Észak-Magyarország, 1996. március (52. évfolyam, 52-76. szám)

1996-03-30 / 76. szám

Március 30., Szombat Kilátó ÉM-hétvége VII „Ki az igazságért lángol, s szent áldozatért..." A vlasztenecek újra szítják a prázska lángjait Nemcsik Pál Újfent morognak, ezúttal nem a vén salabakterék, hanem a szlovák „hazafiak”, s mint a hétfejű sár­kány, fújják a lángot, amely szítja a reménytüzet, a prázskát. így van ez másfél évszázad óta, mert a Kto za pravdu hori... (Ki az igazságért lángol...) pánszláv himnusz újra meg újra visszhangzik, ami­kor a nemzetiségek iránti türelmetlenséget táplál­ni kell az istenadta nép tudatában. A prázska legu­tóbbi fellángolása Tiso fasiszta államának idősza­kára esik. Akkor emelkedett a nemzeti himnusz rangjára, s rosszul hittük, hogy a horkovrennij, for­róvérű, lobbanékony szlovák atyafiak fajtája nem kezdi újra a gyűlölködést, tanulva a múlt példáiból. Úgy észlelem, hogy nem akar csillapodni a bizal­matlanság; indulatok fűtik a honatyákat, a pártna- csalnyikokat a szlovák-magyar alapszerződés rati­fikálása idején. Nehéz szülésnek néznek elébe, mintha a leányzónak farfekvése lenne. A szülési fáj­dalmak némelyeket vérfagyasztó sikolyokra inge­relnek. Már a fenyegetéseknél ott tartunk, hogy üzengetnek; jobb nekünk elfelejtem a felvidéki ma­gyar néptest számára támogatott területi autonó­miát, mert az nem több fantazmagóriánál, mert ha nem, akkor ők is előrukkolnak a farbával. Vagyis jo­got formálnak a Pannon-fennsíkra, egészen a Bala­tonig, de hogy a zugehőr se hiányozzék, Budapestre is igényt tartanak, mint a szlovák állam elidegenít­hetetlen részére, mivel azt a liptói kőművesek épí­tették világvárossá a millennium évtizedében. * A hír hallatán nemcsak fészkelődik, hanem ke­resztbe is fordul bennem az ördög, s sorjáznak em­lékezetemben a szálláshely birtoklása körüli pur- parlék emlékei. Mintha csak most lenne, pedig 1919-ben történt, hogy a csehszlovák légionáriusok telitorokkal énekelték Miskolc utcáin: „nem is har­coltunk, mégis foglaltunk!” A harmincas évek fal­firkái is felvillannak a vagonok oldalán: „Míg Ma- saryk volt atyátok...” Ilyen vészjósló fenyegetések légkörében rendezgetem „közös dolgainkat” borsod- nádasdi remeteként, lapozgatom a sárguló fólián- sokat, melyek nem csupán egy palóc falu „História Domus”-ai, de sűrítményei a peremvidék történeté­nek. Egy-egy epizód, adalék, adoma, népdal kínálja magát az újragondolásra, hogy eligazítson a jelen zűrzavarában. Mert ki tagadhatná, hogy a világ összekuszálódott; ki-ki rendezgeti sorait, miként a szlovák nemzeti mozgalom jelszava is igyekezett a társadalmi élet többismeretlenű egyenletét megol­dani: „Svoje, ku svojmil!”, ami annyit tesz: „Min­denki a magafajtájához!” Csupán két ingerszó köré csoportosítom szerény véleményemet. A területi autonómiához, és a mun­ka által szerezhető területek bekebelezéséhez. A békés gyermekkor ártatlan játékai a nemzet­államok kialakulása kezdetén eltűnőben voltak. Addig nem volt hiba, míg a gyerekek az „Adsz-e ki­rály katonát, ha nem adsz, szakítok!”, vagy a hídvá- mot követelő gyermekdal játékos fordulataival mú­latták idejüket. A felnőttek komolyra fordították a szót. 1861-ben a Túrocszentm árton i Szlovák Nem­zetiségi Programban megfogalmazták: „A felsőma­gyarországi néprajzi kerületben a mi nyelvünk le­gyen egyedüli hivatalos nyelv úgy a polgári, mint az egyházi nyilvános élet terén, s egyedüli!!) tanítá­si nyelv az iskolákban!” Kívánták az ország etnog­ráfiai felosztását, és egy tót kerület (okolie) kihasí­tását. Ide tartozna: Trencsén, Árva, Túróc, Liptó, Szepes, Sáros és Zólyom megye - mint a legtisztáb­ban lakott szláv megyék. A vegyesen lakott, vagy tiszta magyar lakosságú megyék nem szerepeltek a programban. Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Torna, Abaúj, Zemplén még nem esett áldozatául a pánszláv ál­modozóknak. S ma tagadják az Igét az államalapí­tó világi félistenek, hogy „Minden nípnek az ő nyel­vén...” szólaljon meg a kinyilatkoztatás. A politikai boszorkánykonyha hongyarapító megszállottjai előbb-utóbb kénytelenek lesznek felülbírálni állás- foglalásukat, ha az európai zónaidőhöz akaiják ál­lítani órájukat. A munka értéket teremt, függetlenül attól, hogy ki végzi. A szlovák vendégmunkások hada a kapi­talista rendszer kialakulásának kezdetétől megha­tározója volt a gazdasági fejlődésnek. A pétervásári templom építésénél meczenzéfi tót ajkú kőművesek szorgoskodtak 1829-1840 között. A néphit szerint a felrakott templomfal kövei reggelre itt is legurul­tak, és új helyen kezdték az építést. Kialkudott bé­rért dolgoztak, míg az ivádiak, pétervásáriak job­bágyként végezték a segédmunkát. Megszámlálhatatlan tömegben özönlöttek a szlovák agrárproletárok a mezőgazdasági munkák elvégzésére 1870 után. A millennium körüli évek­ben 50 ezer szlovák munkás dolgozott Budapest köz­épületeinek építkezésénél. Nem véletlenül énekelte a Gömör megyei nótafa: „Poslal mi mily cervene cizmy hőre od Budína!” „Küldött a kedvesem piros csizmát fentről, Budáról!” * Summa summárum! Ha a szlovák honatyák közül valaki Budapestet az elvégzett munka ürügyén vonná femihatósága alá, mi ne kövessük példáját. Logikája szerint magyar tulajdonú lehetne Cselja- binszk gyárostul, bányástul, mert magyar hadifog­lyok teremtettek ott értéket. A bori haláltábor munkaszolgálatosai miatt osztozkodhatnánk a délszláv területeken, de még kövérebb falat lenne Tengiz! Ideje volna kilépni a gyerekcipőből és fel­nőttként gondolkodni és cselekedni. Pető János grafikái Kiss Gy. Csaba Röpke séta Vilnában Vilna, a város magyar neve, alighanem a latinból szárma­zik. Ha így mondjuk, talán el­kerüljük a nemzeti érzékeny­ségeket. Mert akkor nem kell litvánul Vilniust mondani, sem pedig lengyelül Wilnót. Litvánia fővárosa fontos szere­pet játszott a lengyel kultúrá­ban, gazdag hagyománya, em­lékei nélkül nem tekinthető teljesnek például a romantika lengyel irodalma. Itt formáló­dott Mickiewicz gondolatvilá­ga, ide kapcsolódik pályájának meghatározó első szakasza. A litvániai költő - aki persze a lengyel irodalom óriása. Ott áll szobra a csodálatosan szép, vöröstéglás, késő gótikus Szent Anna-templom szomszédságá­ban. Ha lengyel kalauzzal jár­nánk a reneszánsz-barokk bel­várost, sorra magyarázhatná, melyik épület, melyik utca lát­hatta életben e költőt. A városnézést a Várhegyről kellene kezdeni. Kilátópont egyben a város szívében, mint Budapesten a Gellérthegy, csak alacsonyabb valamivel, mintegy félszáz méterrel emelkedik magasabbra a lent kanyargó két folyónál. Anúre fólérünk, a felhők is szétfoszla- nak lassan, s egyre nagyobb foltokban mutatkozik a hason- líthatatlan kékségű vilnai ég­bolt. Itt találkozik, a történel­mi vár tövében a Vilnelé és a Neris, hogy először litvánul mondjam a folyók nevét, amit lengyelül Wilenkának és Wili­ának hívnak. A város történe­te a litvánok és a lengyelek számára is Giedymin nagyfe­jedelemmel kezdődik, ő a le­gendás alapító. Az első doku­mentumok 1323-ból tanúsít­ják, hogy ezen a hegyen város született. A monda szerint az erre vadászó fejedelem álmá­ban egy olyan farkast akart elejteni, aminek vasból volt az oldala, rendre lepattogtak róla a nyílvesszők. Várost kell ala­pítani