Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-26 / 201. szám
II ÉM^iétvége ÉM-interjú Augusztus 26., Szombat Az élet dolgai Fecske Csaba A tücsök- Adj bort! - mondta a tücsök. Az erkélyen matattam, meglepett az erőszakos hang, de eleget tettem a felszólításnak. Nagy igyekezetemben megbotlottam a küszöbben, a szőnyegre loccsant a fele bor. A maradékot mohón felhajtotta. - Hon- nét jöttél? - kérdeztem. - Adj még! - mondta nyersen, kurtán. Szó nélkül hoztam, azt is felhörpintette. Úgy nyelte el, mint homok a vizet.- ízlik? - kérdeztem kedvesen, ahogy jó házigazdához illik.- Ne kíváncsiskodj, inkább hozz még egy pohárral! - Kihoztam az egész palack Bikavért. - Tölts! - szólt most már kissé akadozó nyelvvel, de parancsolóan. A palack hamarosan kiürült.- Adj még! - mondta az utolsó pohár után, de eleresztettem a fülem mellett, mint a feleségem korholását is: - Már megint nem tudtál mértéket tartani! Itt járt a tenger Az öreg szakadozott, ócska hálóját javítgatta a parton. A tengeri fecskék és sirályok visítozása, a hullámok egyhangú loccsanása és a fáradtság egészen elálmosította. Ásított egyet, állkapcsa nagyot roppant.- Éjjel itt járt a tenger - mondta az öreg a fiúnak, s a fövenyen mutatta, meddig merészkedett a dagály. A fiú nyújtózkodott, kéjesen megropogtatta a csontjait. Elnézett a tenger fölött a végtelen messzeségbe. Reggelente kijárt ide, dohányt hozott az öregnek. Beszélgettek, az öreg mesélt neki, olykor megkínálta egy kávéval. Most viszont nem találta az öreget a szokott helyén. Nézte, hogy a tenger milyen messzire kimerészkedett az éjjel. Egykedvűen rugdosta a hínárcsomókat, néhány szép kagylót a zsebébe dugott. Háttal állt a tengernek, szemével a nyomokat kereste, de azokat eltüntette a tenger. Világgá ment mondat Elveszítettem egy mondatot. Hiába kerestem, nem került elő. Október közepe volt, őszirózsák, dáliák, kihűlt szerelmek és ónos esők ideje. Moccanni se tudtam, az egészből nem sokat láttam. A mentős hátát bámultam. „Eleven sírkő” - jutott eszembe Pilinszky. „Még tartott a nyár hosszú agóniája” - vonultak el a betűk a szemem előtt, mintha a mentős kabátjára lettek volna írva. Eső szitált arcomba. Mint tovasodródó jégtáblán, feküdtem a hordágyon. A gyerek A problémák akkor kezdődtek, amikor a Himalájával állított haza. Volt ugyan némi előzménye, egyszer kiskorában, amikor még a fogai se nőttek ki, lehozta az égről a Holdat és a csillagokat, de akkor nem tulajdonítottunk ennek különösebb jelentőséget. Legfeljebb az ütött szeget a fejünkbe, miért hagyta ott az Esthajnalcsillagot. Gyerek, nem tudja még mi az élet. Majd kinövi, gondoltuk. Nem is volt semmi baj. Nem történt semmi, ami nyugtalanságra adott volna okot. Hacsak az nem, de ez már olyan régen történt, akár el is felejthettük volna, hogy hazahozott egy templomtornyot, kereszttel a tetején. Nem is vettük volna észre, annyi gondja-baja van az embernek, ha egy óvatlan mozdulatra meg nem kondul a harang. Megkondult. Felelősségre vontuk. Megígérte, ez volt az utolsó, nem tesz többé ilyet. Es akkor most itt a Himalája! Serpák járnak a nyakunkra, így a Himalája, úgy a Himalája, mondják a magukét, a hágai Nemzetközi Bírósággal fenyegetőznek. Nincsenek tekintettel családunkra, hogy nekünk csak ez az egyszem gyermekünk van. Ki öli meg a révészt? A tóparton sétáltunk, az erdő alatt. Itt szoktunk találkozni. Cinkosok voltunk, konspiráltunk. Mint a tenyerünket, ismertük már az erdőt. Avarban, fák alatt, elhagyatott erdei padokon, bokrok közt örültünk egymásnak, lopott órácskákban. Élmesélt egyszer egy keleti fabulát. A lány szerelmese a folyó túloldalán élt. Vad sodrású folyó volt. A révész viszont csak úgy lett volna hajlandó átvinni, ha az övé lesz. A lány nagyon, az életénél is jobban szerette a fiút. Te mit tettél'vol- na, kérdezte, és megszorította a kezemet. Mintha tőlem várta volna a mese igazságos és szép befejezését. A megoldást. Megölném a révészt, a csónakján pedig áteveznék a szerelmesemhez. Szomorúan nézett rám, holott örülnie kellett volna, mire nem lennék képes érte. Lassan megfeledkeztem az egészről, tudatom mélyére süllyedt életem sok más gondja közé, amikor szóba hozott egy férfit, akit látásból korábbról is ismert már, és aki azzal fenyegette meg, hogy föltárja kettőnk titkát, ha nem enged kívánságának. Az utálatos révész! Fájt nagyon, de nem volt mit tennem, elköltöztem a folyó partjáról. A terepről kell felépítenünk a modelleket! Beszélgetés „a csenyétei esetről" Szelényi Iván társadalomtudóssal Buzafalvi Győző □ Társadalomtudósként 1989-ben került kapcsolatba Csenyétéuel. Hogyan? Véletlen- szerű volt ez a találkozás ? • Már á hetvenes évek elején dolgoztam Ladányi Jánossal és Havas Gáborral falukutatáson. Ennek során kezdtünk foglalkozni a körzetesítésnek a kisfalvak társadalmára kifejtett hatásával. Arra figyeltünk fel, hogy a regionális tervezők elvárásaival ellentétben a kisfalvak népe nemcsak csökken, hanem változik is. A kivándorló gazdaságilag erősebbek oda menekültek, ahol a növekedés volt. És a helyükre egyre nagyobb számban költöztek be a társadalom elesettebb rétegei. Ezen belül sok helyen főleg cigányok. Ez persze régiónként eltérő képet mutat. Kezdett kialakulni egy szegényes cigány- gettósodási folyamat számos kisközségben. Leginkább Bor- sod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs- Szatmár és természetesen Baranya megyében a legszélsőségesebb példákként, de az ország délnyugati csücskében, Zalában is. Úgy gondolom, azoknak a településeknek a száma talán több százra volt tehető, ahol ilyen típusú folyamat zajlott. Már a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején elég világosan lehetett látni, érzékelni ezeket a jelenségeket, és előre lehetett jelezni, hogy a demográfiai számításokkal ellentétben ezek a települések nem fognak megszűnni. Sőt, egy idő után a népesség stabilizálódik. Akkor úgy vélték: Gyűrűfut követően százával fogynak el a kisközségek. Mi már a hetvenes évek elején felfigyeltünk arra, hogy ez nem következik be, hanem helyettük falusi gettók jönnek létre. A körzetesítést azért találták ki, mert azt hitték: a kistelepülések felszámolódnak, megszűnnek. Nem számítottak erre az előre nem látott következményre, hogy beszivárognak oda a szegényebbek és a cigányok. Ez volt a közös munkánk Ladányiékkal. Nyolcvankilencben aztán Ladányi és Havas Csenyétére ment. Itt lényegileg az iskolapéldáját találták annak, amit előre jeleztünk a hetvenes évek elején. Csenyétén ez valóban bekövetkezett, akkor már a népesség 90 százaléka cigány volt. Az iskolában már csak cigánygyerekeket találtunk. És megállt a népesség csökkenése, ma már növekvőben van. Amíg 90-ben az iskolába még csak 9 gyerek járt, addig most ősszel már 47-en lesznek. □ A népesség alakulásából lehet-e következtetést levonni a társadalmi életképességre? • A társadalmi életképesség