Észak-Magyarország, 1996. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-03 / 29. szám
Február 3., Szombat ^ÉM-riport ———.——. ÉM~!ié£vége III A nagyapa... Méhes László Meghalt egy hatéves kisfiú. Vo- natdobálók áldozata lett tavaly augusztusban. Lehetett volna bárki a helyében, aki akkor és éppen ott, a Kelenföld és Budaörs között robogó vonat ablakában áll. Az értelmetlen halál hírét néhány hétig életben tartotta a sajtó, a tragédia ezt követően teljes súlyával a családra szakadt. A nagymama emlékezetében változatlan erősséggel él a pillanat, amikor unokája szétnyílt fejjel a kaijai közé zuhant. Ő pedig tehetetlenül nézi, hogyan száll el az alig hatévnyi élet egyetlen pillanat alatt. „Ki mindezért a felelős?” - kérdezi újra és újra az igazát azóta is nyughatatlanul kereső asszony. A nyomozás azonban máig nem fedte fel a bűncselekményért felelősségre vonhatóik) kilétét, és azt a tárgyat sem találták meg, amely a kisfiú halálát okozta... * „1995. augusztus 11-éig, a hatéves Mencsik Attila haláláig nem olvastam, nem hallottam vonatdobálásról...” „1995. augusztus 11-e, a hatéves Mencsik Attila halála előtt is olvastam, hal lottam vonatdobálásról...” Ez a két mondat azokról az aláírásgyűjtő-ívekről származik, amelyekkel Szigeti Józsefné bizonyítani szeretné, hogy a Magyar Államvasutak nem tett meg mindent annak érdekében, hogy az utasokat tájékoztassa a vonatközlekedés esetleges veszélyeiről. A 47 éves kálmánhá- zi tanítónő, amióta az unokája halála okozta sokkból úgy- ahogy felépült, mást sem tesz, minthogy a lelkében elevenen égő sebeket az igazsággal próbálja meg gyógyítani. Miközben a kívülállók esetleg úgy gondolják: minél távolabb kerülünk az időben az alig fél év ezelőtt történt elborzasztó eseménytől, annál kevésbé felkavaró az egyébként is régen elfelejtett hír - addig az, aki átélte a rettenetét, nap mint nap ezzel kel és ezzel fekszik...- Minden apró mozzanatra emlékszem. Mindenre. Nem, felejteni nem tudok... - zokogja el magát szinte ismerkedésünk pillanatában a gyászruhát viselő Szigeti Józsefné. Az első percek így kínosan hosszúra nyúlnak. Á vendég pedig egyre kényelmetlenebbül érzi magát a kálmánházi családi ház csöndjében, amit csak a felszakadó sírás tör meg. A megtört asszony csak nagy sokára tudja folytatni emlékeinek felidézését.- A Déli pályaudvarról tizenhat óra negyvenkor indult a vonat. A második kocsiba, a nemdohányzó vagonba szálltunk, bal oldalra. Atika velem szemben ült, de Kelenfóldön fölszállt egy hölgy, és a gyerek nem akart mellette ülni. Inkább az ablaknál állt. Mondtam neki, hogy nem szabad kihajolni. Tudom, tudom - válaszolt. Nem hajolt lei, csak állt. Ennyire volt tőlem... - mutatja az álig félméternyi távolságot. - A kis feje előre nézett, kifelé az ablakon... Egy pillanat volt... - tör ki belőle ismét a sírássá fojtott indulat, majd el-elcsukló hangon folytatja. — Azt hittem, hogy bohóckodik, ahogy csúszott lefelé, de már akkor láttam, hogy szétMEGHALT. Fél évvel A nagymama emlékezetében változatlan erősséggel él a pillanat, amikor unokája szétnyílt fejjel a karjai közé zuhant. O pedig tehetetlenül nézi, hogyan száll el az alig hatévnyi élet egyletien pillanat alatt. nyílt a feje... Csak úgy 40-50 perc múlva érkezett meg a mentő Budaörsre. Ott még hordoz- gatták az infúziós üveget, de ez mái1 semmin nem segített. Any- nyi esélyt nem adtak annak a gyereknek, hogy ágyban haljon meg. Csak azon a mocskos, koszos vonaton...