Észak-Magyarország, 1996. március (52. évfolyam, 52-76. szám)
1996-03-02 / 53. szám
Március 2., Szombat —s—Kilátó EM-hétvége VII CSEKE PÉTER Népeket összekötő szellemiség T isztázzuk mindjárt az elején: népi írók - a fogalom eredeti, klasszikus értelmében - évtizedek óta nincsenek. Népi írómozgalom sincs - miként a két világháború közötti időkben hogy a falu és a város társadalmi meg nemzeti/nemzetrészi gondjaival együtt a paraszt- meg munkásszármazású tehetségeket az irodalomba „emelje”. Ettől függetlenül az az irodalom, amely az első világháború utáni válsághelyzet kihívásaira adott válaszként a népi irodalmi irányzat égisze alatt létrejött - amennyiben ez az irodalom esztétikailag hiteles műformákban nyilatkozott meg (márpedig jószerint erről van szó) ma is létezik, az ezredvég embere számára is van érvényes mondanivalója. Még akkor is, ha a kö- zép-kelet-európai rendszerváltás után a népisóg fogalomkörébe tartozó jelenségek sem kerülhették el a vehemens átpolitizáltság sorsát. Ami külön időszerűvé teszi, hogy a tudományos tárgyilagosság hangján szóljunk ezekről a kérdésekről. Annál is inkább, mivel az értékek depolitizálásá- nak gazdag erdélyi hagyományai is erre ösztönöznek, erre köteleznek. Az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Fiatalok, a Korunk (a harmincas évek második felében) és a Termés műhelye a népiség körül fellángolt hajdani vitákban a tárgyilagos, szakszerű értékelést érvényesítette. Meglehet, hogy a földrajzi távolság is közrejátszott ebben. Ennél hangsúlyosabbnak érzem: kisebbségi helyzetben a kultúra, az irodalom értékszerkezete más erővonalak mentén alakul, mint többségiben. Szembetűnőbb az érték- pluralizmus domináns szerepe, illetve a sajátost és egyetemest egyaránt (egyszerre szemmel tartó jellege. Bár a népiség betöltötte történelmi szerepét - az új szellemi és értékképző lehetőségek kutatása és tudatosítása nyilvánvalóan más történelmi kihívások erőterében zajlik, mint a népiségeszmény jelentkezése és térhódítása idején -, az egyes művek önértékén tói és azzal együtt termékeny analógiákat sugallhat egy korszerű gondolkodásmód megalapozásához. Magam különösen azt az értelmiségi attitűdöt érzem relevánsnak, amelyik már a népi irányzat korai erdélyi jelentkezésében (1923) programszerűen megnyilvánult. Térségünkben ugyanis a nemzet és az állam fogalma ma sem esik egybe, az első világháború után „intézményesített” kisebbségi helyzetből fakadó feszültségek pedig éppenséggel világproblémákká duzzadtak az ezredvégre. Ezért gondlom, hogy ami az önvédelmi reflex természetes megnyilatkozásaként vált programmá a trianoni helyzetben eszmólkedő fiatal erdélyi íróknál, a mai gondjainkban is eligazító felismerés lehet: csakis sajátos emberi értékeink időtálló felmutatásával adhatjuk a világ tudtára történelmi jelenlétünket a permanensen történelem alá süllyesztő téridőben. Balázs Ferenc és Jancsó Béla induláskori et- noregionalizmusa nem valaminő, a modernizációnak ellenszegülő provincializmust jelentett, hanem épp’ ellenkezőleg: a megújulás egyetemes parancsát, aminek - meggyőződésük szerint - nem vethetnek gátat a Trianon után megváltozott országhatárok. Jancsó Béla előtt egyébként Bartók példája lebegett, aki - miként Jancsó az Ellenzék 1923. december 23-i számában úja - „a komor hegyekbe dugott kis falvakból a székely zenét London és Párizs fülébe vitte, s a világ nagy szívéből visszhang szólt a tragikus kis nép(...) életakaratára”. S mert a népi psziché sajátosságaiban emberi mélységet és egyetemességet látott, Jancsó az erdélyi irodalom népi vonulatától azt várta, hogy ennek a pszichének - mint az „Egyetemes Élet” sajátos megnyilatkozásának - a kifejezője legyen. Nem véletlen, hogy az Erdélyi csillagok megjelenésekor úgy üdvözölte Tamásit (Brassói Lapok, 1929. szept. 