Észak-Magyarország, 1995. november (51. évfolyam, 257-282. szám)

1995-11-18 / 272. szám

November 18., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII A Békakirály(ok) felfedezése Kavecsánszki Gyulával hejcei alkotásairól . Dobos Klára Miskolc (ÉM) - Néhány perccel koráb­ban érkezett, mint én. Montja, nem késtem el, direkt előzött meg, hogy egy kicsit egyedül lehessen az alkotásaival. Hogy elgondolkozzon, szembesüljön azzal, hogy egy szakaszt lezárt, és né­hány percig „elbeszélgessen” a képei­vel arról is, hogyan tovább. Hiszen minden egyes kép a művész lelkének egy-egy darabja... • Én azt tartom fontosnak, hogy egy-egy munkafázis úgy kerüljön bemutatásra, hogy az hellyel-közzel helyesen tükrözze a festői és az emberi szándékaimat egyaránt. Szeretem az igényes tárlatokat. Tehát nem az a lényeg, hogy nekem száz kiállításom le­gyen, hanem legyen inkább kétévente egy, de az segítsen továbblépni nekem is, és szól­jon azoknak is, akiknek én szánom azt a ké­pet, vagy az egész kiállítást. Ha ez sikerül, akkor azt mondja az ember, hogy lezárt egy szakaszt. Persze, nem örökre, csak pillanat­nyilag úgy érezheti az alkotó, hogy feldol­gozta azokat a gondolatokat, amelyek egy- egy táj kapcsán vagy akár vers kapcsán - ha illusztrációról beszélek - születtek. A mélység Jeneke” Kavecsánszki Gyula festőművész munkái jelenleg Miskolcon a Mini Galériában látha­tók. Hejcéről, a kis abaúji településről be­szélnek a képek, arról, mit talált ott érde­kesnek az alkotó, mi az, ami szerinte fontos, ami örök érték lehet a „pillanatnyi” múltból. • A mostani kiállítás két év munkája - me­séli. - Ez nem azt jelenti, hogy nem mutat­hattam volna be a képeket már az első év után is. De ha megvizsgáljuk a hejcei mű­vésztelep anyagát, és bennük az én képei­met, azt azért látni kell, hogy az első vázla­tok, az első rajzok ugyan frissek, de felülete­sek. Valószínűleg az én művészi megközelí­tésemből adódik, hogy nem tudok az első pillanatban lemenni azokba az emberi és tá­ji mélységekbe, ahová igazán szeretnék. Idő kell ahhoz, hogy úgy egyesülhessek a prob­lémával, hogy abból igazán jó kép szülessen. □ De azért születhetnek „elsőre” is jó képek... • Igen, de az inkább véletlen. Nekem hosz- szabb ideig kellett tanulmányoznom Hejce csodáit, és gondolkodnom, hogyan lehet azo­kat olyan képpé érlelni, ami maradandó ér­téket képvisel. Föl kellett fedeznem a pa­takmeder életét, Békakirályt szülni abból, megtalálni azt a forrásvidéket, ami örök emberi értékeket hordoz a tájban, az építé­szetben és az emberekben. Ez nem biztos, hogy sikerül az első évben... □Azon életében Hejce volna az igazi műhely? • Az utóbbi három évben mindenképpen. Ennek az anyagnak a nagy része ott szüle­tett, azok között a kollégák között, akik szintén szeretik ezt a vidéket. Másrészt úgy műhely Hejce, hogy én abban a völgyben nőttem fel. Az őseim több száz évre vissza­menőleg azon a környéken pihennek, a na­gyapám vadász volt a Hemád völgyében, so­kat kirándultunk azon a tájon. Gyerek­szemmel is mindig bámultam a hejcei he­gyeket, emlékszem, ahogy a dél­utáni nap mindig megsütötte a hejcei templomot. A gyerekkor­nak és a mának a szellemi kap­csolata is egyfajta műhelyt te­remt számomra. □ Mégis bekerült erre a kiállítás­ra a Magas-Tátra is... • Igen, hiszen Hejcéről tiszta időben ellátni a Magas-Tátráig... □ A most kiállított képeihez hason­lókkal korábban nem nagyon találkozhat­tunk. Jól érzem, hogy ez valamiféle váltás a művészetében? • Mindenféleképpen. Korábban a konst­ruktívabb vonalat képviseltem. Amikor tojástemperával festettem, az anyagból adódóan eleve másfajta kompozíciós meg­oldások születtek. Viszont mindig szeret­tem az akvarellt, és pár évvel ezelőtt azt a feladatot szabtam magamnak, hogy kipu­hatolom a műfaj határait méretben és tech­nikai megoldásokban egyaránt. így történt, hogy nemcsak német akvarellpapírra, de