Észak-Magyarország, 1996. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-22 / 18. szám
4 ES ZAK'Magyarország Levelezés, Szólástér 1996. Tanuár 22., Hétfő Szerkeszti: Bodnár Ildikó „Csak a szépre emlékezem...” Tisztelt Buszvezető Hölgyek és Urak! Ezúton szeretném megköszönni egész évben végzett pontos munkájukat, fáradozásukat. Nyáron gyakran utazom a perecesi buszon a kiskertünkbe. Egy kedves arcú, jó modorú hölgy sokszor teljesít szolgálatot ezen a vonalon. Jó munkájával és figyelmességével igazán felveheti a versenyt bármelyik férfi kollégájával. Más(ik példái. Augusztus 12-én, reggel a martintelepi Ganz Abrahám utca végén jártam, a buszmegállótól mintegy 50 méterre, amikor elsuhant mellettem a 8 óra körül erre járó busz. Lassítottam, mert úgy éreztem, ezt a járatot már lekéstem. Am a busz is lassított, mire felgyorsítottam lépteimet. Az őszes hajú sofőr bevárt, pedig nem tudhatta, hogy a két szatyorral a kezemben a kórházba sietek a lányomhoz, akit aznap délelőtt műtötték. Akkor reggel különösen jólesett ez a figyelmesség, hiszen nagy-nagy aggodalommal, szorongással indultam útnak. Jól tudom, nem volt kötelessége megvárni, mégis ezt tette. Jó érzés emberséget tapasztalni egyre ridegedő világunkban. En pedig szívesen: csak a szépre emlékezem... Szabados Lászlóné Aki nem akar miskolci kamarás lenni I. K miskolci kisiparos nagy élettapasztalattal rendelkezik, hiszen a szakmát - melyet kívánságára nem nevezek meg - 1947- ben kezdte. Negyvenöt év után 1992-ben ment nyugdíjba. Hogy csekélyke járandóságát kiegészítse, szakmájával nem hagyott fel, lakossági szolgáltatóként azóta is dolgozik. Ezalatt a hosszú idő alatt a történelem, a gazdaságpolitika változásait átélve, igen sok tapasztalatra tett szert. Véletlenül ismertem meg közelebbről. Egyik ismerősöm jóindulatúan ajánlotta őt azzal, hogy ha precíz, gondos munkát szeretnék, vigyem csak I. K. nyugdíjas kisiparoshoz javíttatni féltve őrzött, szinte ereklyének számító kedves használati tárgyamat. Megfogadtam a tanácsát és felkerestem az ősz mestert igen szűkös kis műhelyében. Miközben javította ereklyémet, kisiparos múltjáról beszélgettünk. Mint elmondta, alaposan „kitapasztalta” az érdekvédelmi szervezeteket. Először az KlOSZ-nál, majd az IPOSZ-nál volt tag. Főállásban havi 200 forint tagsági díjat fizetett, melyet méltányosnak tartott, s amit költségként elszámolhatott a pénztárkönyvben. Tavaly viszont, mint nyugdíjas, kiegészítő tevékenységet folytató kisiparosnak, 10 százalékos társadalombiztosítási járulékot kellett fizetnie és a bevallás utáni személyi jövedelemadót. A múlt év derekán kapott felszólítást a Miskolci Kézműves Kamarától a havonkénti 300 forintos kamarai tagsági díj megfizetésére, mely megegyezik a főállású iparosok kamarai tagsági díjával. Ezen a méltánytalan, sőt igazságtalan határozaton nagyon felháborodott, és konokul megfogadta, hogy minden szigorú rendelkezés ellenére nem lép be a kamarába, nem fizeti ki a megállapított díjat. Egyszóval nem lesz miskolci kamarás. Elhatározását megerősítette a saját szakmai ipartestületétől kapott körlevél, melynek hiteles másolata a birtokomban van. Ebben többek között ez áll: „Véleményünk szerint a jelenlegi gazdasági kamarák nem szolgálják a gazdaság szereplőinek érdekeit, hanem csak egy felesleges bürokráciát hoztak létre, amelyet nekünk, mint vállalkozóknak kell kötelezően eltartani. Az eddigi tapasztalatok alapján egyre nyilvánvalóbb, hogy a gazdasági kamarák ebben a formában nem lesznek életképesek.” Ezt alátámasztja a körlevél, a következő tényszerű megállapítással: „A gazdasági kamarák a törvény erejével tiltva, nem láthatnak el gazdasági, ágazati és személyes érdekképviseletet, érdekvédelmet.” I.K. közel fél évszázados tapasztalattal a háta mögött ismételten azon morfondírozik, hogy miért fizessen egy olyan szervezetnek - egy amúgy is