Észak-Magyarország, 1995. november (51. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-11 / 266. szám
November 11., Szombat Kilátó ÉM-hétvége VII Gál Sándor Havazik, i.ig.i-.nr nyugodt hőséggel, ;ahogy egykoron, a:v,;/,)/).)/ békeidők- /béli is. fgv Irt ktr/epi'n. Van ebben a fehérségben vakinti felemelő tisztaság: az a különleges kegyelem, amely sietség nélkül takarja be ezt a megroppant, eltorzított, mégvetemedett embercsinálta tájat. 5 varázsol belőle isiink szépségét, tüli ragyogást, épít bSpcIalátósbő-hégyékél kicsi Himalájákat. csúcsokkal, hegygerincekkel, fennsíkokkal, amelyek lelett átevezni -L lékeli' árnyakként a varjáig az Összesctvgletl < inkok, sármányok, s a stiglincek is. S ahogy az. ember elindul ebben a fe ■Itérségben, ebben az finneiii nyitói! sághan - vagy kim iltsághaní - szinte hallja .1 leszállít csendet, amelyet tatám a hupikék hoznak a magasból, s kisek nők n indát.innak... A nádas mélyéről Idröppén az alkonyai, meglebeg a to iszapos medre felett, int a havazásnak, a fel zizegő náib hugáknak, a megfeketedett, örökéle- tü fűzfáknak a hűsége-, idó-strázsák nak, aztán könnyeden íollUxtg a távo li horhasok akácfa -sötétjébe, növekszik a békesség a csupasz nyárfákra felgallyazó fenyőrigó-csapat szárnya alatt, alig hallhatóan. Bizony még mindig az otthon végtelen terei; s benne a mindig elérhető távolságok, a köszönés jó íze, a lehajtó - hozzánk hajló! - bölcsesség $ a szem rohhenése a havas láthatárig. Mert nem az a való, ami látható, hanem, amit a fehérség-őzön eltakar. S majd jön a szél is a tetők felett, magányos suhogással, és végigsöpri a nyugvó világot, síkságok éleit, dombságok lankáit, s mire megfordul, kitisztul a most-ködlő magasság... Hold-hideg éjszaka; az úton láthatatlanul ügetnek a legszebb lovaim - ■ kitágult orr!lkukból ködőt tájnak a meggyfák lehajtó ágaira, s lesz minden dércsipkés hajnal-időre. Lám, hányszor és hányszor ismétlődik újra, ami bennünk egyszeri és változatlan; nem emlék, hanem mindig jelenidejű való. Ott kint és idebent. Akár a szívdohba- nás: látható-e a szépség? Fotók: Dobos Klára Nemcsik Pál „Mikor fogok leszerelni, gever bude persi..." /\ K.u.K. regrutákról és a kommandóiskoláról A cím nem valami képzavar, vagy nyelvjárási talány: pusztán első világháborús regruta- dal töredéke. Október múltával illendőnek tartom, hogy a katonákról, a honvédekről, azok méltó utódjairól, vagy elkorcso- suíó saljairól essék szó. Mivel a tények makacs dolgok, miként az közhelyszerűen a kelleténél többször elhangzik a sokszor csak sóhivatalnak, pontosabban show-hivatalnak minősített parlamentben, szégyen ide, szégyen oda, én is ebből indulok ki. A tényekből, miszerint magyar, német, szlovák, rutén a K.u.K világában egyformán magára húzta a csukaszürke angyalbőrt, s csak ha menetdalra nyitotta száját, akkor vált nyilvánvalóvá nemzetiségi hovatartozása. Otthonának nyugalmát a közös harcban, közös áldozattal védte, és bajtársiasságának nem szabott határt, hogy első, erste, prvy vagy persi hagyta el ajkát. Jöttek, mentek a katonavonatok, a büszke honvédőket, a kiválogatott daliás legényeket a másodrendűvé sorolt civil világ féltő figyelemmel kísérte. Nem volt joga megkérdőjelezni a regruták és kiképzett honvédek privilégiumait. Ok egymás között tréfálkozhattak fegyvernemi felsőbbrendűségükkel: tüzér vagyok, nem pocsolyakerülő, (Nem illik az oldalamra gyíkleső!, a civilnek csak az jutott, amikor a vonat indult: „Katonák előre, civilek hátra!”