Észak-Magyarország, 1996. május (52. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-25 / 122. szám
Május 25., Szombat Kilátó ÉM-hétvége VII Bf.kf. György Juliánus követői M ost nem a legendás domonkos rendi barátról kívánok szólni, aki 1235-ben a Volga mentén megtalálta a magyarok őshazáját, Magna Hungáriát, és hazatérve hírt hozott róluk meg az Európát fenyegető mongol-tatár veszedelemről. Csíkszeredái székely-magyar tanárok, papok, orvosok, mérnökök azért választották Julianust alapítványuk névadójául, mert ők is felfedező útra indultak, de nem messzi keletre, hanem az erdélyi magyar szórványokba. Amelyek néha olyan távol esnek a magyar tudattól, mint hajdanán a Volga menti őshaza. Miként válik egy magyar településből - szórvány? Itt van például a mezőségi Somkerék. Ménnűves toronyablak, gótikus ajtókeretek, címerpajzsos és mesterköves gyámkövek. A somkeréki templom műemlék. Első formájában 1227-1233 között épült. Kik laktak akkoriban a faluban? Biztos adataink 1661 -ig mennek vissza az időben: akkor tiszta magyar település. Tehát a templom építésekor sem lehetett más. De 1721- ben az ismétlődő tatár betörések áldozatait, a kuruckori magyar vérveszteséget az állandósuló román betelepülések pótolják, oly mértékben, hogy a falu lakossága már fele-fele arányban oszlott meg a magyarok és a románok között. De még igen sokáig a felerésznyi magyarság a somkeréki gazdasági és művelődési élet meghatározó tényezője. Van ereje ahhoz, hogy 1761-ben a kor egyik legnagyobb művészével, a fölkapott Unding Lőrinccel festesse meg a református templom padjait. 1790-ben magyar iskola létesül. A török-tatár betörők nyomában a lerombolt templomot már előbb saját erejükből építik újjá, később maguk tartják fenn az iskolájukat. Noha akkor már szórvány-magyar falu, még tud gondoskodni önmagáról. Trianon után a román főhatalom elkobozza a magyar iskola épületét. De Somkerék magyarságának még mindig van annyi anyagi, szellemi ereje és nemzeti igénye, hogy önálló református magyar iskolát építsen megint a gyermekeinek. Somkerék lakossága az 1992-es népszámlálás szerint 1.043 fő volt. A többség - 738 - román, a magyarok száma 264. Élt itt továbbá 27 cigány, 12 ukrán, 1 szerb és 1 „más nemzetiségű”, aki etnikai hovátartozá- sáról nem nyilatkozott. Iskola? Még 1945 után is évtizedekig fennállott a népiskola, kisebb magyar tagozattal. Aztán a magyar osztályok megszűntek. A magyar szó attól kezdve csak a házak falain belül és a templomban hangzott fel. Trianon után kezdett tudatosodni az anyaország felelőssége a szórvány-magyarokért. Nem könnyebb a trianoni kereszt most sem, mint az első világháború után volt, mikor 200 ezer menekültről, vagonlakóról, kilátástalan magyarról kellett gondoskodni. Kortárs történelmünkben a nyugatnémet és a zsidó állam adott nemes, fényes példát a nemzettestről valaminő okból leszakadt, elsodródott közösségeik felpártolására. Magyarországnak gazdasági válság, nyomasztó államkölcsönök, munkanélküliség köti meg a kezét. Vontatott még a nemzeti segélyezés lelki, hangulati feltételeinek a megteremtése is. Ezért is fontos, hogy a szórványok felemeléséből a kisebbségi magyar nemzeti közösségek tömbjei is részt vállalnak. Felismerték, hogy a szórványok számára „belső anyaországgá” kell válniuk. Mikecs László, a fiatalon elhunyt történész, aki Csángók címmel könyvet írt a moldvai magyarokról, valamikor abban reménykedett, hogy Trianonnak Haszna is lesz számunkra: a moldvai magyarok egyazon államkeretbe kerültek az erdélyi magyarsággal, és így ez utóbbi szárnyai alá veheti a mostoha sorsú csángóságot. Nem ez következett be, a történelmi határok helyett román csendőrszuronyok zárták el a magyar segítség útját a moldvai csángók elől. Csíkszeredái