Észak-Magyarország, 1996. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-13 / 11. szám
Szaloczi Katalin Klim János Nem mese felnőtteknek, nem csak gyerekekről Érckövi Lászlóné Vámosné Érckövi Mária A csudaház lakói számára a Csodamalom Bábszínház minden hónap első vasárnapján ingyenes belépést biztosít A Csodamalomban felnőttek maréknyi csoportja napról napra azon fáradozik, hogy életre keltsen jó néhány bábut. A próbák alatt báb és bábos eggyé lesznek. De ha kialszik a fény, s a színészek „kivetkőznek a bábukból”, azok ijesztő mozdulatlanságba dermednek. Arcukra fagyott mosollyal álmodnak a nagy előadásról, amelyben minden tekintet órájuk figyelt... A diósgyőri Lakásotthon a villamos-végállomásnál kígyózó szalagház tövében, a Fehér Holló vendéglátóipari egység szomszédságában található csupa fehér földszintes épület, benne a különös „nagycsaláddal”. A „családfő”: Klim János otthonvezető. Ö ismertet meg a Ház történetével. Fészekrakók A Ház 1987 őszéig a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetnek (a Gyivinek) adott helyet, majd a Gyivi szervezeti egységeként egy olyan otthont alakítottak ki, ahol elsősorban a nagykorúságukat már elért, munkaviszonnyal rendelkező, korábban állami gondozott fiatalok lakhattak, de éltek itt középiskolások és fogyatékos gyerekek is. A felújítást követően, ’91 májusában beköltöztek az első lakók.- A fiatalok nagyfokú szabadságot-élveztek, mindössze három gyerekfelügyelő és - velünk együtt - négy pedagógus dolgozott itt. Csak akkor avatkoztunk az életükbe, ha.kérték, vagy ha elkerülhetetlenül szükséges volt. Előtakarékosságra késztettük őket, aminek meglett a kézzelfogható eredménye: sokuk sorsát, lakáshelyzetét sikerült úgy rendeznünk, hogy saját lábukra állhatták. A múlt év februárjáig 140-150 gyerek fordult meg nálunk, s mindössze négyet-ötöt kellett fegyelmi miatt elküldenünk - mondja Klim János, majd mély lélegzetet vesz. Nem véletlenül. Fordulóponthoz érkeztünk. Gyerekcsere A megyei közgyűlés ugyanis ’95 áprilisi határozatával az Ózd melletti, sátai kastélyban működő nevelőotthont július 30-ától jogutód nélkül megszüntette, mivel műszála okok miatt életveszélyessé vált. Óriási rohammunkával a Ház több mint hatvan lakóját kellett bó két hónap alatt kiköltöztetniük, hogy a sátai gyerekek ne maradjanak fedél nélkül. S a diósgyőriek? Néhányuknak sikerült saját pénzükön lakást venni, másokat más nevelőotthonban helyeztek el, voltak, akik visszakerültek a Gyivi kötelékébe. A többség azonban albérletbe kényszerült. . A jelenlegi állapotok megszemlélésére Klim János körbevezet a házban. E falak között most 67 gyerek él, akik életét csupa, számukra új ember vigyázza. Az itteni régi gárda 12 pedagógussal és gyermekfelügyelővel egészült ki. Ez utóbbiak az élet legkülönbözőbb területeiről érkeztek, mivel munkavállalásuk egyetlen feltétele az érettségi volt. A gyerekek közül öten a közeli óvodába járnak, a többség a kislétszámú osztályokkal működő diósgyőri általános iskola tanulója, ketten kisegítősök, a többiek középiskolások. Közöttük van egy gimnazista, egy szakközépiskolás, két szakiskolás, nyolcán pedig szakmunkás tanulók. A szobák 2-3-4 ágyasak, s mindenütt megvan a legszükségesebb bútor. A falakat jobbára az előző lakók által kiragasztott