Észak-Magyarország, 1996. május (52. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-04 / 104. szám
Mágus 4., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII írókarrierek a 18. század végén (irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 9.) Porkoláb Tibor Az 1780-as végének leglátványosabb írókarrierje valószínűleg Péczeli József nevéhez fűződik. „Legnagyobb fényben Péczeli ragyoga köztünk” - írja Kazinczy a Pályám emlékezetében. Putnokon született 1750-ben, majd - ref. lelkész apja halála után - édesanyjával Szikszóra költözött. 1767-ben került a debreceni kollégiumba, ahol a legkiválóbb diákok közé tartozott: „mint debreceni diák értette a latint, zsidó és arab, valamint a frantzia, német és angol nyelvet s kellő jártasságra tett szert a világirodalomban, a mellett, hogy a többi tárgyakban is állandóan legelső volt társai közt” (Szárnyéi Józsefi. 1778-tól külföldi tanulmányútra indult, járt a lipcsei, a jénai, a berni, az utrechti egyetemen. (Szárnyéi szerint kitűnő szónok hírében állott, és nagy hatású szentbeszédeket tartott a külföldi akadémiákon és templomokban.) 1783-ban Utrechtben pappá szentelték, a komáromi gyülekezet pedig még ebben az évben ref. papjává választotta. Hazatérésétől haláláig (1792. dec. 4.) Komáromban élt. „E kilenc év alatt lázas munkásságot fejtett ki. [—] egymásután adta ki munkáit, összesen 28 kötet és füzet magyar munkát. [.] a francziás iránynak lett folytatója [...] ő lett ez irány feje és Komárom a központja.” (Szárnyéi) írói tekintélyét egyrészt fordításainak (legismertebbek Voltaire- és Young-fordításai), másrészt irodalomszervező ambícióinak köszönhette: megalakította a Komáromi Magyar Tudós Társaságot és szerkesztette az első magyar népszerű tudományos folyóiratot, a Mindenes Gyűjteményt (1789-92). A Gyűjtemény indulásának centenáriuma alkalmából domborműves emléktáblát helyeztek el a putnoki ref. templom falán. (A tábla felirata: PÉCZELI JÓZSEF / REFORMÁTUS LELKÉSZ, költő, műfordító / putnok, 1750 KOMÁROM, 1792. / A MINDENES GYŰJTEMÉNY INDULÁSÁNAK/ 100. ÉVFORDULÓJÁN 1989.) Péczeli jelentősége elsősorban abban áll, hogy - Bessenyeiék bécsi kísérlete után és Kazinczy organizátori tevékenysége előtt - vállalkozott a magyar literatúra szervezésére, és tett kísérletet az irodalmi intézmények létrehozására. A magyar irodalomnak talán Gvadányi József az egyik legkülönösebb figurája. Már az is példátlan, hogy jócskán betöltötte hatvanadik életévét, amikor első kötete, a Pöstyéni förödés (1787) megjelent. Irodalmi megítélése is rendkívül ellentmondásos. Arany János lényegében dilettánsnak tartja, áld szakolcai magányában bőven ontja „négy- (utóbb két-) rímű verseinek iszapos álját”. Kosztolányi Dezső is benne ismeri fel az irodalmat „nobile officium”-nak tekintő „irodalmi műkedvelő”, „a vidéki verselgető honoratior” jellegzetes, 18. századi típusát. Weöres Sándor pedig arra figyelmeztet, hogy a Gvadányi költészetére jellemző Joviális humor”, „adomázó kedv”, a Jóízű kedélyesség” könnyen „unalommá terped, amikor az író ha- hotázik, s az olvasó ásít”. Mégis ő lett „a magyar költők feje” (Kazinczy), és ő írta meg a kor „bestsellereit” (Égy falusi nótáriusnak budai utazása, 1790; Rontó Pál, 1793). Gaál József később a Nótárius népszerű színpadi változatát is elkészítette (Peleskei nótárius, 1839). 