ezen a helyen, mondták neki, az lesz ilyen erős és elejt- hetetlen. Akkoriban a litvánok még pogányok voltak, csak a XIV. század végén vették föl a keresztyénséget, amiben volt némi szerepe a mi Nagy Lajo­sunk Hedvig lányának, Jagel­ló feleségének. Messze van tőlünk Vilna, egész Lengyelországot is végig kell utazni, hogy eljussunk oda. Fenyőerdőkkel telehin­tett dombok, föl-fölcsillanó tó­tükrök szépséges látványa után megérkezik az ember egy varázslatos reneszánsz-ba­rokk közép-európai városba. Távolság ide vagy oda, a vá­rosnak jeles magyar történel­mi kapcsolatai vannak. Vilna egyik dombját ma is Bekes- hegynek hívják. 1580-ban ott temették el Békés Gáspárt, a hadvezért, az ariánusok - így hívták a lengyel-litván neme­si köztársaságban a szenthá­romság-tagadó unitáriusokat - pártfogóját Báthori István uralkodása idején. Tari István (Szerbia) Mosatlanul istenem az a legyektől zsongó nyári kiskonyha a mosatlannal nagy fazekakban főnek a lepedők kifehére.dik a gyerekkor utána jót alkatunk Ott állunk az esőre álló ko­radélutánon az egyetem ár­kádjai alatt, az egyik pompás reneszánsz udvaron. Kis litván- magyar csoportban tisztelgünk a nagy király, er­délyi fejedelem emléktáblája előtt. 1578-ban ő alapította ezt az egyetemet jezsuita kollégi­umként, ugyanabban az év­ben, amikor Kolozsváron ugyanilyen oktatási intéz­ményt hozott létre. A litván egyetemisták Transsilvania Egyesületének, a litvániai ma­gyarok szervezetének képvise­lőivel csöndesen, akadozva énekeljük a Himnuszt. Kampó nincs a falon, virágcsokrain­kat az emléktábla alá, a földre helyezzük. Ott találjuk őket másnap reggel is, háborítatla­nul. Járjuk Vilnát, szebbnél szebb barokk templomokban pillantunk körül. Itt az Ostra Brama, az Éles Kapu a neve­zetes Madonna-képpel. A világ lengyeléinek híres kegyhelye. Nincs messze tőle a pravoszláv orosz templom. Vilna a feleke­zeti, kulturális sokféleség vá­rosa: zsinagógát, német fölira- tú evangélikus templomot, klasszicista stílusban épült impozáns református istenhá­zát is találunk benne. Ma leggyakrabban litván szót hallani utcáin, ritkábban fehéroroszt és lengyelt; amikor kérdezősködöm a postán, kész­séggel magyarázzák oroszul, mibe kerül Magyarországra a bélyeg. Hány Vilna is van végül? Litván, lengyel, fehérorosz, zsi­dó, katolikus, protestáns. Kö- zép-Európa peremének egyik jellegzetes színfoltja. N em Kolozsvár az erdélyi római katolikus egyházmegye székvá­rosa. A Szent István királyunk által 1008-ban alapított egyházmegye püspökei hosszú századokon át Gyula- fehérvárról, az ősi fejedelmi székhely­ről irányították és irányítják híveik éle­tét. Mégis Kolozsvár volt az eddigi ta­lán legnagyobb püspök, Márton Áron pályája legfőbb állomásainak színtere. Legendák övezték alakját már ak­kor, mikor egyetemi hitszónoknak, majd kolozsvári plébánosnak nevezték ki. Harminchat esztendősen került a mo­dern erdélyi fővárosba. Kiváló szónok, megnyerő modorú pap, az ifjúság meg­értő barátja és szigorú nevelője. Vallja, hogy éppen azért, mert a történelem ki­sebbségbe kárhoztatta az erdélyi ma­gyarságot, az új értelmiségnek erköl­csileg és tudásban felül kell múlnia az elődök nemzedékeit, és állnia kell a versenyt a román fiatalsággal. Néhány év múlva olyan alkotmányt tesznek közzé Romániában, amely a románok­nak nyílt elsőbbségi jogokat biztosít az ország többi lakójával szemben. Csak jobb felkészültséggel lehet ellensúlyoz­ni a méltatlan hátrányt. Márton Áron - papi munkája mellett - iskolaszervező és pedagógiai szakember lesz. György Lajos professzorral együtt Kolozsváron megalapítja és kiadja az Erdélyi Iskola