Észak-Magyarország, 1995. december (51. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-23 / 302. szám
December 23., Szombat EM - karácsony VII Mesterkurzus művész- és diákhangokra A rendkívül hosszú névvel bíró Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Miskolci Tanárképző Intézete most is ugyaniig)’ éli életét, mint máskor. A diákok fel-alájárkálnak, társalkodnak, fintorognak, ha valamely teremből nem a zeneszerző által megkomponált hangok szűrődnek, ki; a büfében imitt-amott akad még egy talpalatnyi hely. Két, csak két olyan terem van, amely mégis elüt az átlagtól. Papirossal is jelezve vagyon. A felirat fennen hirdeti: hogy „Ne zavarj! Kurzus folyik.!”. Bánhegyi Gábor Az ötlet nem újkeletű. A két évvel ezelőtti terv végül tavaly nem teljesen realizálódott, mert a művész hiányában a kurzust sem lehetett megtartani. Az okokról számtalan változat kering közszájon, ezek részletezésével helyhiány miatt most nem foglalkozunk. Az idén azonban nemcsak Ágoston András jött, hanem a nagybőgő avatott kezelője, Stefan Adelmann is, aki „természetesen” erdélyi sváb, és mint azt már a Miskolcon többször is vendégszerepeit világhírű karmester, Erich Ber- gel óta tudjuk, az erdélyi szászok és svábok kiválóan beszélik a magyar nyelvet. Peches hegedűsök A hegedűsök voltak a pechesebbek, nekik a második emeleten jutott hely. Egy keskeny szobácskábán, amelyet eredetileg arra terveztek, hogy tíz ember kényelmesen elférjen bénne. Hevenyészett népszámlálást követően állapíttatott meg, hogy aki a zenét szereti, rossz ember nem lehet, sok jó ember viszont kis helyen is elfér, mert vagyunk vagy hatvanan. Aki szerencsés, az ülve akár még izeghet is, meg mozoghat is, az állók viszont mozdulatlanságra kárhoztattak. Az utóbbi kategóriából a szálfatermetűek jártak viszonylag jobban, mert vizuálisan is befogadhatják a történteket, a mélyebb növésűek pedig vagy élelmesek és az első sorokba fu- rakszanak, vagy nem élelmesek és a fülhallásukra támaszkodva követik az eseményeket, miközben gyönyörködnek az előttük tornyosulok pulóvereinek a mintázatában. Miközben gz ifjú művész produkál, Ágoston András szelíden mosolyogva áll. A kívülálló számára olybá’ tetszik, a Mester önfeledten gyönyörködik, és éppen most döbben rá arra, istenem, mily’ csodálatos ajándék a muzsika, a mívesen formált hangok nemesítik a lelket, derűt varázsolnak gondoktól barázdált arcunkra... Aztán a produkció végeztével a Mester megszólal. Halkan, megfontoltan, előre „megrágva” minden szót, mert Ágoston Ándrás tudja, az ifjú művész lelke is könnyen sebezhető. Gondosan becsomagolt mon- dókáját hallgatva töprenkedik el a tudósító, hogy a nagybetűs pedagógia is művészet, milyen kár, hogy ezt a tanárok nem tudják. Első művészhatig „Művész akartam lenni, eszembe sem jutott, hogy tanár legyek. Végül úgy alakult, hogy húsz évig tanítottam, amit egyáltalán nem bántam meg. Sőt, ha elegem van már a zenekari munkából, a gyakran pitiáner torzsalkodásokból, akkor már várom a percet, hogy beüljek egy terembe, ahol gyerekekkel foglalkozhatom. Igazi felüdülés őket hallgatni, még nem fertőződtek meg a művészöntudattal, nekik még van esélyük arra, hogy jó zenésszé váljanak, és ne kelljen felvértezniük magukat a középszerű zenészek „sértett zseni”-pán- céljával. A gyerekeknek még igazi érzelmeik vannak, a zenében nem tudják valódi érzéseiket elleplezni vágj' felnagyítani, legfeljebb még nincsenek birtokában annak a technikai eszköztárnak, amelynek segítségével ezt másoknak is meg tudják mutatni. Velük még el lehet hitetni, hogy a lobogó szenvedély nem feltétlenül kiabál, hogy egy halk vibrátóval