méltánytalanul megállapított - magas tagdíjat, melynek törvényileg tiltva van, hogy az ő érdekvédelmét biztosítsa, miként tette ezt annak idején a KIOSZ, illetőleg az IPOSZ. Gondolom, ezért döntött úgy, hogy nem lép be a kamarába, nem lesz „miskolci kamarás”. Mivel azóta több kisiparostól is hallottam hasonló véleményt, nagyon jó lenne ha erre - legalább a miskolci illetékesektől - tárgyilagos, megnyugtató, elsősorban helyi konkrétumokat tartalmazó - meggyőző erejű indoklást kaphatnának a lap hasábjain. Horváth Dezső Azok a feledhetetlen vándortáborozások... Egy kedves emlék a vándortáborozások időszakából Fotó• a szerző Egy megható, furcsa véletlenről szeretnék beszámolni. A karácsony előtti nagytakarításkor igyekeztem a lakás minden apróságát áttörülni - pedagógusként sok kedves emléktárgy összejött -, így a bejárati ajtó melletti kulcstartón függő kis táblácskát is leporoltam. Velünk élő 84 éves édesanyám mindig mondja: fiam, egy másik ház kellene neked, hogy elféljen ez a sok felesleges holmi. Ugyanis minden kis tárgyat, levelet, lapot, meghívót, stb.-t megőriztem, amelyeket tanítványaimtól kaptam. így azt a kis táblácskát is, amit az egyik kedves tanítványomtól kaptam, aki a gyalogos vándortáborozásaink során több évig - nyolcadiktól a középiskola végéig - az ifi vezetőm volt. Azok a csodálatos vándortáborozások is megérnének egy, misét”, de most a fent említett véletlen miatt fogtam tollat, helyesebben az írógépet. Ugyanis a takarítás, törölgetés befejeztével leültem újságot olvasni. Az egyik cikk első bekezdésében ez állt: Hejóbába. No, ezt elolvasom - gondoltam magamban. Pár mondat után meglepetésemben felkiáltottam: jé, benne vagyok az újságban! Meghatódva olvastam volt tanítványom és ifivezetóm elismerő sorait rólunk, hejóbábai pedagógusokról. Ezért, a pálya minden nehézsége ellenére, érdemes volt pedagógusnak lenni! Nemcsak amiatt, hogy így emlékeznek ránk, hanem amiatt is, hogy ilyen nagyszerű emberek kerültek és kerülnek ki a kezünk alól. Meghatottságomban mindjárt felhívtam telefonon Tóth Lacinak a húgát, aki itt tanít Hejőbábán - milyen szerencse, még az én unokámat is -, és vele, majd később Demetemé Erzsikével beszéltük meg örömünket. Egy fényképet is mellékelek levelemhez. A felső sorban melegítőben, hosszú hajjal Tóth Laci, ma Tóth László alezredes, a magyar, boszniai kontingens parancsnokhelyettese látható, nyakában - nehezen, talán nagyítóval kivehetően - ott lóg saját kis táblája. A táborozások alkalmával ö készítette ezeket nekünk, táborvezetőknek, amit minden táborozás alkalmával viseltünk. Sallai Józsefné ny. igazgatóhelyettes, Hejóbába Szerkesztőségi fosadóórák Tájékoztatjuk tisztelt olvasóinkat, hogy lapunk levelezési rovatában a következő időpontokban tartunk fogadóórát: hétfőn, szerdán és pénteken 10-13 óráig, kedden és csütörtökön 14-16 óráig. Lélektelen hivatali ügyintézés Válasz cikkünkre Rovatösszeállításunk november 27-ei számában „Ugyanazzal a csomaggal - két postahivatalban” címmel közöltünk olvasói levelet, melyre Mohácsi Mihály, a Magyar Posta Rt. Miskolci Igazgatóságának osztályvezetője válaszolt. „A posta szolgáltatásairól és azok feltételeiről tájékoztatást nyújtó Üzletszabályzat valamennyi postai szolgáltatóhelyen megtekinthető. Az Üzletszabályzat részletesen tartalmazza az egyes küldemények felvételére, továbbítására, kézbesítésére és a posta kárfelelősségére vonatkozó valamennyi feltételt. A cikkben szereplő, értéknyilvám- tással feladott postacsomag feladási feltétele a biztonságos kezelés érdekében szigorúbb, mely előírás betartásáért a felvevő kártérítési felelősséggel tartozik. A miskolci 5. sz. postán a csomagfelvételt végző dolgozó a csomag sérült burkolatát, valamint a több darabból álló zsineg felhasználását nem tartotta megfelelőnek. A kifogásolt burkolat és zsineg viszont nem jogosította fel arra, hogy a csomag