Észak-Magyarország, 1996. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-13 / 11. szám

Január 13., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Reformátorok és literátorok Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben 1. Porkoláb Tibor Az irodalom nemcsak tudományos (mondjuk kri­tikai, esztétikai vagy éppen filológiai), hanem kultikus nézőpontból is szemlélhető. Valamiféle laicizálódott kultusz, irodalmi pietizmus hatásá­ra válhatnak írók szentekké, szövegeik bibliákká, személyes tárgyaik ereklyékké, dolgozószobáik szentélyekké, íróasztalaik oltárokká, síremléke­ik, szobraik, emléktábláik zarándokhelyekké (ahol koszorút helyezhetnek el, és áhítatosan fe­jet hajthatnak a kegyes utódok). Elsősorban kul­tikus funkciója van az emlékházaknak, az emlék- kiállításoknak, a múzeumoknak (ahol a kultusz papja, a muzeológus gyűjti és őrzi a kegytárgya­kat, vezeti a szertartásokat, szakrális ceremóniá­kat). Az irodalomhoz való viszonynak, a hagyo­mányhoz való kötődésnek, a befogadásnak ez a különös - egyfelől meglehetősen torzító, másfelől viszont erőteljesen mozgósító és közösségteremtő - formája az utóbbi években az irodalomtörténé­szek érdeklődését is felkeltette. A kultuszkutatás (és ennek részeként az irodalmi emlékhelyek vizsgálata) elismert tudományos programmá vált. Az Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsod­ban, Gömörben és Zemplénben című sorozat nemcsak arra vállalkozik, hogy összegyűjtse és mintegy leltárba vegye a régió irodalmi emlékhe­lyeit, hanem arra is, hogy mindezt az irodalmi kultusz vizsgálatának igényével tegye. A sorozat tehát a zarándoklat célpontjaiul szolgáló kultikus objektumokat (síremlékeket, szobrokat, emlék­táblákat és emlékházakat) kívánja bemutatni. Ezért - az irodalmi topográfiával ellentétben - nem törekedhet teljességre: csak azok a literáto­rok kaphatnak helyet benne, akiknek kegyhelyet emelt a hálás utókor. E vállalkozás előzményeként talán Kluger Lászlóné Irodalmi emlékhelyek Borsodban (Mis­kolc, 1969) című munkája említhető meg, ám en­nek a több mint negyedszázada megjelent (és ma már csaknem hozzáférhetetlen) gyűjteménynek a használhatósága több szempontból is megkérdő­jeleződött. Egyrészt elszállt fölötte az idő, korsze­rűtlenné vált: nem áll már például Szabó Lőrinc miskolci és Kiss József mezőcsáti szülőháza, Jó­kai Mór miskolci emléktáblájának is nyoma ve­szett, viszont 1969 óra számos emlékhellyel (pél­dául Szenei Molnár Albert gönci, Csokonai Vitéz Mihály gesztelyi, Kazinczy Gábor bánfalvai em­léktáblájával, Tompa Mihály keleméri és Szabó Lőrinc miskolci szobrával, Jókai Mór tardonai és Lévay József sajószentpéteri emlékszobájával) gazdagodott a megye. Másrészt ez a kiadvány po­litikai-közigazgatási keretekben, azaz - megté­vesztő címe ellenére — Borsod-Abaúj-Zemplén megyében gondolkodik. A most induló sorozat vi­szont egy többé-kevésbé organikus szellemi egy­séget képező történeti régiót tekint vizsgálódási területének. (Ennek szükségességére figyelmez­tet az is, hogy például a Tompa-emlékhelyek kö­zül Igrici, Sárospatak és Kelemér Magyarorszá­gon, Rimaszombat, Beje és Hanva pedig Szlová­kiában található. Kelemér és Hanva ráadásul Dévai Bíró-emléktábla Fotó: Bujdos Tibor csupán néhány kilométernyire fekszik egymás­tól, ám éppen közöttük húzódik az államhatár. Valószínűleg a régió egyik szellemi központja, a „felsőmagyarországi főváros” Kassa emlékhelyei­nek számbavétele nélkül sem lenne sok értelme egy ilyen vállalkozásnak.) Köztudomású, hogy a történeti Abaúj, Borsod, Gömör és Zemplén