Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-19 / 195. szám
Augusztus 19., Szombat-----------------------------------------Műhely ... ÉM-hétvége VII A kinek először mesélnek a régi tárgyak Beszélgetés Kovács Tiborral, a Herman Ottó Múzeum főrestaurátorával Dobos Klára Miskolc (ÉM) - A miskolci Herman Ottó Múzeumban hat restaurátor dolgozik. Profiljukat meghatározza a múzeum gyűjtőterülete, hiszen az ásatások során különféle anyagú tárgyak kerülnek elő. Hogy egyszerűbb legyen a munka, szakosodtak. Van, aki főként textillel, van, aki kerámiával, fával, fémmel foglalkozik, és van egy képrestaurátor. Egyvalami azonban közös bennük: mindannyian szeretik a tárgyakat. Kovács Tibor is - a rövid bemutatkozás után - (gimnáziumi évei alatt részt vett a néprajzi szakkör munkájában, így gyakran kapcsolatba került muzeológusokkal, ’63 óta dolgozik itt, közben elvégezte a Képzőművészeti Főiskola restaurátor szakát) kér, hogy inkább arról a világról beszélgessünk, amit számára a tárgyak jelentenek. • Nemcsak a tárgyak szépsége, de információhordozó ereje is leköt. Különösen, ha a régebbi korokból előkerülő régészeti tárgyakra gondolok, hiszen - miután azokból az időkből írásos anyag nem áll rendelkezésünkre - a tudomány, a régész a tárgyakra kényszerül hagyatkozni. A tárgyak mesélnek a készítőjükről, azokról, akiknek készül, bizonyos társadalmi rétegekre tudnak következtetni erre hivatott szakemberek. Nekem az az öröm jut, hogy szemben a látogatóval, nemcsak néhány másodpercig látom őket, hanem ezek között a tárgyak között élek. És ennek varázsa van. Mikor csinálunk egy kiállítást, egzisztálnak a tárgyak a térben, hiszen ezt az ünnepet várják: végre kikerülnek a földből, kikerülnek a raktárból, és ünnepsze- rűen kontaktusba kerülnek a közönséggel. □ Öraiek is mesélnek a tárgyak? • Feltétlenül. Először nekem mesélnek. A régész egy sárgombócot vesz ki, vagy egy cseréptöredéket, ha kerámiára gondolunk. Én elsősorban fémekkel foglalkozom, én bontom ki, látom meg először, mi is az, nekem bomlanak ki a kezelések során a díszítések. □ Tulajdonképpen restaurátor szakon mit tanul az ember? Történelmet, kémiát? »Emberház” - ez volt a címe a rajznak, amit egy ötéves kisgyerek produkált, s nemrég jelent meg lapunk mellékletében. Szeretem az Itt-Hon gyerekrajzait, különösen az óvodások, kisiskolások »munkái” ragadnak meg. Amelyek természetesen nem munkák, hanem a teremtő elme apró csodái. Vagyis nincs bennük semmi kiszámítottság, rafinéria, (nem látszik a témával, meg az anyaggal való küzdelem) csak a játék örömét érzi az ember. Az igazán nagy művészek - ami a szabad szárnyalást, az alkotó merészséget illeti - mindig is gyerekek maradnak. Ezúttal a cím is nagyon jó. Ha netán szerkesztői lelemény, akkor is elismerést. érdemel, de örülnék, ha maga az alkotó találta volna ki. Mert ugyebár logikus, hogy egy „embergyerek” emberházat rajzol. Hiszen, ha van kutyaház, majomház - sőt csigaház is! -, akkor eJfberháznak is kell lennie. Es milyen furcsa, hogy legkevésbé az ember tudja, milyen házat kell magú- nak építenie. Sokszor még a háziállatok ls megsínylik, ha az ember teremt számukra lakhelyet. De hát nem is lakhely az - még elnevezésében sem - hanem ketrec, karám, akol, ól, meg ilyesmi. A nyár elején be kellett szereznem egy ayúlketrecet. (Jellemző, hogy én sem házban