormányzat gyámügyi előadója mindkét gyerekemet el akarja vitetni nevelő- otthonba. Kétszobás (5x5-ös és 4x3-as), konyhás, előszobás, fürdőszobás a házunk. Ó azzal indokolja, hogy> nem fogom tudni jövedelempótló támogatásból eltartani a gyerekeket. Az igaz, hogy> sokat kell kölcsön kérni, de ennek ellenére a fiam 16 kg és 94 cm...” ból, holott olyanok is részesültek belőle, akik nem is olajjal futenek. Erre megtudom, minden egyes igénylőnél a helyszínen vizsgálták felül az igényjogosultságot. Olyat is tapasztaltak, hogy csak a látogatás idejére állították be az olajkályhát, de az ilyen kérelmezőket elutasították. A Varga-házban azonban soha nem is volt olajkályha...- A célunk voltaképp az volt, hogy egy kicsit rájuk ijesszünk, hogy abból a ragadványos koszból valami változás látszódjon. Meg hogy azt a kis pénzüket nem ilyen-olyan luxuscikkekre költenék. Mert kis falu vagyunk, itt mindenki látja, hogy nagytáblás csokoládét vásárolnak, nem alapvető élelmiszert. De konkrétan se jegyzőkönyvbe, se meghallgatásba nem vettük, hogy a kis Márk vagy a megszületendő gyermek intézetbe kerüljön - foglalja össze búcsúzásképp Farkasné. A partoldalon húzódó temető egyik végén a közhasznúak dolgoznak, de Zoltán nincs köztük. Mint mondják, orvoshoz ment reggel. Egy fehér hajú asszony magányosan hajlong egy sír fölött. Az özvegy. Jöttünkre rémülten kiáltja: „Csak nincs valami baj? Baj történt?” Csak az tud így kétségbeesni egy váratlan látogatástól, aki megélte már a derült égből jött villámcsapást.- Kapálni ment az uram a szőlőbe, még mondta, hogy hoz haza egy kis szilvát aszalni. Hát nem hozott. Meggyilkolta egy ember. Öt is, a saját feleségét is. Azóta nagyon problémás lett az életünk. A fiára terelem a szót, kérdem, miért fogadták örökbe.- Az mán nem most volt - válaszolja, majd lekuporodik a sír tövébe. - Nekem nem lehetett - suttogja alig hallhatón.- Milyen ember a fia? Anna néni - az özvegy - is előkerül, ismerősként tessékel beljebb. A nagyobb szobában egy kinyitott dupla rekamié. Asztal, székek, egy hálós járóka, kisebb szekrények, egyiken tévé, rádió, magnó. Fölöttük a szoba teljes hosszában magasan végigfutó bekeretezett régi képsor. Egy fiú - egy lány, váltakozva.- Szép ugye? Zolika, kicsi korában - költözik Anna néni szemébe egy kis fény.- És a lányképeken?- Hát Zoli az is! - nevetnek rajtam mindketten.- A lófarkas is?- Az is, az is - bizonygatják. Meglepődöm azon, hogy sima meszelés helyett a falakon színes, hengerelt minta.- Ezt mi saját pénzen csináltattuk. Elkezdték közmunkában, de az csak egy barmolás volt. Le nem kaparták, csak rámentek a mésszel. Kikukkantok a konyhába. Ott még a régi, retkes vakolat. „Majd megcsináljuk azt is.” A másik szobát is megnézzük. Repedt beton az aljzat, a szekrényben begyűrve Márk ruhái. A tiszta és a levetett vegyesen. Hogy kettesben vagyunk, megkérdem, nem za- vaija-e a külsődleges eltérés közte és a páija közt.- Eleinte zavart, de aztán megszoktam - mondja nevetve. - Az az igazság, hogy előbb ismerkedtünk meg levélben, méghozzá a Denisse regényújságon keresztül, s csak aztán találkoztunk. Tulajdonképpen eleinte nem is gondoltunk házasságra, csak mind a ketten egyedül voltunk. Aztán rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy milyen a külseje, hanem hogy komoly ember, nem iszik, nem csavarog. Mindent közösen csinálunk, a pénzét is hazaadja, együtt költjük el. A gyereket is szereti, engem megbecsül.