című nevelésügyi folyóiratot. Noha ő a szerkesztő, csak rövid jegyzeteket közöl a folyóiratban, annál tágabb teret nyit a nevelés kiváló szakembereinek. Már­ton Áront meghívják az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályának vezetésére. Majd miután a népszövetség igazgató­jává választják, létrehozza a szövetség pedagógiai és orvosi szakosztályait is. Kisebbségi nemzetszervező, annak a népi értelmiségnek a legjelesebb ka­tolikus tagja, amelyik a trianoni szét- szakítottságban a nép felemelésében és a közéletbe való bevonásában látja az erdélyi magyar megmaradás útját. Is­ten embere, aki mindkét lábával a föl­dön él, és tudja, hogy hívei iidvözülésé- , hez hozzátartozik a mindennapi helyt­állás, munka, szellemi és lelki nemese- dés. Mikor 1938 szeptemberében meg­ürül az erdélyi püspöki szék, a magyar közvélemény és a Vatikán egybehang­zó akarata emeli Márton Áront a főpa­pi méltóságba. Noha már átvette akkor az egyházmegye vezetését Gyulafehér­váron, úgy óhajtja, hogy a kolozsvári Szent Mihály-templomban szenteljék fel. Ez 1939. február 12-én mégis törté­nik. A szorongatott erdélyi magyarság - felekezeti különbség nélkül - ünnepli püspökét, akiben a remény emberét látja. Az országra szóló szentelési ün­nepségen ott van a szülőfalu, Csík- szentdomokos harisnyás székely népe, ott vannak a szülei, és a falu népe el­hozza annak a háznak a makettjét, amelyben a fiatal Márton Áron élt, ahová tartalékos hadnagyként az első világháborúból pihenni hazatért - há­romszor sebesült meg a csatákban -, ahonnan a gyulafehérvári teológiára indult. Megindító jelenet volt: az újonnan felszentelt püspök - mielőtt papjai és hívei üdvözlését fogadta - odalépett édesanyjához, és kezet csókolt neki. Kolozsvár főtéri temploma, a Szent Mihály-templom volt a színtere törté­nelmi kiállásának a zsidók deportálása ellen. 1944. május 18-án papokat szen­telt Kolozsvárott, majd prédikációjá­ban kemény szavakkal ostorozta a vi­déki magyar zsidóság elkezdődött de­portálását. Ezzel a magyar nyelvterü­leten elsőként tiltakozott az emberte­len, istentelen terror ellen. A hatósá­gok azonnal kiutasították Kolozsvár­ról. Jön a nagy történelmi változás, és vele az erdélyi magyar kisebbségi sors. Márton Áron világosan felismeri, hogy az új történelmi körülmények között is, sőt most talán még inkább, a megma­radás elképzelhetetlen műveltség, tu­dás, anyanyelvű iskolák nélkül. Püs­pökként éppen olyan behatóan foglal­kozik a magyar oktatás újjászervezésé­vel, mint a harmincas években az Er­délyi Iskola társszerkesztőjeként. Szentbeszédeiben újra meg újra visszatér az oktatás gondjaira és re­mélt lehetőségeire. Kolozsvárott mondotta egyik prédi­kációjában 1945 decemberében: „Jól­esett, hogy amikor a magyar iskolák ügyét a közelmúltban felvetették, a magyar politikai képviselet és a szerve­zett munkásság a kormánnyal folyta­tott tárgyalásokon iskoláink jogait és érdekeit hatékonyan támogatta... Lel­kesít egy felemelő példa és van egy erős szövetségesünk. Az erdélyi magyar egyetem helytállása, egyesztendős szí­vós küzdelme, nehézségekkel dacoló élete, mint ragyogó útmutatás buzdít követésre... A szervezett munkásság szervezett ereje, de az egész erdélyi magyar nép is egy emberként és öntu­datosan állott és áll ma is az egyetem mellett.” A román államhatalom, a „ma­gyarbarátnak” hitt Petra Groza kormá­nya csak szavakban fogadta el a ma­gyar iskolák, a Bolyai Tudományegye­tem létét. Gyakorlati eszközökkel pró­bálta elsorvasztani a magyar oktatást: nem utalt ki pénzalapokat a központi költségvetésből. A tanárok - köztük a Bolyai Tudományegyetem