által határolt északkelet-ma­gyarországi régió a reformáció egyik központi te­rületének számított. Minden bizonnyal a refor­máció hatásának tulajdonítható, hogy a régió (el­ső) szellemi „aranykora” éppen erre a - meglehe­tősen vérzivataros - történelmi időszakra esik. Ezt bizonyítja az is, hogy a kor legjelesebb prédi­kátor-írói közül meglepően sokan kötődnek vala­milyen formában ehhez a vidékhez: például a „magyar Luthernek” nevezett, Kassán, Szikszón és Miskolcon is tevékenykedő Dévai Bíró Mátyás; a Szikszón, Abaújszántón, Kassán, Göncön és Liszkán lelkészkedő krónikaíró-zsoltárfordító Bencédi Székely István; a tállyai prédikátor és énekszerző Szkhárosi Horváth András; a Kassán tanító, majd Tokajban lelkészkedő Batizi András; a hitvitázó drámáiról ismert és a sárospataki is­kolát megszervező Sztárai Mihály; a bibliafordító gönci prédikátor Károlyi Gáspár; a Vizsolyi Bib- ha körül segédkező Szenei Molnár Albert; a majd’ három évtizeden át Kassán prédikátorkodó és Pázmány szinte egyetlen méltó ellenfelének bizo­nyuló Alvinczi Péter; a geleji születésű és Abaúj­szántón, Göncön, Újhelyen és Patakon tanuló Ge­leji Katona István; a Miskolcon és a Hegyalján lelkészkedő és a zempléni esperességig jutó Mis- kolczi Csulyak István. (A névsor persze még foly­tatható lehetne.) Sajnálatos viszont, hogy a regio­nális művelődés- és irodalomtörténetnek erre a ragyogó időszakára viszonylag kevés emlékhely hívja fel a figyelmet. Dévai Bíró Mátyás miskolci emléktábláját a re­formáció korára utaló néhány emlékhely között tarthatjuk számon. A táblát „az első magyar kál­vinista prédikátor” tiszteletére 1982-ben helyez­ték el az avasi templomban. (Szövege: DÉVAI BÍRÓ MÁTYÁS / FERENC-RENDI SZERZETES POZSONYI, / BÉCSI, MAJD BUDAI RABOSKO- DÁSA / TÖBBSZÖRI KÜLFÖLDI ÚTJA UTÁN / ELŐBB A LUTHERI, MAJD A KÁLVINI / RE­FORMÁCIÓ APOSTOLAKÉNT / E SZÓSZÉK­RŐL HIRDETTE / ISTEN TISZTA IGÉJÉT / AZ ÚR 1543. ESZTENDEJÉBEN / EMLEKE LE­GYEN ÁLDOTT! /1982. /A TEMPLOM FELÚJÍTÁSÁNAK ÉVÉBEN. / KORTÁRSAI MAGYAR LUTHERNEK, / MAJD A KÉSŐI UTÓDOK AZ ELSŐ / MAGYAR PRÉDIKÁTOR­NAK / TISZTELTÉK.) Dévai reformátori tevé­kenységének jelentőségét már Bőd Péter is hang­súlyozza: „Legelső volt ez a Dévai Mátyás; aki a reformációnak hajnalán az Isten beszédének lám­pását egész Magyarországban elhordozta, és a tu­datlanság homályában ülő embereknek a világos­ságot megmutatta...” (Magyar Athenas) Miskolc­ra is aktív hittérítőként érkezett 1543-ban, és né­hány hónapig az avasi református egyházközös­ség prédikátoraként tevékenykedett. A hagyo­mány szerint Miskolc reformációja részben az ő nevéhez köthető. Az avasi egyházközösség egyéb­ként még egy híres prédikátor-íróval büszkélked­het: az 1612-1616 közötti években Miskolczi Csu­lyak István volt az Avasi templom lelkésze. A geleji református templomban található Ge­leji Katona István emléktáblája. A táblát a helyi református egyház állíttatta 1939-ben a prédiká­tor születésének 350. évfordulójára. Az erdélyi re- formata religio nagytekintélyű püspöke ugyanis ebben a dél-borsodi falucskában látta meg a nap­világot (feltehetően) 1589-ben. Geleji gyermekko­ra - ahogy Bőd Pétertől tudjuk - nem volt viszon­tagságok nélküli: „Félesztendós korában az atyjá­tól árván maradott, hétesztendós korában a tatá­roktól elraboltatott és Szolnokon a kótyavatyén eladatott; de édesanyja reá találván, visszavált­otta.” (A „tatárkalandra” utal az emléktábla - Nagy Sándor helyi lelkész által írt - szövege is: GELEJI KATONA ISTVÁN / SZÜLETÉSE 350. ÉVFORDULÓJÁRA / 1939. MÁJ. 7.