Észak-Magyarország, 1995. október (51. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-28 / 254. szám
Október 28., Szombat RSKSKfSRRSSí Látókör ÉM-béfvége VII . Saáry Éva (Lugano) Alpesi levegő - őszi aranylás A magány Dobó Anita képverse M agyarországról kilátogató Édesanyám vágya volt, hogy lássa az Eiger hírhedt „északi falát”, amelyről Olsen izgalmas riportregényében, a „Szömy”-ben írt. Persze, nem volt nehéz „Katát táncba vinni”, hiszen - szégyen, gyalázat! - még én sem ismertem közelebbről a Jungfrau-csoport, részben örök hóval borított hegyóriásait. (Az ember a közeli látványosságokat azzal intézi el, hogy „úgyis bármikor odamehetek”, aztán a „bármikorból” esetleg „soha többé” lesz... Ha elgondolom, mennyi mindent mulasztottam el annak idején megnézni szülőhazámban, összeszorul a szívem!) * Komor fellegeket, zord viharokat vártunk, de - az őszi hónap ellenére - a nap hétágra süt, és a kies völgy ölében meghúzódó Grin- delwald üdülőhely tele színnel, vidámsággal. A turisták nagyrésze természetesen német... Udvariasak, minden iránt érdeklődők és alaposak. Nem is kell megszólalniuk ahhoz, hogy fölismerje őket az ember. Feltűnően kényelmes, masszív cipőik vannak, az alpinistáknak (vagy „alpinistának” öltözötteknek) piros, zöld gyapjúharisnyájuk. De több a kíváncsi sétáló, mint a sportoló. Innen kapaszkodik fel a világ talán legbravúrosabb technikai megoldású fogaskerekű vasútja a 3457 méter magas Jungírau-Jochra. Az Eiger északi sziklafala sötét, meredek, de pillanatnyilag csöppet sem fenyegető. Az aranyos ragyogásban nehéz elképzelni Olsen hőseinek halálos vergődését, s azt, hogy egyikük (Stefano Longhi) holtteste két teljes éven át (57-59 között) himbálódzott kötelein a szirtek között, mert senki sem tudta onnan lehozni... (Azóta megmászták már nyáron és télen. Lépcsőzetesen és „di- rektben”. - Csodálatos, hogy az ember állandóan képes felülmúlni saját teljesítményeit, s ami tegnap óriási szenzáció volt, mára „rutinná” törpül.) A városban, a kávéházak teraszán nyüzsög a nép, a pátoszmentes, de katonás rendben tartott kis temető sírhantjai között azonban egyedül nézelődünk. „Civilek” és hegymászók vegyesen alusszák itt örök álmukat. Legföljebb az különbözteti meg őket egymástól, hogy a „Bergführer”-ek (alpesi vezetők) és a falakon szerencsétlenül jártak sírköve nagy, faragatlan sziklatömb - átvetett kötéllel, csákánnyal. „Bolond, aki ilyen szamárság miatt kockára teszi az életét!” - intézi el a kérdést sommásan, két pohár habzó sör között az átlagpolgár. Bevallom, számomra kedvesek ezek a halottak - s talán meg is értem őket. Hiúság?? Természetesen, az is szerepel az indítékok közt, de a becsvágyat máshol és másképpen is ki lehet elégíteni: közéleti, szakmai sikerekkel, gáláns hódításokkal (még III. Richárdnak is sikerült magát megszerettetnie!), vagyongyűjtéssel... „La conquete de l’inutile” (a hasznot nem hozó meghódítása) - mondja Hillary. - Mai, érdekre alapított, anyagias világunkban nem szívbemarkolóan szép és tiszteletreméltó-e, ha valaki kihívja párbajra az alattomos, ismeretlen erőket, ha megmérkőzik velük, és életét is kész föláldozni a „semmiért”!? Magam csak a barlangászásig jutottam (hányszor jártam a solymári „szülőlyukban”, a „pokolban” s a Bükk-hegység titokzatos, ősemberi