értelmiségiek lényegében Mikecs László elvetélt „álmát” teljesítik be, mikor nekiláttak a szórványok megsegítésének. A gondolat szülője Beder Tibor, akit 1989 végén Hargita megye tantestülete választott meg főtanfelügyelóvé. Visszaállította a magyar iskolákat - ami Marosvásárhelyen nem sikerült -, s noha bukaresti oktatásügyi minisztérium rég leváltotta volna, védi őt ta- nártásainak szavazata. Immár az egyetlen választott és nem kinevezett főtanfelügyelö Romániában. Beder Tibort segíti a Julianus Alapítvány irányításában jó küzdőtársa, Gergely István csíksomlyói plébános, a fiatalság papja, és melléjük sorakozott fel Hargita megye nagyon sok felelősséget érző értelmisége. Okosan hasznosítva a „belső anyaország” lehetőségeit, gazdasági és kulturális pártfogásban részesítik Erdélyben és a moldvai Csángófóldön a magyar szórványtelepeket. Minden második esztendőben „Lármafa-találkozót” rendeznek Csíkszeredán. A szórványokból érkező „magányos magyarokat” székely családok látják vendégül. Gyermekeket hívnak meg magukhoz az egész Kárpát-medencéből. Jól jellemezheti a Julianus Alapítvány szellemi építkezését, hogy kiket tüntet ki esztendők végén díjával. Az elmúlt évben két „iskolaalapító” is kitüntetésben részesült. Sebestyén Ottó zernyesti katolikus plébános magyar iskolát állított fel újra - évtizedes némaság után - a Brassó megyei kicsiny magyar szórványban. Deáky András az 1950-ben Bákó megyéhez, Moldvához csatolt, természetes környezetéből közigazgatásilag kiszakított Gyimesbükkön három évtizede harcol a magyar iskoláért. Sikerei és kudarcai a történelem szélirányát jelzik: mikor sikerül újabb magyar osztályt indítania, mikor megszüntetik, azt a bákói megyevezetők, aztán megint életre támad a magyar iskola. Megtiszteltetésben részesítették a mezőségi szórványok krónikását, Kövesdi Kis Ferenc nyugalmazott marosvásárhelyi tanárt. Julianus- dijjal ismerték el a Duna Televízió Közép-európai Magazin című műsorának tevékenységét, amelyik megnyitotta a magyar nyelv égi csatornáit a székelyek és a szórványok előtt. Nemcsak Erdélyben ismerték fel a magyar tömbök - történelmi kényszerűségből - a maguk „belső anyaország” - szerepét. Komárom a szlovákiai magyarság nem hivatalos „fővárosa”, ott tartották a magyar választott képviselők és polgár- mesterek országos nagygyűlését 1994-ben; ott könyörögnek minden esztendőben szlovákiai magyar katolikus főpásztor kinevezéséért. Délen Szabadka városa kezdi átvenni az északbácskai magyar tömb nemhivatalos képviseletét. A szórvány magyarság mindenütt jelt ad magáról. Üzen. Nemcsak a néha önnön gondjaiba rokkant anyaországnak, de távolabbra is. Múltkoriban azt jósolta Kolozsvárott egy magyar származású, Pesten nagy tekintélynek örvendő párizsi politikus, hogy a szórványoknak nincs jövőjük, illetve egyetlen távlatuk a beolvadás. Ezt már hallhattuk, nyugati diplomaták szájából, a párizsi béketárgyalások idején is. Csíkszeredának, Komáromnak, Szabadkának erről egészen más a véleménye! „Itt a legjobb meg sem születni...” Sarusi Mihály: Decebál Gyulán Gyöngyösi Gábor Amit a történelmi munkákban teljesen értelmetlen föltenni, hogy „mi lett volna Hci...?”, történelmi fikciókban nagyon is elfogadható, sőt izgalmasnak tűnő kérdés. Különösen, ha a szerző valóban alapos ismerője tárgyának, s már-már a megtapasztalás biztonságával mozog a meg nem történt események között. Sarusi Mihály ugyanis könyvet írt arról, mi történt Gyulán, Csabán, Újkígyóson, mintán 1919-ben elfoglalták a románok, ott is maradtak, s egy rövid megszakítással immáron vagy hetven esztendőre be is rendezkedtek - csakúgy, mint a Részekben vagy Erdélyben - ezen a tájon. Illetve, milyen mtt, mivé vált, és milyen most - valamikor a nyolcvanas