ugyanúgy könnyeket lehet fakasztani. Másrészt pedig rengeteget lehet tanulni a diákoktól. Sokszor csak ámulok, hogy mennyire merik és tudják használni a fantáziájukat, és olyan megoldásokat alkalmaznak, amelyek nekem eszembe se jutottak volna. A tanítást soha nem tekintettem egyirányú folyamatnak, ahol megmondom, mit kell csinálni, és haragszom, ha a tanítvány nem fogad szót. Mindig igyekszem elmondani a gyerekeknek, hogy amit én mutatok, az egy lehetséges megoldás. A legfontosabbnak azt tartom, ha önmagát kontrollálja az ember. Vegye fel magnóra a játékát, és kényszerítse magát arra, hogy visszahallgassa a felvételt. Az a jó, ha ilyenkor a legszívesebben kikapcsolná a magnót és a szemétbe vágná a kazettát, mert ez azt jelenti, hogyha igazán igényes önmagával szemben, akkor fel- és beismeri a hibáit, és innentől már egyedül rajta múlik, hogy milyen módon igyekszik kiküszöbölni azokat.” Diákhang „Hetekig, hónapokig készülsz erre a kurzusra, mert úgy érzed, máshol is meg kell mutatnod magad. Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy pódiumhang verseny. Harminc percet kapsz közönség előtt, hogy produkálj. Hosszú órákat gyakorolsz naponta, megbeszéled a tanároddal, a barátaiddal, veregetik a válladat, hogy ez igen, ebben aztán kivetnivaló egy szál sem akad, ennek a megszólalásnak van eleje, közepe, vége. Aztán te következel, kimész előre, egy darabig még élesek előtted az arcok, egy kicsit még remeg a kéz a vonón, majd elmúlik a kezdeti lámpaláz, lassanként eltűnik a közönség. Még iszonyatosan koncentrálsz, de egyre inkább átengeded magad az idegeidnek, végre valahára igazán elmélyülhetsz a muzsikában. Ámikor vége, akkor titokban meg vágj' elégedve önmagaddal, hogy ez igen, ezért érdemes volt eljönni, de fel a pókerarcot, mert szerényen kell fogadni a Mester gratulációját. A Mester beszélni kezd, látod, hogy mosolyog, és az egyik pillanatban szárnyalnál, a másikban pedig szeretnél inkább valahol nagyon máshol lenni. De akkor sem tudsz rá haragudni, amikor beledöngöl a padlóba, mert titokban el kell ismerned, hogy Ágoston Andrásnak igaza van, az a középrész tényleg nagyon harsány volt, azok a fránya vibrátók pedig tényleg feszülnek. És azon veszed észre magad, hogy dühöngés helyett inkább szégyelled magad, és igazán megfogadod, hogy a művészkedést elfelejtve igyekszel bepótolni azt, amire eddig elfelejtettek figyelmeztetni.” Nagy hangszer, nagy> hely A nagybőgősöknél nincs ilyen zsufi, mert nagy hangszerhez nagy terem dukál. Stefan Adelmann ritkán bíija ki, hogy öt percnél tovább csendben maradjon. Áz a típus, aki helyben szereti kijavítani a hibákat. 0 nem arra kíváncsi, hogy a diák ismeri-e a müvet, számára nem kérdéses, hogy erre csak az igen a jó válasz. Neki a problémás helyek a fontosak. Az ő félórája nem egy repertoár utólagos megbeszélése, esetleg néhány apró részlet újraismétlése, hanem a számára kritikusnak érzett két-három ütem aprólékos, minden részletre kiterjedő kidolgozása. Stefan Adelmann az a tanár, akit a „könyörtelenségéért” lehet szeretni, lúszen soha nem önmaga miatt követel. Hírlik, hogy egy diák könnyekre fakadt, és kijelentette, hogy nem tudja megcsinálni, amit a Mester kér tőle. Stefan Adelmann nem hitt sem a könnyeknek, sem az érvelésnek: „Lehet, hogy most még nem tudod. Ha szereted a hangszert, akkor fogod tudni. Nem holnap, nem holnapután, de tudni fogod. Ne nekem bizonyíts, hanem magadnak.” Második, művészhang „Hogy honnan tudok magyarul? Az apukám és a tántim magyar volt, azonkívül Erdélyben rengeteg magyar barátom volt. Úgy gondoltam, akkor ismerjük meg igazán egymást, ha beszéljük egymás