Észak-Magyarország, 1996. február (52. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-10 / 35. szám
ÉM -riport __ Van eg)' nagy bérház, s abban 13 otthon - így kell most elképzelni a Gyermekváros belső struktúráját. Valahol mindig főznek, sütnekt II. oldal ÉM-rip@rE Azért a gyermekszeretetnél sokkal több kell ahhoz, hogy valaki a hivatásos ne velő szil tőséget i á Halja, és el is nyerje. 24 órás műszakban dolgoznak... III. oldal Műhely _______ A rcpirító mulasztásaink, bőven vannak, különösen sok pedig a vájtfülűnelz csúfolt irodalmárnak lehet, ha rádöbben, hogy évekig mellőzött értékeket. VII. oldal Fotó: Bácsi Krisztián Éjjeli havazás A hét embere Jónás Jancsi nívódíjas prímás Filip Gabriella Amit Jancsi megtanult, János sem felejti. Igaz ez a népi bölcsesség Jónás János esetében is, azzal a különbséggel, hogy ő Jancsi maradt. Jónás Jancsiként alapította meg ötven évvel ezelőtt az első zenekarát, így vált ismertté, így lett népszerű itthon és Európa számos nagyvárosában a Sárospatakról indult miskolci prímás.- Nekem még abban a szerencsében volt részem, hogy láthattam, milyen is egy igazi mulatság. Édesapám udvari muzsikus volt, tizenkét tagú zenekart vezetett. Amikor tizenhárom éves voltam, engem is felállított a pódiumra, de ez akkor még inkább csak érdekességnek számított. Viszont néhány év múlva saját zenekart alapíthattam- kezdi a visszaemlékezést.- Nagyon sokat tanultam édesapámtól, és persze a tanáraimtól. Arra is gondjuk volt a szüleimnek, hogy megfelelő zenei alapműveltséget kapjak. Előbb Sárospatakon laktunk, aztán átköltöztünk Újhelybe. Ott kezdtem el a kottát tanulni a katolikus iskolában Lipcsei igazgató úrtól, és később magántanárhoz is jártam. „Kék a búzavirág, szép az egész világ...” Ez volt az első nóta, amit megtanult, de azt már nem tudná megmondani, hány zeneszámot ismert meg és játszott eddigi pályája során.- Ritkán fordult elő, hogy olyat kért a vendég, amit nem tudtam. De ha mégis így esett, másnap biztos, hogy előkerítettem valahonnan a kottát. Egy jó zenésznek mindent tudnia kell, magyar nótát, sanzont, operettet, operát, nyitányokat. És ami nagyon fontos, tudnia kell irányítani a hangulatot. Azt megérzi az ember, hogy ki milyen zenét szeret. Meg aztán úgy vagyunk ezzel, mint a borral. Annak is megvan a rendje, hogy milyen ételhez milyen italt illik felszolgálni. Ha vacsoráznak a vendégek, akkor halkabb, csendesebb muzsikát játszunk, utánajöhetnek különböző zenekari számok, aztán - ha olyan a társaság - következhet az igazi mulatság... Hogy milyen az igazi mulatság? Azt nehezen tudná röviden megfogalmazni. Elegáns bálok, vadászvacsorák, farsangi mulatságok, nótaestek, külföldi vendégszereplések emlékeit idézi.- Azt hiszem, valamikor a hatvanas-hetvenes években voltak utoljára olyan igazán szép mulatságok. Éarsangi bál elképzelhetetlen volt cigányzene nélkül. És valahogy a közönség is jobban átadta magát a muzsikának. Most mindenki rohan, jóformán nincsenek is zenés helyek Miskolcon. Valamikor tizenhárom cigányzenekar volt a városban. Ha most össze kellene állítanom egy jó együttest, zavarban lennék. Sokan elmentek Pestre, külföldre szerződtek, és persze a régiek közül többen végképp itthagytak bennünket... A fiatalok meg már nem szívesen választják ezt a pályát. Persze, ezt nem lehet erőltetni, vagy van valakinek érzéke, kedve, tehetsége ehhez a műfajhoz, vagy nincs. Ezt nem lehet kényszerből csinálni. Jónás Jancsi fia ugyan megtanult hegedülni, de nem lépett édesapja nyomdokaiba, vendéglátós lett. Lánya sem szerette igazán a hegedűt, viszont Jónás Gabriella ma már ismert zongoraművész. Jelenleg Kanadában él, bár nemrégiben egy jótékonysági koncerten a miskolci közönség is hallhatta játékát.