- Akkor miért hagyta el egy időre?- Mert hirtelen haragú, és akkoriban könnyen eljárt a keze. De hogy utánam jött még a válóperes tárgyalás előtt, megbocsátottam. Azóta nem tenne olyat. Megjönnek a fiúk a szomszédból. Az ajtón bedöcög Zoltán, s máris szabódik a túlsúlya miatt. Incselkedem: ilyen jól főznek az óvodában? „Nem az a baj, hanem hogy túl sok kávét iszom” - hárítja el. De mint kiderül, utálja a cukrosat. így hát nem lettünk okosabbak. Márk is bevirgonckodik - akár ha a falon lévő képek egyike elevenedett volna meg. Igazi vasgyúró. Az anyja büszkélkedik:- Nagyon eleven. De nem kell ám neki a játék: püfölni szeret mindent, meg elrontani. A játék szót hallva Márk a tévé tetejére tett vadonatúj markológépért kezd ácsingózni. Leveszik, s dicsekszenek vele: 610 forintért vették neki ma. JDe hát mit lehet tenni, ha egyszer a gyerek megkívánta?!” - lesik mindketten rajtam a hatást. Márk nyűgös: elfáradt. Ede- lényben voltak Zoltán gyógysze- í-eit kiváltani. Hogy miért ment az egész család Edelénybe, mikor az utazás sincs ingyen, nem tudnak választ adni. A fiatalasszony megvonja a vállát: miért ne?! Zoltán bizonygatja: a falu teli van rosszindulaté emberrel. El szeretnének innen költözni Tar- jánba. Nem igaz, hogy ő lusta: egyszerűen a szíve nem buja a munkát. Igaz, az orvos most sem vette táppénzre, de nézzem meg, mennyi tablettát írt fel. S milyen drágát! Holnap beáll a közhasznúak közé, veszem az ígéretet.- Miért nem gazdálkodnak? Zoltán, a maga gyermekkorában itt egy igazi gazdaság volt. Mire emlékeznek majd vissza a maga fiai? Pedig ezek az édes, vér szerinti gyermekei, magának még többet kellene adnia nekik, mint amennyit maga kapott a nevelószüleitől! - próbálok a lelkére hatni. Nem várt reakcióban van részem:- Ez nem igaz! Ez nem igaz! Ez hazugság!- De hát mi? - kérdem rémülten.- Hát hogy a nevelőszüleim! Aztán tágra meredt tekintetemet látva csendesen megkérdi:- Ez biztos?... Vagy három éve hallottam beszélni a faluban, de akkor nem hittem el.... Maga szerint megtalálhatom az igazi szüléimét?- Most nem ez a legfontosabb, hanem hogy maga megtarthassa a sajátjait.- Hát mit csináljunk még? Most már kifestettünk. Márknak mindene megvan. A kicsinek is meglesz mindene. Kintről beszűrődik Anna néni hangja. Ha befejez egy mondókat, már kezdi is a másikat. Aztán énekel, dűdolgat az egy szem unokájának. Kérdem Csillát, ó szokott-e mesét olvasni a kicsinek.- Miből? - kérdez vissza. - Egyetlen könyvünk sincs.- De volt - veti közbe Zoltán szemrehányón.- Hová lett? - érdeklődöm.- Hová?! Hát hogy telne a jövedelempótlóból még űjságelófizetésre is? - felel Csilla a kérdésre. Aztán hogy értetlenül bámulok rá, megtoldja:- Csak be kell valamivel gyújtani! Elmenőben Csillának őszintén megmondom: egy kicsit rendesebben is kinézhetne egy fiatal- asszony otthona.