nyelvét. Tőlük tanultam magyarul, de ez nem jelenti azt, hogy tudok is. Annyit igen. hogy megértessem magam a diákokkal. A legfontosabb azonban nem a tanár és a diák, hanem a diák es a hangszer kommunikációja. Anélkül nincs értelme a nagybőgővel foglalkozni. Aki csak a hangszert látja ebben a monstrumban, az egy életre megfosztja magát.attól, hogy felismerje a bőgő varázsát. Úgy kell közeledni hozzá, mint egy kedves ismerőshöz. Barátságot kell kötni a hangszerrel, mert egy ember is csak a barátjával tud igazán bánni. A nagybőgő csak akkor szól szépen, ha megismerjük a rejtett titkait, ha ki merünk és ki tudunk tárulkozni előtte, ha a rezdüléseit a magunkénak érezzük. A többi mái' csak a technikai eszköztáron múlik. Láttam egy-két diákon, mennyire szégyellték, hogy nem tudták pontosan azt és úgy csinálni, ahogy kértem. Ilyenkor elmondtam nekik, hogy nekem hosszú évek kitartó gyakorlásába került, hogy egy általam fontosnak vélt technikai megoldást tökéletesen kidolgozzak. Még azt is hozzátettem, hogy nem feltétlenül kell rám hallgatniuk, ha jobb megoldást találnak az enyémnél, akkor azt alkalmazzák. Ha megfelelő a kapcsolatuk a hangszerrel, akkor a problémák egy idő után önmaguktól oldódnak meg, nincs szükség arra, hogy ehhez külső segítséget is igénybe vegyenek.” Fotók: Dobos Klára Lassan kiürül az utca. „Elfogynak" az emberek. Feloldódik az a feszültség is, ami tegnapról, tegnapelőtt- ről maradt a levegőben. Elfedi a karácsonyi éjszaka a magunknak vagy másoknak odamorgott ideges mondatokat, értelmét veszti a „szédülök ettől a sok vásárlástól...", a „hagyj már békén fiam, nincs annyi pénzem!", a „hányszor szóljak, hogy jöjjön végre valaki a pénztárhoz!". Némi (peches pillanatokban észbejutó) szégyen marad csak utánuk... Persze tudom, nem mindenki vásárolni rohan. Milyen felszínesnek tűnik az egész innen a viszonylagos magasból. Milyen kényszeredett, akarattalan. Milyen szürke. Milyen szánalmas (milyen kevés) a remény, hogy holnap végre új napot kezdhetünk, nem csak az előző folytatódik. Mert holnap valami olyasmi fog történni, ami hihetetlen. Hihetetlenül szép. Hogy érzünk. Mint mikor a lebénult testrész újra mozogni kezd. Vagy éppen azért, mert most sem történik csoda! De mindenképpen felszakad! Nem embernek való ez az ünnep. Legalábbis nem annak az embernek, „aki" tegnap, tegnapelőtt voltunk. Ez egy tiszta este. Csak azoknak a keveseknek való igazán, akik maguk is tiszták! A többségnek csak segíthet a tisztuláshoz... Sok? Na jó. Sakk! Lassan kiürül az utca. Üresebb lesz, mint más estéken. Karácsonyfák beszélgetnek égőmorzöval a „ritka járókelőkről". „Ó vajon miért nem ment még haza! Nincs hová?" Ezt nincs kedvem továbbgondolni! (Matt!) Lassan kiürül az utca. Már nem számít, hogy a nagy városi karácsonyfáról kilopták az elérhető égőket, nem számít, hogy nem válaszol a Mikulás, hiába lesi a faxot a kisfiú, nem számít, hogy tömött buszon cipeltük haza azt a nehéz szőlőprést, amire nagyapánk oly régóta vágyik, nem számít, hogy olykor nem találjuk Istent - most igazán itt kell legyen: a Kisjézus megszületett, örvendjünk! Még szerencse, hogy hinni tudjuk. Talán ezért nem adjuk fel a reményt a szeretőiben, és néha talán ezért harcolunk legalább a látszatért. Ezért van minden. Ez egy ilyen ünnep. Nem névnap, ami mindenkié, ez csak a miénk, meg azoké, akiket szeretünk. Most érződik igazán, hogy nem kapni az igazi öröm, hanem adni. Na persze, a titok - már a Róka is megmondta - „jól csak a szívével lát az ember." A lényeg pedig az, hogy legalább a karácsonyi ajándékozáskor legyen mosoly a mosoly mögött! Kép, szöveg: Dobos Klára ....... . ..J.. .