fogalma bonyolult dolog. Nem akarunk tehát sem jótékonykodni, sem pedig valami általunk kitalált társadalomfejlesztési modellt kipróbálni Csenyétén. Terepmunkát végeztünk. Azt kutattuk, mi az emberek problémája, s ez miként alakult ki, s van-e kitörési pont. És ha úgy láttuk, hogy kísérleteink közül valamelyik ígéretes, akkor ahhoz kerestünk valami fogódzót. Részben - ha úgy tetszik - vállalkozói, intellektuális segítséget, ötleteket, másrészt anyagi támogatást, ha ezt elő tudtuk teremteni. Szeretném hangsúlyozni: egy társadalmi réteg életképessége attól függ, hogy miként illeszkedik be a társadalom egészébe. □ Az „egyedi kijárások”, az egyéni elintézésmódok azonban nem jelenthetik egy réteg számára a kitörési pontot... • Igen. Az biztos, hogy az elmúlt tíz évnek a társadalmi egyenlőtlenségeket gyorsan növelő folyamata megindult már 1989 előtt. Nyolcvankilenc nem egy bűvös határ ebben. Létrehoztak reménytelenül leszakadó csoportokat. A falusi cigányság egy ilyen réteg. De van nem cigány szakképzetlen fiatalság is, ami hasonlóan reménytelen helyzetű. A nyugdíjasok jelentős része szintén ide sorolható. Ezek a rétegek kiteszik a magyar társadalom 15 uszkve 30 százalékát. Nem lehet a létükről tudomást nem venni. Nem mondhatjuk azt: majd a gazdasági növekedés megoldja a problémáinkat. Ki se tudják várni, míg az esetleges gazdasági fordulat bekövetkezik. Egyébként is ez a legkésőbb érkezik el Csenyétére. De még ha ideér is, akkor sincs semmi garancia arra, hogy egyenlőséget teremt a prosperitás. Sokszor éppen szélsőséges egyenlőtlenségeket okoz. A társadalom talapzatára szorultaknak semmi esélyük nincs arra, hogy a helyzetüket megoldanák a piaci mechanizmusok. Los Angelesben igazán elég piac van, de annál reménytelenebb szegénységbe szorított rétegekkel kevés helyen találkozhatunk. Az év nagyobbik részében Los Angelesben élek. E metropolison belül a harmadik világ legnyomorultabb szegényei találhatók. Ezt nem oldotta meg egy évszázad piacgazdasága sem. Ehhez valami konstruktív gazdaság- és társadalompolitika, egy aktív állami társadalompolitika kell, hogy ezzel ellentét' ben valamit tenni lehessen! Azt gondolom: nincs egyedül üdvözítő megoldás. Számos kiút létezik. Manapság a piac mitologizáció- ja éppen ezért veszélyes. Azt a benyomást kelti, mintha lenne egy bűvös szer, ami mindenre gyógyír. Hogy Magyarországon mik lesznek a működőképes megoldások? Azt a kísérlet és a kudarc módszerével kell valamiképpen megtalálni, a társadalmon belül meglevő folyamatokból. Azért tartom ret- tentően aggasztónak azt a posztkommunista értelmiségi gondolkodást, amelyik azt hiszi: mi kitalálhatunk általános modelleket, és azok mindenre érvényesek és megvalósíthatók. Szemben ezzel a felülről építkező - deduktív - gondolkodással, én sokkal inkább az induktív építkezés híve vagyok. A terepről kell felépítenünk modelleket, amelyek működőképesek lehetnek. a Los Angeles-i egyetem professzora — „Újfalusi underclass kialakulása — Csenyéte esete” címmel □ Önszerveződésre azonban a cigányság saját maga külső segítség nélkül nemigen képes... • Én azt hiszem: vannak cselekvési készségeik és képességeik, amelyek nagyon pici segítséggel az ő jelenlegi helyzetükön sokat lendíthetnek. Tehát Csenyétére visszatérve: csak attól, hogy alapítványi támogatással egy pár ház megjavításához hozzájárultunk, azt eredményezte, hogy mindenfelé a faluban fakerítéseket emeltek. A kertjeiket