Észak-Magyarország, 1995. december (51. évfolyam, 283-306. szám)

1995-12-16 / 296. szám

December 16., Szombat ÉM-riport ÉM-hétvége III A város neve... Titok. Az érintettek — noha nem zárkóztak el a nyilatkozattól — nem csupán nevük nyilvánosságra hozatalát, de még a helyszín megnevezését is kérték elhallgatni: „ Vagy nektek sincs frankó sztori...” Mert a kutyások közt kevésbé szeretett pitbullosok szerint annyit, s annyiféleképpen írtak már róluk... Csak épp egyetlen vérbeli „pitest” nem szólaltattak, nem szólaltathattak eleddig meg. Es egy kutyaviadalt sem nézhet _____________________végig akárki... Fo tók: Méhes László szítenek, ha győznek, ugyanazt a szeretetet kapják a gazdájuktól.- Azt kell megértem - ragadja vissza a szót Be­nedek hogy a pitbull harcra tenyésztett fajta. Élete a harc, az a dolga, hogy a gazdájáért küzd­jön. Ha kell, mindhalálig. Az érthetetlen dolog, hogy a pitbull nem fér bele a FCI (nemzetközi ku­tyaszövetség) szabványába. A MEOE (Magyar Ebtenyésztők Országos Szövetsége) közreműkö­désével ezért nálunk nem engedélyezik a pitbull tenyésztését. A tanya tulajdonosa, Pista bácsi a fiúkkal ért egyet. „Miért? Az sokkal szebb, amikor egy csir­kének elvágják a torkát? Vagy a malacot hizlal- gatják hónapokig, csak hogy utána megehes- sék? No, az egyik kolbásznak való, a másik meg harcra...”- Pista bácsinak igaza van! Az őrző-védő faj­ták, a német juhász, kaukázusi juhász, kuvasz, rotweiler, dobermann inkább veszélyesek az em­berre, mint mondjuk a pitbull. Ezek sokkal kiis- merhetetlenebbek. Amúgy meg, ha csak a pénzről lenne szó, akkor akár két palotapincsit is össze le­hetne engedni - fejtegeti Lázár.- És ez az úgynevezett állatvédelmi tommy - szól közbe gunyorosan Teó -, az kit véd? Mert ott van például a kotorékozás. A róka benn gubbaszt a kotorékban, egy hosszú csőben, ahonnan nincs menekülési útvonala, mégis ráengedik a kutyá­kat. Nem egyet, és nem kettőt. Esélye sincs a sze­rencsétlennek. A vaddisznóversenyeken is’olyan maradandó sérülésekét okozhatnak a jagdok (va­dász terrierek) a disznón, hogy - mar csak ember­ségből is - ki kell lőni. Na, ez szebb? Humánu­sabb, mint a tiltott pit-bunyó? Egyébként meg, akik ezt az állatvédelmi törvényt hozták, illetve betartatják, jórészt maguk is nagy vadászok. Ennyit erről az állatvédelemről. Pillanatnyi csönd áll be, a pitesek elmerenge­nek a hallottakon. De Tibcsi nem hagyja ennyiben:- Vagy nehogy már azt mondja nekem valaki, hogy' a majom jól érzi magát a ketrecben, netán a cirkuszban, mert ugrálhat!? - hadonászik harsá­nyan. A produkciót osztatlan sikerrel fogadják a többiek. Nevetve bólogatnak. Aztán lassan szedelőzködnek a legények. Bú­csúzkodásnál csak kevesen állják meg, hogy fel ne hívják a figyelmünket a korrekt tájékoztatásra. „Mert el fogjuk ám olvasni, mit firkáltatok össze rólunk!”- Na, mit szóltok? Jól telt a délelőtt? - kacsint ránk házigazdánk. De az útról sokadszor harsan sürgetően a du­da: indulni kell... Feczko János - Mehes László Ezen a szombaton vendéglátónk reggel ötkor kel, mert a kutyaviadalra szánt szabványos ringet még időben föl kell állítani a délelőtti mérkőzéshez. Mi csak később indulunk utána. Az autó kere­kei kátyúról kátyúra hagyják maguk mögött a fő­utat, amint egyre beljebb kanyargunk a párától nedves homokon. Az éles szögben verő napfény­ben hosszú árnyékot vetnek a tanyavilág szét­szórt házai. Negyedórányi út után állunk meg az egyik roskatag háznál. A kerítés mellett már sor­jáznak az autók. Stílszerű a fogadtatás: a kapu mellé épített kifutó résén