Észak-Magyarország, 1995. december (51. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-23 / 302. szám
II EM - karácsony December 23., Szombat A karácsonyfa körül összegyűlünk, ahogy az ősök körbeállták a tüzet. Úgy vagyunk igazán egy család, hogy egy azonos értékrend összetaii bennünket. Ez a mikrokozmosz modellezi az egységet, az isteni harmóniát, eggyéválást a szeretet révén... Ezt kapjuk, a múltból- mondja Szemadám György. A festőművész, művészeti író alkotásaival rendszeresen találkozhatunk különböző kiállításokon, a televízióban láthatjuk. (H)arc-képek című képzőművészeti m űsorát, társszerzője a Jelképtár című kiadványnak- jó ismerője tehát a hagyománynak. Értékelhető-e képzőművészeti alkotásként a karácsonyfa? - kérdeztük, a művészt. De Szemadám György nem mondott se igent, se nemet. Messzebbről kezdte a választ. Nem az üvegalmától giccses a karácsony Filip Gabriella- Úgy látom, hogy túl sok hordaléka van a hétköznapi életünknek, és olyan dolgokat hasonlítunk össze, amelyek nem feltétlenül összehasonlíthatók. Például itt van ez a baranyai láda, itt van ez az ikon, ez a parasztbarokk feszület, itt vannak az én képeim - veszi számba a nappali szoba tárgyait. - Ez a láda ugyanabban a korban készült, mint mondjuk Szinyei Merse Pál Lila ruhás nő című képe. De nem lehet összevetni ezeket a dolgokat, mert más-más típusú kultúrát képvisel mindegyik. Kibillent a világ-Az úgynevezett archaikus típusú kultúra - amelynek része, amit mi népművészetnek nevezünk, és része Egyiptom egész kultúrája, vagy az úgynevezett törzsi társadalmak - olyan típust jelenít meg, amely az isteni származású rend megőrzését tartja elsődleges feladatának. Magát a népet is valamiféle küldetéssel ruházza fel. Ez a küldetés vagy feladat: az isteni üzenet megőrzése, átadása a következő generációknak. Az archaikus kultúrákban először is van az istenem, áld feladattal bízott meg, másodszor vannak az őseim, akik évezredeken át őriznek nekem egy örökséget, és én a sor végén állok. Nekem az a feladatom, hogy tovább vigyem ezt a lángot, az én személyes véleményem szinte elhanyagolható tényező. A „Miatyánk...” is az istennel kezdődik, a Tízparancsolatban is ő áll elöl, utána jönnek a szülők, és így tovább - csak a sor végén jövök én. Az archaikus társadalmi modellre jellemző, hogy még szimbólumokban, mítoszokban gondolkodott. Ebben az emberek voltaképp’ az egységet élték meg, a világ univerzális egységét. De amit mi a hétköznapi életünkben tapasztalunk, az egy másik típusú kultúra, ebben az egységnek ez az átérzése nem is működhet. Mert kibillent a világ, kizökkent a rend... Gyűjtögetünk, vadászgatunk- A mai embert inkább látom gyűjtögető, vadászó ősembernek, mint a pár száz évvel ezelőtt élt őseinket. A mai ember elindul reggel úgy, hogy venni kell a gyereknek egy pár cipőt, mert nagy szükség van rá, aztán hazajön egypár kiló cukorral, mert valahol akció volt. Azt a cipőt ugyan nem tudta megkapni, de vehetett egy olcsó sapkát a lengyelektől, a kávé árát meg emelik, ezért vett egy kilót. Magyarul: ez az ember inkább találékony, és a hétköznapi élete nem mitológiai mélységet takar, nem az univerzális rendnek akar megfelelni, hanem állandóan improvizál. Kultúrák keresztje- Az archaikus típusú ember nem hagyta el a faluját, tehát míg horizontálisan alig vagy egyáltalán nem, addig vertikálisan nagyon is elmozdult. Életének az egyik feladata volt a felfelé való törekvés. A transzcendens felé törekvés, az eggyé válás, az egység megőrzése - a szó minden értelmében. A mai