- Miért, itt minden héten van takarítva. Meg aztán: ugyan minek az a nagy flanc idehaza? Hát nem jó így, hát miért nem jó? Szalóczi Katalin A megadott címen zárva a Varga család kapuja. A kerítésen végig ágynemű, a világos minták alól szutykos angin kandikál ki. A homlokzaton tábla: „Virágos porta”. Alatta derékig érő gyom. Közüle néhány álomszép illatos rózsa virít ki. A házból senki nem bújik elő, noha kiszűrődik a rádió hangja. A kapu felirata szerint harapósnak titulált kutya békésen veszi tudomásul, hogy körbejárjuk a házat. Hamarosan társ is szegődik mellé valahonnan. Elképesztő csendélet a lépcső előtti betonon: hanglemez - „Válassz ki egy csillagot” -, mellette kalapács. A fal tövében Buddha-ülésbe merevedett, fejetlen pucér női baba. Meg egy rozoga tricikli, feljárat nélküli padlás, betört ablaküveg, két lógó belű fotel: A hátsó kerítésen tűi egy hajdani gazdaság romjai. Az önkormányzati hivatalban Kozma László polgármester megerősíti: valamikor a Varga-porta valóban csinos, rendes, gondozott volt. Varga Zoltánt nevelőszülők nevelték fel, mígnem ügy 10 éve apját meggyilkolták. Ekkortól Varga néni elfordult a külvilágtól, nemtörődöm lett, elhanyagolta a ház körüli dolgokat. Fia, Zolika - jobbára így hívják ma is a faluban az immáron 29 éves fiatalembert - Salgótarjánból hozott magának feleséget. Született egy gyerekük, így éldegéltek négyesben a kettejük jövedelempótló támogatásából és a nagymama nyugdíjából. Égyszer Zoliék elköltöztek az asszony családjához Salgótarjánba. Ott vették őket nyilvántartásba. Az édesanya egyedül maradt itthon. Később a fiatalok mégis meggondolták magukat, s visszajöttek hozzá.- Dolgozott Zolika a helyi kft.-ben gépkezelőként - meséli a polgármester - de alkatánál fogva - ilyen kis alacsony és ilyen kövér, a felesége pedig ilyen vékony és ilyen magas - mutatja a két kezével nehezen mozdítható. Volt, hogy éjszakára nem ment be dolgozni, mert mint mondta, félt. Pedig itt a faluban igazán jó a közbiztonság. Végül otthagyta ezt a munkahelyét, így lett jöve- delempótlós. Tavaly beszerveztük közhasznú munkára. Egy-két napot dolgozott, aztán jelentkezett a Munkaügyi Központ által szervezett szociális gondozói tanfolyamra. De nem fejezte be azt sem, és kiesett a közhasznú munkából is. Most, hogy visszajött, ismét beosztottuk, pontosan azért, mert láttuk, milyen nagyon rossz a családja helyzete, holott kevés erre a keretünk. A falu első embere kétfelé simítja bajszát:- Igazából pusztán csak annyi a gond vele, hogy véleményem szerint Zoli nem nagyon szeret dolgozni. Magamban jókat mosolygok azon, hogy ő akar szociális gondozó lenni, holott igazában ő van arra rászorulva, hogy szociálisan gondozzák.- De ő most attól fél, hogy el akaiják venni a gyerekét - vetem közbe a lényeget.- Senki sem akarja elvenni. A gyerek, akármilyen rosszak az otthoni feltételei - az én véleményem szerint - mindenképpen jobb helyen van a családban, mint állami gondozásban. Ráadásul náluk nem arról van szó, hogy bárki közülük részeges vagy randalírozó lenne. Egyszerűen a felfogásuk olyan, hogy nem törődnek semmivel, hatalmas náluk a rendetlenség, a mocsok. Kértem Zolit, legalább takarítsanak és fessenek ki. Azt válaszolta, hogy neki arra nincs 40 ezer forintja. Én meg azt feleltem rá, hogy egy zsák mész még nem vág földhöz senkit. Aztán, mégis, mikor beindult a közhasznú foglalkoztatás, a polgármester a szociális előadóval közösen kisütötte, hogy ennek keretében kime- szeltetik a lakást.