8.), mint annak az irodalomnak a megteremtőjét, mely a „pusztító faji elfogultságon felülemelkedő emberi magaslatot” ostromolja. Ennyiből is kitetszik, hogy ennek az irányzatnak a szerepe nem volt más, mint olyan értékképző lehetőségek tudatosítása, melyek lényegében a Bartók-modell érvényesítését segítették elő az irodalomban. Vagyis egy olyan szintézis megteremtését, amely az archaikus népi hagyományokat és a modem európai törekvéseket foglalja szemléleti egységbe. Ennek az igénynek adott hangot többször is Németh László, ezt sürgette a Termés hasábjain Szabédi László. A népi írók törekvéseit számba vevő 1943-as tanulmányában Németh László nem kevesebbet várt el az irányzat képviselőitől, mint hogy építsenek új európai látóhatárt, vezessék olvasóikat az európai műveltség tágasabb égboltja alá: ugyanakkor pedig még jobban kapaszkodjanak „a magyar tájakba, a magyarjellegbe, a környező népek életébe”. Hasonló elvekért küzdött ugyanebben az időben Szabédi is, akinek ugyancsak nagy horderejű tanulmányai a kultúra mibenlétének fényében tisztázták a népi műveltség igazi jelentőségét. Tamási novelláit elemezve például meggyőző erővel mutatta ki, hogy a lélek lázadása nem az idegen kultúrák szellemi befolyása ellen irányul, hanem épp az elmaradottságot konzerváló „népi állapot” ellen (Termés, 1942. ősz). Ugyancsak ő ismerte fel, hogy a népi kultúra ősrétegeiben pogánykori emlékeket kereső Tamási tulajdonképpen a népi katolicizmust fedezte fel, ám utalt arra is, hogy ez az élményréteg sem értékelhető önmagában, hiszen európai gyökerei is voltak, és számolnunk kell a szomszéd népek hatásával is. Ha tételesen nem is hivatkoztak Bartókra a Termés tanulmányírói, lényegében az ő szellemét képviselték: a népi kultúra nem népeket elválasztó, hanem összekötő jelenség; a kelet-európai népek közösen alakították ki és őrizték meg ezt a szellemiséget, mindenik a maga sajátosságai és törvényszerűségei szerint. Szükségszerűen be kell hát kerülnie ennek a szellemiségnek a magasabb kultúra vérkeringésébe, csak éppen nem szabad fetisizálni, művelődési eszménynek kikiáltani a műveltségnek ezt a forrását az európai tájékozódás ellenében. Különösen akkor, amikor annak a fáziseltolódásnak a felszámolásában, amely az európai fejlődéstől valóban elválasztja a régiót - az elmaradottságot konzerváló „népi állapot” a legfőbb akadály. Persze, az avantgárd irányzatok értékrendjében is megkülönböztetett szerephez jutottak a népi kultúra archaikus rétegei. Csakhogy ezek az irányzatok kívülről, a modern technikák és formák bonyolult világa felől, az összegező formák keresése során közeledtek az archaikus művészetekhez; a népi irányzat képviselői belülről, az általuk átélt mélyvilágból, megélt tapasztalatokból hozták felszínre ezeket az értékeket, az előbbi tájékozódásban nyilván a tudatosság volt a mérvadó, az utóbbiban pedig inkább az ösztönösség érvényesült elsősorban. Metaforikusán fogalmazva: az eruptív erők működése jutott érvényre benne, s kevésbé