feladójával mindezt ingerülten, nem megfelelő hangon közölje. Az érintett dolgozó figyelmét felhívtam a megfelelő szolgáltatói magatartásra. Az okozott kellemetlenségért az olvasó szíves elnézését kérem.” A hadigondozásról szóló 1994. évi XIV. tv., amely a hadiözvegyek részére adható egyösszegű támogatás megállapítására vonatkozik, tudomásom szerint 1994. szeptember 1-jével lépett hatályba. Mivel féljem a H. világháború során a Szovjetunióban meghalt, mint hadiözvegy, az egyösszegű támogatás megállapítása iránti kérelmemet 1994 augusztusában a helyi önkormányzathoz benyújtottam. Az eltelt több mint egy év alatt a hivatal érdemi döntést nem hozott. 1995 januáijában a Megyei Köztársasági Hivatalhoz benyújtott ez irányú panaszomra arról értesítettek, hogy a kérelmem elbíráláshoz szükséges iratokat a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság még nem küldte meg, így hát legyek türelemmel. Ezt követően, a nyugdíjfolyósítóhoz fordultam észrevételemmel. Arról tájékoztattak, hogy a helyi önkormányzat megkeresése alapján az ügyet továbbították. Mivel intézkedés továbbra sem történt, újból megkerestem a nyugdíjfolyósítót, s kértem, küldjék meg részemre az önkormányzathoz eljuttatott iratok másolatát. Ezeket október 6-án meg is kaptam. Mindezek ellenére a polgármesteri hivatal 'mind a mai napig döntést nem hozott. Úgy gondolom, ritka az ilyen lélektelen ügyintézés. Meddig kell még várnom értesítésükre? özv. Juhász Bertalanná Felsőnyárád _SZÓLÁSTÉR írja: az Olvasó Elfogadható jogtalanság? Ellenérzéssel olvastam a Kultúrfólény című cikket (Magyar Hírlap 1995. dec. 20.) a kisebbségi magyarság sorsáról. Ellenérzésem már a negyedik sornál kezdődik... „az ember azt hiszi, hogy ami az ő szempontjából igaz, általában sem lehet hazugság”. Majd folytatódik rengeteg ki nem érlelt véleménnyel, és végül az utolsó - minden okot nélkülöző önmarcangoló - két sorral: „Szó sem esik a másik igazságról. Vajon nagyrészt nem ebből a látásmódból következnek kollektív kudarcélményeink?” Rövid válaszaim: 1./ A mai Magyarország és a magyar nemzeti kisebbségek 75 éves története alapján az igazság a fenti témában egy és oszthatatlan, így logikailag nem eshetne szó „másikról”, más kérdés, hogy sajnos esik, de az nem az igazság. 2./ Sem nagyrészt, sem kisebb részt. Részletesebben! A magyar kisebbségek (3 millió lélek) Trianon révén kerültek nagy területeken az ország mai határa mentén sok helyen összefüggő tömbökben, illetve a Székely- földön idegen államalakulatok fennhatósága alá. Ezer éve élnek ezeken a területeken, de ha ez ötven év lenne, alapvető jogaikat akkor sem korlátozhatná. Ez pedig elsősorban önazonosságuk elismertetésének, elfogadtatásának joga. A Szentatya úja 1989. január elsejei békeüzenetében:,,...egy ember sem létezik önmagáért... önazonossága másokkal megvalósuló kapcsolatban teljesül be. Ugyanezt az emberek közösségéről is állíthatjuk. Nekik pedig közösségi önazonosságukhoz van joguk.” Elfogadhatatlan, ha ezt az alapvető egyéni és kollektív (igenis kollektív, mert csak közösségben gyakorolható) jogot egyes országok kirekesztőén nacionalista körei (kormányai) korlátozni, megszüntetni próbálják. A tények ismertek. Ez annál is súlyosabb, mert egyébként minden magára valamit is adó kultúrország alkotmánya a fenti jogokat kodifikálja, sőt nemzetközi jogi normának is elismerik. Magyarország (látszólag) így a lehető legkönnyebb helyzetben van, mert elvesztett területeiről lemondva, megelégedne rajta élő nemzettestei kollektív jogainak, autonómiájának biztosításával. Amit kérünk, az a helyzet logikai folyománya, természetes emberi és jogos. Nem azonosulhatok olyan véleménnyel, amely mentségeket próbál keresni a fenti jogokat megtagadó szomszédaink számára. „Európai normák?” - teszi fel a cikkíró a kérdést. Igenis vannak - válaszolhatjuk. Például az 1201-es ajánlás, ami