jobban karbantartják. Ahogy a mezőgazdaság iránt megjött a kedvük, bizonyos készségeket is elsajátítottak azzal, hogy Abonyi úrral dolgoztak. Olcsón felvásárolt Trabantokból járműveket fabrikáltak, és már szállítani is tudnak. A kísérletezési kedv tehát még a reménytelen helyzetű népességben is megtalálható. □ Hat esztendővel ezelőtt az „elefántcsonttornyából” alászállt a csenyétei valóságba. Ide érkezve mennyire volt drámai a találkozás? Elméletben ugyan ismerte a helyzetet, de ennyire mélyen nem hiszem... • Végeztem sok terepmunkát a hetvenes évek elején. És sok szempontból a cigánytelepek nyomora azért még súlyosabb volt, különösen a lakáshelyzetet tekintve. Főleg Szatmár és Baranya volt hihetetlenül rossz állapotban, de Pest külvárosaiban is fantasztikus dolgokat lehetett látni abban az időszakban. De az biztos; igen megdöbbentő kép fogadott ’89-ben Csenyétén. Társadalmi tapasztalat volt, ma is az. Gyakorlatilag már ötödik éve teljes munkanélküliség van. Körülbelül ez a legnehezebb feladat, amit az ember maga elé tűzhet ki: miként lehet innen kitörni. □ Lát valamilyen reménysugarat? Öt év alatt észlelt valami elmozdulást? • Azt gondolnám, hogy valami mozgás megindult. A legfontosabb dolog, hogy a gyerekek iskolába járnak. És legalábbis bizonyos alapkészséget - írás, olvasás, számolás - elsajátítanak. Nyári táborokban vesznek részt, és szereznek ezekből tapasztalatokat a szűk cigányközösségen kívüli társadalom mozgásszabályairól is. Az iskola és az óvoda szerintem igen nagy előrelépés ahhoz képest, ami ’89-ben ott volt. A másik pozitívum az, hogy lelassult a falu infrastruktúrájának pusztulása. Nem állt még meg, mert az épületek állaga romlik. De sokkal lassabban, mint régen. És itt-ott egy kis fordulat is van. Néhányuk a házát egy kicsit jobban rendben tartja. A kertekkel is törődnek. Több állatot is tartanak, mint eddig. Ezek feltétlenül a megkapaszkodás jelei. És azt hiszem: ma már a csenyétei társadalom kész lenne arra, hogy valamiképpen egy paraszti létnek az alsó szintjével megpróbálkozzon. Nem minden család, de akad elég, amelyik képes lenne bizonyos segítséggel - szövetkezeti vagy egyéni formában - önellátó parasztgazdaság felé elmozdulni. Én nem tartom irreálisnak, ha öt év múlva ismét dis- kurálunk, hogy akkor Csenyétén már a családok egyharmada önmagát ellátja élelemmel, s megtanul parasztként gazdálkodni. Úgy tűnik: a falusi szegény cigányság többségének azonban a parasztosodás sem hoz megoldást, legalábbis rövidebb távon nem. Vigyázzunk! Ne általánosítsunk cigányságról, mert borzasztóan differenciált társadalom, amelyiknek vannak nagyon asszimilált, magasan képzett, városban élő, prosperáló rétegei. Az elmondottakat én a falusi szegény cigányságra értem. □ Encsi előadásában ön analógiát talált egy bizonyos ponton az amerikai feketék és a csenyétei cigányok között. Kifejtené ezt bővebben? • Julius Wilson chicagói professzor foglalta rendszerbe az amerikai feketék tagozódását. Az ő legfontosabb megfigyelése az, hogy az amerikai fekete gettók minőségileg rosszabb helyzetben vannak most, mint negyed évszázaddal korábban voltak. Ezt azzal magyarázta, hogy a gettók egészükben mintegy a társadalom alá szorultak. Ezért a társadalom alatti társadalom jött létre. Csenyétén is ez történt, hogy egy nyomorúságos, de azért mégis a társadalom fenekén beakadt, s azzal valamiképpen kommunikáló rétegből egy, a társadalomból teljesen kiszorított gettó lett, ami a társadalom alatt van, és már nincs kapcsolata a tágabb közösséggel. Élnyomottsága ellenére korábban mégis bekapcsolódhatott a gazdasági és társadalmi rendszer egészébe. Csenyéte is jó példa arra, hogy munkamegosztás jött létre a cigánytelep és a falusi paraszttársadalom között. A parasztok betöltötték a közvetítői szerepet. Nyáron meglehetős rendszerességgel biztosítottak részükre munkalehetőségeket. Egy működő rendszer volt. Ami a körzetesítéssel és a kisfalvak süllyedésével bekövetkezett az, hogy létrejött egy torzult társadalom, amelyiknek a fele leszakadt. A parasztság kihúzódásával és a cigányság get- tósodásával ezek a kapcsolatrendszerek a nagyobb gazdasági és társadalmi világgal megszakadtak. És a nagy kérdés az: miként tudja a cigányság újraszervezni magát, és létrehozni azokat az ismereteit és kapcsolatrendszereit, amelyek lehetővé teszik, hogy ismét életképesek legyenek. Ennek a jelenségnek a leírására használjuk mi elméletileg az osztály alatti osztály (underclass) fogalmát. Ezt az amerikai szakirodalomból kölcsönözzük, Julius Wilsontól, aki fekete létére is tagja az Amerikai Tudományos Akadémiának. Persze a chicagói feketék és a csenyétei szegény cigányok helyzete drámaian különbözik. De egy hasonlóságot azért látok. A csenyétei cigánytársadalomnak ma az a legsúlyosabb gondja, hogy nincsenek meg a kapcsolatrendszerei, se a társadalmi ismeretei. Nincs meg az a minimális tőkéje sem, amivel a kétirányú kapcsolatrendszert a társadalom egészével létrehozná. Kutatásaink akciórészében ezért próbáltunk olyan programokat kezdeményezni, amelyekkel segíthetünk újraépíteni ezeket a tágasabb kapcsolatokat. □ A felelősségről még nem esett szó...? Sorscsapás ez vagy a „bűnös állam” tehet róla? • Az biztos, hogy voltak itt gazdasági és településpolitikai hibák. Nem kétséges, hogy az egykori Országos Településhálózat-fejlesztési Terv, a körzetesítési politika és a kisfalvak elhanyagolása a felelős ezért. Senki igazán nem látta át, hogy mi a perspektivikus következménye ennek a politikának. Még amit jószándék vezérelt, az is visszafelé sült el. □ Biztató, jelzésértékű csírákat észlelnek Csenyétén. Nem idealista ön egy kicsit? Látok egy borzasztó nagy veszélyt: ma sokan majdnem ugyanazt állítják, hogy életképtelenek a kisfalvak. Mi lehet ennek a következménye? • Én is érzékelem, hogy mintegy a hetvenes évek elején megfogalmazott Országos Településhálózat-fejlesztési Tervnek a kísértete itt jár. A magyar településhálózatban hihetetlen károkat okozott ez a centralizációs körzetesítés. Az is biztos persze, hogy az is- kolakörzetesítési politika valóban nem csak magyar vagy államszocialista sajátosság volt. Abban az időszakban divat volt a világ más részeiben is. Amikor én 1976-ban Ausztráliába kerültem, elhűlve értettem meg, hogy ugyanakkor ugyanazt csinálták Ausztráliában is, mint amit Magyarországon. Alapvetően hasonló negatív következményekkel, és később egy részét vissza is csinálták. A körzetesítés tapasztalatom szerint téves politika. Inkább segítem kellene a kisebb közösségek túlélését, amennyire csak lehet. Ez az olcsóbb és humánusabb megoldás, mintsem, hogy a kisebb települések pusztulását idézzük elő. A csereháti-abaúji nemzetközi cigánykonferencián a minap Encsen előadást tartott Szelényi Iván társadalomtudós — aki egyébként jelenleg Ezt követően készségesen adott interjút lapunknak. Faluvég Barczi Pál rajza