gondolkodtam.) Kellett a ketrec, merthogy unokáim - hosszúra tervezett falusi nyaralásuk kezdetén - öyulat kértek, akartak. Pontosabban öem is határozták meg, hogy milyen ál- mtot, csak olyan legyen - mondták -, Tfit simogathatnak. Lásd: ÉRINTÉS! Mikor már ott volt a két kisnyúl a két- recben, próbáltam rávezetni a kölykö- £ < hogy a simogatáson kívül gondosadul is kell az állatokról; rendszeresen ill őket etetni, s tisztán kell tartani ket- recüket. A kisgyerekekkel nehéz megér- Tnb hogy az állat nem játékszer, mind- vzoiiúltal - úgy tűnt - sikeres lesz a yálprogram. A tapsifülesek jól érezték ffugukat, s napról napra nőttek. Míg- üem egyszer vérző kézzel jött a kisebbik s «íw^’ s Pb'' naP múlva szólt a szom- ' *?°sy vigyázzunk, mert a nyulak °kni készülnek - már kirágták a ket- x,° műanyag rácsozatát. 0 e,n részletezem. A nyulak megőrültek, hrijeSfZ*Wl* vádak; azon egyszerű ok- Cií f°gva, hogy kicsi lett számukra a • Mi kémiai és természettudományos módszereket alkalmazunk, hogy a tisztításokat vagy később a konzerválást elvégezzük. Elsősorban tehát nem történelmet, hanem kémiát, biológiát, természettudományokat, valamint manuális készségeket fejlesztő rajzolást tanulunk. A felvételin rendesen aktot, csendéletet kellett rajzolni. □ Itt az egyetemen is tervezik a mu- zeológia szak indítását, ahol restaurálást is tanulnak majd a hallgatók. Úgy tudom, ön is oktatja majd őket... • Aki muzeológia szakos, nem árt, ha ismeri a műtárgyvédelmi alapismereteket. A bölcsész-hallgatók az értelmiség magját fogják képezni előbb-utóbb, ezért ügy gondolom, hogy műtárgyvédelem és gondolat nélkül ők sem létezhetnek. Az értelmiségnek volna igazán feladata, hogy a régmúlt értékeit - a szellemi értékektől kezdve a tárgyi emlékekig - megőrizzék... □ A közelmúltban volt valami kü- lönlegeses érdekes feladatuk? • Nagy élmény volt az M3-as ásatás során előkerült kelta kohónak a beemelése, a tavalyi kiállításra. In situ emeltük ki a földből, ráadásul az objektumot technikai okok miatt ketté kellett vágni, mert nem fért volna be, és a helyszínen illesztettük össze. □ Mintha már repedezne... • Külső száradások vannak rajta, mert az egész földlabda nedves, mikor bekerül, és itt lassan szárad. Zsugorodások és repedések jelentkeztek. De nem kell félni, nem megy tönkre. □ Egyébként ki szokott menni az ásatásra? • Igen. Sőt, videózom az ásatást, légifelvételeket készítek sárkány- repülőről. Ez azért hasznos, mert lentről nem érzékelhetőek annyira az objektumok. □ Sikeresen megbirkóznak az M3- asról „beömlő* anyaggal? • Részben ki kell adni más restaurátor csoportoknak ezt a tevékenységet, hiszen rengeteg kerámia, csont kerül be. A fémekkel úgy néz ki, hogy lépést tudunk tartani. □ A tárgyak sorsát követi, vagy ha kikerül a kezéből, már nem foglalkozik velük? • Raktárba kerülnek, leltározzák, és időnként szúrópróbaszerűen ellenőrizzük. Tekintettel arra, hogy sajnos a régészeti raktárunk nem ketrec. Minden valamire való tenyésztő tudja, hogy mekkora területre (zárt térben hány légköbméterre) van szüksége - fajtától függően - egy-egy állatnak. De tudják-e az „emberházak” építői, hogy nekünk milyen, s mekkora térre van (volna) igényünk? A nyúlgond különben egycsapásra megoldódott, mert a szomszéd befogadta óljába az állatokat, s azok most boldogan élnek. De ki fogad be engem? Ki fogad be bennünket - a lakótelepek ketreceiben élőket - egy tágasabb, leve- gősebb házba? Vajon kiszámították-e az „embertenyésztők”, hogy nekünk hány négyzetméterre és hány légköbméterre van szükségünk, hogy ne keserítsük meg egymás életét, hogy ne faljuk föl egymást? Élettér! Tudom, rosszemlékű kifejezés - a náci politikusok szajkózták. Természetesen nem úgy gondolom, mint ők, de valamiféle nagyobb térre - levegősebb házakra és hazára - nagyon is szükség volna. > Veszélyes vizekre sodródtam? Ne tessenek félni, a nyúlketrec és a lakótelepi házak után nem fogom Trianont emlegetni. De azon talán mégis el kellene gondolkodni, hogy 1100 év után, vajon hogyan megy előre ez a mi fajzatunk? Most ki-ki rágja saját ketrecének rácsait. Kijáratot, kiskaput keres. Mert beszűkült az élettere. Ilyen körülmények között nem érvényesülhetnek a természeti törvények sem. A nyulak ivarérettek lettek, de nem a párosodás ösztöne ébredt fel bennük, hanem a menekülésé. Nos, az ember „lelkes lény” ugyan, de mégiscsak emlős, ha a rácsokat erősítjük ketrecén, meg a lelkét is lebéklyózzuk (magyarán: elvesszük az életkedvét), akkor aligha várhatjuk a nemzet újjászületését. Mert nem elég a jövőképről papolni, a jelent kell elviselhetővé tenni. Pesszimisták Kovács Tibor munka közben igazán alkalmas a régészeti anyagok tárolására, gyakrabban történik az ellenőrzés. És van a revízió, ami hivatalosan azt a célt szolgálja, hogy megnézzük, megvan-e a tárgy, illetve milyen állapotban van. Égy ilyen revízió tavaly fejeződött be. A műtárgyvédelemnek nagyon fontos része az, hogy a tárgyak utóélete megfelelő környezetben történjen. Ha mi át akarjuk adni azokat a tárgyakat az utókor számára, akkor megfelelően felszerelt, klimatizált raktárakban a szabályok szerint kell tárolni az anyagot. □ Volt már olyan nagy kudarca, hogy az ellenőrzés során kiderült: ez megpenészedett, az tönkrement? • Olyan előfordul, hogy újra kell konzerválni egy tárgyat, mert rozsdásodás észlelhető, de ez nem annyira nagy kudarc, nem dráma. Erre fel vagyunk készülve. Nincsenek csoda vegyszerek, amelyek a korróziót megállítanák, ezt a folyamatot csak lassítani lehet, mert az anyagszerkezet mozgását kellene megállítani. Minden anyag az egyszerűbb elektronszerkezetű állapot felé törekszik, és ez - a vasnál - maga a korrodált állapot. □ Itt van a múzeumban a honfoglaláskori emlékkiállítás. Ennek elkészítésében milyen szerepük volt? • Bár szoktunk önállóan is kiállítást rendezni, de ebben az esetben nem mi formáltuk a képet. A régészek, illetve a művészeti tervező határozta meg, mi hová kerüljön. Nekünk ebben az esetben az volt a feladatunk, hogy a műtárgyvédelmi szempontokat figyelembe véve valósítsuk meg az ötleteket... Tuvagyunk? Marhaság, egy egész nép nem lehet borúlátó. A kedélyünket a lét határozza meg. Soha nem felejtem el, s ezeken a hasábokon sem először említem azt a salzburgi vasárnap délelőttöt... A világhírű zenei fesztiválváros nyüzsgő embertömegében, a kedélyes osztrákok és nyugodt, jól táplált németek között, azonnal feltűntek nekem a keleti blokk szorongó, riadt tekintetű, pénzt kupor- gató turistái, akik nem tudtak belefeledkezni a látványba, a város nyújtotta sok élménybe. Mert mi lesz, ha feltörik a gépkocsit, ha elvesztik úti okmányaikat, ha drágább lesz az ebéd (talán nem is kellene ebédelni), ha... ha... És nem kell