években - a gyulai, csabai, újkí- gyosi, egy szóval „romániai” élet azután, b°gy nem történt meg az, ami megtörténhetett volna. Mármint az, hogy az említett helységek Románia kereteiben a környék lakosságával együtt román kézen maradnak. A feltételezett helyzetet, amely Trianon óta egyetlen pillanatra sem esett ki a román tudatból - a magyart viszont, nem nagyon befolyásolja -, Sarusi Mihály egy meg nem 11 esemény-háttereként meséli el. Egy nyugdíjas, történészgyerekét is elvesztő magyar tanítónő gondolataiként, belső monológjaként. A tanítónő naplóírás he- yett azt mondja el, amit nap mint nap maga körül lát, amit érez, gondol, amit tud, amit hall, él és megél, átél, amit emlékeiben hordoz. . Á kérdés most már az, hogyan lehet lát- ni’ tapasztalni, átélni azt ami nem történt meg ami csak fikció, úgy, hogy a monológ minden szavában igaz. Ha csupán regény lenne a mű, könnyen ehetne azt mondani, hogy a regényíró tehetsege, választott, használt eszközei segí- t'Ví ^ e.zen az »aprócska” akadályon, és iát a G’^'hletesen élményszerűvé munkája „ de ez a regény nem regény, és nem is „napló-részek” egymásutánja, ahogy a belső , oi lton műfaji meghatározásként nva vagyon. No, de akkor micsoda? - tehető fel az újabb megválaszolhatatlan költői kérdés olvasó-önmagunk további zavarbaejtésére. Csak tán nem a rossz magyar lelkiismeret, a mindenről túl könnyen lemondó természet, a másság iránti eltúlzott tisztelet újabb írói megfogalmazása erre a kissé bizarr témára? Akárhogy is van, erre kell gyanakodnunk. A feje tetejére állított, a valósághoz mégis nagyon hasonló képlet, amely abból keletkezik Sarusi tollán, hogy van előzménye és mintája, erre enged következtetni. Adva van ugyanis Gyula, írva Giula vagy Zsula - Ziridava amely átkeresztelés ugyan nem történt meg, de megtörténhet és megtörténhetett volna, - benne bizonyos százalék megmaradt, de fokozatosan elöregedő és elszegényedő magyarral, ahonnan a magyar fiatalság - nem is csak a megmaradt Magyarországra - fokozatosan elvándorol... Az elvándorlás oka, szépen soijában világosodik meg előttünk, s a napló-mondó visszaemlékezéséből az a gyanúnk támad, hogy nem is az elrománosítás, elrománoso- dás elől menekül ebből a városból (is) a fiatalság, ahogy feltételezhető lenne, hanem valamilyen igazság, vagy nyugalomkeresés okán. A meggazdagodás, a jobb élet utáni vágy - miután egy akármilyen anyagi biztonságot ott helyben is meg lehet szerezni - erre nem magyarázat. Az élet értelmének, céljának ez az anyagiakban kifejezhető kis része elérhetővé válik mindenki számára amúgy is. Sőt, a mű nem egy felemlegetett momentumában a beteljesült, vagy beteljesületlen szerelmek, a becsületesség és a becstelenség kisebb-nagyobb megnyilvánulásai is jelen vannak a különböző nemzetiséghez tartozó emberek között, éppen úgy, mint a világ bármely szerencsésebb vagy szerencsétlenebb pontján. A helyzetet csak bonyolítja, hogy Sarusi a román megszállásról szóló könyvében egyszerre csak felbukkan egy német és francia, illetve szlovák vagy szláv vonal is, amelyeken a helybéli magyarság számára ugyanolyan kibogozhatatlan csomók mutatkoznak a tudat szintjén, mint azon a központinak nevezhető román szálon. Igaz, ez már maga a valós, megtörtént történelem, a területi és hatalomcserék, a megszállások és területvisszaszerzések, az első és második világégés helyi le- és kicsapódásának megidézé- se, amelyben minden Gyulán élő nemzet fiai eléggé jól és biztonsággal eligazodnak, kivéve a magyarokat. Az események görgetegébe, forgatagába így Petain marsalltól Achim Andrásig, a német és orosz, illetve a szovjet megszállásig mindenki kap egy aprócska, villanásnyi szerepet, - pontosan annyit, amennyit a világnak ezen a nem kevésbé apró pontján