- Én abból a szempontból kívülálló vagyok, hogy nem voltam jelen az esemény megtörténtekor - szólal meg a nagypapa. - Látnom kell viszont a feleségem és a lányom szenvedését, látnom a harmadik generációt, Atika húgát, aki a mai napig nem akar óvodába járni, nem akar gyermekközösségbe menni. Még mindig visszavárja a bátyját. A nagyszülők még most is kilenc unokáról beszébiek, majd he- lyesbítenek: nyolc, mert az egyik már nincs. Előkerülnek a fényképek, köztük azok, amelyek az utolsó nyaraláson készültek. Alig egy hónappal a tragédia előtt.- Az elmúlt hónapok állandó levelezéssel teltek - mondja Szigetiné, valamivel talán nyugod- tabban. - Akitől csak lehetett, segítséget kértünk abban, hogy a végére jáijunk: ki a felelős Atika haláláért. Hetente hívom a rendőrséget, de nincs tettes, nincs meg az a tárgy sem, amivel elkövették. A gyermek azonban halott! (Az Országos Rendőr-főkapitányságtól kapott tájékoztatás szerint a nyomozást ugyan nem koronázta siker, de a vizsgálatot még nem zárták le.)- Nem hagyom, hogy ilyen könnyen feledésbe merüljön a családunk tragédiája! Ha más nem felelős, akkor ki? Én vagyok a hibás, mert vonatra ültem? Ha tudom, hogs’ vonatokat dobálnak meg, akkor biztosan nem ülök az ablak mellé a gyerekkel! De soha nem hallottam ilyenről... Senki nem felelős semmiért, és úgy tűnik, nincs ...és a nagymama Fotók: a szerző ebből kiút. De nem engedem, hogy elsimítsák az ügyet - folytatja egyre izgatottabban. - Először Pintér Sándor rendőrtábornok úr segítségét kértem, hogy az eddig tisztázatlan körülményekre fény derüljön. Miután ő válaszlevelet írt, kijöttek hozzánk a rendőrök, és megígérték, hogy hetente tájékoztatnak a nyomozás állásáról. Nem tették meg. A mai napig hetente hívom őket. Levélben megkerestem valamennyi párt parlamenti frakcióvezetőjét, hogy próbáljanak szót emelni az érdekünkben. Egyedül az SZDSZ-es Pető Iván válaszolt. Sajnálja a történteket... A kisgyerek halálával kapcsolatos iratokat őrző vaskos paksamétából aztán újságkivágások, fénymásolt cikkek kerülnek elő... — írtam az országban megjelenő valamennyi újságnak, és arra kértem a szerkesztőket, segítsenek kideríteni: vajon a tragédiát megelőzően jelent-e meg voriatdobálással kapcsolatos hír - mutatja a borítékokat és sorolja a sajtóoi'gánumok neveit, akik válaszoltak.- Én azért írok mindenfelé, mert az igazságot szeretném tudni. Isten őrizz, hogy ártatlanokat gyanúsítsanak, de ez a megoldatlan helyzet is tarthatatlan. Addig megyek, ameddig meg nem lesz a tettes. De szeretnénk bebizonyítani azt is, hogy a MÁV nem tett meg mindent annak érdekében, hogy az utasok biztonságban legyenek. Miért nem tudtak korábban sajtótájékoztatókat összehívni, iskolákat tájékoztatni a vonatdobál ásókról? Miért csak most látták el a mozdonyvezetőket telefonnal? Milyen képzettséggel rendelkezik az utaskísérő? Rendjén va- ló-e, hogy ha kell, ne tudjon kötszert előhozni, sérültet bekötözni? - sorolja kérdéseit. (A Magyar Államvasutak vas- útbiztonsági főosztálya tavaly 374 vonat ellen elkövetett incidensről szerzett tudomást. Ebből 25 kisebb-nagyobb személyi sérüléssel, egy pedig halállal végződött. Az adatok szerint 1994-ben 347 esetből 25 sérülés származott. Szepesbélai Árpád osztályvezető-helyettes elmondta: miután a sajnálatos baleset bekövetkezett, mintha ellentétes hatást váltott volna ki a sajtópropaganda. Megszaporodott a vonatdobálások száma. Az elkövetők javarészt fiatalkorúak, akik nem büntethetők. Véleménye szerint a közlekedési fegyelem hiánya jelenti a legnagyobb gondot. Énnek megelőzésére ’95 őszén - rendőrséggel közösen — gyermekeknek szóló propagandafilmet készítettek a vasúti közlekedés szabályiról.)