nyomokkal teli sziklaüregeiben!), de mindig végtelenül csodáltam az alpinistákat, bár a nagy, szimbolikus „elhivatottságot” talán csak az én költői képzeletem erőszakolta rájuk. Lehet, a valóságban sokkal inkább virtuskodó izomemberek, mint álmodozók. Hozzáfűzhetjük: valószínűleg, az előbbiek érnek célba, míg az utóbbiakat lesodoija a lavina - az élet kegyetlen törvénye szerint. (Messziről és kívülről minden szebb és romantikusabb a valóságban.) A bércek mosolyognak, ameddig rájuk süt a nap, de az árnyak közeledtével komorrá, sejtelmessé válnak... Nincsen borzongatóbb, mint a magas hágók fát- lan, kopár világa, amikor az utas napszállta után magányosan araszolgat kocsijával a ködbe vesző szerpentinutakon. Megjártam a Gotthardot, a Sustent, a Grimselt, a Furkát, de a legfélelmetesebb talán a Nufenen-hágó, külföldiek számára nagyrészt ismeretlen, s éppen ezért elhagyott tájéka. Visszafelé a körülmények is hozzájárultak ehhez a „félelmetességhez”, mert az x-edik hajtűkanyar közepén észrevettem, hogy egyre kevésbé fog a fékem. Kigyulladt a vörös lámpácska: „Brake failure”... Szólt a zene (Vivaldi és Scarlatti „égi melódiái), s én mosolyogtam, nem akarván fölöslegesen megijeszteni idős Édesanyámat, noha tudtam, hogy minden fordulóban a Halál leselkedik ránk. Egy kis figyelmetlenség, egy elhibázott mozdulat, és aztán... Vajon, mi történik majd a rengeteg kiadatlan kéziratommal, az idővel talán értékké váló levelezésemmel, három pincét megtöltő archívumommal - a családról nem is beszélve... Mindez az első pillanatra nagyképűségnek tűnik, de Gorkij mondta: „Az ember ne a mások szemével nézze magát, akik kevésre becsülik, és csak a vérét akarják kiszívni. Belső érzése szerint értékelje az ember magát, azt nézze, mennyit ér a jó barátainak.” B lausee... A magyar utazónak óhatatlanul János vitéz dala ötlik az eszébe: „Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szívemnek adósa...” Kandersteg közelében tündér! jelenség ez a magas, fenyves ormoktól komi- öleit, parányi, a szó szoros értelmében „szilvakék” víztükör - kristályos átlátszóságával, nyüzsgő pisztrángjaival... Svájciak és idegenek egyaránt örömmel zarándokolnak ide, hogy gondjaikból kiszakadva, kellemesen töltsék el a hétvégét. Piknikeznek (vagy ízletes halételeket esznek a kockásabroszos kis vendéglőben), kóborolnak a környező erdei ösvényeken, virágot szednek vagy részt vesznek az ingyenes csónakozásokon. Ez az ország még most is a nyugalom, a csend, a rend és a valószínűtlen, szinte ter- mészetfölötti szépségek hazája! Mesebeli vidék. Ha János vitéz beledobná a tóba azt a bizonyos, szerelme sírján sarjadt rózsaszálat, bizonyára kikelne belőle teljes szépségében (vagy eredeti valójában még „hétszerte szebben”) az ő Buskája. Mert ez itt „az élet vize”... Csoda-e, ha partján állva átúszik az ember szívén, lelkén minden kellemes és fájó emlék? Csoda-e, ha kísértően felkeresik elsüllyedt arcok és tájak? Ó, ha újra lehetne élni múltunk boldog pillanatait! Ha ismét össze lehetne kötni a gyakran hirtelen és brutálisan elszakadt szálakat! És végül egy különös, riportom határain messze túlszárnyaló kérdés: elmúlt-e valójában a múlt vagy valahol, valamilyen formában mindörökre létezik?? Töklámpa merül a Dunában Levél Tornay Marihoz, és olvasóihoz Vass Tibor Mostanában egyre inkább azon meditálok, hogy Duchamp toalettet vagy budit állított ki műtárgyként. Ha szerszámokkal szerelte le az otthonait, örülök, ha a fürdőszobaszalonban vásárolt egy újat, fel vagyok háborodva. „Az olyan művészet, mely pontosan meg tudja határozni a maga határait a valósággal szemben, mely egyértelműen definiálható művészetként, eleve lemond arról, hogy beavatkozzék a valóságba.” (Beke László) Szép közhely (szeretem a szép közhelyeket), hogy a művészet történetének legjelentősebb alkotásai a művészet és a valóság viszonyának újraértelmezésére tettek kísérletet. Egyéni ideológiák gyűlnek évszázadokon át, általános érvényűvé gyakran túlzóan ars poétikus jellegük miatt nem válhatnak - a műtárggyá avatott toalett) budi a valóságot viszi a művészetbe, de érzésem szerint azzal sem a valóságba, sem a művészetbe nem tud igazán beleszólni. Vonuljon köztérre, vagy szolgáljon jól megszokott helyén, a toalettből nem lesz budi, a budiból nem lesz toalett. A művészet az művészet, a valóság az valóság marad. (Biztos?) Ha a „sorozatbangyártott” töklámpát álhtod pellengérre, a rutinmunkával előidézett tollpróbaszövegeknek sózol oda, s „hetet-egy- csapásra” szimpatikus modorával, „szállnak a kardszárnyú delfinek / a hüllő-hold moszatja befed // konyhaablakom mögött kuporgok / a világítótorony itt feledett őre // csak töklámpám világol // ELLOPTÁK KÖRÜLEM A TENGERT” - ha engeded idézni címadó versedet. Na tessék, mire feleszmélünk, elhordják mögülünk őseinket, előlünk gyermekeinket... Nem vesznek el, csak átalakulnak. (Na végre, ez is eszembe jutott.) Mereng az a töklámpa, kifaragott bélé rég humusz, magjai zúzapörköltszagú nagyanyóleheletek, s a gyertya benne sem tart, míg a világ. Érvénytelenné meszelt ez a nyár - írod, s valami ilyesfélét éreztem én is Csobánkán, az úttörőtáboros budiban, Lórival énekeltük a legendás 6-3-at (a nőiben), Te is hallhattad, hideg volt, rettenetes, december-előke, ettől (?) túlságosan is hangosak voltunk. Aztán megjött a Hobo, s ahogy mondanád, „mocsárba fásult szemekkel” vigyorogtunk együtt a kései, rossz ebédnek. Elmerült a Duna, nevettem a levesestálon... „Ez itt egy halálraítélt nyárfalevél // tapintatos vergődése” (a birodalom, mint tudjuk, általában visszavág), vagy a „széttárt kaiű jégmohás kdkeresztek” időtlensége (amelyre ismét koccintunk)? Jut eszembe, a szerb temetőből nem hoztam haza azt a gyönyörű követ. Talán jövőre, ha jobban készülök. Kőidével is, amit hoztál, hisz soha oly jól még nem jött éjféltájban ital, az aszalt-szín, reumás lópokrócon... S itt mái- megint eltalálsz: „seholse ágyam hová csalogassalak // seholse vacsorám mivel hitegesselek” - hány méterről találsz még ily pontosan? Minél messzebbre mész? Vasárnap van, szeptemberi, erről is tudsz: „hasogasd le tegnapi bőröd // már menj vagy maradj // már egyértelmű minden / mint ez a vasárnap // mint ez a kívüled kerek egész // mint az aritmikusan lüktető hajnalok / mint ez a bádogon doboló vihar / se hozzá tenni / se odább taszítani”. Tu Cseng is kóborolt ily vidékén, ezt ma reggel találtam, elküldöm most Neked, egyfajta köszönetként, két kötetedért. Ami Duchampnál toalett vagy budi, az Tu Csengnél piszoár, vagy ámyékszék: „Néhány tabletta a piszoárba. Keserűbbé hűlne tán párájától szánkban a langyos hugyszag. Kálciumpótlás lesz a hajnal unalmas közterén, maradékfog-tisztítás, vizelés az ülőkére, súrlás öt levél papírral a rücskösebb oldalán. Pótkávé, egyötvenes, bő slukkok, jobb kéz mutatóujj lassan fikázik. Híg széklet, tegnapi körték vonzó illata. Szippantások, szertartás szerint hosszú megfigyelés. Kukac már nincs, így csak százhetven szótag jut mára: nézzük, míg tart, hogy merül a Duna a Szinvába. Néhány újabb tabletta, úszógumi-vasárnap, steril remény az almaillatra.” Tán nem tudja eldönteni, lemondjon-e a lehetőségről: mit válasszon előbb - melyik van közelebb, melyik hamarabb, egyáltalán kell-e közelebb-hamarabb, s melyik a Soha Távolsága, vagy a Mindig Érvényes közelsége. Verseid közelemben már, érvényesnek tűnő közelségben, ahogy közeledben hamarost e pár sor, melynek végén kései válaszomért szabadkozva, sok-sok értő olvasót kívánva szeretettel ölellek, Miskolcon, 1995. szeptember 10-én (Az elmerült Duna, Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár, Szentendre, 1989; Töklámpa, Széphalom Könyvműhely, Bpest 1994) A kiteljesedés felé visz a vers Magamnak való kisgyérek voltam. Meséket és gyerekverseket szerettem hallgatni a szüleimtől. Később is legszívesebben olvastam, vagy gombfociztam. Az életre erősített nagyanyám, aki bevitt a félelmetes csirkeólba és fára mászni tanított, a szabad faluhatár pedig megnyitotta előttem a végtelent. Kamaszkorom magányából Kocsis Pista hatvani könyvtárigaz- Jónás Péter gató nyári olvasótáborai szakítottak ki tábortűz melletti népdalozásokkal, közösséggel, szerelmekkel. Huszonkét éves vagyok, a debreceni egyetem magyar-angol szakos végzős hallgatója, és most publikálok először verseket. Tizenöt éves korom óta a vers számomra kiteljesedés, kapcsolódás valami nagyon ősi, elveszni látszó képességünkhöz: a szavak varázsával elért teljességhez. Napban, szélben, fűben Fekszünk. Napban, szélben, fűben. És meztelenségünkben benne a világ. Felhők fehér hajlásában a melled, szőke virágokban a hajam, sötét füvekben a hajad, sötét füvekben a combjaid ajkán nyílt selymesség. Dombok hajlatában a combjaid, fák göcsörtjében az izmaim, a föld ráncaiban testem, nyersessége, a föld homokjában bőröd simogatása. A fákban kúszik az égnek szerelmem lábam közti szilárdsága, a fá k a völgy talajába nőnek, s a völgyben te hasadsz fel nekem illatosán. Napban, szélben, fűben. Fák között, völgyben, ég alatt. A forrás, amiben szeretkezés után fürdünk, elmossa az időt. Ő az első férfiból bugyogó erő, amit te befogadsz bozótos öledbe. Az egyetlen emberpár van bennünk, és meztelenségünkben benne a világ! Sípos Anna Fehér gyertyákkal parcellázom ki az éjszakát, s vágyaiddá lobbanok sóhajom ravatalán, rejtély ez a láng: hol kő, hol fal s ima a suttogás. Pázmándy László Bükki ősz Krúdy andalító sorai zenélnek, Szonátaként, vénasszony-napsütésben. És újra sírnak búcsúzó szelek, Köd szitál emlékeink között. Mint könnyek, hullnak a falevelek, Varjú károg a fejünk fölött. A kerti asztalon a könyv, Kinyitva még, mint az élet. És alkonnyal érkezik a csönd, Elszállt a vándornmdár-ének. Régi szonáta újra fülünkbe cseng, A völgyben lent halott a sétaút. A dallam visszatér, és itt kereng, Szívünk magányos, mint a csordakút. Útban Kács felé Koscsó László grafikája