mindent lefényképezni fiam, mert drága a film, és milyen jó lenne Józsikának ezt a kis bőrnadrágot megvenni, de akkor Icu már nem kaphatja meg a táskát... Persze, ha nem néznénk meg a Mozart Múzeumot... Közben a nap sütött, megkon- dultak a harangok, fiatal szerzetesek, főkötős apácák vonultak a templomokba, s valahol mindig szólt a zene. Sokáig figyeltem egy - a szomszédból átrán- dult - középkorú német házaspárt. Kézenfogva sétáltak, népviseletben; vállalva önmagukat és egymást. Csak sétáltak, mosolyogtak, s néha egy-két szót váltottak egymással. Nem voltak éhesek, fáradtak, nem akartak vásárolni. Nem akartak semmit, csak élni, s élvezni a vasárnap szabad óráit. Nem kétséges, hogy egész héten dolgoztak, s az sem, hogy otthon minden rendben. Mi történhet? A ház, a kocsi biztosítva, bankban a megtakarított pénz. A termés ugyan lehet jobb, vagy rosszabb, de ez lényeges változást nem hoz az életükben. Hozzájuk „nem gyűrűzhet be” semmi kedély- romboló, egzisztenciát veszélyeztető dolog. Ami. van, azt megőrzik, s gyarapítják az ésszerűség határain belül. AgyéA szerző felvétele laj dóriképpen minden kiállítás kompromisszum, a műtárgy legbiztonságosabban a raktárban van. Ha ott van, nem hozzáférhető. Kockáztatunk azzal, hogy kivisz- szük a látogatók elé. De ezt a kockázatot természetesen vállalni kell. □ De bizonyára régebbről is ismer sok itt látható tárgyat... • Tény, hogy nemcsak a kiállítás installálásában segédkeztünk, hanem annak idején például a karosi anyag nagy részét én bontottam ki. Talán ezért is volt annyira jó érzés ezen a kiállításon dolgozni. Nagyon szép az anyag, szakmai körökben is csak elismerésre tarthat számot. Miután az ország néhány múzeumának a legszebb darabja van itt, lenyűgözi a nézőt is, és a szakmának is egy ritka alkalom, hogy együtt láthatja ezeket a tárgyakat. Hiába ismeri publikációk révén, vagy látta raktárban, de így együtt mégis más... Talán ahhoz hasonló érzés, ha elmegy az ember egy tájházba, tudja, hogy ez a miénk, eleinké, így élhettek valamikor, és fontos nekünk, hogy ezt megismerjük. □ Szomorú lesz, ha le kell bontani a kiállítást? • Minden kiállítás bontása szomorúság. Legutóbb a képtárat bontottuk le, hogy ez a kiállítás létrejöjjön. Bár ugyanazokat a képeket tesszük majd vissza, de egy kicsit másképp. Égy szellemi produkció megszűnik. Lesz helyette egy más látvány, más hatás, lehet, hogy jobb lesz, sőt remélem is, mert ez a szándékunk, de mégsem ugyanaz... De ez ennél a kiállításnál még messze van. rekeik tehetségük szerint választhatnak iskolát. A házuk nem nagyobb és nem kisebb, mint amire szükségük van: EMBERHÁZ! Az a kisgyerek sem palotát rajzolt, nem kacsalábon forgó várat, hanem ember- szabású hajlékot. A belseje nem látszik, de körülbelül tudom, hogy milyen. Olyan, ahol nemcsak a tévével, meg a számítógéppel van együtt a gyerek, hanem apuval, anyuval, meg a testvérrel, vagy a testvérekkel. Talán a mesét sem a rádióból hallgatja, hanem élőben... A községbe, ahol a nyarat töltöttem, ismerős fiatal házaspár érkezik, két kisgyerekkel; én beszéltem rá őket a falusi turizmusra. Ezt (csak ezt) még megengedhetik maguknak. Első generációs értelmiségiek; a szülők, nagyszülők még földközelben éltek. Mikor asztalhoz ülünk (az asztal az én megvalósult álmom, vágyam, luxusom - tízen férünk el mellette a cseresznyefa alatt), a család eufóriás hangulatba kerül. Mitől? Senki nem hinné; a kovászos uborkától... Aztán jönnek a szomszédok; az egyik körtét hoz, a másik szilvát, egy ugyancsak itt nyaraló unoka mutatja a halakat, amiket hajnalban fogott.