énekesek, színészek poszterei tarkítják. Épp szilencium van, elvileg mindenki tanúi. A csoportok kialakításánál figyelembe vették a sátai igazgatónő véleményét. A testvéreket nemigen szedték széjjel, így egy csoporton belül fiúk is, lányok is vannak, s lehet közöttük óvodás épp úgy, mint nagykamasz. Nagyot mondó kicsik Elsőként a kisebbekhez kukkantunk be. A szoba közepén összetolt asztalok fölé hajolva vagy tíz-tizenkét gyerek. Ki ülve, ki állva görnyed a füzet fölé, s cseppet sem veszik zokon, hogy megzavarjuk őket. A másodikos Vali gondolkodás nélkül íija be a számokat a négyzetekbe, amelyekre Andris rábök. Ó másik csoport tagja, csak átjött segíteni. Az ő matek házija már kész, s aim be-beugrik belőle, azon szívesen osztozik. Ha elakad, átrohan megnézni, helyesen tippelt-e.- Nem tudnád egyedül megoldani? - kérdem a kislányt. A válasz egy rövid és határozott: nem.- S te, szereted a matekot? - fordulok a kisfiúhoz.- Én? Utálom.- S van olyan tárgy, amit szeretsz?- Igen, az angol és az eszperantó.- Szeretnek nagyot, mondani - teszi rögtön hozzá a tanárnő. Inkább tessenek megnézni Tündi rajzait! Tündi máris szalad a rajzmappájáért, amiből kedvenc mesefigurái sorjáznak elő. Van, amelyiket másolta, de van, amelyiket csak úgy kitalálta - meséli. Némelyiket az iskolai rajz szakkörön készítette, ahol ő a legügyesebb, dicsekszik. Továbbmennénk, de alig engednek. Bújnak, cirógatnak, ölelnek. Egy kisfiú pedig, miután az ágyon fekve elmajszolta cukros-tejfölös kenyerét, hozzám tapad, s egészen addig kísér, míg ki nem lépek a kinti hideg fehérbe. Talán abban reménykedik, vele is megtörténhet a csoda: egy társát tavaly örökbe fogadták, méghozzá amerikaiak! Visszabeszélő nagyok Másnap ismét bekopogok, folytatom az ismerkedést. Klim János utalt már rá, hogy a vidéki, sokhektáros szabadság után nehéz a gyerekeknek a nagyvárosi bezártság, most mégis meglep, amit hallok: bár a kisebbek megszoktak mái- itt, s élvezik az ellentételezésképp megadott engedékenységet, a nagyobbak lassan kezelhetetlenekké válnak, s egyre többet engednek meg maguknak. Ablakot, bútort törnek, ezt-azt elcsennek, s végül mindig egy a válasz: Sátán nem csináltunk volna ilyet. Edina halkan kezd mesélni magáról. Hároméves korában került Sátára, nyolc-kilenc éves kora körül az édesanyja visszavette magához, de aztán ismét a kastélyban kötött ki.- Sátán jobb volt. Itt szabadabbak vagyunk, az biztos - mondja. - Csak engem zavar ez a szabadság, mert itt túlságosan sok minden meg van engedve. A kicsik is jobban elengedték magukat, rájuk se lehet szólni. Mi meg mindig Sátával jövünk, ha valami balhé van. Ók meg azt mondják, hogy Sátát felejtsük el, ez már nem Sáta, hanem Miskolc. Itt meg... mondjuk néha jó. Például most is volt ez a karácsony, láttam, hogy azért ölül mindenki egymásnak, de lehet, hogy csak azért, mert ünnep volt. De hétköznap mindig valami balhé van. Belebeszélőfelnőttek Edina szép lassan kinyílik. Már bármiről szívesen mesél. De a mesebeli három kívánságból megelégedne kettővel is: a sátai kastélyt felújítva kapják meg újra, s a régi igazgató néni jöjjön vissza.