ÉN / A GE­LEJI REF.EGYHÁZ. / KICSINY VOLTÁL MÉG S ELVITTEK MESSZE, / VISSZA HOZOTT ANYÁD SZERELME. / NAGY LETTÉL KÉ­SŐBB, NEVED MA IS ÉL / EMLÉKED HÍVEN ŐRZI EZ A NÉP. / N.S.) Geleji Katonát-a dedak- tikus és hitvitázó próza jelentős alakjaként, az ún. református ortodoxia egyik legismertebb kép­viselőjeként tartja számon az irodalomtörténet­írás. Művei közül - a 17. századi protestáns kul­túra enciklopédiájaként olvasható, vaskos prédi- kációs kötetei mellett - talán a Keserűi Dajka Já­nossal együtt szerkesztett református énekes­könyvet, az Öreg graduált (1636), valamint a Ma­gyar grammatikátcska (1645) című nyelvészeti munkát érdemes kiemelni. (Részlet a Bíbor Kiadónál 1996-ban megjelenő kötetből) „SORSOK Sípos László Esti széllel Kisírt szemű fóldanya takargatja véres arcát, ki bánat-lányával az árva esti széllel szálló madaraknak elmond egy szépen szóló imát. Siroki Tünde Tördelnek szívemből Szegleti pózban soványodom,- a tekintetekből ítélve: megriadnak a pulóverem szemei is, és kenyérbéllel etetnek vitamin nélkül, annyian félnek... látom, tudom késsel lehámoznak, és kicsumázzák a tartalmam magját is, tördelnek szivemből Freya álma Hol van az, ki virágot mosolyog és madárhangon szól?! , Ó, segíts Múzsa, hogy a talpalatnyi szürke fényben nyárrá varázsoljam a késő őszi avart, s a fák koronájára visszaaggatott levelek lámpássá zöldüljenek. Tatár Iván In memóriám In memóriám Mándoki T. György 1995. Az igét kereste, nem szavak mögöttes árnyékát Kimondani, nem akárhogy, de versben: a kimondhatót, s ki nem mondhaiót. így törve szét gonosz varázst Szóból bomlik a világ, szó hoza gyógyulást Elkószált isten, te züllő angyal, te! Öklelő bánatba zárt magad. Sürgette a halált... -ez lassan cammogott. Életre született, de halni akart Te, sunyi telhetetlen, te! Nem elég az élet, a halál is kéne? Azért se! Nem adják azt csak égy! Került csukást és került csillagost,-ám kocsmák mélyén, rossz bort vedelve szellem-fénylő, égi szférákba költözött A halál kell mégis? Nem adják azt csak úgy! Szenvedd hát ki ez érdemet. Végül méltóvá váltál a Magas Méltóság előtt, így húzván magadra a csönd... a csönd takaróját. A verseket a Sorsok Alkotóközösség munkáiból válogatta Horváth Gyula költő. A z ember - állítólag - azért olvas, hogy ne legyen egye­dül. De miért ír? Termé­szetesen belső szükségletből. Vagy profánabbul: mert nem ért máshoz, azaz írásban tudja ma­gát legjobban kifejezni - meg­mutatni. (Vagy legalábbis azt hiszi... Vannak, akik egész éle­tükben ebben a tévhitben élnek: mindig másokat hibáztatva, ha a mű nem lát napvilágot, vagy nincs sikere.) A műnemekre, mű­fajokra való hangolódás nyilván alkati kérdés. (A zseniális Ör­kénynek nem sikerült nagyre­gényt írnia, s tucatszámra sorol­hatók a tehetségesebbnél tehetsé­gesebb írók, akik soha nem lettek Thália kegyeltjei.) Ez eddig rendben van. De miért ír valaki naplót? Azt hiszem minden megkérdezett másként válaszolna, mint ahogyan a Naplót is mindenki másként csinálja. A magyarázatok lehet­nek korrektek, szellemesek, akármilyenek. Csak egyetlen dolgot nem hiszek el senkinek: Nevezetesen, hogy a naplókat nem a nyilvánosságnak szán­ják. Bizony mindenkinek min-, den mondata, metaforája, gesz­tusa - a napló egész irálya - ar­ról tanúskodik, hogy a szerző számít az olvasóra. Legyen szó az élet apróságairól, vagy inti­mitásokról. Nem nagyon érde­kelt ugyan, hogy reggeli séta közben mennyire lett lucskos Thomas Mann nadrágszára, s kamaszként csak nevettem azon, hogy az ötvenesztendős Móricz Zsigmond vágyainak milyen önfeledten adta át ma­gát a szép