a konstruktív szándékjelenléte. Nem véletlen, hogy amikor Németh László idézett tanulmányát írta, egyedül Illyés Gyulában fedezhette fel a nagy összegezőt, aki nemcsak jelezte a népi irányzat lehetőségeit, de a maga alkotói pályáján addigra már jórészt ki is merítette, kiteljesítette azokat. Ami sikerült a nyugatos műveltségű Illyésnek, miután (avantgárd korszakát maga mögött hagyva) Párizsból hazatért - a szintézisteremtéssel akkor adós maradt az irányzat egésze. Egy újabb nemzedék vitte véghez; az, amelyet Nagy László neve fémjelez. Meggyőződésem, hogy annak a fáziseltolódásnak a felszámolásához, mely a nyugat-európai fejlődéstől még mindig elválasztja a kelet-európai régiót - a népiségeszmény működésének a tanulmányozása is hozzájárulhat. Elég egyetlen jelzős szerkezetet kicserélni ahhoz, hogy világosabbá váljék a mai helyzet és az ebből fakadó tennivalók sokasága. Én a balkáni állapotra gondoltam. Még pontosabban: a balkáni tudatállapotra. Párizsi magyar szellemi énékek „Gyökér nélkül a fa sem él..." (Székely Péter szobrászművész) Karádi Norbert Székely Péter - vagy ahogyan Párizsban ismerik: Pierre Székely - hat hónapos kora óta él Franciaországban, noha a magyar nyelvet az anyatejjel szívta magába. Szobraira viszont csak a vezetéknevét szokta vésni. Nem szereti a jelzőt: „világhírű” - úgy véli, ha valaki valóban az, akkor ez fölösleges. Azt mondjuk például: Picasso - és ebben minden benne van... Három művel is részt vett a Franciaországban élő magyar szobrászok legutóbbi csoportos kiállításán a párizsi Magyar Intézetben. A tárlatot a kiváló szónoki képességekkel megáldott, franciául tökéletesen beszélő magyar nagykövet nyitotta meg. Székely köszönetét is tolmácsolta a rendezésért, de jó- akaratú kritikaként azt is megjegyezte: a kiállító művészek számára rendkívül hasznos lett volna, ha az új francia kultusz- miniszter is jelen van a megnyitón. Közben is járt az intézet igazgatójánál, hogy a miniszter mihamarabb tekintse meg a kiállítást: a fiatalabb magyar szobrászok ugyanis ilyen kontaktusok révén kaphatnak minél több állami megrendelést. (Mint mondja, az ő anyagi kőiül ményei között néki erre már nincs igazán szüksége.) Fontosnak érzi azt is, hogy - a két ország közötti kapcsolatápolás érdekében - létrejöjjön e szobrok magyarországi tárlata is. Kiállított művei közül az egyiknek a címe: 1+1=1. az alkotó szerint aki felületesen nézi, nem értheti meg. Ez egy jelszobor - se nem figurális, se nem absztrakt. Nyolcéves fia úgy látta: a Jóisten nyújtja a kezét, hogy béke legyen. A szobor közepe táján a női és férfi kezek egybefonódá- sa a fizikai szerelemre utal: így lesz a kettőből egy új lény, miközben az „öszszeadás” egyik oldala sem szűnik meg létezni. E gondolat, ha kevésbé hangsúlyosan is, a másik két művében is visszatér. Az Európa címet viselő alkotás a régi legendát idézi: maga a földrész is Europé föníciai királylányról kapta a nevét, akit a bika-alakot öltő Zeusz elrabolt, hogy Krétára vigye. A művészi önvallomás szerint a szobor alapállása se nem optimista, se nem pesszimista: egy ember-bika lényt ábrázol sem absztrakt, sem figuratív, hanem ,jelentéses” módon Az egység itt a férfias agresszió és a nőies gyengédség - a kő szétrombolása és újjáalkotása - révén jön létre. Európa történelme is ilyen: egyszerre agresszív és kreatív - a kettő között ritka a harmónia. A szobor felnagyított változatát