- Hány családot ismertek ti abban a bérházban, ahol laktok? - kérdezem a férjet. - Nem többet, mint itt a faluban, ahová egy órája érkeztünk. Ámbár a házból még senkivel nem ültem egy asztalnál... Ahol vagyunk, az a régi falu magja. Az itteni házak alapterülete talán nem is nagyobb, mint egy jókora bérházi lakásé. De mennyivel nagyobb az élettér! Idealizálni akarom a falut? Dehogyis akarom. Órákig lehetne sorolni azokat a gondokat, melyek a fold népét sem kerülik el. De talán még nincsenek annyira bekerítve, mint. mi. Még nem menekülnek, még nem tapossák le egymást. Még nem... Itt még emberházak vannak, s a haza nemcsak országot jelent... Mutatom a környék gyerekeinek az Itt- Hon rajzait. Picit később jön egy leányka papírlapot lobogtatva. A rajz... de hát, egy rajzot nem lehet leírni. Legfeljebb a címét. A címe pedig ez: „Nagyapám, mikor babot fejt”. Élhoztam az Itt-Hon szerkesztőjének. Van még remény. A babszemek majd kicsíráznak... Gyarmati Béla Szószólóban Horváth Gyula Időtlen idő Kuti Lászlónak Erdélybe Zuhog az eső, ideges szelek járják a várost, este van, aludj édes: csillag a párnád: hajszálaid sugarak, takarózol időtlen idővel, zárva az ajtó, zárva az ablak: be vagyunk falazva reménytelenséggel, odakinn koldusok vetnek ágyat kabátból, kartonpapírból, zuhog az eső, időtlen idő, rólad írok, a közös sírban fekvő szabadságról, a vérző földről, amit hófúvással kötözget a tél, hát halld meg időtlen idő a betűk súlyos zivatarzuhogását, Bartók Béla zongorája kiterjedtebb, mint a Csendes-óceán, ringassanak minket az ő hullámzó billentyűi, halld meg időtlen idő a betűk súlyos zivatarzuhogását, nagy lázában napok óta félrebeszél ez a költemény, halld meg a betűk súlyos zivatarzuhogását időtlen idő, mert tizenkét éves lányok züllenek, húsuk selymével trógerok takaróznak, s reggel, ha kivirrad: azt hiszik nekik világol a világ, s akkor fólröppennének, de nincs szárnyuk, mennének világgá, de nincs lábuk, csókolnák édesanyjukat, de nincs csókjuk, s akkor elmerülnek örvénylő szomorúságban, mélységes mély sorsuk felett sírva-zokogva száll el a múlt, jövő, halld meg időtlen idő a betűk súlyos zivatarzuhogását; Nagy László napok óta szomorúan járkál ablakom alatt, József Attila napok óta takaróért könyörög; halld meg időtlen idő a betűk súlyos zivatarzuhogását, nagy lázában napok óta félrebeszél ez a költemény, ÉS PUSZTULUNK! HÁBORÚKTÓL HALÁLOSAN HIMLŐS A FÖLD ÉS NINCS KI MEGÖLELJEN MINKET ABEOMLÓ ÉG ALATT, SORSUNK MEZŐJÉN KAZLAKBAN ÁLL AZ ÁRVASÁG, S BENNE ELVESZETT TŰ A REMÉNY, S A MÚLT KÖTÉSÉN ÁTVÉRZIK MUHI, MOHÁCS! TENYERÜNK MEDRÉBŐL ELSIET A CSELE-PATAK, S EZ ELVÁGOTT KEZŰ ORSZÁG NEM TUDJA MEGFOGNI A FELÉJE DOBOTT PIROS PÖTTYÖS JÖVŐT, CSAK AZ ÉDESANYÁK SÍRÁSA HALLATSZIK EGYIK TENGERPARTTÓL A MÁSIKIG, halld meg időtlen idő a betűk súlyos zivatarzuhogását, mert árvaságra jutott sirá lyok sírják tele az ég arcát, a fák is némán állnak az úttalan utak szélén: karjukon nem nevelnek madárcsecsemőket, minden hallgat... de olyan békétlen ez a hallgatás, olyan békétlen ez a némaság, hallgatsz te is, időtlen idő, nincs ki szép szóval szóljon.