- Nekem más nem is kéne. Vagy ha itt mar-adunk is, változna a helyzet jobbra. Én már összehoztam egyszer az egész házat. Elmondtam, hogy meghívhatnánk a volt igazgató nénit egy teadélutánra beszélgetni, de így nem jön ki, mert neki rossz még hallani is, hogy milyenek lettünk. Ö mindegyik gyereket ismerte rendesen, mintha az anyjuk leime. Éjszakákon át beszélgettünk, együtt dolgoztunk a kertben, jött velünk mindenhová, szervezte nekünk a programokat. Amikor feltettem a többieknek a kérdést, hogy ki van benne, hogy másképp viselkedjünk, minden kéz a magasba lendült. Abban a percben megszólalt egy nevelő: hiába nyújtjátok most fel a kezeteket, holnap már úgyse tartja be senki... El volt rontva az egész. Beszélgetés közben is gyakorta ránk nyitják az ajtót, hol egy „Ezek szerint megeredt a nyelved?”, hol egy' „Jól leszidsz minket, gondolom?” beszólással. Pedig Edina igazságos. Saját és társai „bűneit” szintén elsorolja. Mint például a legutóbbi tortás ügyet: bemásztak éjjel a tanári ablakán, s elcsórták a hűtőből az ínyencséget...- Mi volt a büntetés?- Semmi. Megfenyegették az I-es csoportot, hogy széjjelhajigálják őket. Nevetés volt a válasz. Erre meg azt mondták, hogy ha így örülnétek neki, akkor inkább az lesz a büntetés, hogy' mégis együtt hagyunk benneteket. Annak is örültek. Aztán a tanárok kimentek. Meg van itt buggyanva az egész ház! Én se tudok itt megszokni. Örök párhuzam Éva szereti a beszélgetést. írhatnám így' is: A beszélgetést. Mert mint lassan rájövök, ez náluk igen kitüntetett, nagybecsű fogalom.- Itt minden másabb - kezdi. - Ott falun éltünk, nem városban. De meg lehet szokni. Csak még a felnőttek nemigen tudják, hogy' mi nekünk a jó. Elmondtuk már, csak még biztos nem volt rá lehetőség, hogy megcsinálják nekünk. A gyerekek nagyon rosszak lettek, nem voltak ilyenek. Elengedték magukat. Visszaélnek János bácsi szerete- tével, meg hogy sok mindent megengednek nekünk, ami Sátán nem volt szabad. Ott csak akkor engedtek ki, ha megmondtam, kihez megyek. De csak úgy, hogy beszóljak a nevelőnek, hogy' megyek sétálni, majd jövök vacsorára, úgy nem. Meg ott a kicsiket igazgató néni nem is engedte ki. Itt meg már elengedik a kicsik magukat. Szaladgálnak kifele, pedig itt város van, autókkal. Eddig még ugyan nem esett bajuk, reméljük nem is lesz. Nagyon nagy a felelőssége János bácsinak.- Ti nem tudnátok segíteni neki? Családon belül már szinte többet nevel a nagyobb a ldssebben, mint a szülei.- Persze, a hugicám is tiszta putris lett, hogy úgy mondjam. Tizenkét éves. Én ebben a koromban Sátán mostam, vasaltam, takarítottam, kötöttem, hímeztem, gyomláltam, ültettem, segítettem a konyhán. Ó meg elmegy iskolába, én kitakarítok, kimosok, elmegyek sétálni, mire visszajövök, már tiszta kupi van. Őiület. Kénytelen leszek kirakni. Kiteszem az előtérbe vagy két napra, hadd tanulja meg a rendet. Tanulni is az ágyon szokott, nem az asztalon! Aztán előkerülnek a sátai emlékek. Mutatják a féltve őrzött hajdani újságcikket, mondják, egyszer megnézhetném velük a réges régi. videokazettát, amelyen „tessék mái- képzelni, ilyen kicsik voltunk!”