olasz csomagolópapírra is készültek képek. Az akvarell egy kicsit lekezeltnek számít. Mert akik kevésbé merültek el a festészet dolgaiban, azok számára csak az olajkép lé­tezik. Persze, nagyméretű kompozíciót való­ban nem lehet papírra festeni. De ez nem je­lenti azt, hogy az akvarellnél nem kellene olyan kompozíciós lehetőségekre törekedni, mint az olajkép esetében. A patakmeder álma A valóság távolodik. Meseszerű tájakon jár az ember a képeket nézegetve. Gazdag a színskála, s talán nem is kell ismerni Hej- cét, hogy legalább egy-két képből visszakö­szönjön a hangulat. • Nem tudom, sikerült-e felfedezni a Béka­királyt a képen? - kérdezi az alkotó. - Ezen a forrásvidéken még van olyan patak, ahol tiszta víz van, amiből még inni lehet. Ha itt belenéz az ember egy olyan patakba, ami­ben már alig van víz, az jut eszébe, milyen lehetett, amikor még zuhogó patak volt. Amikor az ember leül a partjára, meséket lát, és csodákat álmodik. Mert ugye egy da­rabka vízben is látszik a tiszta égbolt a kö­vek között, vagy érezhető a vágya, hogy egy távoli völgybejusson. És abban a pici vízben is létezik a béka, ott is van Békakirály. □ Nem baj, lia én nem ott. láttam a békát, ahol ön? • Nem, hiszen ez egy mese, egy patakmeder álma. Ézekben a foítokban és színekben és képekben én megtalálom a magam meséjét, és örülök, ha más is megtalálja a magáét... □Nagy játéklehetőség van ebben a stílusban... • Igen. Én szeretek színekkel játszadozni, de az baj, ha aztán annyira öncélúvá válik, hogy nincs belőle olyan magvas mondaniva­ló, ami valahol vég nélküli... □ Télen is „él” a művészek számára a falu? • Télen egy másik oldalát lehet ott megis­merni az embereknek és a falunak, ez még hiányzik ebből az anyagból. Tervezem, hogy kimegyek a téli szünetben a diákjaimmal. De ezzel a kiállítással is ott vagyok egy ki­csit, hiszen ez olyan céllal is született, hogy valamit adjak a falunak, megismertessem őket a „világban”. Nagyon megérdemelnék, hogy tudjanak róluk, hiszen ez egy olyan te­lepülés, ahol fontosnak tartják a művésze­tet, le tudnak mondani például egy járdáról azért, hogy ott művésztelep legyen. Szintetikus valóság Mesél, mesél, mesél... Végignézzük a képe­ket, megkeressük az akvarelleken eldugott figurákat, az elsodort embert, az éjszakai fe­nyegetőt... így gyorsan eltelhet egy rajzóra a Szemere Bertalan Szakközépiskolában. □ Szeretik a tanítványai? • Ezt tőlük kellene megkérdezni. De én igyekszem nekik mindent megadni, ami embertől, tanártól, művésztől telik, más kérdés, hogy a lehetőségeink végesek. Vi­szont próbálom tágítani a határokat. Ezért viszem őket magammal Hejcére, ahol azokat a titkokat is elleshetik a közös munka során, amit megtanítani nem lehet. Vagy ezért vál­laltam tavaly a Padlás című musical díszle­tének a diákjaimmal való közös elkészítését. Nekem ez nagy munkát jelentett, de megér­te, mert láthattam a diákok örömét. □ Tehát az iskolai „műhely” is fontos helyet foglal el az életében? • igen. Végül is az életem három dolog kö­rül forog. Eredetileg építész vagyok. Sok­szor meg kellett azzal küzdenem, hogy az építészet egy másik világ, és abból csak azt szabad a festészetbe átvinni, ami feltétlenül szükséges. De ugyanakkor sokat segít a kom­ponálásban, a látásmódban. A népi építészet­tel kapcsolatos kutatásaimat fontosnak tar­tom, emellett a művészeti munka és ennek tanítása, illetve a német nyelv az elsődleges számomra. Mindig úgy szerettem volna, hogy mindez valahol szintézisben legyen. □ A német nyelv valahogy kilóg... • De úgy, ha az ember - többek között - né­met irodalomtörténetet tanít akkor már ke­vésbé. És ha azt is hozzávesszük, hogy így jelenik meg mondjuk a Goethe-illusztráció, akkor érthető lesz. Ezekből az illusztrációk­ból két évvel ezelőtt Erfurtban sikerült né­hány munkával bemutatkoznom, és jövő ősszel ezt a hejcei anyagot is váiják... _ SORSOK