. De nem minden fiatalnak „buzdult fel a szíve, ellenség hírére”; számosán könnyűnek találtattak a sorozó tiszturak előtt, s minősítésük testi, szellemi adottságaik miatt a kirekesztő untauglich lett. Mondja a korabeli krónikás, hogy talán csecsemőkorukban sok pálinkás kenyeret majszoltattak vele, vagy mákgubóból főzött teával nyugtatták. így nem verdeste csizmája sarkát, vagy mezítelen bokáját a regruták szalagja. Ugorjunk! - mondom én is Pósa- laky úr szavaival - a K.u.K. világból a mába. A közszolgálati médiumok egymást túlharsogva csámcsogtak azon, hogy a beso- rozásra került fiatalok egyhar- mada, vagy talán közel a fele alkalmatlan a katonai kiképzésre fizikai és szellemi képességei alapján. Kérdezhetnénk: „Mi most a magyar, rút, szibarita váz?” Elpuhult, semmittevésben dagonyázó fajta, amelyik még azon is mesterkedik, hogy minél differenciáltabb paragrafusait munkálja ki a katonai szolgálat alternatív formáinak? Mert adva van ugyan a fizikai alkalmasság, de a másság mániákus hangoztatásának zűrzavarában nyitogatják a kiskapukat a kisebbségek előtt. Ha a hazafiúi érzelmekre apellál valaki, jobb „polgári” körökben jobbik esetben megmosolyogják, de könnyen kabarétréfák szereplőjévé válhat. Ha valaki így szólítja meg embertársait: „Honfitársaim! Magyarok!”, az ne hagyja figyelmen kívül, hogy a liberális sajtó elavult frazeológiáját, kirekesztő politikai ambícióit kéri majd számon, mert hogy lehet a harmadik évezred hajnalán a nemzetközivé dagasztott régiókban hangsúlyozni az anyaország, a magyar nemzettudat, a magyar szokások, gondolkodás elsőbbségét? * A K.u.K idején jó) megfért egymás mellett az Éljen! Hoch! Slava! Nech zije! Zsivio! Napjainkban fogyatkozóban van a tisztelet a nációk között. Bizonyos erők a zsoldos hadsereg megszervezését tartanák üdvösnek, amely nem kötődik honfiúi érzelmekhez, csak gazdasági érdekszférák védelmére alkalmas. Addig is adódnak ad hoc megoldások. Mái- kisgyerekkorban el kell kezdeni a fegyver használatának oktatását. Kommandóiskola működéséről adott hírt a gondolkodásunkat néha blokkoló láda. Még nem is tizenéves gyerekek pisztolyt szerel- getnek bekötött szemmel a foglalkozásokon. Szorgalmasan tanulják az ölés művészetét. Talán még az idegenlégióba is felveszik őket, ha ilyen eredményesen haladnak a kiképzésben. Az egyik gyermek édesanyja erre még büszke is lenne, nyilatkozata szerint. Egy hajdani képeslap riportja idéződik fel bennem. „Mindnyájan ugyanazt akarják”, mondta a cím, és pisztollyal egymásra célozva néznek farkasszemet a Hitler Jugend és a Komszómol jobb sorsra érdemes emberpalántái. A példa ragadós, különösen a rossz példa. Nem véletlen, hogy térségünkben a két totalitárius rendszernek leképeződtek utánzatai. A vasgárda, a Héjjas Iván rongyosgárda, a Hlinka Gárda említésével közel sem teljes a sor. Alig győznénk számbavenni az efféle terrorista különítmények, kommandós alakulatok legújabb formáit. Az ominózus kommandóiskola nem élvez állami dotációt, hanem előbb nonprofit jellegű vállalkozásként színesíti a magyar közéletet, majd önfenntartó lesz, és így okítja a nebulókat csigolyák eltörésére. Addig is míg éles bevetésre keiül sor, a felnövekvő ifjak szorítóba léphetnek az utcai harcosok fesztiváljain, és elborzaszthatják közép-európai atyánkfiáit. Lázasan ügyködnek hadseregünk reformján. Itt a szép új világ, amelyben honfiúi érzelem nem szükségeltetik, csak profi szintű zsoldos armadia. Pedig nem „így kívánja ezt a huszárreglama!” Fegyelmezett, a magyar katonai erényekhez és hagyományokhoz hű honvédek nevelésére kellene nagyobb gondot és több pénzt fordítanunk, mert ezt nem lehet pótolni partizán és kommandóiskola működtetésével. V olt egy darabka erdőnk a Szilvástetőn, a csehszlovák határon. Ami így nem egészen fedi a valóságot, mert a Szilvástető mindig is ott volt, ellenben az országhatárt azt úgy húzták oda valahonnét messziről. A csehszlovák határ volt tehát a Szilvástetőn, és nem fordítva. Ez így pontosabb, közelebb áll az igazsághoz - de mert az igazságot a jó öreg Diogenész óta lámpással sem lehet megtalálni -, a valósághoz. Amikor apám befogott, hogy fáért menjen az erdőre, mindig ÍÖlkéredz- kedtem a szekérre. Szerettem az erdőt titkaival (mert az erdőnek nagyon sok titka van), fáival, madaraival, sejtelmesen zörgő bozótjaival, az avarban megbúvó vadvirágaival, gombáival, vízmosásaival, horhosaival, szurdokjaival, barlangjaival, mohos szikláival, kecsesen tovaszökellő őzeivel, szarvasaival, félelmetesen csörtető, röfögő vaddisznóival, neszező csöndjével, a lombok közt áttüremkedő éggel, szerteszét bolyongó ösvényeivel.- Itt az országhatár - mutatta apám. Nem láttam semmit, legalábbis a térképekről ismert piros vonalat Fecske Csaba nem. Csak néhány mohos jelzőkő dugta ki fejét az avar alól. - No, ezek jelzik a határt - világosított fel apám. - Akkor én most Csehszlovákiában vagyok? - kérdeztem, miután átugrottam az egyeik jelzőkövön. - Ott. - És nem lőnek agyon a határőrök? - Nem, de azért jobb, ha visszajössz ide a mi területünkre - mondta apám. A magyar határőrökről nem tudtam elképzelni, hogy agyonlőjenek. Bejártak Szögligetre a kocsmába iszogatni, udvaroltak a lányoknak, többen ide nősültek, volt úgy, hogy a dobtáras géppisztolyt is a kezembe adták, csak éppen lőni nem engedtek vele. Tányérsapkával a fejemben felülhettem a nyeregbe, szép testtartású, pompás lovaik voltak, hősnek éreztem magam, vadul dobogott a szívem. Kis lurkók mozizni jártunk az őrsre, hetente egyszer felzúgott az agregátor. Nem féltem hát, hogy ezek a kiskatonák lelőnek, a barátját azért mégse lövi le az ember, akármilyen fontos is a határ. A madarak is minden szó nélkül átrepülnek. A csehszlovák határőrökben viszont nem bízhattam, hiszen nem ismertem őket, sose tudhatja az ember, mi lakik egy idegenben. Egyszer találkoztam ugyan velük, de nekik foHatár galmuk se volt róla, ki vagyok én. Klottgatyában, mezítláb hajtottam az úton a tehenünket, amikor Kedves egyszer átlegelte magát a határon, és én utána mentem a körtvélyesi legelőre, ahol gyanútlanul hersegtette a csehszlovák füvet, amely szemmel láthatóan legalább úgy ízlett neki, mint a szögligeti, derenki magyar fú. Az emberek, akikkel találkoztam, ugyanúgy magyarul beszéltek, mint én. Lehet, hogy nem is tudták, hogy ők csehszlovákok?! Anyai nagyapám, aki állítólag szép ember volt, megakadt rajta a lányok szeme, Rozsnyóról hozott magának feleséget, az én nagyanyámat, aki még azelőtt meghalt fiatalon, hogy én megszülettem volna. A frigy még az első háború előtt köttetett. Trianon aztán kettészakította a rokonságot. Nehezen tudták megszokni, hogy nem úgy van már, mint régen, hogy csak fogják magukat, szekérre ülnek, és a rázós hegyi utakon átzötykölődnek az övéikhez búcsúba, disznóölésre, keresztelőre, lakodalomba, temetésre. Most immár egy másik országba kellett volna, ha olyan könnyen lehetett volna menni. A testvér, sógor, koma küszöbe, a torony gombja sokkal messzebbre került. Temetésre azért még mentünk, jöttek az odaátiak, igaz, nagy kerülőt téve, vonattal, útlevéllel, amit árgus szemekkel vizs- gálgattak a vámosok, és matattak hosszasan holmijaink között. A rokoni kapcsolatok szálai szép lassan kezdtek elszakadozni, ami másod-, harmad-, és jóég tudja hányad fokú unokatestvérek esetében nem is csoda, természetes az eltávolodás testben, lélekben, ám az odaátiak vegyes házasságai - mondjuk így, asszimílá- lódása - következtében idővel már nyelvi nehézségek is jelentkeztek. Az elidegenedés genetikai és történelmi szinten is megkezdte a maga eróziós munkáját. Mint egy magára hagyott, pusztuló ház, szétesett a rokonság. Szerteszét gumit, porló kövei vagyunk. E gy szép, kék szemű rokonkislány merül föl emlékezetemben, Epeijesről jött édesanyjával. Kimentünk a kertbe, éppen akkor érett a körte. Fogtuk egymás kezét, ereinkben ugyanaz a vér keringett, melegítette egymásba izzadó kicsi tenyerüp- ket, de nem értettük, mit mond a másik. Ó szlovákul beszélt, én magyarul. Idegenek voltunk. Lejtőn nőtt almafa gyümölcsei: messzire gurultunk. A fától, egymástól. Sárkányölő Feledy Gyula grafikája