- Mi nyugtatná meg a családot? - kérdezzük a nagyszülőket, akik perelni akaiják a MÁV-ot. S hogy’ miért? Véleményűik szerint unokájuk halála előtt a cég nem verte nagydobra a vonaton utazókat veszélyeztető cselekményeket...- Eddig sem volt más célunk, csak az igazság kiderítése - feleli Szigetiné. - És egy szélesebb körű tájékoztatás, hogy más ne járjon így, mint mi. De tudja, Inába mondják: kisgyermekkel ne üljenek az ablakhoz. Egy gyereknél az az első, hog>r oda ül... Kölcsey Ferenc Miskolcon Kovács Sándor Iván 1830 telén és tavaszán a Himnusz költője több mint egy hónapot töltött Miskolc városában. Miskolcot említő és innen keltezett leveleinek zömét már régen publikálták, itteni tartózkodása azonban elkerülte a város irodalmi múltjával foglalkozó kutatók figyelmét. Kölcsey Ferencet báró Vécsey Miklós, Szatmár vármegye főispáni helytartója (administratora) 1829-ben nevezte ki aljegyzővé, s amikor Vécsey- nek 1830-ban Miskolcra kellett utaznia, hogy az országgyűlés megbízásából ellenőrizze az 1828. évi országos összeírás Borsod megyei adatait, öt is magával hozta. Kölcsey ekkor már ismert, tekintélyes író (Schedel-Toldy Ferenc kézikönyve, a Handbuch der ungarischen Poesie éppen 1828-ban közölte németül életrajzát és huszonöt versét), de Miskolcra természetesen csak hivatali teendők vezérelték. A reformkor nagy borsodi politikusa, a versírással is foglalkozó Palóczy László biztosan becsülte mint írót, ám rajta kívül vajmi kevesen lehettek, akik többnek láthatták megyei hivataloknál ezt a boltozatos homlokú, komoly, nagy műveltségű negyvenéves férfit. Akárhogy is történt, minden lábnyom megbecsülendő, amit Kölcsey hagyott Miskolc porában. Megpróbáltam felkutatni ezeket a Köl- csey-nyomokat. Köszönet segítőimnek: Dobrossy Istvánnak, Tóth Péternek, Gyulai Évának, Porkoláb Tibornak és Sárkány Tibor lelkész úrnak, akik a levéltár, a múzeum és az evangélikus egyház keresett dokumentumait elém tárták. „napjaim,., gyönyörűséggel telnek” Kölcseyék a január 24-i megérkezést követően másnap délután bizonyos „Kraudy kereskedő” házába költöztek. Ide, a Kraudy-házba várta és kapta Kölcsey szatmári barátjának, Kende Zsigmondnak a leveleit, ő pedig tájékoztatta miskolci napjairól (Miskolcot hét levele emlegeti, s közülük hármat keltezett innen.) „Mi itt egyhuzamban valami egy hónapot fogunk tölteni; feb- ruarius végén honn(=otthon) leszünk” - írta Kendének Kraudyéktól 1830. január 25-én. Kendétől február 6-án kapott Miskolcra levelet, s örömmel válaszolta neki egy nappal később: „Én itt egészséges vagyok, s napjaim egyfelől az administrator szép társalkodása miatt gyönyörűséggel telnek.” Vécsey administrator annyira elégedett volt aljegyzője munkájával, hogy a „valami egy hónap” elteltével (ez január 24-tól február végéig számítható, amikor Kölcsey visszautazott Szatmáriba), áprilisban már újra vinné magával. Kölcsey április 28-án tervezte „Miskolc felé” a második indulást Cse- kéról, de a nagy „vízáradások” miatt csak május 5-én hajthattak be ismét a borsodi megyeszékhelyre a Zsolcai vágj’ a Szentpéteri kapun. „Mi itt a dolog elején vagyunk; alig három napja, hogy a praefectusi szálláson helybe verekednénk; de minden jelenések (= jelek) szerint úgy lűszem, igen soká itt lenni nem fogunk” (Ez a második miskolci időzés rövidebb volt az előzőnél. Kende 1830. május 12-én még Miskolcra írhatott Kölcseynek Nagykárolyból.) „Kraudy kereskedő” házában A Kraudyak evangélikussá lett gazdag miskolci görög kereskedők voltak. A XVIII-XIX. század fordulóján Kraudy József Benjámin (1777-1823) és öccse Kraudy Sándor János (1778-1844) a legismertebb közülük. Közel laktak egymáshoz: József Benjámin az akkor Vereshíd, ma Kazinczy utca 2. szám alatt, Sándor János pedig a mostani Szemere és Széchenyi utca déli sarkától egy-két telekkel odébb, a Széchenyi u. 38. számű kereskedőházban. Ez a ház is átépült, funkciója azonban mit sem változott: Réka Női Ruhák”, „S modell” - hirdeti mai divatáruit a kettős cégtábla. A Kraudy fivérek kultúrája még inkább németes volt, mint magyar. A körülbelül 200 ezer aranyforintnyi vagyonnal rendelkező dúsgazdag Kraudy József Benjámin elsősorban hegyaljai borokkal kereskedett (felesége, a lőcsei német Pfannschmidt Júlianna egy tokaji szőlőbirtokos mostohalánya volt). Franciául címezte ugyan egyik levelét pesti ügyvédjének, de elárulta benne, hogy jobban tud németül, mint magya- rul. az idősebb Kraudy 1823-ban, a Himnusz születésének évében meghalt. Versehíd utcai nagy házát felesége örökölhette. Kölcsey 1830-ban tehát csak Kraudy János Sándor „görög kereskedő” vendége lehetett és az egyik Kraudy- házban lakott. Báró Vécsej’nek efféle házigazda dukált, a Kraudyak ugyanis 1693 óta magyar nemesek. Zólyomból telepedtek a gömöri Rimaszombatba, majd Dobsinára, s onnan Miskolcra. Kraudy Sándor János nemességét Miskolcon 1811-ben ismerték el. O is a felvidéki németek közül házasodott: a késmárki Melczer Klárát vette feleségül, s utána lett miskolci polgár. A miskolci Kraudyak Kiket, ismerhetett Kölcsey 1830-ban Miskolcon a Kraudyak közül? Ismernie kellett Pfannschmidt Júliannát és az első házasságából született tizennyolc éves Kraudy Emilia Júliannát, s természetesen a Karaudy-Melczer házaspárt és gyermekeit. Ók négyen voltak, a lányok németesen két keresztnevű- ek: Juditba Leontina, Matild Augusta, János, Josepha Amália. Közülük Matild élt legtovább: 78 esztendőt, 1898- ban temették Miskolcon. Az ő fia volt Molnár Bertalan, aki mint „nyugalmazott jegj’zö”, 1903-ban a Borsod megyei Levéltárnak ajándékozta a Kraudyak nemességét tanúsító okiratokat. A nagj’lány Kraudy kisasszonyok Kölcsey miskolci lakozásakor Emilia Júlianna és Juditha Leontina voltak. Őket ültethették a szalonban a fortepi- ano mellé, az ő hímzéseiket és Victor Hugóból felmondott idézeteiket csodálhatták meg a vendégek. De a harmincas évek közepén már mindkettő meghalt. A „hagj’ományőrző” tehát csak a hosszú életű Matild lehetett, aki Bertalan fiára is ráhagyhatta emlékeit - szeretné elképzelni százhetvenöt év múltán a mohó irodalomtörténész. De maradjunk csak a bizonyosságoknál a Ténj’ek nem mondanak többet, mint hogj’ Kölcsey Ferenc beleírta Kraudy Sándor János nevét egyik nüskolci levelébe (és Kárpáti kincstár című elbeszélésébe is, de erről majd egy másik cikkben szeretnék szólni); a Kraudyakat pedig most újuk bele a Kölcsey-életrajz- ba és Miskolc irodalomtörténetébe. Az irodalmi kultusz modellmecha- nizmusa szerint az utókornak egy emléktáblával kell tudati erővé transzformálnia a történteket. Én a miskolci „S modell”- házra tenném azt a márványtáblát, amin az állna arany betűkkel: „Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője emlékére, aki 1830-ban Miskolcon lakott Kraudy Sándor János görög kereskedő házában.