acsargó kutya agyarai villannak ránk. Mintegy jelzés: Belépni csak en­gedéllyel! Megkapjuk. A ring körül annyian vannak, jó, ha sikerül kö­zelebb férkőznünk a látványossághoz. Mi ügyesen férkőzünk. Dacára, hogy egy napszemüvegben „titkolódzó” vagány rosszallásának ad hangot a fényképezőgép láttán. A barátok segítségével - a kapuban vicsorgó eb után - rajta is túlesünk. Bár pénzt senkinél nem látunk, a levegőben százezrek „érződnek”. Jobb kutyákat ingyér’ nem verekedtetnek - magyarázza súgva az egyik bennfentes. Ez persze nem lóverseny - fűzi hozzá ahol bárki fogadhat. Nem könnyű bekerülni eb­be a csapatba. Még nehezebb azt a bizalmat meg­szerezni, hogy valaki „fogadóképessé” váljon. De már porondon is az első két kutya. Kölykök még, küzdelmükön még csak bemelegít a közön­ség. Egymásba kapó próbálkozásaikat, olykor ügyetlen tétovaságukat lehurrogják. A publikum vérbeli harcosokat akar. Megkapják. Előtte azon­ban kellő hangulatba kell hozni az ebeket. A pa­lánk mellett már hergelik is az éjfekete Zebut és a fehér fejti Niggert. Az (egyeseknek csak elkövetkezendő) izgalmak levezetéseképp’ humorosnak vélt történeteket ele­venítenek föl. A leghihetetlenebbnek ttinő sztori Zebuloné... Mégis igaz. Az ügyben érintett állat­kert vezetőjét telefonon kérdeztük. Nyáron való­ban Sltűnt kifutójából egy 200-250 ezer forint érté­kű emu, s a rendőrség azóta sem bukkant a tolvaj nyomára - erősíti meg az elbeszélés hitelességét...- A havereknél voltunk házibuliban a nyáron. Mi tagadás, elég rendesen benyeltünk, húszunk közül ha két-három ember maradt józan éjféltájt - mereng el a jó harmincas fiatalember. - És valamelyik hülye akkor kitalálta: tapír-szendvicset akar enni.- Tapír-szendvicset?!- Azt hát. Tudod: van egy állat, ügy hívják, hogy tapir - vigyorog a kérdezőre kajánul Zebu- lon. - De hát honnan a rossebből szerezhetünk egy darabka tapírt?!, morfondíroztunk a szesztől szédelegve. Hát persze, hogy az állatkertből! Egy cimborával már indultunk is... Bemásztunk a ke­rítésen, oszt’ nekiláttunk bekeríteni a tapírt. De hiába bolyongtunk fél órán keresztül a ketrecek között, egy fia tapir nem sok, annyit se találtunk. Fáradtak is voltunk, éhesek is - feladtuk a küz­delmet. De üres kézzel mégsem mehettünk vissza, ráadásul lusta is voltam már gyalogolni: úgy döntöttem, hogy emuháton trappolok haza.- Emuháton? - hitetlenkedik az iménti közbe­kérdező, a Géza. Vesztére.- Emuháton, hát! Hogy te is tudd, az emu az egy másik állat. Csak ez inkább madárszerű, mint ragadozó. Olyan struccos. Zebulon szemmel láthatóan élvezi Géza álmél- kodását, egyetlen ziccert sem hagy kihasználatla­nul, ha „beszólhat” neki. Még folytatna, de kutya névrokona már a szorító sarkában... „Sipjed meg!” - biztatja Zebut a gazdája. Pedig olybá tűnik, a fekete harci „gépet” nem kell nógat­ni. Tudja a dolgát. A két buli dózerként ront egy­másnak. Az állkapcsok csattogása mintegy alá­festése a „Gyerünk Nigger! A lábát fogd, Zebu!” instrukcióknak. Az állatok eszüket vesztve kere­sik a legjobb fogást a másikon. A közönség egyre hangosabban hergeli önmagát és a kutyákat. „Már megirí befordult a Nigger!” - fakad ki al­kalmi szpíkerünk, aki mindössze tizenhárom éve­sen kommentálja az eseményeket. 