Észak-Magyarország, 1995. október (51. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-30 / 255. szám
4 ESZAK-Magyarország Levelezés, Szólástér 1995. Október 30., Hétfő Lakótelepi zajok kereszttüzében A lakótelepi ráérősebb ismerősök, ha összefutnak, szívesen elbeszélgetnek erről-ar- ról. Tereferéjük panaszoktól sem mentes. E kupaktanácsban mostanában leginkább az kerül szóba, hogy dicső ifjoncaink a bérházi ablakok alatt duhaj társalgást folytatnak, amivel alaposan próbára teszik az ablakon túliak idegeit. Mindezt csak tetőzik azok a motorosok, akik versenypályának nézik a Vörösmarty-lakótelep utcácskáit. Kérkednek a névnapra, vagy egyéb alkalomra, esetleg a sikeres érettségire kapott járgányaikkal, no meg „vezetői erényeikkel”. Feltehetően virtuskodásból kínozzák szegény kétkerekűjüket 100- 120-szal, amit a hallótávolságban lakók egyre nehezebben tolerálnak. Hangoskodni nem tilos éppenséggel, de annak mértéke és ideje cseppet sem mindegy, így hát e „derék” újaknak gondolni kellene (illenék) az éjszakai műszak után otthon pihenőkre, a betegségek miatt ágyhoz kötöttekre, s legfőképpen az esti órákban alváshoz készülődőkre. S hogy ne csak feddjük, intsük is őket, álljanak itt aggódó sorok is. Ä kétkerekű száguldozás - szerencsés esetben - a sebészeti osztályon végződhet. Legyenek hát figyelemmel önmagukra és másokra is... Nyíri Kálmán Akinek humora van, mindent tud? Állítólag a fenti rezümét Murphy mondotta. Ennek ugyan ellentmond egy másik - állítólag ez is tőle származik -, mégpedig: „Semmi sem tökéletes, még az igazság sem.” Ez jutott eszembe, amikor az Északban arról olvastam, hogy egy pékség és a szomszédok között vita van, amit a közhivatal azzal zárt le, hogy nem kellett az engedély kiadásánál megkérdezni a szomszédok véleményét, mert a szomszéd maga a város. Mi ebben a humor? Az, hogy a város nemcsak a szomszéd, hanem a kérelmező is, tehát neki sem kellett volna engedélyért kérelmet beadni. Egy cipőben járnak. Ahány ház, annyi szokás. Egy időben hazánk legnyugatibb városában önkormányzati képviselő voltam, egyben a városrendezési és műszaki bizottság titkára. Tagjaink között nemcsak képviselők voltak, hanem a város legkiválóbb tervezőmérnökei is. (Lehetett, - akkor még nem volt tiszteletdíj.) A bizottság a gyárépítéstől a családi ház építési engedélyéig mindent véleményezett. Vizsgálta többek között: 1./ A tervezett létesítmény ott szükségszerbe? 2./ Beleillik-e a környezetbe? 3./ Milyen melléktermékei vannak? (füst, légszennyezés, zaj, hulladék, szemét, stb.) Ez szintetizálható-e a környezetbe? 4./Milyen a szállítási, a közlekedési igény? 5./ Vannak-e érdek- ellentétek? A bizottság a humort sem nélkülözte. A „gazda” - a városi főmérnök - magasított széken ült, no nem azért, hogy a közhatalom szimbolizálja magát, egyszerűen csak azért, hogy kilátszon az asztal mögül. Termete és szellemisége pólusbeli különbséget mutatott. És mi lett az eredmény? Sopron ma az egyik legrendezettebb városunk, továbbá idegenforgalmi centrum - lévén műemléki város -, és az osztrák bevásárlóturizmus egyik „fellegvára”. Mert csak az nem hasznos, ami nincs a helyén. Ugye milyen egyszerű? Csapó András Őszi búcsú a tornanádaskai parktól... Évtizedek óta - ha csak tehetem - minden évben elutazom Tomanádaskára. Régebben a hivatalos útjaimmal kötöttem össze ennek a csodálatosan szép ősi parknak a megtekintését. Isten tudja miért, ezek a látogatások majd minden esetben az őszi időkben történtek. Most is ősz van; október piktor úr már mártogatja ecsetjét, hogy az elkövetkező napokban csodálatos színeket varázsoljon a hegyek lombkoszorújára. Olyan izgalommal érkezem meg a kis állomásra minden alkalommal, mint közel fél évszázad előtti ifjúkoromban. Igaz, akkor rövidebb volt a menetideje a vonatnak Miskolcról. Erről azonban csak ennyit! Az állomáson régi öreg barátom várt, aki hosszú időt töltött el vezető pedagógusként a nádaskai intézetben. Mindig élményszámba ment a vele való találkozás. Igen komoly betegségből lábadozott, de mégis eljött Hajdúszoboszlóról a találkára. Beszélgetés közben lassan ballagtunk a kastély felé vezető úton. A parki fákat fi- gyelgettem és megdöbbenve láttam, hogy a gyönyörű évszázados fenyőfák nagy része kiszáradt, és haldoklik a park. Valami természeti csapás, betegség, vagy valami más érte őket, ki tudja. Régebben erdészeti szakemberek is felügyeltek a parkra, de mostanában nem igen járnak erre. Félve kérdeztem barátomat, hogy a mamutfenyő él-e még? Szerencsére az még megvan, de igen sok alsó száraz gallya van. Közben az úgynevezett sötét sétány felé vettük az irányt. Itt is sok kiszáradt fenyőfa volt. Ettől azonban sokkal szomorúbb látvány fogadott. A sétány egészséges gyertyánfáit vandál módon derékban elfűrészelték. Ezeket azért viszik, lopják még, mert állítólag jobb téli tüzelőnek, mint a kiszáradt fenyő. Önkéntelenül vetődik fel a kérdés: ki állítja meg ennek a természetvédelem által is védett parknak a pusztítását?! Az intézet igazgatója a tőle telhető intézkedést megtette, ennek azonban semmi eredménye nem volt. Ezekkel a szomorú élményekkel utaztam vissza másnap. Azért a reményt soha nem adom fel, hiszen a Don-ka- nyarban sem adtam fel, és még itt vagyok, s most is, mint akkor, sebesülésem alkalmával segítségért kiáltok. Ha valaki meghallja, adja át, tán akad még olyan hivatal, amely akar és tud intézkedni! Ezzel búcsúzom tőletek sajgó szívvel, de tele reménnyel nádaskai parki fák. Szilfai József Dunakeszi „Eljön mindannyiunkért” A Temetni szerényen címmel megjelent írás (ÉM október 2., levelezés) arra késztet, hogy megkérdezzem a kedves ismeretlentől: vajon mindennap kézbe veszi-e újságunkat, az Észak-Magyarorszá- got? Csupán azért kérdem, mert nem is olyan régen részletes tájékoztatást kaptunk a lap hasábjain a temetésekkel kapcsolatban. A cikk még arra is kitért, hogy akinek nincs miből eltemetni hozzátartozóját, vagy amelyik elhunytnak nincs hozzátartozója, a polgármesteri hivatal illetékes osztálya vállalja az eltemettetést, szegénységi alapon. Egyébként koporsó, szemfedő van drága is, olcsó is, - pénztárcához mérten. Ismerőseimtől hallom, hogy van I—II. és III. osztályú temetés is. Úgy gondolom, hogy nem családtönkrete- vésről van szó e szomorú eseménykor, hanem arról, hogy mindenkinek azt kell követnie, amire képes. Azaz úgy cselekedjen és gondolkodjon, hogy mire futja, - s akkor nem lesz semmi baj. Családokat tönkre tehet egy végrendelet is, amit hátrahagy az elmenő. Különösképpen akkor, ha abban arról van szó, hogyan kísérjék utolsó útjára, de annak végrehajtására egy fillért sem hagy a végrendelkező. Ilyet valóban nem szabad a mai világban megtenni. Aki szerette a családját és azt hagyja nekik hátra végakaratául, hogy csendben, szertartás nélkül (netán elhamvasztva) szűk családi körben temessék el, - ezt ki lehet anyagilag bírni. Miközben e sorokat írom, arra gondolok, hogy szomszédunkban ezrével halnak meg és még jó, ha valaki elkaparja őket koporsó és szemfedő nélkül. Kívánom a 70 éves levélírónak, hogy éljen legalább 100 évig békében, boldogságban, egészségben! Ne legyen gondja az elmúlással, mert ebben van egyedül igazság. Eljön szegényért, de gazdagért is! - írja Molnár Istvánná miskolci olvasónk. Irigység, vagy valami más? Az ÉM levelezési rovatában október 2-án „Fortuna nem válogat a jelöltek között” címmel megjelent olvasói levélre szeretnék reflektálni. Tisztelt Levélíró! Egyenesen abszurd, amit a cikkében fejteget és úgy érzem, véleménye nagyon sok nyugdíjast sért. Kifogásolja például azt, hogy több hálálkodó levél jelent már meg a 65 éven felüliek ingyenes helyi közlekedéséről. Nos, én is hálával és köszönettel veszem a városi önkormányzat ezen nemes gesztusát, mellyel kifejezi a nyugdíjasok iránti megbecsülését. Ilyen cselekedetre aligha van példa máshol az országban. Szélsőséges megnyilvánulásnak tartom továbbá azt, hogy szociális helyzethez kötné a kedvezményt. Nem tudom, milyen munkakörben töltött el 33 évet, hogy mostanra mindössze 14 105 forint járandóságot kap kézhez. Erről azonban nem azok a nyugdíjasok tehetnek, akik - többségükben - 42 évet is ledolgoztak, s emiatt több a havi „fixük”. Talán azoktól a kohászoktól akarja visszavonni a bérletet, akik 1200 fokos kemence mellett bőrüket perzselve éjjel-nappal dolgoztak, vagy azoktól a bányászoktól, akik ugyancsak kemény munkával keresték kenyerüket mélyen a föld alatt, s akik közül nagyon sokan „öregségükre” megrokkantak? De hosszasan sorolhatnék még egyéb foglalkozásokat az élet bármely területéről. Ezek az emberek meg is érdemlik több évtizedes munkájuk után a magasabb nyugdíjat, s valószínűleg ezt értékelte az önkormányzat vezetése is, amikor a 65 éven felülieket utazási kedvezményben részesítette - függetlenül nyugdíjuk összegétől. Ez lenne igazságtalan? Kovács Zoltán Szerkesztői üzenet Gesztelyi olvasónknak: Hto-támogatással kapcsolatos segálykérelmet nagyon sokan nyújtottak be a települési önkormányzathoz, de talán még többen igényeltek támogatást tüzelőutalványra, amelyért fát, szenet vásárolhatnak majd az érintettek. Vannak, akik fűtéskorszerűsítés címén kívánják igénybe a kompenzációt. A segélykeret felosztásánál többek között figyelembe veszik az egy főre eső nettó jövedelmet, amelynek alapja településük esetében a mindenkori nyugdíjminimum (jelenleg 8400 Ft), továbbá a korszerűsítési szándékot és a fúten- dő helyiségek számát. Jogsegélyszolgálat Ma, október 30-án, hétfő délután 4-6 óra között jogsegélyszolgálatot tartunk Miskolcon, a Sajtóház II. emeletén, a 214-es számú irodában. Felvilágosítást ad Demeter Lajos ügyvéd. Veszélyes lakótelepi lépcsősor Pár lépésre a Vörösmarty-lakótelepi Mese cukrászdától alaposan elhanyagolt lépcsősor fogadja az arra járót. A töredezett, hiányos fokok bizony könnyen balesetet okozhatnak, ezért érdemes minden lépés(ünk)re odafigyelni. Fotó: Fojtán László / r / _SZOLASTER írja: az Olvasó Egy sérült zászlóért Október 20-án, reggel, megrökönyödve vettem észre a járdán azt a zászlót, amely magyarságunk szimbólumaként egy évezreden át bátorított, lelkesített, csatákban hősiességre tüzelt, reményt hirdetett őseinknek, nekünk, kiknek elvágták a hazához kapcsolódó kötelékeit idegen hatalmak könyörtelen bosz- szúállói. És most ott hevert megalázva, megtépve, megcsúfolva nem Meciar hálátlan hazájában, hanem itthon, Magyarországon. Remegő kezekkel emeltem fel a porból, levertem megtépett testéről a gyalázat porát, megsimogattam nekem, nekünk drága színeit, amelyeket meglett férfikoromig március 15-én nyíltan nem viselhettem kabáthajtókámon - az idegen hatalom árgus szemei miatt -, csak mögötte. S azután eltöröltem rajta azt a picinyke har- matcseppet, ami talán az aranyruhába öltözött fáról hullott rá, és a magyarok nevében bocsánatot kérve ráhelyeztem az alacsony kerítésre. Kis gyerek aligha tehette ezt a csúfságot vele, mert kezecskéje nem férhetett volna hozzá. Csak „nagyobbacska”, akiből nem is olyan régen kioltották a haza- és családszeretet nemes érzését, és olyanná akarták tenni, mint amilyen a fájától elszabadult falevél, amely hideg, s amely az őszi fuvallat nyomán ide-oda repdes, míg bele nem hull az enyészet könyörtelen karjaiba. Aki egy nép zászlaját porba tudja taposni, meg tudja gyalázni, kimutatja lelkének ürességét, ama nép iránti gyűlöletét, mely hazát biztosított számára, kenyeret a szájába, amit ha néha savanyúvá is tett a kor ilyen-olyan áramlata, de mégiscsak itthoni; a mienk és magyar. Deme Dezső Miskolc Előttünk rosszkedvűnk tele Gyötrelmes időszakot él át a magyar nép. Otthonunkba, hívatlan vendégként beköltözött a testet-lelket kínzó GOND. Talán soha nem volt ennyire időszerű az ima: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...” Ebből bizony egyre kevesebb jut, és várhatóan még kevesebbre van kilátásunk. Előttünk van „rosszkedvűnk tele”, és talán még nem is sejtjük, milyen újabb megpróbáltatások várnak ránk. Hatalmas tömegek szegényedtek el, vagy jutottak az elszegényedés határára. A lakosság közel egyharmadát kitevő nyugdíjasok, több évtizedes keserves munkával a hátuk mögött kérdezik: hát ezért dolgoztunk? Sokan közülük reszkető kézzel számolják az aprópénzt azon gyötrődve, hogy a drága gyógyszert váltsák-e ki, vagy kenyeret vegyenek. Arra már gondolni sem mernek, hogy könyvet vegyenek, vagy színházba menjenek. A pénzügyi kormányzat prése pedig kegyetlenül dolgozik tovább. De meddig még?! Mintha a történelem ismétlődne meg: az ötvenes évek elején a beszolgáltatás, most meg a Bokros-csomag! Akkor ,gépünk bölcs vezetője” azt mondta: ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot. Bokros úr pedig: ne együk meg gyermekeink jövőjét. Milyen kísérteties hasonlóság! A társadalom jelentős része igyekszik megérteni a kényszerhelyzetet, de ez nem változtat a tényeken. Egyszerűen nem tudjuk elhinni, hogy nincs más út a gazdaság rendbetételére, mint a lakosság további sarcolása. Különösen akkor nem, ha látjuk, hogy a sokat hivatkozott feketegazdaság töretlenül virágzik, az árakat pedig nem kis mértékben a spekuláció, a gátlástalanság, a gyors meggazdagodás vágya alakítja. Ehhez egyetlen példát hozok. A sertéshús árát nemrégiben ismét emelték, holott hivatalos közlés szerint a sertéshizlalás a kistermelőknél 20, a nagyüzemekben 60 százalékos hasznot hozott a legutóbbi felvásárlási ár mellett. Hát akkor nem gátlástalanság az újabb emelés? (Szerényen megkérdezem, mi lesz az eladatlan készletekkel?) A kormány nem gondol arra, hogy elégedetlen tömegekkel nem lehet reformokat megvalósítani? így előbb-utóbb súlyos konfliktusok támadhatnak. Tény, hogy a kormány nehéz helyzetben van, sok a döntési kényszer és az is világos, hogy a gondokat saját erejéből az ország nem tudja megoldani. Itt a nagy kérdőjel! Kire számíthatunk? Németországot kivéve, a nyugattól csak kétes értékű, leereszkedő vállveregetést kapunk. Legtöbben egykedvűen nézik vergődésünket (ahogyan tették ezt 1920 óta). Az IMF felháborító módon diktál az országnak. Őket nem érdekli a társadalom ezernyi gondja. Legutóbb már azt is megengedték maguknak, hogy megróják Németországot, mert anyagi segítséget nyújtott nekünk. Honnan veszik ehhez a jogot? Onnan, hogy nagy összeggel tartozunk nekik? De hát tisztességgel fizettünk, sőt, az eredeti tőkét már legalább duplán visszafizettük kamat formájában! Mikor értik meg a nyugati országok, hogy nemcsak nekünk van szükségünk rájuk, de nekik is miránk? Az ő gazdaságuknak sem mindegy, hogy van-e magyar felvevő piac. Az pedig csak akkor van, ha van itthon fizetőképes kereslet. Hiába van sok jó külföldi áru, ha nincs miből megvenni! A magyar kormánynak sürgősen megoldást kell találnia a külföldi adósság kedvező rendezésére. Túlzás lenne azt mondani, hogy mindenért a külföld felelős, mert van bőven tennivaló itthon is. A kormányt sok jogos bírálat éri, nemcsak a lakosság köréből, az ellenzék részéről, de saját környezetéből is. Ez pedig intő jel! Igaz, ne együk meg gyermekeink jövőjét, de azért ennünk kell valamit ma is, a jelenben is, úgy, hogy jövőre is maradjon. Éhes embertől nem lehet lelkesedést várni, és sok szegény ember nem tehet gazdaggá egy országot! Ha a jelenlegi tendencia tovább tart, joggal tehetjük fel a kérdést: mi lesz veled Magyarország?! Adám Mátyás Bogács Olvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban, megjelent írások néni feltétlenül a szerkesztőség, álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket'terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg.