a valóságban is játszhatott, vagy játszott is. Persze, a nagy, sorsfordító eseményeknek a kis emberek életében igen nagy és mélyreható a hatásuk, de hát éppen azért sorsfordítóak. Gyulán, Giula-Ziridaván viszont akárhogy fordul a világ, mindenképpen a magyar lakosság ellen fordul, akár az Abrudán fiúk, akár Petain, vagy az amerikai felségjelű repülőgépen fölérepülő csehszlovák pilóták, vagy a környéket végigraboló szovjet katonák képében érkezik, esetleg a helyi román pópák, ügyvédek szerepvállalásában jelentkezik. Csak ez a feloldhatatlan sorshelyzet mondathatja ki a tanítónővel azokat a keserű mondatokat: „Ki érti ezt, ki tudja, minek érdemes itt születni. Sem ennek, sem annak, itt a legjobb meg sem születni.” Vagy: ItAz a gyanúm, minél tehetségtelenebb egy nagyravágyó ember, annál könnyebben válik rongy alakká. Aki miatt szégyenkezhetünk, hogy embernek születtünk.” Nos, igaz, hogy ezek a személyes következtetések a megmagyarázhatatlan, - csak a magyar ember számára megmagyarázhatatlan - nemzetközi rossz döntések következményeinek megélése, átélése után születhetnek meg egy magyar ember lelkében, de éppen olyan rosszak, mint az a magatartás, ön- és történelemszemlélet, oktatás stb., amely ezeket az állapotokat előidézte, vagy bekövetkezni engedte. Sarusi Mihály feltételezett román uralomgyakorlása Giula-Ziridaván így válik a huszadik századi magyar lélek elbizonytalanodásának és szakadásának, szakadatlan csonkulásának tükrévé. Tanulsága - az én olvasatomban - röviden fogalmazva valami olyasmi, hogy aki nem tud uralkodni, felülmaradni, önmagát országát megtartani, az ne csodálkozzék azon, hogy mások elveszej- tik- A lemondás, félreállás, idegen igába hajlás még soha sehol, senkinek nem hozott lelki nyugalmat. GÁi Sándor Pünkösd-közeli kivim Inak az orgonák is suhog-sistereg a zöld levegő ha most választhatnék meghalni időt ezt választanám a pünkösd-közeli részegséget a nappal-forduló fák árnyait a délután szelíd ölelését s lenne fehérré-ékesiilt minden a vizek végtelen csendje felett „A kassai híd alatt fialocka rastie...”- Nemzeti relikviáink odisszeái Nemcsik Pál Próbáltam én eleget tenni a költő intelmének, miszerint „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek! “, de igyekezetemet nem koronázta siker. Nem csábított, nem bűvölt el az újkori metropolisz varázsa; az örökzöld sláger dallamát, mely világszerte népszerűsítette az „ámulások szent városának” kisugárzását, elnyomták más melódiák. Ám legyen, hogy „Párizsban szép a nyál-”, egy párizsi polgárnak ez dagasztja a mellét, a mi kis világunkban, a két párizsi békekötés után inkább ez fogalmazódott meg az elmékben: „Beszélhetnek Párizsba’ mit akarnak”, vágj' önmagunk igazának táplálására protes- tálásképpen gúnydalra fakadt ajkunk: „Genfben székel népellenes szövetség”. Vigyázó szememet a szűkebb régió pásztázására kenyszerítette a valóság: ami Kassán történt vágj' napjainkban zajlik, az termékenyíti meg gondolatainkat, mert számadás a jelenről, és üzenet a jövőnek. Ha a kassai híd alatt kivirágzik az ibolya, annak csak örül az ember. Az is jó hír, hogy az irodalomból jól ismert kassai polgárok önrendelkezési joguknál fogva kinyilvánították akaratukat, miszerint Rákóczi Ferenc hamvainak örök nyugvóhelj'e a kassai dóm marad. Semmiféle kulturális bartelügylet nem jöhet szóba. Nem adható vissza(?) az anyaországnak, a hajdani történelmi vármegyékről elszármazott kulturális javak ellentételezéseként. Nem kassai identitású mestyánfiak elméjében szárba szökkent az a kolosszális ötlet, hogy a magj'ar állam az immáron fél évtizede egzisztáló Szlovákia részére visszaadhatna azokat a kulturális em- lékeket, amelyek a történelem viharos századaiban, de legfőként a 1896-os millenniumi