Simonyi Mária, ám - tágabb összefüggésekben - ezek az események is fontosak le­hetnek. A naplóíráshoz mindenesetre bátorság kell. Azaz: minden más műfajban, megnyilatkozásban sokkal inkább lehet manipulál­ni, szelektálni: számító taktiká­val túlkompenzálni, vagy szemérmes tartózkodással el­hallgatni valamit. Ez persze nem jelenti azt, hogy a naplóíró nem kontrollálja, cenzúrázza magát, de azért mégiscsak több vér megy rá ezekre a sorokra, mint általában. Mert magyaráz­za, faggatja, mutogatja, hergeli, gyötri, mentegeti magát az em­ber. Es soha nem utólag, hanem mindig egy adott pillanatban. Mikor még nem hűlnek ki az in­dulatok. Ez a jelenidejűség a leg­főbb erénye és a legnagyobb buk­tatója a naplónak. Ami pedig a buktatókat illeti: évtizedek táv­latából a sorsdöntő - vagy an­nak hitt - események is bolhacir­kusznak tűnnek egyszer, másszor. Honunk legtermékenyebb napló­írója kétségkívül Fodor András. Az Ezer este Fülep Lajossal (1986) és A kollégium (1991) után, most megjelent A hetvenes évek két kötete is - mintegy 800 oldalon. (Bár 13-nál is több mű­vészi Fodor van az ország szok­nyáján, ne tessék őt összetévesz­teni sem Józseffel - a korábban elhunyt költőtárssal -, sem Ákossal, sem Gézával, sem Sán­dorral, sem Tamással, sem Gá­borral etc.) Az 1929-ben Kapós- mérőn született költőről, műfor­dítóról, íróról, irodalomszerve­zőről van szó, akivel - naplófo­lyamának újabb kötetei révén - együtt tölthettem az ünnepeket. Mit az ünnepeket? Öt teljes esz­tendőt: 1970 januárjától - 1974 szilveszteréig tartott együttlé- tünk. Egészen addig a pillana­tig, mikor a tévében Hofi Géza megszólalt Kádár hangján: „Kedves elvtársak, elvtársnők, barátaim...” Emlékszünk-e, s jól emlékszünk- e mi a hetvenes évekre? Akik fel­nőttként élték át ezeket az eszten­dőket, emlékezhetnek. S nem ro­vom meg azokat sem, akik némi nosztalgiával emlékeznek. (Ak­kor önmagam is megróhat- nám...) Úgy látom (sokrétű alko­tói tevékenység, közéleti szerep­Gyarmati Béla Mert ilyen időket élünk. A rend­szert már sikerült konszolidálni, szalonképessé tenni. Az MSZMP X. kongresszusán (1970. novem­ber 23-28.) a meghívott díszven­dégek soraiban ott ülnek szelle­mi életünk reprezentánsai. Mondják, hogy Kádár és Illyés Gyula tegező viszonyban... És tény, hogy Aczél György vacsora­vendégei között éppen úgy ott Szószólóban lés, elismerés, külföldi utazások stb.) Fodornak ezek voltak a leg­jobb évei. És nemcsak neki, ha­nem még sok-sok írónak, mű­vésznek. Gondoljunk a hazai könyvkiadásra, a magyar film akkori termésére, a képzőművé­szeti és zenei alkotásokra, a szín­házi bemutatókra. Pedig, pedig diktatúra volt! Barakkban él­tünk! De ez a barakk eléggé vi­dám volt-sőt! Kelet-Európa leg­vidámabb barakkja. Az örök? Persze korlátoltak és - a régi ref­lexnek engedve - sokszor kapná­nak fegyverükhöz... De, vissza vannak fogva. Kardos György nem kis malíciával jegyzi meg, hogy Csoóri meg Kása Ferenc még azt is meg tudja beszélni Aczéllal, hogy mennyi időre le­gyen betiltva valamely filmjük. Persze azért a Magvető Kiadó élén nem író áll, hanem az egy­kori Katpol-os ember (munka­társa Berkesi), s számos kulcs- pozícióban nyüzsögnek a volt AVH munkatársak, de... De mo­solyogniuk kell a farkasoknak! van Vass István, mint Illyés, Déry Tibor, Németh László vagy Juhász Ferenc. A viszontmeghi- vások is nyilvánvalóak... Sokan örülnek, akiknek asztalukhoz ül Aczél György! Akinek van intel­lektusa, stratégiai érzéke, türel­me, ideje... aki végül is bizalmat ébreszt maga iránt... Annyira, hogy a külföldön karambolozó magyar író