0 egyébként lány. Beszólásaiból viszont érződik: nem először drukkol kutyának. El is magyarázza nekünk, hoz­zá nem értőknek, miért „unfrankó a dolog”. Ilyen­kor ugyanis - okosodunk - szét kell választani az ebeket, és a kiforduló (értsd: menekülő) jószágot újra kell indítani. Ha nem mer a sarokból támad­ni - vesztett. Ezt az íratlan szabályt most nem ve­szik komolyan. Hadd harcoljanak... És a piték hozzák a formát. Alig néhány perce ölik egymást, de a küzdőtér fala már vértől mocskos. A fehérfe­jű Nigger csatakos pofájából nyállal elegy vér csö­pög. „Nem kell, nem kell még szétszedni őket!” - visszhangzik a tanya. A hangulat ringen kívül is felfokozott. Zebu és Nigger rendületlenül gyúrják egy­mást. Irtózatos erejű marásaiktól felváltva vonag- lanak a földön. Egy pillanatra sem engedik el egy­mást, a feszítőfa nélkül gazdáik sem tudják szét­választani őket az újraindításhoz. Nyolc és fél perc után a harc még eldöntetlen. De a két „minibika” csak megy és megy egymás­nak. Ismét megállíthatatlannak tűnnek. Zebu most a fülét fogja a másiknak... Nem baj, a véres fogásokkal - állítólag - nincsen gond, legfeljebb maradandó nyomot hagy' egy-egy harapás. De nem is kutyaszépségversenyen vagyunk. Most Ze­bu szorul a sarokba. Tompákat puffan a palán­kon, ahogy mögé kerülve Nigger rázza, marcan­golja. Nyilvánvaló technikai fölényét, mozgékony­ságát kihasználva a fekete ebnek mégis sikerül kiszabadulnia szorult helyzetéből, és fogai a má­sik pofájába mélyednek. Vér csapódik a ring olda­lára. Ez utóbbi akció szemmel láthatóan érzéke­nyen érintette Niggert. Ügy tűnik, végéhez köze­ledik a meccs, mert közbekiált a gazdája: „Szét kellene szedni őket!” A kutyák viszont ezt aligha értik, hiszen vadul tovább acsarkodnak. Most már azonban megkérdőjelezhetetlen Zebu fölé­nye. Pillanatok kérdése az ellenfél teljes kapitulá­ciója. És megtörténik. Nigger egyre gyakrabban fordul ki, jelezve: egyetlen porcikája sem kívánja a harc folytatását. Azért a fogfeszítö fákra szük­ség van, hogy végleg szét lehessen választani őket. Zebu győzött. Nigger mintha ezt mégsem is­mémé el. mert miközben mosdatják és antibioti­kummal injekciózzák a lihegő harcosokat, újra és újra megpróbál ex ellenfele közelébe férkőzni. Aligha „mancsnyújtási” szándékkal. Végül elvi­szik őket... „Mózes ma az ország legmenőbb pitbullja, ed­dig minden mérkőzését megnyerte. Erejéből több mint egy órányi küzdelemre is telik” - me­sélik a lehiggadt kutyarajongók néhány sör tár­saságában. Árfolyamát kétezertől tízezer már­káig taksálják. Harcmodoráról ugyancsak le­gendák keringenek közöttük. De már kész az ebéd, aki éhes, befizethet egy nagy' tányér pör­költre. Teli a szájuk, ám nem beszélni a kutyákról - lehetetlenség.- Nagyon komálom az ilyen dolgo­kat - tér vissza az első mérkőzésre Tibcsi. Hét hónapos Alikáját a beme­legítő összecsapáson láthattuk. - So­ha nem verekedett még, idáig csak edzve és hergelve volt. Ha élesben, pénzre ment volna a dolog, hiaba köly­kök, nem szedjük még szét őket. Áz edzőmeccs lényege, hogy egy kutya - ha jól harcol - megalapozhatja vele a hírnevét.- Azt írjátok meg - szól közbe Bene­dek -, hogy a fogadásokon nem milliók pörögnek, mint azt mesélik. A legna­gyobb tétek maximum 300 ezer körül mozognak. A milliók és a pitbullte- nyésztés nem feltételezi egymást. Aki­nek szétdobálni való pénze van, az nem kutyaviadalra szórja...- Az sem igaz, hogy mi nem szeret­jük a kutyát - magyarázza vehemen­sen Gábor. - De láthattátok is: amikor nem akartak mar verekedni, kivettük őket. Egyébként meg az az idióta hí­resztelés sem igaz, hogy a balhék élet- re-halálra mennek. Senki nem bolond direkt megöletni - esetenként több százezer forintot érő - kutyáját. Per­sze - ismeri el Gábor - előfordul, hogy belepusztul a harcba egy-egy állat, de ez nem túl gyakori. És az ebek ha ve­(Pit) bu 11 dózerek

Next

/
Oldalképek
Tartalom