Szatmáry-Király Orsolya Önarckép Hol az eltökélt páncél, amitől remélted: ma sérthetetlen, holnap boldog leszel? Lelked tükrén ezernyi karcolás, törés. Vén Dénes Boldogan ereszt sápadt gyökeret a betongyűrűbe ültetett fa. Nem álmodik hegyekről, társakról, erdőkről. Nem hiszi, hogy igaz a legenda. Visszhang Almomban szívem helyén bomba lüktetett. Fölriadtam, de fülemben az álom visszhangzott: az óra ketyegett. SIROKI TÜNDE Képvers (A verseket a Sorsok Alkotóközösség tagjainak munkáiból válogatta Horváth Gyula költő) M áskor úgy van, hogy be­kapcsolom a gépet, és ír­ni kezdek. Most nem, most várok. Mire, kire? Hát a szellemekre! Mert egy - kölcsön kapott - tekintélyes küllemű könyvből ezt olvastam hajnal­ban: „a Telekultikus Erő segítsé­gével közvetlen kapcsolatba lép­het a. láthatatlan világ lényeivel, akik minden kérdésre válaszol­nak...” A továbbiakban azt is megtudtam, hogy ezek a lények minden igyekezetükkel segíteni akarnak, még akkor is, ha nem hiszek létezésükben. Majd: „Ez a fejezet megtanítja önnek, melyek azok a jelek és sugallatok, me­lyekről felismerheti ezt a segítsé­get a mindennapi életben.”-V első gondolatom, hogy azon­nal küldöm a könyvet a minisz­terelnöknek. Mert mintha a kor­mány nem fogná a jeleket. Pedig vannak jelek! Én például már felfigyelnék arra, ha öt miniszte- rem lemond, s a hatodik is erre készül. Vagy kiment volna a kor­mányfőből a Telekultikus Erő? Talán bizalmi szavazást kellene mrnie. Mondjuk a Duna jegén, jgy még nem eléggé fagyos a helyzet? Ja, hogy egy egész or­szágot nem lehet jégre vinni... A fenébe! Most látom, hogy hiá- f,’.„várok a túlvilági hírnökre. Először szellemi lámpást kell ké­szítenem. „Bármilyen gyenge fé­nyű világítótest megfelel a cél- n°h— Oltson el máidén villanyt a helyiségben, majd gyújtsa meg azt a lámpát... kékesfehér fényt , t°S látni a lámpa fénykörében... az asztrális fényekből előbb- utóbb túlvilági szellemek arca fog kirajzolódni." És ha már itt vannak a szellemek, vagy közü­lük legalább egy-akkor kezdőd­het a kommunikáció. Még fogalmam sincs, hogy en­gem ki tisztel meg, de nem kétsé­ges, hogy egy kormányfő hívó szavára tucatnyi szellem jelent­kezne. Egész tanácsadó testület létrehozható szellemekből. Vagy akár egy árnyékkormány... Mind­azonáltal a valódi miniszterek­kel nem hoznám össze őket, mert esetleg ki-ki megijed saját árnyé­kától. Egyáltalán: legyünk óvatosak! Mert rossz szetternek is vannak. Lehet, hogy már korábban is ér­kezett egy-kettő, s megszálltak némely fontos embert? Bokros Lajosban kétségkívül van vala­mi diabolikus. Szóval akár exor- cizálásra is fel kell készülni. (Dabas-Sári plébánosa bizonyá­ra szívesen vállal ördögűzést.) De hát az ördögbe is! Már jó ide­je égetem a kislámpát, s mégse jönnek. Ahá, van itt még valami! ,A kísérlet eredményén javít, ha néhány percre füstölőt, vagy gyertyát gyújtunk.” Ám legyen, a füstölő meg a gyertya még megfi ­zethető. Remélem a szellemek nem esznek. Én viszont már éhes vagyok. De szabad-e szellemidé­zés közben enni? Nem, de evés közben talán lehet hívogatni őket... A könyv egyébként - bizonyos Reese P. Dupin munkája - 250 oldal terjedelmű, s A Telekulti­kus Erő címet viseli. (Top Tra­ding Hungary Kereskedelmi Kft.) Tartalomjegyzéke nincs, de hát a Telekultikus Erő (ezt így kell írni) segítségével úgyis ráta­lál az ember a legizgalmasabb fejezetekre. Ezt magam is ta­pasztalom, mikor a könyv ma­gától kinyílik az Előjelek tagla­lásánál. Az előjelek - ha valaki nem tudná - fontos jövőbeni ese­mények bekövetkezését jelzik. Ezeket a jeleket a Vezérlő Szel­lem küldi a Földre. Nagy kár, hogy legtöbbször figyelmen kívül hagyjuk őket. Például Kennedyt tucatnyi előjel figyelmeztette a gyilkosságra, de rá se rántott. Égyik ilyen furcsa előjel volt, mi­kor a körülmények arra kénysze­rítették a Kennedy-házaspárt, hogy a gyilkosságot megelőző éj­szakát külön szobában