. Sátán, a paradicsomban Vámosné Érckövi Mária egyike azon nevelőknek, akik megalakulása óta a Lakásotthonban dolgoznak. Különös véletlen, hogy Marica (így szólítja mindenki) a sátai „igazgató néni” lánya. Szerencsém van. A megbeszélt időpontban mindkettőjüket Érckövi Mária lakásán találom. Mondjam, vagy mondod, mosolyognak egymásra, végül az édesanya kezdi:- Én teljesen kívülálló vagyok már, és nem akarom elmondani a véleményemet. Csak azt tudom, én hogyan csináltam. És hogy jól csináltam, annak nem a kapott kitüntetések a bizonyítékai, hanem a gyerekek, akik érzelmileg ugyanúgy' kötődnek hozzám, mint addig. Nem szoktam kimenni hozzájuk, mert nem akarom a gyerekeket fölzaklatni, hiszen tenni már nem tudok értük. Inkább őket fogadom, ha eljönnek hozzám. Olyankor lenyugtatom őket, de egy pár napnál nem tart tovább. Gyakran gondolkozom azon is, hogy' hol rontottam el. Azt hiszem, hogy túlságosan közel álltak hozzám, és elkényeztettem a gyerekeket. Én nem csupán dolgozó akartam ott lenni, hanem a gyereknek az anyja. Ez a lényemből fakadt. És ők ezt őrzik emlékeikben. Az igazgató néni, Érckövi Lászlóné minden kétséget kizáróan alátámasztja, hogy a kastély bezárása elkerülhetetlen volt. Amint mondja, isteni Szerencse volt, hogy senkinek nem esett baja, hisz mar a villanykapcsolókat is elérte a víz. Csak a csoda segíthette volna a kastélylakókat a szükséges 20- 25 millió forinthoz. Próbálkoztak ugyan az eladás megszervezésével is, hátha a befolyó összegből tudtak volna építeni ott helyben néhány családi házat. De ez is álom maradt. Persze, az igazgató nénitől akkor is meg kellett volna válniuk, hiszen így is három és fél évvel „túldolgozta” a nyugdíjkorhatárt. Az egyetlen saját Marica elárulja: örökölte ezt az anyáskodóbb, melegebb szívű, gyerekből kiinduló hozzáállást, s jobbnak tartotta volna, ha a hatvan gyerek a sátai életrendhez legalábbis hasonló módon folytathatta volna életét. Szerinte biztosan akadna vagy 20 gyerek, aki nagyon szeret itt lenni, sőt talán vissza se menne. De ezek a kisebbek, akik még nem is annyira kötődtek, s most itt teljesen szabadnak érzik magukat. A nagyoknak nem jó. Mondják is, lázadnak is. A16 nagy közül pedig legalább a fele mindent, amit csak lehet, elkövet ennek kimutatására.- Ezek a kamaszok, ha a megszokott környezetükben lennének, akkor is nehéz időszakot élnének át. De kamaszfejjel mindenkit elvesztettek, teljesen új környezetben, teljesen új elvárások mellett nem találják a helyüket. Tudván tudom, hogy imádta a töltött káposztát, de most nem eszi meg, „mert ez nem sátai” felkiáltással... Borzasztó nagy feladat meggyőzni őket, hogy valahogyan el kell ezt a helyzetet fogadni, és nem biztos, hogy minden János bácsin múlik. Az igazgató néniből előtörnek az emlekek. Marica nem tudja leplezni a könnyeit:- Lassan a többiek el sem hiszik, amiket mesélek a gyerekekről... Pedig semmi különöset nem kellene érezniük, csak azt, amit a sajátjuk iránt: tehet bármit, akkor is az enyém... Egy bábszínész barátom meséli: „Ha megkapok egy' szerepet, s kezembe veszek egy új bábot, a legelső dolgom, hogy nézzem. Hosszan, kitartóan. Ahány báb, annyi karakter. Néha igen sok idő telik el, mire megérzem, hogyan kell megszólaltatnom. Ha elsőre nem sikerül, meg kell próbálnom mozgatni. Többféle technika létezik, de minden egyes báb sajátos lehetőségeket kínál. Némelyek közelebb állnak hozzám, ezekkel könnyebb a dolgom, némelyek távolabb, de nekem mindegyiket tudnom kell mozgatni. Van, hogy egy darabban hármat is, három különböző hangon. Nem minden bábnak jut főszerep, de egyetlen báb sem nélkülözhető. Csak együtt teljes az előadás...”