nem a követséget, hanem Aczélt hívja... És ő ki­menti a károsultat. A számla majd később... A korszak nagy figurája Aczél György! Mennyivel szívesebben olvasnám az ő naplóját, mint Fo­dorét. Mert Fodor - noha igazán kitekinthetne - csak a maga kis hangyabolyában szorgoskodik: olykor huszadrangú kérdésekkel nyűglődve. Naplójában szó sincs a sorsdöntő - vagy meghatározó - eseményekről. Nemcsak az em­lített, MSZMP kongresszus, de még a Nixon -Brezsnyev találko­zó-a két nagyhatalom 1973-as egyezménye - sem kap egyetlen sort sem a naplóban. Pedig ezek nélkül kicsit nehéz megérteni a hetvenes éveket. A nemzetgazda­sági vonatkozások is kivid esnek az író érdeklődési körén, s noha zenében és filmben igencsak ott­hon van, nem emlékszem, hogy Fellinit (Róma, Amarcord), Makk Károly Szerelem, vagy Huszárik Szindbád című alkotá­sát említené. De nem hagy ki Jancsó-bemutatót, sőt azt is megtudhatjuk a naplóból, hogy kik vannak még ott, akik számí­tanak. Fodor András nem híve a rend­szernek - számos fonákságát lát­ja -, de indulatai mindig csak a kurzus egy-egy képviselője ellen irányulnak, s az okok nagyon is szubjektivek. Kit érdekel ma már, hogy mikor hogyan nézett őrá Darvas? Egyáltalán: Dar­vas, Váci, Ratkó, Király István, Pándi aligha minősíthető ilyen sommásan. A napló persze nem szentírás - hál" istennek. Kinek-kinek szíve joga, hogy azt és úgy jegyezzen fel, amit és ahogyan akar. De a napló is ugyanúgy minősíti író­ját, mint minden más műfaj, vagy megnyilatkozás. Döntő a szerző formátuma. A hetvenes évek irodalmáról, az akkor született hazai és külföldi irodalmi és művészeti értékekről sajnos kevesebbet tudunk meg, mint az irodalmi élet partikulá­ris, provinciális vonatkozásai­ról. Mindemellett korántsem ér­dektelen a két Fodor kötet. Bár önigazolásul nem elégséges, s nem is ment fel semmi alól. Ben­nünket sem! Mert nekünk is vol­tak hetvenes éveink! így hát most - a napló tükrében - tán egykori önmagunkat is szemre­vételezhetjük... Sajnos azóta kiderült, hogy az elnyomás (nem is olyan) nehéz éveiben nem születtek meg az el­lenállás nagy művei, viszont tö­méntelen mennyiségű tömény és más ital lefolyt az alkotók tor­kán, mikor is olyan jó volt együtt énekelni... Es hát majdnem min­denki megépítette a maga kis házát, várát, amit már akkor sem volt bűn villának nevezni. Igaz, nem kapott mindenki nyu­gati útlevelet, de - az alkotó ér­telmiség tagjai közül -soha nem utaztak annyian külföldre ál­lamköltségen, mint a hetvenes években, meg később. Aztán a ki­tüntetések, az évenként vissza­térő ünnepeken... De csak a le­geslegutolsó pillanatban-a hal­dokló rendszer végső stádiumá­ban - adódott arra példa, hogy valaki nem fogadta el a plecsnit és a pénzt. „Ebben a könyvben élnek a ha­lottak”-írja a mű egyik kritiku­sa. Ez igaz, s ennek örülök ma­gam is. Es nagyon szeretem a naplónak azokat a passzusait, amelyekben Fodor a családjáról, a gyerekeiről ír. Hiába, lehetünk akárkik, mint apák és anyák va­gyunk leginkább emberek! S , hogy mit útálok?Ha a csa­ládi, baráti, szakmai kap­csolatok egészségtelen bel­tenyészetté válnak. Csak egyet­len idézet a naplóból - 1974 vé­gének valamely eseményéről: „Czine veje, Pálffy G. István ren­dez a tévéhíradónak, így a ka­mera gyakran fordul Kiss Feri­re...” Egy húzással három figu­rát ütni? Nem kis dolog. Csak nem ezt nevezi a könyv másik kritikusa „teremtő indiszkréció­nak”? Mint említém, a naplót csak 74 végéig ismerjük. De Fodor nem állt le - újabb kötetekkel fenyeget bennünket... /■N*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom