Észak-Magyarország, 1996. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-03 / 29. szám
ÉM-töriérceiem A háború leple alatt sok barbárságot elkövettek mindkét oldaton, de miért nem tudtunk semmit erről az ügyről a diósgyőri elhurcoltakról? II. oldal ÉM-rippfffr Emlékezetében változatlan erősséggel él a pillanat, amikor unokája a karjai köze zuhant. O pedig tehetetlenül nézte, hogyan száll el az alig hatévnyi élet. III. oldal Kilátó Nemrég még Szent László fájáról regélt a csángó magyar nép. Kiszáradt, ha hódító tapodta a földet, kizöldült, ha szabadító támadt. VII. oldal Á hét embere Tavasi Viktor a Bánkúti Síklub vezetője Kilátás Fotó: Dobos Klára Berecz Csaba Tavasi Viktor neve az elmúlt nyolc esztendőben egybeforrt a Bánkúti Síklubbal, hiszen az „örökmozgó síház- vezető” 1987 óta dolgozik a „hegyen”, s azóta mindenese a téli és nyári Bánkútnak. Természetesen Bánkúira nem a nyár vonzotta, a ma már nyugdíjas éveinek küszöbén álló egykori „irodai dolgozót”, aki korábban üzemvezetőként, sőt még igazgatói tanácsadóként is kereste a kenyerét. A különböző munkahelyeken dolgozó férfiút azonban egy dolog mindenhová elkísérte, ami nem volt más, mint a sí szeretete. Valamikor, hajdanán, diákkorában húzott először síbakancsot a lábára, és hódította meg az első lejtőket. Azonban nem állt meg a „lejtő alján”, hanem szeretett sportágáról igyekezett minél többet elsajátítani. Ez olyannyira sikerült, hogy 1971-től először még „csak” a Honvéd Papp József SE-nél dolgozott edzőként, majd nem sokkal később a magyar síválogatottnál is tevékenykedett. Mindezt - nem kis energiákat mozgósítva - a munka mellet „vitte”, s egyszerre két fronton igyekezett a maximumot nyújtani. A síeléssel sikerült megfertőznie a közvetlen környezetét, a lánya is folytatta a családi hagyományokat. A lánya síambíciója viszont az apára is hatással volt, s ezért aztán elvégezte a TF-et, ahol edzői minősítést szerzett. Akkoriban, amikor még „normális” munkahelyei voltak - életének bánkúti időszaka előtt - más sportok is érdekelték, más sportágakra is jutott ideje. A 60- as évek elején egyike volt a DVTK vitorlásszakosztálya alapítóinak (a víz még ma is megvan, csak a halmazállapota változott), ahol előbb versenyzőként szelte a habokat, később pedig, mint szakosztályvezető dolgozott - társadalmi munkában. Viki bácsi azonban három évtizeddel a vitorláskorszak után ma már bánja is meg nem is, hogy CSAK a sít választotta: - Nagy dolog, ha az ember azt csinálja, amit szeret, de ezért néha nagy árat kell fizetni. Bizony, a Bánkúti Síklub vezetőjének lenni nem csupán egy állás, ez életforma. Viki bácsi a hófedte időszakokban minden reggel fél hatkor kel, s ezután elindul autójával összeszedni a sípályák dolgozóit. Egy óra múlva - már fent a hegyen - eligazítást tart a napi dolgokról, hiszen a 9 órai felvonóindulásra már mindennek a helyén kell lennie. Innentől aztán következhetnek a napi ügyes-bajos dolgok, amelyeknek egysze- mélyben gazdája. Ha kell, felvonót javít, ha kell, fát vág, ha kell, havat lapátol, ha kell, oszlopra mászik, s teszi mindezt 59 évesen. Emellett viszi a könyvelést, karbantartja a gépeket, és vezeti a síszállót. Aztán, amikor a vendégek már „elunják" a síelést és „bezárnak” a pályák, akkor elkezdődik a másnapi síterep előkészítése. Tavasiéknál a nap este tíz óra után nyugszik - ugyanis a családfő számára ekkor ér véget a műszak. A család azonban megértő: - A feleségem már megszokta ezt a helyzetet, nem örül neki, de látja rajtam, hogy szeretem azt, amit csinálok. Nagyon sokat köszönhetek neki emiatt. A lányommal még ennyi gond sincs, hiszen ő testnevelő tanár, és most is Szlovákiában van egy csapat gyerekkel - természetesen sítáborban. De a tél után tavasz jön, amit a nyár követ, s azt lehetne hinni, hogy nyáron egy síház vezetője elmegy szabadságra, és csak október elején kezd újra dolgozni. - Sajnos ez nem így van, ugyanis ezen időszak alatt „nyalogatjuk a sebeinket”. Ekkor végezzük el a felvonók nagy karbantartását, ami több hetet vesz igénybe, s ilyenkor folyamatosan készítjük elő a terepet a következő télre. De ilyenkor sem kihalt Bánkút, hiszen terepkerékpáros ob-kat, nyári táborokat rendeznek itt. S nyáron is üzemel a szálló, valamint a kempingünk is nyitva tart. Most azonban még hó borítja a tájat, de hogy mekkora, az szinte lényegtelen: - Nem attól függ egy sípálya minősége, hogy mennyi hó esett ott éppen. A hangsúly a pálya elkészítésén van, hiszen az a lényeg, hogyan lehet rajta síelni. Ötcentis hóból is lehet jó sípályát csinálni, de 30-40 cm-es hóból is össze lehet hozni olyan pályát, amin nem szívesen síelnek az emberek. Nekem mindenesetre nagy örömömre szolgál, hogy az ország távoli vidékeiről is rengetegen járnak vissza hozzánk. A napi sok-sok munka után az ad erőt a holnaphoz, hogy láthatóan jól érzik itt magukat az emberek... Sztráda Görömbölyi László /\ sokat „köhögő" megyék szószólói hallgattassanak el - értelmezte a minap egy párttisztségviselő azt a tényt, hogy saját pártjának országos testületében személycserére került sor. Az egyik vezető miskolci volt eddig, az ő helyét tölti be most már fővárosi ember. Lehet-e, szabad-e ilyen végletes következtetésre jutni egyetlen konkrét eset kapcsán ? Talán igen, talán nem (hiszen ezer meg egy más természetű oka is lehet a változásnak) - de talán nem is ez a legfontosabb. Sokkal izgalmasabb a kérdés: vajon miért juthat eszébe bárkinek is ez a magyarázat? A helyi gazdasági élet közismert személyisége hosszan fejtegeti a térség problémáit - hogyan lehet kilábalni a válságból, mit kellene tenni azért, hogy érezhetően meginduljon itt valami, hogy ne csupán a megmaradásért, a túlélésért küszködjön ez a régió, hanem legyen végre világos perspektíva, vonzó jövőkép. És egyszer csak túllép a logika a gazdasági törvények szigorú összefüggésein, elhangzik a kijelentés, amely kísértetiesen egybecseng az imént említett politikusi megnyilatkozással: látni kell, mondja a szakember, hogy meghatározó köröknek nem érdeke, hogy a régió felzárkózzon a fővároshoz, Nyugat- Magyarországhoz. A feltételezett indok: ütközőzónát kell létrehozni ezen a vidéken, meg kell óvni a centrumot a keleti határokon átszivárgó bűnözéstől, az orosz meg ukrán maffia térnyerésétől. Ehhez pedig legjobb eszköz az infrastrukturális fejlesztések megfogása, féken tartása - lásd az M3-as ügyeit, hangzik a végső érv. Megint csak azt kell mondani: ez is lehetséges értelmezése az eseményeknek. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ez maga a színtiszta igazság, de hogy ezzel a tartalommal is összerakhatok a mozaikok, azt nemigen lehet kétségbe vonni. Hogy mennyire így van, azt jelzi egy minapi tudósítás. Háttérbeszélgetésre hívták az újságírókat M3-as ügyben, ahol a megannyi probléma hallatán valaki felvetette: ha ennyi a baj, nem kellene levenni napirendről az egész építkezést? Persze, nem a hivatal részéről hangzott ez el - de elhangzott. S hogy elhangozhatott, az önmagában is elgondolkodtató. Érdemes néhány momentumot felidézni az M3-as történetéből. Valamikor a hetvenes évek végén épült az első szakasz, Gödöllőig vagy tizenöt kilométer. Ennek átadása még nem járt együtt az építkezés megszüntetésével - '83-ra elkészült a pálya egészen Gyöngyösig. Azóta pedig semmi. Azaz: a rendszerváltás után, a gyors fellendülés össznépi illúziójának időszakában ismét előkerült az autópálya-építés ügye. Megismerkedtünk a koncesszió fogalmával, születettek is mindenféle előzetes tanulmányok, majd lassan-lassan kiderült: az M3-ra nincs jelentkező. Mert itt kicsi a forgalom - mondták az illetékesek, akik attól sem riadtak vissza, hogy felmérésekre hivatkozzanak. Amelyek ugyan lehettek korrektek - csak éppen szűk látókörnek voltak. Nem vették figyelembe ugyanis a térség általános elmaradottságát súlyosbító gyors nagyipari leépülést, nem vették figyelembe, hogy az autópálya gerjesztője lehet a forgalomnak, hozzájárulhat a fejlődéshez, a szállítási-közlekedési igény növekedéséhez. Eltelt így újabb három-négy esztendő, mígnem megszületett a döntés: állami közreműködéssel kell megépíteni a pályát. De el ne feledjük: közben azért épült itt-ott autópálya. Kecskemét felé például, no és természetesen a Bu- dapest-Bécs vonalon. Aminek indokoltsága ugyancsak nem vonható kétségbe, csak éppen ettől még az M3 keleti vége maradt ott, ahol volt, Gyöngyös határában. Ml őst meg itt van ez a szerencsétlen autópályadíj. Mindenki tiltakozik, a hivatal képviselői pedig rezzenéstelen arccal érvelnek. Felújításra szorul a több mint egy évtizede használt szakasz, s ez indokolja a fizetőkapuk felállítását. Mit mondjak: jobb, mint a rádiókabaré. Vajon mit jelenthet a felújítás? Új aszfaltszőnyeget? De hát azt folyamatosan, időről időre, szakaszonként megújítják - éppen úgy az M3-ason, mint a többi autópályán. Netán a nyugat-európai pályákról ismert, széleskörű szolgáltatásokat nyújtó állomásokat alakítanak ki?Csakhogy van már néhány ehhez hasonló az M7-es mentén, van az M3-ason is, a főváros határában. Akkor mit jelenthet a felújítás - ami olymértékben növelheti annak a hatvan kilométernek a komfortosságát, hogy indokolt lehet a díj bevezetése? Belátom, nem könnyű a hivatal helyzete, nem köny- nyű meggyőző érveket mondani... Szeretném tudni például: ha itt igen, másutt miért nem? Az M7-esen például, ami jórészt az idegenforgalmat szolgálja - s tudjuk, aki nyaralni indul, az másként számolja a várható kiadásokat. Próbálom elhessegetni a gondolatot: talán csak nem azért, mert túl sok fővárosi potentátnak drágítaná az meg a hétvégi pihenését a balatoni házban. Lehet, hogy nincs igaza a politikusnak, lehet, hogy semmi alapja a gazdasági szakember okfejtésének, a kétkedők és elbizonytalanodók feltételezéseinek. De szeretném, ha végre nem üres szavak, hanem kétségbevonhatatlan tények, egyértelmű döntések tennék lehetetlenné az efféle érveléseket. Minél előbb.