1925. augusztus 20-án, Szent István napján „országos Gvadányi-ün- nep” színtere volt Rudabánya. Az emléknapot a helyi bányatársulat és „Borsod, Gömör és Kishont közigazgatásilag egyesített vármegyék törvényhatósági bizottsága” rendezte „a költő és lovasgenerális” születésének 200. évfordulója tiszteletére. Az olasz eredetű grófi családból származó Gvadányi (a híres és előkelő A rudabányai Gvadányi-szobor Guadini család ősi fészke a toszkán Arezzo, Petrarca szülővárosa volt) ugyanis 1725. október 16-án ezen a - Gvadányi-birtokok közé tartozó — kis borsodi bányásztelepülésen látta meg a napvilágot, és itt élte le életének első tíz esztendejét. Az életrajzi kapcsok később lazultak valamelyest (Gvadányi az egri jezsuita gimnázium diákjaként már csak a szünidőket tölthette szülőfalujában), de az 1740-es évek elejéig (lényegében katonai pályára lépéséig) megmaradtak. (Még 1788 januáijában is örömmel íija Péczeli Józsefnek: „valósággal egész földim [.] Tisztele- tes uram, mert Ruda-Bánya, mely falu éppen az szélin vagyon Borsod vármegyének és hol én születtem ez világra, csak két órányi járó föld Putnokhoz, Tiszteletes uram születése helyéhez.”) A korabeli sajtótudósítások részletesen beszámolnak a Gvadányi-ünnep ceremoniális rendjéről és látványos külsőségeiről: a „hét vármegye és a főváros” képviseletében érkező vendégeket különvonat hozta „csonka Magyarország egyetlen vasérctelepére”; „az ünnepség előkelősége és Borsodvármegye törvényhatósági bizottsága” tölgykoszorúval és lobogóval díszített diadalkapukon át, díszőrséget álló leventék, bányászok és bányatársulati tűzoltók sorfala előtt, kürtharsogás és harangzúgás közepette, lovasbandérium, pártás lányok és virágkoszorús asszonyok kíséretében vonult „egész a Gvadányi térig, hol lefolyt az ünnepély”. A vármegyei díszközgyűlés után és a bányakaszinóban rendezett társasebéd előtt került sor az emléknap csúcspontjára: Pásztor János Gvadányi- szobrának leleplezésére. A szoboravató ünnepi beszédet - „ezerekre menő közönség” előtt - Császár Elemér egyetemi tanár tartotta. (A hazafias és revíziós retorikára épülő beszéd egyébként pontosan jelzi a Gvadányi-emléknap - és ezen belül elsősorban a szoborállítás - ideológiai funkcióját, aktuálpolitikai üzenetét: „osztrák uniformisa alatt hazafiasabban érző, a magyar fajért hangosabban verő szív dobogott, mint nem egy kacagányos mente alatt [...] Egy idegenvérű, megmagyaroso- dott nevű főúrban kristályosodik ki a magyar psy- ché akkor, amidőn ősmagyar vérből eredt főuraink eínémetesednek [...] Ám Gvadányiban [...] dolgozott a magyar levegő is, a magyar föld lelke, a magyar ég fénye, melege, ez a láthatatlan, csak érezhető fluidum, mely átjárja a Kárpátok koszorúján belül éíő emberek egész valóját s magyarrá, tüzes magyarrá formálja azt az idegent, aki a magyar föld kenyerét eszi, a magyar folyók vizét issza. Ezt a nemes flui- dumot, amely a Rákócziakat, a Zrínyieket, a Kossuthokat, a Gvadá- nyiakat formálta, semmiféle erőszakkal nem lehet légbeoszlatni, ameddig ez a fluidum él és hat, addig nincs veszve Nagy-Magyaror- szág.” A bronz mellszobor faragott kő talapzaton áll. A talapzaton az egyik leghíresebb Gvadányi-hős, „a peleskei nótárius” reliefje felett a következő felirat olvasható: GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF /1725-1801. A talapzat hátoldalába vésett szöveg: RUDABÁNYA NAGY FIÁNAK / ÁLLÍTTATTA A KÖZSÉG LAKOSSÁGA ÉS / A BORSODI BÁNYATÁRSULAT / IGAZGATÓSÁGA / 1925. A szoborállítási munkálatok irányítására és az emléknap előkészítésére egyébként - Kállay Géza bányaigazgató elnökletével - Gva- dányi-szoborbizottság alakult, a költségek előteremtésére pedig szobor-alapot hoztak létre. A tudósítások szerint „a szobor alapját a bányatelep munkásai kétkrajcáros rézpénzek szives gyűjtésével alapozták meg”. (Részlet a Bíbor Kiadónál megjelenő könyvből.) Péczeli-emléktábla Putnokon Fotók: BujdosT. Srrfőzö Simon Lelkemig Alámerültem éltem fülledt, keserű porban. Hajtottak esők, kivert szeleknek társa voltam. Világ szennyében, álltam nyakig az alja sorsban. Veríték, sár mosdatott. Lelkemig megtisztultam. Fejem fölemeltették, nem törtek meg a kínok. Magához