Székely önzetlenül Győr városának ajánlotta fel, a katedrális előtti térre. Jelképes a helyválasztás - szerinte ez a legnyugatibb város, ami létével bizonyítja: mi soha nem tartoztunk a Kelethez vagy a Balkánhoz. Büszke arra, hogy - szerénysége azt mondatja vele: száztizenegyedikként - bekerült a Száztizenegy európai öntudat és tehetség című reprezentatív albumba. (Aligha véletlen, hogy a három egyes itt újfent visszatér...) Ami az európai öntudatot illeti, arról azt vallja: ilyenről aligha beszélhetünk - az egyéni tudatokból azonban kialakulhat egy kép a szellemi Európáról, amiben élni szeretnénk. A harmadik szobrában - Buddha lába - szerinte nem feltétlenül ázsiai vagy buddhista vonásokat kell keresni. Annál is inkább, mert egy közös földrészen - Eurázsiában - élünk, itt alakul öntudatunk, a születéstől a halálig. Bár a fejünk a legmagasabban elhelyezkedő testrészünk - a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt-, legalább annyira fontos a láb is: az állást, a földön járást biztosítja. Gyökér nélkül a fa sem él, nem teremhet gyümölcsöt - s egy indiai bölcs szerint öntudatunk minden sejtünkben benne van. Egyszerre két térben élünk: egy kereszt alakúban (ahol van fent és lent, jobbra és balra), illetve egy gömb - a Föld - felszínén. Ha ezt gondolatban átfúrnánk, azt tapasztalnánk, hogy a túloldalon az emberek fejjel lefelé élnek - s ugyanez vonatkozik ránk is az ő szemszögükből. Természetesen mindezt mi nem érezhetjük - a kozmonauták azonban sejthetik, mire is gondol a művész. így aztán a láb sem áll a talapzaton, hanem némileg megemelkedik - ekként érzékeltetve a kétféle tér viszonylagosságát, s azt az öntudatot, ami erre a kozmikus térre - életünk terére - vonatkozik. Több ezer éves buddhista tanítás szerint a szellem és az anyag kettőssége is hiedelem - a harmadik realitásuk: maga az élet. A mikor 1990 augusztusában Martinban (Túróc- szentmárton) . tizennyolc év után a Matica slovenská (Szlovák anyácska) országos közgyűlést tartott, már sejteni lehetett, hogy ez a szlovák nacionalista szervezet milyen irányba mozdul előre az „új” társadalmi viszonyok között. Egykor a jeles író és nemzetébresztő Viliam Pauliny-Tóth a Maticával kapcsolatban ezt a párhuzamot írta le: „Ami a magyaroknak az Akadémia, az a szlovákok számára a Matica, ami Pest számára Múzeum, az Martin számára a Matica-ház, ami a magyarok számára a magyar színház Pesten, az a szlovákok számára a martini Matica-udvar- ház.” Ám a jelzett tanácskozás résztvevői úgy vélekedtek Pauliny-Tóth párhuzamáról, hogy az ma - bár történelmileg fontos de - érvénytelen, s hogy ehhez a párhuzamhoz visszatérni nem lehet, sőt nem is szabad. Amit ezen az országos közgyűlésen a Maticával kapcsolatban proklamáltak, azt valamiféle hármas egységnek lehetne nevezni. Tételesen: a Matica történelmi pártok felettisége, vallások felettisége, harmadjára a szervezet rezortok felettisége. S ezt azzal igyekeztek indokolni, hogy a Matica korábban is így működött, s az első elnöke Stefan Moyzes katolikus püspök, valamint az alelnök az evangélikus szuperintendáns Karol Kuzmány - ha hihető - példásan tudtak együtt dolgozni. Feladatként határozták meg azt is, hogy - amiként a Matica történelme során nűndig - alulról építkező szervezet legyen. Ha a tanácskozáson elhangzottaknak hinni lehet, akkor - 1990-ben - már kétszáz településen volt Matica-alapszerve- zet, s a