országos kiállítások keretében Budapestre kerültek, és a századunkra jellemző történelmi dulakodások, határ- húzogatások időszakában mind a mai napig központi, országos gyűjteményekben töltik be rendeltetésüket, megjelenítve a magyarság évezredet átölelő kultúráját. Vajh’, kinek használna Kassa Rákóczi-atlanítása? A Nagyságos Fejedelem száműzetésbe vonulása idején a janzenizmus filozófiájának tükrében boncolgathatta népének, hazájának sorsát. Magányosságát Mikes Kelemen társasága mellett némileg enyhítette udvari zenésezi közül egy Barna Mihály nevű prímás, aki követte a fejedelmet, s a hagj'omány szerint a fejedelem indulásakor így szólt: „Mész, mész, Fölsóges Fejedelem, / Itt hagj’od a vagyont, keresed a nincsent.” Annak a Rákóczinak a „kilakoltatásáról” esik szó, aki az „Istenért, hazáért, szabadságért” jelmondatával nemcsak a magj'ar ajkú jobbágyokat mozgósította az elnyomókkal szemben? Akinek a hamvait 1906-ban az ország népének mélységes együttérzése, tisztelete mellett helj'ezték örök nyugalomra a fejedelmi városban. Az etnikai tisztogatás ötletbörzéin elejét kellene venni minden képtelen ötlet megfogalmazásának. Kézsmárk, Lőcse, Garamszentbenedek és számtalan történelmi város emlékeit, mint a magyarság kulturális relikviáit őrizzük közös akarattal ott, ahol őrzési helyük van. Magyarok és szlovákok. Budapesten, Krasznahorkán vagy Borsiban! % Van azonban a műtárgyak vándorlásának más vetülete is. Köztudott, hogy a Berlinből 1945-ben elhurcolt Prianiosz-kincseket Moszkvában kiállítják, de visszaszármaztatásáról nem esik szó. Pergamon oltára Berlin egyedülálló látványossága; a luxori templom obeliszkje 1831 óta Párizst ékesíti. A nagyszent.miklósi aranylelet Bécsben talált új hazára. A mi legnagyobb örömünk és gondunk, hogy néhánj’ezer magyar műkincs orosz múzeumokban alussza Csipkerózsika-álmát, szintén 1945 óta, amikor hadizsákmánj'ként elhurcolták hazánkból. Ezek között is különös figj'elmet érdemelnek a Sárospataki N agy könyvtárból származó, többnyire 400 éves könyvészeti ritkaságok, hungaricumok, melyekről napjainkig azt sem tudjuk, hogj' merre sodorta azokat a háború vihara. Most a restituciós bizottság szorgalmasan ülésezik, keresvén annak a módját, miként lehetne visszaszármaztatni a magyar kultúrajeles relikviáit. Valamit valamiért-alapon, némi reményünk van arra, hogy újra birtokba vehetjük egykori kincseinket, Igaz, vissza kellene szolgáltatni azokat az Oroszhonból illegálisan eltulajdonított ikonokat és egyéb műtárgyakat, amelyeket a „kultúrturizmus” magánvállalkozói nem valami napkeleti bölcsek módjára ajándékként hoztak hazánkba, hanem konvertibilis valuta elnj'erésének reménj'ében. Cudar ez a világ, mert így sáfárkodott az alkotás műremekeivel. Próbálkozik most a kövek összegyűjtésével, melyeket az emberi békétlenség szétszórt. Ami egész volt, abból mára csak töredék maradt. A politika nagyjai az oszthatatlant is megosztották. A műkincsek szétszórtsága a széttört ördög legendáját juttatja eszembe. Mert széttört az ördög, amikor letaszították. Feje Spanj'olországba esett, azért oly büszkék a spanyolok. Kezei Törökországba hullottak, azért olyan kapzsik a törökök, szíve Olaszországba gurult, ezért olyan szerelmesek az olaszok. A gyomra Németországnak jutott, s ez fejti meg a németek falánkságát. Lábai Franciaországban maradtak, azóta szaladnak a franciák a nők után. Vállai Magyaror- szágra estek, s ez teszi lehetővé, hogy a magyar ember annji adóterhet képes elviselni. A széttört világ az egységesedés után kiált. Talán újra világítanak a kultúra fáklyái hazánkban; a visszanyert ereklyék fénykoszorúi ragyogják be a millecentenáriumot ünneplő ország olykor elkeserítő fizikai és szellemi sötétségbe burkolt tájait.