nem húzott le, a mély fólmagasított. Nyilas Atilla Zenét! alakká torzult ciklonköreiben tom bol a város zenéért buszrajok hordják robbanások altját olajat sírnak zenéért liftek izgatott automatikája tompán könyörög zenéért vízvezetékek sután nyüszítenek roncs idegekkel zenéért amnézia-ár lyuggatta dobhártyák csendet zokognak Urbán Tibor grafikája H ülyülünk. Tömegesen, társadalmilag. A civilizációval elvesztettük természetes tájékozódási képességünket, egészséges ösztöneinket. Tévta- noknak, hamis prófétáknak hiszünk, elnémítjuk - olykor tán még megszólaló - lelkiismeretűnket. Nem figyelünk a természetre: a növény- és állatvilág jelenségeire. Mert a macska szájában tartea menekíti kölykeit, ha veszélyt érez, a madarak nem taszítják, ki a fészekből a repülni még gyenge ~ fiókákat, de az ember... A történetet mindannyian ismerjük, Az ambiciózus szülők gépre ültették a - repülni még gyenge - hétesztendős kislányt, aki. lezuhant. Nem Pesten, történt, hanem Amerikában, s ott sem gyakori, az ilyen eset. Kezeljük hát extremitásként? Semmiképpen! Mert csak a gyerekpiló- ta tragédiája egyedi, a, teljesítmények túlhajtásának, a. természetellenes erőfeszítéseknek naponta tanúi lehetünk. Már évtizedekkel ezelőtt beszélt nekünk egyik tanárunk erről. Ügy emlékszem, a berlini olimpia némely élménye inspirálta. De egyébként is tudott egyet-mást, mert sportolók között élte le életét, s gyakran tapasztalta, hogy bizony tragédiához vezethet, ha vá- laki megpróbálja áthágni maximális teljesítőképességének határait. Volt már erre példa korábban. is - noha a doppingszereket még nem vetették be. De talán nem. is ezek a - kimutatható, ellenőrizhető - készítmények a legveszélyesebbek, hanem az idea (ideológia?), tudniillik, hogy mindenre képes vagyok, csak akarni kell, hogy minden rajtam múlik. Nincs fizikai akadály, de szellemi, erkölcsi korlátok sem állhatnak utamba. Akárhány amerikai filmet emlékezetünkbe idézhetünk, amelyekben agymosott őrmesterek szuggerálják a legénységbe a legyőzhetetlenség hitét. S a kis- katonák - küszködve a terep nehézségeivel, izzadva a felszerelés súlya alatt ilyesféle szöveget skandálnak: Ke-mény fi-úk vagyunk! Kü-lön-bek, mint mások! A legjobbak le-he-tiink, s leg-jobbakká vá-lunk. Hát, ugye ez baromság, s az amerikai társadalom nem kis illúzió-válságot élt át, mikor legjobb fiait műanyag zsákokban vitték haza Vietnamból. (Természetesen a németek és a szovjetek is átélték a maguk válságát, annak idején. Egykori tanárom a társadalmi teljesítménykényszert vette észre a harmincas évek Németországában.) De ne menjünk olyan messzire, s nem is a militarizálás eszméiről, eszközeiről akarok írni, hanem a teljesítmények hajszolásáról, hajhászásáról, mely háború nélkül is pusztít. Pusztít, mert else- kélyesiti, uniformizálja, a személyiséget. Azzal, hogy egy célra állítja be, gépiessé teszi. - mechani- zálja, robottá változtatja - a gondolkodásra született embert. Megengedem: ezzel - mint mindenféle fanatizálással - lehet produkálni. Ám végül - történelmi távlatokban okvetlenül. - több a kár, mint a haszon. Ezért különösen káros a - rengeteg dologra fogékony - kisgyereket egy valamire „ráállítani”, specializálni. Az pedig már szin te bűn, ha - jóllehet, mi felnőttek sugalltuk a tevékenységet - azt bizonygatjuk, hogy a gyerek (korlátlan szabadságával élve) maga választott a számtalan lehetőség közül. Nem nehéz fölfedezni, hogy a rekordokra ösztönző közegben - legtöbbször éppen a korlátlan lehetőségeket emlegetve - miként manipulálható az ember, s még- inká bb a gyerek. Miért nagy a felnőttek felelőssége? Mert.: a gyerek nem kicsiny felnőtt: lehetőségeit, teljesítőképességének határait, tevékenységének következményeit képtelen felmérni. (Világnézetet