-Valamikor engem is hívtak Amerikába, de csak három embert vihettem volna. Ezt semmiképpen sem tudtam vállalni, legalább öt ember kell ahhoz, hogy jól szóljon a zenekar. Amerikában ugyan nem járt, de vendégszerepeit Katowicében, Szófiában, Berlinben, Lipcsében, Brüsszelben, Münchenben...- Münchenben tizenhatszor voltunk... Nyaranként mentünk a Balatonra, tulajdonképpen ott ismertek meg. Ha jól emlékszem, ’65-ben rendeztek eg)' nagyszabású versenyt, tényleg a legjobb zenekarok mutatkoztak be, akkor lettem nívódíjas. Utána aztán vittek berniünket Münchenbe, az ottani magyar étteremben, a Piroschkában játszottunk. Hétköznap díszmagyarban, vasárnap szmokingban. Háromha- vonként új zenekara volt az étteremnek, hogy minél változatosabb legyen a műsor, de bennünket tizenhatszor visszahívtak. Sőt, az olimpia évében másodszor is visszamentünk. Az üzletvezető ragaszkodott hozzánk. Brüsszelben ugyancsak nagyon előkelő helyen játszottunk. Járóka Sándor zenekara után bennünket hívtak meg az ottani Budapest étterembe. Eredetileg hat hónapra szólt a szerződés, de aztán újabb hét hónapig maradtunk. Nagyon szerették a zenénket. Állandó vendégeink voltak. Jónás Jancsi már nyugdíjas, de - ha hívják - most is szívesen megy muzsikálni. A leggyakoribb felkérést akkor kapja, ha a külföldi csoportok számára valami igazán szépet, emlékezeteset, Magyarországra jellemzőt akarnak adni a vendéglátók. Ezért nem érti, hogy amikor megnyitnak egy-egy éttermet, miért nem gondolnak a tulajdonosok a zenére is. Szólhat ugyan gépzene, muzsikálhat mindent tudó elektronikus hangszerével egyetlen ember is, de hol van ez attól, ami miatt minden este megtelt Münchenben a Piroschka, vagy Büsszel- ben a Budapest étterem. Jónás Jancsi fél évszázada gondoskodik-mások mulatságáról, viszont ő maga nem sokat mulatott.- A zenésznek elsősorban a vendégre kell figyelnie. Nem az a fontos, hogy én jól érezzem magam. Persze, csak úgy ér valamit az egész, ha magam is teljes szívvel, teljes átérzéssel húzom a nótát. Múlt, jelen Bujdos Attila Kérdik: mi újság? Mondom: vesztésre állnak a jó fiúk. Közben persze mindenki érzi: nem olyan egyszerű ez. Ki tudná megmondani például, hogy kik a jó fiúk és kik a rosszak? Ez van: nincsenek válaszaink igen egyszerű kérdésekre sem. Mást ne mondjak: itt van az ügynök-ügy. A rendszerváltás óta eltelt hat év kevés volt megnyugtatóan tisztázni, mi legyen az egykori besúgókkal, megtudhassák-e a bemószeroltak: kik hozták-vitték róluk a hírt. Ha megengedhető ilyen ügyekben a képzavar: ott van a társadalom torkán a falat, nem bírja lenyelni, minduntalan felöklendezi. Amennyiben egy társadalomnak lehet közérzete, úgy most feltétlenül rossz érzések gyötörhetik. í alán a hatalmat gyakorlók személye is nehezíti az emésztést. Merthogy csak a dalban van olyasmi, hogy a múltat végképp eltörölni. A valóságban nincs, hogyan is lehetne: mi magunk vagyunk a múlt. És azok lesznek a gyerekeink, az