ember millióféle szerepváltogatásban éli az életét, és nem tudja ebben a világban a saját dolgát. Különösen nem törekszik erre az egységre. Ha jól körülnézünk, azt látjuk, minden: a divat, a képzőművészet, a 'zene, minden a másság irányába húz el. Nem véletlen, hogy szlogen lett a másság tolerálása. De ezzel szemben én azt mondom, a másságot csak olyan ember képes tolerálni, aki tud mihez viszonyítani - tehát először a saját identitását kellene megteremtenie. Nekünk nincs igazán identitásunk. Nem mint népnek és nemzetnek, úgysem mint férfinak és nőnek. Tehát a férfi sem igazán férfi. A pillanatnyi helyzetnek megfelelően, őrületes tehetséggel, a legjobb színészek módjára, hatalmas energiát bevetve játszunk el szerepeket: a biliárdteremben én vagyok a legjobb játékos, a bridzspartnerek között én mondom a legdisznóbb vicceket. De a szülői értekezleten én vagyok a legjobb apa, és ezt még folytathatnám... Mindez horizontális elmozdulást jelent, sokféleséget, másságot - mint érdekest, mint távolit... Mindent kipróbálok, amit csak lehet. Elutazom Görögországba, megpróbálok két nővel szeretkezni, áttérek a krisna hitre, és beíratom a gyerekeimet a Waldorf-iskolába... A sokféleség, a másság keresése tulajdonképpen állandó menekülés - saját magam elől. Templom vagy találkahely- Képzőművészként kiállításokra járok, van egy műsorom a tévében - egy bizonyos szubkultúra részeként egyről, hogy mi a művészet. De nem szabad, hogy ez bárkit is megtévesszen! A kiállítóterem, a művészet szentélye nekem valahogy hasonlít a templomra. De nézzük előbb az archaikus embert, mondjuk Odüsszeuszt, akiről tudjuk, hogy mellette, de a többi hős mellett is ott voltak az istenek - támogatóan vagy ellenségesen, de ott voltak. Ha Odüsszeusz megállt egy fa alatt, és fohászkodott, akkor Pállasz Athénéval négyszemközt meg tudta beszélni a dolgokat. Számára nem is volt olyan fontos, hogy templomok épüljenek. A templom az istennek szánt gesztus volt, ajándék. Ma viszont a templom inkább találkahely. Úgy működik, hogy én hétköznap káromkodom, lopok, há- zudok, verem a feleségemet, vasárnap délelőtt viszont kicsípem magam, mert hetente egyszer randevúm van az istennel. Néhány percre fejet hajtok, megbánom a bűneimet, megígérem, hogy többé ilyet nem cselekszem, aztán átmegyek a kocsmába, és este megint megverem a gyerekeimet... Tehát a mai, vagy inkább már tegnapi ember elveszítette az istenével való kapcsolatot. Ugyanilyen dolog számomra a kiállítóterem, a koncertterem is. A kultúrával ugyanúgy találkozom, mint korábban az istennel, elmegyek, ott vagyok, aztán visszavedlés, cigarettaszünet és lemerülés... Mert a hétköznapi tárgyaink, a bennünket körülvevő világ valami egészen másról szól. Az utcán, a televízióban a tömegkultúra olyan jegyeivel találkozom, melynek lényegi eleme a giccs, melynek meghatározója egy egészen más értékrend... A fenyő gyökerei- Mit kezdjünk egy olyan tárggyal, mint a karácsonyfa?! Ez tényleg fontos ügy, valami mélységből jön elő. Átérez- zük ennek fontosságát, átszínezzük, de nem nagyon tudunk mit kezdeni vele. Magyarországon a karácsonyfát - mint kultikus tárgyat - száz évvel ezelőtt éppen csak kezdték megismerni. A fenyőtermő vidékeken, az északi népeknél, a germánoknál alakult ki ez a tisztelet. Kezdjük a főhőssel, a Nappal. A Nap az élet adója, amely ereje teljében sugározta ránk a kegyét, majd elkövetkezik az a pillanat, amikor kezd vesztésre állni. Rövidülnek a nappalok, átveszi a hatalmat a sötétség - a fenyegető, az ismeretlennel terhes... Aztán