sem tud választani...) Folyamatos, céltudatos neveléssel - miközben persze tiszteletben tartjuk, személyiségét, figyelünk készségeire, adottságaira, de szeszélyeinek nem engedünk - válik, (válhat) önálló emberré, aki immár maga képes választani lehetőségei közül. Az emberi érettségnek bizonyos fokán választhat, pályát, majd párt és /vagy ülhet a repülőgép kormányához... Eddig jutottam a sorok rovásában, mikor rápillantottam a mellettem heverő képeslapra, melyben egy amerikai sztár népszerűsíttetik. Travoltáról van szó, aki nemcsak kitűnő művész, hanem tehetséges üzletember és jó családapa is. Travoltáék szabadon, békésen, boldogan élnek. És most tessék figyelni, idézet következik: ,A házaspár a cinetológia szellemében neveli fiát is, nem tiltja semmitől, nem úgy kezeli, mint gyereket, hanem mint egy felnőttet, aki még nem nőtt magasra.” íme, az amerikai minta! A szerző tollából csöpög az elismerés. Én viszont úgy vélem, ha ilyen körülmények között él a gyerek, akkor idővel magasra nőhet ugyan, de felnőtt aligha válik belőle. Nincs mese: a gyereknek meg kell tanulnia, hogy - korához képest - neki is vannak kötelezettségei. Ha ezeket nem vesz- szük komolyan, soha nem fognak a megfelelő szokások és készségek kialakulni csemetéinkben: szétszórt, labilis felnőttek lesznek. Remélem világos, hogy nem zord szigorra, vakfegyelemre biztatok. Engem is szabadon neveltek - élhettem öntörvényeim szerint -, de nem minden korlátozás nélkül. Például már 5-6éves koromban lóra ültem, de sokáig csak futószáron lovagolhattam. S persze a lovat sem választhattam én. (Ha. megengedik, aligha értem volna meg a nagyapa kort.) Terepre akkor sem mehettem egyedül, mikor már jó lovasnak számítottam. Mint ahogyan lőfegyverhez is csak felnőtt jelenlétében nyúlhattam. Folyóra, tóra nem engedtek korcsolyázni. (Fürödni igen, mert úszni korán megtanultam.) Viszont kezdettől használhattam, próbálgathattam apám írógépét, kezelhettem a gramofont, s nemigen emlékszem tiltott könyvekre sem. S ami talán a legfontosabb: kérdéseim soha nem maradtak megválaszolatlanul! Nagyon korán megtanítottak, hogy az állatok (csibék, kacsák, nyúlok, cicák) szeretete nem azonos azok agyonbabusgatásával, nyaggatásával. Evésük, ivásuk közben tilos volt hozzányúlni m ind a két- mind a négylábú jószágokhoz. Kevésbé jó érdemjegyeimet - következmények nélkül - beválthattam. Soha nem kérdezték, hogy hányadik vagyok az osztály rangsorában. S arról se?n volt szó, hogy mennyivel lehetnék jobb. Előfordult, hogy valamiben - valameddig-én voltam a legjobb. Sikereim elismerő szülői pillantások kísérték, semmi több. Tanulmányi teljesítményért pénz vagy ajándék nem járt. De amikor 12-13 évesen vakációm nagy részét végigdolgoztam az olajütőben, akkor természetbeni keresményemre (inflációs idők, az olaj nagy úr) büszke volt a család, s ezt mások előtt sem hallgatták el szüleim, nagy- szüléim. Nem volt ez tudományos nevelés - inkább csak olyan „természetes tartás” hogy kicsit profán legyek. Mindenesetre nem roppantam bele az erőfeszítésekbe, de megtanultam a teljesítményt tisztelni, nem szakadtam el a természettől, ritkán estem az arány tévesztés csapdájába, s mostanáig elkerült a neurózis. De mi lesz a legjobbakkal? A legjobb menedzserekkel, a legjobb reklámszakemberekkel, bankárokkal, ügynökökkel -, ha úgy fordul, hogy már nem ők a legjobbak? Mert a mai legjobb mosópor holnap esetleg eladhatatlan lesz, mint ahogyan a legjobb focista „forgalmi értéke” is (ezt a tévében hallottam) csökken. Leírják a legjobbakat is, ha... M intha túl sokan zuhannának le mostanában. Talán korán röpítették föl őket, vagy kedvezőtlenek a légköri viszonyok? Esetleg nem ők voltak a legjobbak, de elhitették velük... Gyarmati Béla Szó szólóban