taglétszám elérte a kétszázezret... Erre a közgyűlésre öt évvel ezelőtt ellátogatott az akkori, s a mostani kormányfő, Vladimír Meciar is, s az ő jelenlétében hangzott el az a legnagyobb visszhangot keltő követelmény, hogy a szlovák nyelvet Szlovákia egész területén nyilvánítsák államnyelvvé. A kormány elnöke ezen a tanácskozáson felszólalásában élesen elítélte a magyar nacionalizmust, amelyet „déli határainkon túlról terjesztenek”. Ugyanakkor ígéretet Gál Sándor tett arra, hogy a kormány foglalkozni fog a szlovák nyelvnek államnyelvvé nyilvánításával, s hozzátette, hogy ezt az új szlovák alkotmány keretében oldják majd meg. Amiként az ma már ismeretes, a Matica által kikényszerí- tett első nyelvtörvény jóval megelőzte az új szlovák alkotmányt, ugyanis az előbb említett tanácskozást követően 1990. október 25-én a Szlovák Nemzeti Tanács - nem kis feszültségek közepette, amelyet éppen a Matica prominens vezetői szítottak - elfogadta a „hivatalos nyelvről” szóló törvényt, amelynek 2. paragrafusa kimondja: ,A Szlovák Köztársaság területén a szlovák nyelv a hivatalos nyelv.” A Matica vezetői azonban ezzel sem elégedtek meg. Újabb és újabb követelésekkel folyamatosan kialakítottak egy magyarságellenes képet Szlovákiában, amelynek hatására több olyan magyar- és kisebbségellenes intézkedés született, amely mostanra teljesen lerombolta a Szlovákia magyar intézményrendszert, ideértve az oktatásügyet, de elvette a magyar könyvkiadóktól és a lapoktól a korábbi állami támogatást és lehetetlenné tette a Csemadok folyamatos működését is. Most pedig elkészült a Matica slo- venskáról szóló törvénytervezet, amely lényegében a már említett hármas egységet emeli törvényerőre. A tervezet „elismeri a Matica slovenská érdemeit azért, hogy kezdettől fogva ápolta az önálló államiság gondolatát”. S ha a parlament a törvényt elfogadja, akkor a Matica mindenhatósága valóban rezortok felettivé nő. A tervezetből az is kitűnik, hogy a szervezet egyik fő feladata lenne a szlovák hazafiság erősítése, a lakosságnak a szlovák államiság iránti viszonyának növelése - s itt egy egészen új és igen nagy figyelmet érdemlő terminus jelenik meg - a nyelvileg vegyesen lakott területeken élő szlovákok nemzettudatának elmélyítése. Mindezen túl a Matica hatásköre kiteljed majd a nemzetiségi kérdéskörre és az oktatásügyre is. De felügyelheti a „helyi és regionális kultúra támogatását” főleg a „nyelvileg vegyesen lakott” területeken. Ä Matica-törvény nyelvhasználatában már nincsenek kisebbségek, csak nyelvileg „vegyes” területek. E jeles törvényhozók tudtunk és beleegyezésünk nélkül annektálták az egész Csallóközt, a Mátyusföldet, Gömört s a Bodrogközt is... Ha a Matica slovenská genezisét együtt látjuk a jelen törekvéseivel, akkor akár igazat is adhatunk VáclavJHavel egykori szóvivőjének, M. Zantovskynak, aki a Maticát „fasisztagyanús szervezetnek” mondotta volt 1991 márciusában. Mert az a „tevékenység”, amelyet a Matica az utóbbi fél évtizedben, a rendszerváltás óta kifejtett, igazolni látszik Zantovsky kijelentését. Ugyanis mindaz, ami'ma Szlovákiában megtörtént, vagy megtörténhet, azt ez a ,kormányfeletti” nacionalista erő mozgatja. Bizonyság erre az új, második nyelvtörvény, a magyar iskolák ellen irányuló „alternatív” terrorhadjárat, nemkülönben azok az anyagi elvonások, amelyeket ellenünkben érvényesített a szlovák kormányzat. A mindenható Matica