unokáink. Az ember harminc alatt nem is gondolná, mennyire determinált a sorsa, aztán harminc fölöttóráról-órára mind megváltoztathatatlanabb- nak érzi ezt az egész katyvaszt. Szépen beleragad az életbe. Minden napra jut egy érdekes hír: a minap például azt beszélték, hogy gyáros lett egy ismert - egykor aktív kommunista, ma nem kevésbé aktív szocialista - politikus. Saját tőkéje nem lévén, jól menő cégétől szerezte meg a vásárláshoz szükséges summát. Hát így. Nem volt éppen hosszú ez a menet a politikai hatalomból a politikai és gazdasági hatalomba. De hát végtére is mi a baj egy ilyen hírrel? Ez az ember kétséget kizáróan tehetséges: hat év a rendszerváltás óta, s közben mindvégig itt volt a szemünk előtt. Majd most akkor ő lesz a környék egyik legmódosabb munkaadója. Tőle a gyereke, tőle meg annak a gyereke veszi át a boltot. Ügyes. Persze lehet, hogy más is lehetne ilyen ügyes, az ő- múltban gyökerező - kapcsolataival. Erről meg az jut az eszembe, hogy egy tudós elme kimutatta: az ilyen történet nem is tipikus. Éppen hogy nem a pádállami politikai elit foglalta el napjainkra a gazdaság kulcspozícióit, hanem a már a rendszerváltás előtt is létezett technokrácia. Egy másik tudós elme pedig azt sorolja: az értelmiség mely rétege miért lett az átalakulás vesztese. Tegyük talán gyorsan hozzá: nem voltak egyformák az esélyek. De ez csak a kisebbik baj. Nagyobb gond, hogy a rendszerváltó erők nem is voltak képesek utat nyitni a feltörekvőknek. (Arra pedig az ember még csak gondolni sem met. hogy ne lettek volna feltörekedni akarók...) S ahogy elnézem: a programjában a társadalmi igazságtalanságok felszámolását hirdető párt a hatalomba jutva mindeddig adós maradta szép elvek valóra váltásával. Mindenkit ugyebár nem lehet a tűz közelébe engedni, ahhoz túl kis ország ez, hogy akkora tüzet rakjunk benne. Még megégetnénk magunkat. Ha már itt járunk a gondolatban, nem árt talán önvizsgálatot tartanunk: többek vagyunk-e bármely demagóg politikai erőnél. Bizonyos pártok gyűlésein biztosan hallhatnánk hasonló okfejtést, s a közéleti nyüzsgésben fel-feltünedezőket csak az különböztethetné meg a számunkra egymástól, hogy milyen következtetésre jutnak mindebből. A skála nem is olyan széles: a kisöprűzés, a forradalom radikális végigvitelének szándéka, pluszmínusz két fok... Tegyük a szívünkre a kezünk: miben különbözünk tőlük? Soha nem is éreztünk holmi hevületet ily szavak hallatán? Soha nem fordult meg a fejünkben, hogy legalább bepancsoljunk egy nagyot valami régi-új hatalmasságnak? Hogy tehetetlen düh vei ököllel kérjük számon rajta jobb sorsunk hiányát, a megváltoztathatat- lant, vagy a nehezen változtathatót? Vagy csak ültünk mindig is bambán, elvoltunk, mint a befőtt: úgysem történik semmi, úgysem változik semmi, ez a karmánk parancsa... Nem éreztük-e hülyén magunkat ilyenkor: micsoda tehetetlen és lehetetlen alakok vagyunk... Egy mai harsány hordószónok egykor az akkori hatalommal szemben a konfliktusoktól mentes önépítést ajánlotta a társadalomnak. Ez ma már fülledt idea. A szabad világban - elvben - korlátlan a lehetőségünk, hihetetlenül aktív lehetne a társadalom, a felszabaduló iszonyú energiák sosem látott szép világot építhetnének. Lehet, hogy majd építenek is?Ma, ebből a szobából mindenesetre úgy látszik: vesztésre állnak a jó fiúk...