töltsék. De milyen előjelnek tekintsem azt, hogy korábban az elnök jó néhány éjszakát Marilyn Mon- roe-val töltött? Bevallom, ezt nem tekintem bal­jós előjelnek, de azért az ilyen féle kalandoktól óvnám a hazai kor­mányférfiakat. Ne tékozolják az erejüket! (Torgyán kivétel, benne Rákóczi, Kossuth etc. energiái munkálnak. Asztrális fényekre sincs szüksége, hisz egész lelke láng...) Mások azonban jobban vigyázzanak magukra. Például nem keli annyira rohan ni. Ami alatt az értendő, hogy elég, ha a gazdasági fejlődést siettetjük, a szolgálati sofőrt nem kell. Bizo­nyos történelmi távlatból most már megállapíthatjuk, hogy nem jó előjel a vaskorona, mint. ahogyan az sem, ha például a szélvédőn berepül egy rendőr... ami az utóbbit illeti, a történe­lemben előfordult már, hogy ilyenkor lecsöngetik az Or­szággyűlés elnökét. Aztán azt sem tartom igazán jó előjelnek (lám nem hiába bámu­lom itt az asztrális fényeket, vi­lágosodik lassacskán az elmém), hogy annyian készülnek mosta­nában ki az utcára. Pedig tél van. Env most azt mondhatná valaki, hogy akiknek olajjal kel­lene fűteniük, azoknak mindegy, hogy kinn vannak-e vagy benn, De nem mindegy. Nekünk nem mindegy, elvtársak! (Pardon, ki­csit elvakított valami vörös fény, csak nem nagy tanítónk szelleme akar jelentkezni?...) Szóval, nem szeretem én ezeket az utcai demonstrációkat, mert ha mi kimegyünk, akkor a rend­őröknek is ki, kell jönniük, hogy megvédjenek bennünket. S tud­juk, milyen kevesen vannak, s milyen sok a szolgálat: Meg az­tán kár a benzinért, ami békés körözés közben is igencsak fogy. (Ha így emelkednek a benzin­árak, egy Molotov-koktél drá­gább lesz, mint egy plasztikbom­ba.) De mit isí akartam monda­ni? Ja, igen! Úgy hallom, hogy a rendőrök is demonstrálni ké­szülnek. Csak azt nem tudom, őket, ki védi meg? Na, végre, itt egy szellem! Egy szellemkép. Nem a füstből bon­takozott ki - a monitoron jelent meg. Nézzük csak, mit ír a szak- könyv: ,A szellem arcát először csak elmosódottan fogja látni, de ha erősen koncentrál, egyre kontúrosabbá válik.” Pontosan így van. Hát akkor koncentrál­junk! Biztatóan néz rám, de nem elég kontúros. Mindegy, megpróbá­lok vele kommunikálni.-Kedves izé,., kedves...- Szólíts csak Mesternek!- Kedves Mester! Nem túloztam el a baljós előjeleket?- Ellenkezőleg, keveset említet­tél. Miért nem fogjátok jeleinket?- Például?- Óh, ti törpe lelkek! Hát a véres pártcsaták, a médiaháború, a koalíciós viszályok, a fokozódó infláció, a munkanélküliség -ez mind megannyi jel... Na és a zsugorodó költségvetés, meg a növekvő szociális indulatok? És az öngyilkosságok, az alkoholiz­mus, meg a drogok - hát hogyan figyelmeztessünk még bennete­ket?- Majd a költségvetés parlamen­ti vitája...- Majd a vesztesek demonstráci­ója a Parlament előtt! Mikor eddig jutottunk, hirtelen dühös lettem. Ez egy rossz, pesszimista szellem. Csak ma­gyar lehetett a maga idejében. Sajnos nem látom, az arcát. Le­het, hogy Mohácsnál, vagy a nagymajtényi síkon... esetleg Vi­lágos, netán Trianon vagy Vom- nyezs... De az is lehet, hogy öt­venhatos... Mindegy, vészma­dárra nincs szükségem. A hús­vér emberek között is éppen elég a borúlátó. Nekünk Mohács kell? H ogy lehet egy szellemet el­küldeni? Erre semmiféle kádencia nincs a köny­vemben. Valószínűnek látszik azonban, hogy a Telekultikus Erővel csak egy másik hasonló erő mérkőzhet. Két féldecivel erő­sítem magam, majd rászólok a szellemre: Mdrs! Érti, megértet­te. Később már bánom az egé­szet. Hátha jó szellem volt, kicsit pesszimista, de jó. Miért, én ta­lán olyan derűlátó vagyok? Egyáltalán lehet, valaki - itt és most - optimista? ,Aki ezen el­gondolkozik - jutnak eszembe Örkény István szavai -, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalan­dozzanak össze-vissza, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.” Gyarmati Béla Szószólóban

Next

/
Oldalképek
Tartalom