a téli napfordulónál megszületik újra a Napgyermek, nem kell már az örök sötétségtől félnünk. Ez alapélménye az embereknek. Ennek megünneplésére a pogány germánok örömtüzeket gyújtottak, hiszen az égi tűznek a földi tűz a megfelelője. Ha a Földön mesterségesen tüzet gyújtok, fénybe borítom a tárgyakat, ezzel a Nap hatalmát növelem, drukkolok neki. Ezt jelentik talán a karácsonyfán megjelenő gyertyák is... Ráadásul ott van a fenyő, ami örökzöld, ami az életet jelzi. A hideg, sötét éjszaFodor Fruzsina rSáÍ%AáSS (Miskolc, Kaffka MarwfeITt? kákon reménységet mutat a zöld, mindenfajta örökzöld az örök életet, a meg- termékenyülést, a reményt szimbolizálja. A harmadik nagyon fontos jellemző a vertikalizmus. A fenyő a fák között viszonylagos szabályosságot mutat, olyan, mint egy létra, égbe vivő lajtorja, amin szinte fokonként fel lehet menni a csúcsig. A karácsonyfa tetején ott ragyog a fény. Kozmikus fa - feldíszítése hasonlatosságot mutat bizonyos égi jelenségekkel. A girlandok, a füzérek, vagy a ráakasztott aranyozott diók akár bolygópályákat is jelezhetnek. Tehát ha azt a fenyőt képzelem magam elé, ami a karácsonyfa, akkor én ezt a három tulajdonságot tartom a legfontosabbnak: az újjászületést, az örök életet és a vertikalizmust. De fontos lehet még az is, hogy a fa centrum. A karácsonyfa körül összegyűlünk, ahogy az ősök körbeállták a tüzet. Úgy vagyunk igazán egy család, hogy egy vertikális valami, egy értékrend összetart bennünket. Ez a mikrokozmosz modellezi az egységet, az isteni harmóniát, eggyéválást a szeretet révén... Ezt kapjuk a múltból. Ormótlan giccstárgy- Mit kezdünk mi egy ilyen hagyománnyal, amely mitikus gyökerekből táplálkozik, ráadásul egy másik kultúrából került át hozzánk?! Mit kezd az az ember a karácsonyfával, aki igazából már nem éli meg a világ egységét? Érdekes módon van egy-két makacsul továbbélő hagyomány, mert valahol az emberben archetipikusan kódoltak ezek a motívumok. De ezeket, így a karácsonyt is komikus formában örökíti át, és giccsessé teszi az egészet. Ha jól megnézzük, a karácsonyfa a legormótlanabb giccstárgy. Minden össze van rajta halmozva. Tökéletesen mindegy, hogy mi kerül egymás mellé: műanyag lovacska, fémgömb, mézeskalács... A giccsre az antifunkcionalitás mellett jellemző a zsúfoltság is. Miután már minőséget nem ismer az ember, csak mennyiségben tud gondolkodni. Sok pénzbe kerüljön! Csillogjon! Minél nagyobb, minél drágább legyen... Egyik barátomnak, Kotnyek Istvánnak van egy filmje, az a címe: 0, Tannenbaum. Gyönyörű téli erdőt látunk a film elején, lírai képsorok - ebbe egyszerre belevág egy ordító hang: vágják ki a fenyőfákat! A behavazott városba megrakott teherautók érkeznek, aztán látjuk az embereket, ahogy viszik haza a fenyőket. Megszólal az 0, Tannenbaum, a karácsonyfán lévő gömbön tükröződik az egész család. Majd utána süvít a téli szél, a kidobott, zörgő esontú, döglött fákat sodorja végig az utcákon... Kivágott fa... És ez már semmiféle gyökeret nem ereszt... Ünnepi komédiák- Van néhány dolog, amelyet helytől és időtől függetlenül fontosnak tartunk, amelyről hasonlóan gondolkodunk. Nem feledkezünk meg róluk, de ahogyan ezeket eltorzítjuk, nevetségessé tesszük, az is jellemző ránk. Mert mi már egy másik kultúra emberei vagyunk. Ez a kóros individualizmus eredményezi, hogy én vagyok először, már a családom is csak századszorra következik, a többi ember meg már sehol sincs. Az archaikus társadalomban az egész megőrzése volt a fontos, a nagyobb közösség volt előbb, és csak végül jött az én. Mindenki érzi azt, hogy ez a karácsonyfa vissza akar fordítani bennünket ehhez a gondolkodáshoz. De már alkalmatlanok vagyunk az ünnep megélésére. De nem csak a karácsonynyal vagyunk így. Vegyük például az emberi élet fontos állomásait: a gyermek születését, a házasságot, a temetést. Ezekről mindenki hasonlóan gondolkodik. De fontosságuk ellenére ezeket sem tudjuk megfelelően kezelni. Mindegyikről vannak lidérces emlékeim. Tapasztalnom kellett, milyen borzalmasan nevetséges, giccses, értelmetlen marháskodásokba veszett bele az ember, miközben az élet jelentős pillanatairól volt szó. Vagy itt van a Mikulás! Ez az egyik legszánalmasabb történet. Volt egy keresztény szent, ez a Miklós. Mi lett belőle?! Egy csokolá- dé-kertitörpe. A gyerekek maguk sem tudják - egyébként az enyémek sem hogy most ki a Télapó, ki a Mikulás, a krampusz, és egyáltalán: hogy kerül a csizma az asztalra. Ez a tökéletes katy- vasz az előjátéka annak, hogy ez az ünnep rövid időn belül el fog pusztulni. A húsvéttal ugyanez a helyzet. Ez is egy ősrégi zsidó ünnep. De mi lett belőle?! Ki tudja, hogy kerül oda a bárány?! Miért locsolják egymást a fiatalok? A nyuszi tojja-e a tojást?! A feltámadás a legnagyobb keresztény ünnep, ennek ellenére ha megkérdeznének egy gyereket, körülbelül ennyit mondana: jön a nyuszi, tojja a tojást, de előtte lepisili a lányokat. A karácsony még tartja magát, és a tárgyi kelléke, a karácsonyfa még őriz valamit a méltóságából. Üvegalmák és a pornó- Egy lengyel gondolkodó, Banach szerint a giccs hozzátartozik a modernséghez. A giccset - ami tulajdonképpen méltatlan, alkalmatlan, meg csak pótszer - nem lehet elvenni az embertől. Annak a néninek, akinek a televíziója tetején egy porcelán-Déryné áll, és a csipketerítő belelóg a képernyőbe, és az asztalán műbanán sárgállik, hiába mondaná egy népművelő, hogy dobja ki ezeket a giccseket, és ad cserébe két koncertjegyet a Zeneakadémiára. Nem fogadná el a néni, hogy egy másik kultúrát erőltessenek rá. Banach azt mondja: elvenni az embertől a giccset, az pontosan olyan, mintha a börtönben ülő férfiaktól koboznák el a pornográf képeket. Tudjuk, hogy pótszer, tudjuk, hogy ez mór nem az igazi, de azért még nem lehet tőle megfosztani az embert. Ilyen a mi korunk. Ilyen a kultúránk. Ennek a mintha-kultúrának a műanyagok a legjobb szimbólumai. Olyan, mintha bőr lenne, de olyan is tud lenni, mintha márvány vagy fa lenne... Az a parasztember, aki élt a téli éjszakában, aki találkozott az éjszaka lényeivel, hallotta a baglyot huhogni, aki tudta, a mag ott szunnyad a földben, tehát akinek elemi erejű élménye volt a természet, annak nagyon fontos volt még az a kis gallyacska, amit ilyenkor feldíszítettek, és jelentősége volt annak az ezerféle szokásnak, ami a téli napfordulóhoz kapcsolódott. Merőben más volt a kapcsolata a világgal, a természettel, a közösséggel, mint a mai embernek. Mi ennek már csak a távoli visszfényét látjuk. Feldíszítjük a fenyőt, de az eszmeiségéről már csak keveset tudunk. Ez a kivágott fa - amit aztán elsodor a szél -, aminek a jelentőségére talán egy este, egy pillanatra még rá tudok érezni, pontos szimbóluma az életünknek. Répakúra- Én is ugyanolyan karácsonyfát csinálok, mint bárki más. Tulajdonképpen nincs jelentősége, hogy műanyag díszeket vagy mézesbábokat rakunk rá. Nem az üvegalmán múlik az ünnep. Amikor egy betegről kiderül, hogy rákos, már teljesen mindegy, mi az ebédje. Lehet, hogy ha csak répát eszik, az talán segít egy kicsit, de a végeredményen mit sem változtat.