ellen a szlovákok már az aláíráskor egyoldalúan tiltakozni próbáltak, míg a románok félnek tőle, mint ördög a szenteltvíztől. Majd azon fanyalog a szerző, hogy nincs európai jó analógiánk a többség és kisebbség viszonyára. Nem felel meg nelu a baszk és katalán autonómia analógiája, mert ott nincs anyaország. A dél-tiroli példát is leszólja, „mert túl kevesen vannak ahhoz, hogy Olaszország területi egységét kockáztathatnák önállósításukkal.” Kisebbségeink számára csupán a finnországi svédek helyzetét tartja mintaértékűnek, amely megállapításának logikáját csak részben értem, de ezután következő mondatát sajnos igen, hogy tudniillik „talán ilyen matematikai szemléletmóddal könnyebben megérthetjük, miért alakult ki Romániában az oktatási, Szlovákiában pedig az államnyelvről szóló törvény megszületéséhez szükséges környezet.” Hát nem, nem érthetjük meg! Ha ők ok nélkül (többszörös határgaranciák) félnek valamitől, az az ó magánügyük, és nem a másik igazság, amit a szerző elhitetni óhajt. De menjünk tovább! „A szomszéd népek történelmi memóriájában az egymásra rakódott emlékrétegek közül sohasem a baráti magyarság képe mosolyog elő.” Ebben nagyrészt az a furcsa eset áll elő, hogy a tükör a hibás, de ha jogos is az ellenérzések egy része, a magyar nép valós történelme sem mindig a magyarság ügye mellett (például forradalmak) történő nemzetiségi kiállás emlékeit rögzíti, mégis felelősséggel állítom, hogy Trianonnal együtt is a magyarságban nincs „ellenségkép”. A szerző által is felemlegetett régi magyar elnyomás olyan furcsaságokat is produkál, hogy azl895-ös (a millenniumi öröm és „kultúrfólény” csúcspontján) kiadott Pallas Nagy Lexikonban a legnagyobb természetességgel szerepel nemcsak Kassa, Kaschau, Kosice, hanem még a hegycsúcsok (Királyhegy Königsberg, Kralova hola) többnyelvű jelölése is. Az alternatív oktatás és az államnyelv tanulásának kötelezettségét hirdetőknek elmondanám, hogy a nemzetiségi többségű falvakban egy ideig a magyar nyelv, mint kötelező tantárgy sem szerepelt. Mit szólnának továbbá a magyar jogokat csorbítani igyekvők egy 1940-ből birtokomban lévő olyan kétnyelvű képeslaphoz, amelynek postabélyegzője is az. ,A mai kisebbségi magyar az állam nyelvén lehetőleg meg sem szólal” - így a cikk. Én viszont úgy tapasztalom, hogy ahol öt emberből csak négy a magyar, már a szlovák szó jáija, ami lehet udvariasság, az államnyelv elsőbbsége, és végül is elfogadható, de nem tudom megállni, hogy kontrollként ne említsem a fent idézett lexikon X. kötetében a Kassa címszó alattit: „A nem magyar anyanyelvűek közül 42,8 százalék beszéli a magyar nyelvet”, így tehát 57,2 százalék száz évvel ezelőtt egy nagyvárosban nem ismerte az államnyelvet. Ismét a szerző: „A Magyarok Világszövetségének egyik alelnöke el is magyarázta, hogy a franciák kultúrfólényük következményeként megengedhető asszimiláció útján nyelték el az országukban élő más anyanyelvűeket. A határon túli magyarok helyzetét Svájcból is kiválóan felmérő közéleti személyiség az ugyanolyan beolvasztási szándékoktól felháborodik, ha azok Romániában vagy Szlovákiában fordulnak elő.” Micsoda álszenteskedés részünkről a szerző szerint ugye, hogy elismerjük, hogy a franciáknak szabad (kétszáz éve), a szegény szlovákoknak és románoknak (ma) pedig nem. Négy sorral lejjebb: „A francia kultúrfólényből logikusan következik a román és szlovák kultúr alsóbbrendűség. Ismerős nézet ugye? Én azt kérdezném, hogy akkor jobb a román és szlovák felsőbbrendűség, amely magyarokat asszimilál itt és most? Összefoglalva: ne keressünk mentséget a menthetetlenre. D.Zs., Miskolc Olvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. Ingyenes jogsegélyszolgálattal kéthetente, hétfői napokon áll rendelkezésükre Demeter Lajos ügyvéd, 16-18 óra között. A január 22-ei tanácsadásra a Sajtóház portáján kérhetnek sorszámot az érdeklődők.