- Utána a falutól megkaptam, hogy Vargáék ilyen lusták, én meg még kimeszeltetem nekik a házat. Ők meg azt hánytorgatták fel, hogy nem szép munkát végeztek a közhasznúak. A polgármester kérésünkre beszólítja Farkas Ferencné előadót, aki Vargáékkal hivatalból foglalkozik. Az asszony első dolga, hogy jóval távolabb húzza tőlünk a székét. Az eddig elhangzottakhoz annyi újat tud mondani, hogy mivel Vargáné megigényelte a gyest, ezért megszüntették részére a jövedelempótló folyósítását. Morfondírozásomra, miből él addig a család, míg visszamenőleg megkapják a gyest, Farkasné visszakérdez: „Ugyan mi mikor kapnánk vissza tőlük a túlfizetést?!” Farkasné elkalauzol a temetőbe, ahová az idősebb Vargánét menni látták a falubeliek. Útközben elsorolja, hogy a helyi óvodából biztosítják a családnak a meleg ételt. Kettő adagot in- gyen, egyet kedvezményesen, egyet pedig teljes áron. Felhozom még a levélben foglaltakat, misze- , a Varga csalód nem kapott a hto-támogatásFotók: Bujdos Tibor- Mint a mai fiatalok. Ideges, de mondjuk van is oka ró. Én is idegösszeroppanást kaptam, amikor a féijemről hozták a hír. Meg aztán látni összeroncsolva a hullaházba’!... Mink nagyon, de nagyon jól éltünk, soha nem veszekedtünk. A férjem az nagyon tiszteletbe’ tartott, engem, az má’ biztos. De mióta ő nincs, azóta én is tönkrementem. Azóta mindig lefele. Gondolni lehet... - leszakít egy növénykét, azt simítgatja, tépegeti, maga elé, de messzire nézve. Felemlítem, mennyire meglepett, hogy a portán - a kiírás ellenére - több a dudva, mint a virág.- Tessék nézni, milyen dagadt a lábam! - húzza feljebb a szoknyája alját. Nem bírom már, a temetőre se bírtam eddig kijönni. A fiatalok is voltak ideki’, nem is egyszer, de ők nem tudták, hogyan kell ezt csinálni. Ezt én csinálom, én is csináltam mindég. A fiamék beültették a kertet az idén, de csak küszködnek, szenvednek vele.- Hogy jön ki a menyével?- Én jól, én nem szólok senkinek semmit. Én türelmes vagyok mindenkihez. Az unokát imádom. Nagyon szép gyerek, olyan, mint Zolika volt. Jövő hónapra várják az újabbat. Mán veszik neki majd a kiságyat. Volt Márknak is, de régi volt, felvágták... Csak megélünk, az én nyugdíjamból, meg a jövedelempótlóból. Más is abból él, nem, kedves?! Azelőtt tartottunk nyulat is, csirkét is, disznót is. Mikor az uramat meggyilkolták, akkor még két nagy hízót is öltünk. De azóta... Semmi nem sikeredik. Visszamegyünk, hátha megjöttek a fiatalok. Először hiába: csak az egyik közeli szomszédot sikerül szóra bírnunk. Nem hagyja abba a friss borsó kóstolását, úgy vet oda néhány szót, két marék közt:- Én különösebbet nem tudok róluk mondani, nem szoktam másokkal foglalkozni. Én élem a magam életét. Tudja, elég kemény manapság megélni nekünk is. Hallottam, hogy járnak több helyre is ezt-azt kérni, de hozzám még csak azért fordultak, hogy javítsam meg az antennavezetéket. De ha kérnének se adnánk kölcsön senkinek semmit. Másodszor mar nem potyán fáradunk: a fiatal Vargáné, Csilla nyit kaput. Nem gondolnám, hogy utolsó hónapos. Gömbölyű pocakjára lyukas, foltos trikó tapad, ezenfelül egy combban lenyirbált szárú, sárga nadrág feszül rajta. Hátulról meg aztán éppen senki nem mondaná, azt se, hogy egyáltalán várandós. 1 f V