professzorai - hónapokon át nem kaptak fizetést. Ekkor a Magyar Népi Szövetség moz­galmat indított Petőfi-alap néven: gyűj­tés kezdődött egész Erdélyben. Elsőnek Márton Áron püspök járult hozzá az alap létrehozásához, 3 millió lejes gyorssegéllyel. A segélyezés ideje: 1945 júniusa. A magyar iskolák megmene­kültek, a Petőfi-alap országos mozga­lommá vált. Nemcsak a magyar isko­lák és az egyetem tanárait fizették eb­ből, hanem még az akkoriban felállított állami magyar tanfelügyelőségeket is. Áron püspök nem sokkal később, 1946 januáijában hivatalos levelet in­tézett Petra Groza miniszterelnökhöz, amelyben őszintén és bátran feltárta az erdélyi magyarság tűrhetetlen ki­sebbségi elnyomatását. E levél elküldé­se után három hónappal Márton Áron a kolozsvári Szent Mihály-templom­ban, szentbeszédben ismételte meg a panaszt: „...A gyűlöletet ma is szítják, népünket sok helyen ma is üldözik, va­gyonát ma is minden címen elveszik.” Grozához intézett levelében éppen úgy szót emelt a Magyar Népi Szövet­ség vezetőségének 1945 novemberi ki­áltványa ellen, mint 1946 pünkösdjén, június 11-én, a hagyományos csíksom- lyói búcsún. Miről volt szó ebben a ki­áltványban? Folytak a béketárgyalá­sok előkészületei. A nagy magyar tét: Erdély sorsa. A román vezetés nem biz­tos a dolgában. Kényszeríti a Magyar Népi Szövetséget, hogy nyilatkozzék Erdély Romániához csatolása mellett. Úgy fogalmazzák ezt meg, hogy „... az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés...” Az erdélyi magyar tömegeket elkeseríti az MNSZ vezetői­nek állásfoglalása. A székelyek inkább hajlandók szovjet tagállammá lenni, minthogy Romániához kerüljenek. Áron püspök úgy érzi, hogy szólnia kell hívei helyett is, akiknek nem adatott meg a lehetőség a véleménymondásra. Ismét Kolozsvár a helyszín. Márton Áron bizalmasának, Venczel József egyetemi tanárnak a lakásán püspö­kök, szociáldemokrata magyar vezető emberek, közéleti férfiak közös nyilat­kozatban arra kérik a győztes nagyha­talmakat, hogy' ne ismételjék meg Tria­nont, ne feszítsék megint keresztre Er­délyt, mert ez végtelen szenvedéseket zúdít magyarokra, románokra, néme­tekre egyaránt. Három és fél év múlva tartóztatják le a nyilatkozók majdnem mindegyi­két. Balkánon a halasztott bosszú a szokás. Márton Áron életében hat és fél évi börtön következett, majd tíz eszten­dei szobafogság. Lelki erejét nem tudta megtörni. Püspökké szentelésének ötvenedik fordulóján, 1989. február 12-én kolozs­vári papok, írók, értelmiségiek ünnepi megemlékezésre készültek. A Ceauses- cu-hatalom egész gépezetét mozgósí­totta ellenük. Még azt is megtiltották, hogy Áron püspök neve azon a napon elhangozzék a Szent Mihály-templom­ban. Születésének századik évfordulóján, az idén februárban példátlan lelkese­déssel ünnepelt Kolozsvár. Az évfordu­lós misét két érsek celebrálta: Seregély István Egerből és Jakubinyi György Gyulafehérvárról. Ötezer ember a Szent Mihály-templomban. Ünnepé­lyes hangulat az egész városban, ahol Funar polgármester dúlja fel a lelki bé­két. Ezúttal eltűnt Funar, eltűnt a zak­latás. A szent életű püspök, akinek bol­doggá avatási perét a Szentszék 1992- ben engedélyezte, mintha egy napra nyugalmat hozott volna a városba. E zzel a felejthetetlen ünnepséggel megkezdődött a Máidon Áron­emlékév Erdélyben. Fodor Sándor író, Áron püspök nagy tisztelője mondta a mise után:- Mintha ma újraszenteltük volna a püspököt. Emlékével újította meg szövetségét szent Áron püspök hűséges, kereszt­hordozó erdélyi magyar népe. Márton Áron Kolozsváron Beke György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom