Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-05 / 183. szám
ÉM-interjú ______________________ M agyarország nem filmes nagyhatalom. A film történetének száz évében azonban kevés ország dicsekedhet annyi kiváló filmművésszel, mint a miénk. II. oldal ÉM-riport_______________________ A z emberi kapcsolatok egyik alapja: a bizalom, amivel akár vissza is élhetnek. Egy társasház lakói felől februárban leszedték a tetőt. Azóta — ha esik — áznak. III. oldal MOhely__________________________ A z akt és a természet összhangjának fotografikus ábrázolásában verhetetlen a Sajógalgócon élő Szathmáry-Király házaspár. VII. oldal Búcsú Fotó: AP A hét embere Lukácsa Józsefié az Editext Bt. képviselője Marczin Eszter Idén második alkalommal ^dták ki a Borsod-Abaúj- ^emplén Megyei Vállalkozói Sikerdíjat. A Mixpo Nyári Vásárának hét eleji megnyílóján hárman vették át a •Megtisztelő címmel járó elismerést, köztük Lukácsa dózsefné, az Editext Bt. képviselője is. Az ózdi üzletasz- szonnyal a társaság telephelyén beszélgettünk. Siker. Az emberek számára elérendő cél, áhított vágyálom. A hozzá vezető út nehézségeiről, az érte hozott áldozatokról azonban csak keveset beszé- lünk. A hagyományos emeletes családi házat tulajdonképpen csak a betéti társaság cégjelzé- ?e> a kapunál lengedező zászlók különböztetik meg az utca többi épületétől. A felületes szemlélő üem is gondolná, hogy az emele- °n szabászat, az udvarban egy ?hhi gyár üzemel, ami jelenleg .a embernek ad munkát. Az •rodéba, ahová leülünk, a nyi- °tt ajtón át beszűrődik a varró- |epek halk, ütemes kattogása, ealis háttérzene a beszélgetéshez. , Lukácsa Józsefné félje bizta- asara határozta el 1991-ben, kp vállalkozásba kezd. Már «kor eldöntötték, nem az egy- cél' I)" alatti meggazdagodás a O ■'V. ’ kosszá távra terveznek, saladi vállalkozást indítanak, amely idővel két fiuknak is megélhetést jelenthet. A szakmai háttér megvolt, hiszen Edit asszony huszonöt évet töltött különböző beosztásokban a Debreceni Ruhagyár ózdi telepén. Megismerte az iparág minden csínját-bínját. A másik fontos kellék, a pénz, a saját forrás js adott volt, igaz, csak egy szerényebb üzem beindításához. Bérelt helyen, bérelt gépekkel kezdtek négy évvel ezelőtt - tudom meg. Mostanra már saját berendezéseiken dolgoznak.- Azt mondják, ez könnyűipar, de aki benne van tudja, sok szempontból vetekszik a nehéziparral - meséli. - A határidő betartása és a minőség, ez a két kulcs ahhoz, hogy az ember talpon tudjon maradni. Nekem szerencsém volt, már a régi munkahelyemen megszoktam, mondhatnám, a vérembe ivódott ez az alapszabály. Olyan soron dolgoztam ugyanis, amely nyugati megrendelésre gyártott. Ugyanazt a fegyelmet, ugyanazt a tempót követelték tőlünk, mint külföldi kolléganőinktől. Jó iskola volt, amelynek tananyagát ma is hasznosítom. Férfiaknak is becsületére váló határozottság és munkabírás kiváló üzleti érzékkel párosul ebben a fiatal asszonyban, állapítom meg magamban miközben hallgatom, és mintha a gondolataimban olvasna, így folytatja.- Sok embernek köszönhetem, hogy idáig jutottam. Elsősorban persze a féijemnek, aki a kezdetekkor a házi munka minden gondját levette a vál- lamról. Hosszá időn át szinte csak szállodának használtam a lakásunkat, időm jelentős részét lekötötte a vállalkozás. De . * amikor hazaértem, már meleg étel várt, nem kellett mosnom, takarítanom, ezt mind megtette helyettem. Mai eszemmel visszagondolva nagy merészség kellett ahhoz, hogy a hatalmas konkurenciaharc közepette egyáltalán bele mertünk vágni az önállósodásba. Csak itt a városban tíz ruhaüzem működik, és akkor a környező településekről még nem beszéltünk. Persze, ahogy mondani szokták, kockázat nélkül nincs üzlet, mindent egy lapra tettem fel. De visszatérve az előző gondolathoz, a családom mellett az üzemben dolgozó asszonyok jelentik a másik biztos pontot és segítséget. Meg kell mondanom, nem volt egyszerű összehozni a csapatot. Bármennyire is nagy a munkanélküliség errefelé, a jó varrónőt, a becsületes szakembert nehéz megtalálni. Mostanra azonban kialakult egy olyan mag, amelyre mindig számíthatok. Hozzáteszi, enélkül nem is menne a verkli. Mert ha közeledik a kiszállítási határidő, nincs mese, a szerződésben rögzített darabszámnak meg kell lenni. Ebben a szakmában - több máshoz hasonlóan - egyszer esetleg megengedhető a késés, másodszor azonban már azzal kell számolni, hogy a megrendelő új gyártó után néz. Szerencsére, vagy sokkal inkább a szigorú munkafegyelem miatt ehhez a társasághoz ragaszkodnak a partnerek.- Mit jelentett számomra a Vállalkozói Sikerdíj? Mindenekelőtt feltöltódést, azt az érzést, amire úgy gondolom, gyakrabban lenne szüksége a vállalkozónak. Négy év fáradozásait, a napi 12-13 órás munkát, a sok feszültséget persze nem feledteti, de megadja az értelmét, bizonyíték arra, érdemes volt végigcsinálni, és erőt ad a folytatáshoz. Mert a folytatás, vagyis megmaradni a piacon, legalább ennyire kemény és nagy kitartást igénylő feladat. Hitek Buidos Attila Nyár. Semmi különös: meleg van persze, az embernek kezd elege lenni a folyamatos jóból, selymes folyóvízből, napsütésből, a szabadságból, a langy éjszakákból, saját fogadalmaiból, hogy akkor holnaptól máshogy lesz minden - vagy ha nem is pont holnaptól, talán a jövő héttől -, a sok buján ajánlkozó testből, megrezzenő feszes keblekből, lustán ringó csípőkből, combokból, bágyadt tekintete inkább öltöztetné, mint vetkőztetné a barnára sült fényes korpuszokat, mit nem adna érte, ha ezeket a bokácskákat lazán aláomló szoknya alól látná elővillanni. Kicsit megérti a tudós elméket, akik ilyenkor is agyainak, attól nyilván ritkábban érezni csömört: mindig új ideák, sohasem maradni benne a régiben, ilyesmi. Attól persze már korántsem repes, hogy miközben keresik a választ: mi lesz itt, nincs feleletük arra sem, hogy mi van itt. Nyár, az spéciéi van. A trikóra csöppenő fagylalt szintén. Az is van, hogy az ember elbizonytalanodik. A tikkasztó meleg, plusz az az érzés: minél többet tudunk a világról, annál kevesebbet tudunk róla. Csúszik kifelé a lábunk alól a jövő és egyre jobban a jelen is. Búcsúzunk régi hiteinktől. Az egyik tudós kutatásai például bebizonyították: nem azokból lett az újburzsoázia, akikről meggyőződéssel vallottuk. Nem: nem ám az állampárti nomenklatúra vette be a gazdasági csúcspozíciókat-eny- nyitaz ejtőernyőkről és az ejtőernyősökről hanem a volt középvezetők, a technokraták, a menedzserértelmiség. Na most: ásatag volt-e az a kis világ, amit privát és közös tapasztalataink morzsáiból építgettünk magunknak, és ami tele volt biztosnak remélt kapaszkodókkal balról és jobbról, megcáfolhatatlannak hitt történetekkel tegnapról és máról? Lehet. Az is lehet: nem az omló hitek romjai kavarta portól nem látjuk tisztán, hogy ki is van hatalmon. Azt mondja példának okáért egy hozzáértő: nem csoda, ha az értelmiség bírálja a kormányt, hiszen reményei ellenére sem került hatalomra - mármint az értelmiség-, s most azért szutyogtatja azt, aki oda jutott, mert tudni szeretné, hogy mit hoz a számára a jövő. A hatalom pedig adós ezzel a válasszal: nincs neki jövőképe, vagy másként: nem ad jövőképet a társadalomnak. Rá egy perccel egy másik hozzáértő tromfot: az értelmiség jutott hatalomra, s mert az értelmiség eleve kapitalizmusellenes fa szellemi értékek gyarapításában érdekelt, nem a tőke gyarapításában), arra igyekszik felhasználni megszerzett pozícióit, hogy - a valósnál sötétebb képet festve - riogassa a társadalmat. Ami pedig a jövőképet illeti, hát ugye a kapitalizmusnak sehol a világon nincs kollektív jövőképe. „Ki is kérném magamnak, hogy megmondja a hatalom: milyen jövőt szán nekem" - így az ismert szaktekintély. A jövőkép problematikája amúgy most épp annyira benne van a levegőben, mint Balatonban a pusztuló angolna, Tiszában az alga, befőttesüvegben a nagymama lekvárja, satöbbi, satöbbi. Miért titkolná hát róla a véleményét egy rangos politikus - juszt sem árulom el, melyik nagyobbik kormánypárthoz tartozik, tessék csak találgatni „a jövőkép pártállami csökevény". Az ember már-már rávágja: tényleg, nahát, akkor meg mit is akadékoskodunk itten. Aztán kezdi magát úgy érezni, mintha holmi antiutópista könyv lapjaira tévedt volna, oda, ahol a szavak nem a lényeg magyarázására, hanem a lényeg elfedésére szolgálnak. Annyira ugyanis nem hever romokban - lásd még: kutya meleg, omló hitek -, hogy ne áltathatná magát: akik jövőképet zsorválnak, nem annyira arra kíváncsiak, hogy személy szerint a számukra mit tartogat az éppen aktuális hatalom. Sokkal inkább az érdekelné őket: mit akarnak a most regnálók az országtól. Tudják-e, honnan indultak, hová akarnak eljutni? Tudják-e, ehhez mikor és hová kell lépniük? Tudják-e, miféle játékszabályokra lesz szükség? Tudják-e, hogy ezek a szabályok mennyire hajaznak a régiekre, mennyire a saját korábbi ígéreteikre, satöbbi, satöbbi. Még konkrétabban: milyen kereteket adnak a társadalom önfejlődéséhez, milyet ahhoz, hogy azért úgy mintegy hozzávetőleg ki-ki eltervezhesse a maga jövőjét, érdemes-e errefelé próbálkozni, érdemes-e saját lábra állni, érdemes-e szájat tépni, igazságért harcolni (vagy azért, amit igazságnak gondolunk), eléggé kiszámítható-e ehhez a hatalom, vagy ellenkezőleg, és akkor csak elvándorolni lehet, vagy maradni és kibekkelni, alámerülni, várni, hogy hátha lesz jobb, vagy ha nekünk nem is, majd a gyerekeinknek, vagy majd az ő gyerekeiknek. Hát ilyenképpen. Ehhez képest persze jó szöveg, hogy pártállami csökevény. Ha-ha. Csakhogy aki így beszél, arról az ember hajlamos úgy vélekedni: éppen most menti fel a szavatartóság kötelme alól a hatalom gyakorlóit. És a számonkérhetőség kívánalma alól is. Azért az mégsem lenne olyan jó, ha ebben az országban csak úgy össze-vissza beszélhetnének felelős emberek, csinálhatnának ezt-azt, aztán majd csak megmagyaráznák, hogy ezt diktálta az élet, satöbbi, satöbbi. Az persze vitathatatlan: ez is egyfajta jövőkép. Időben kéne szólni, hogy srácok, azért nem ez lesz...
