Észak-Magyarország, 1995. augusztus (51. évfolyam, 179-205. szám)

1995-08-18 / 194. szám

12 ÉSZAK-Magyarország Szólástér 1995. Augusztus 18., Péntek Anyanyelvűnk védelmében Az egykori nyugati nagyhatalmak okozta embertelen, bosszútól táplált békeszerző­dések következtében - amit az okosab­bak már előre megjósoltak - 75 év alatt sem gyógyultak be az ejtett sebek, és ha Közép-Európában a jövőben sem jelen­nek meg igazi államférfiak, akkor a hely­zet tovább fog mérgesedni, míg a régi döntnökök utódai asztalhoz nem kény­szerítik újból az összes érdekelt ország képviselőit... Hiszen ma szinte nemzetiségellenes láncreak­ció van kialakulóban az új akiokba beterelt vé­reink ellen. Most az iskolák kerültek napi­rendre, mert ezek egy nemzet jövőjének zálo­gai! Azt az ostoba felfogást igyekeznek egye­sek besulykolni a kisebbségek agyába, hogy az államnyelv elsajátítása nélkül a magyar ifjak nem juthatnak egy szintre a többségi polgárok gyerekeivel, és nem tudnak majd az új hazá­jukban érvényesülni. Uraim! A magyarok nem is akarnak a későbbiekben Liptóban, Túróé­ban vagy a romániai Regátban letelepedni, hi­szen azok a vidékek legfeljebb csak turisztikai szempontból érdekesek számukra. De ha kell, nem ijednek meg attól, hogy iskolán kívül el­sajátítsák azt az államnyelvet, melynek kül­földön semmilyen hasznát sem veszik. Saját környezetemből említek erre néhány példát. Állami magyar tanító volt édesapánk, élete végéig sem tudott (nem is akart) megta­nulni tótul. Két bátyám még magyarul érett­ségizhetett Rozsnyón, én már Jánosik nyel­vén, öcsém megint magyarul érettségizett. Egyik bátyám 1930-ban az első republika leg­fiatalabb járásbírója lett Besztercebányán (ak­kor még Kárpátalja is láncra volt fűzve), saját szememmel olvastam a hivatalos lapban és később, Dél-Szlovákiában egymás után két­szer nyerte el járásbírósága a köztársaság bí­róságainak vándorzászlaját. Közben mindhá­rom gyermeke is magyar középiskolát végzett. A másik bátyám történelemből szerzett ugyancsak Pozsonyban doktorátust, és később Kassán úgy tanította tantárgyait, hogy volt di­ákjait nemegyszer vizsga nélkül vették fel az egyetemre, amikor bejelentették, ki volt ta­nárjuk. Két évfolyamtársam magyar érettségivel jött Prágába, csak magyarul beszéltek akkor, és a kezdeti nehézségeken túl - a megértő cseh professzorok segítségével - egyhamar elsajátí­tották ők is a cseh nyelvet úgy, hogy minden zökkenő nélkül folytathatták tanulmányaikat. Egyikük a főiskola eminens hallgatója lett! És ami sokak számára érdekes lehet, a cseh diá­kok szívesen barátkoztak a magyarokkal, mert megértették, hogy anyanyelvűnk miatt nem kell szégyenkeznünk, és nagyra értékel­ték, hogy igyekszünk minél több nyelvet meg­tanulni. Csodálkozom azon, hogy sokan nem érzékelik, hogy minél jobban szítják otthonuk­ban a nemzetiségek elleni gyűlölet tüzét, ezzel ők, igen ők engedik ki a palackból a nacionaliz­mus csíráit. Es ha ilyen ténykedésük mellett még demokratáknak is képzelik magukat, ak­kor azt ajánlom nekik, hogy nézzenek a tükör­be, és köpjék szembe magukat! Derm Dezső, Miskolc Ipari Park a „csemetekertben” ? Hónapok múltán ismét előbukkant a Miskolci Ipari Park helykiválasztását bíráló írás az Eszak-Magyárország hasábjain. Rövid és szakszerű tárgyilagossággal aggódva emelte fel szavát építész pályatársam, ám félő, hogy figyelmeztetésének kevés foganatja lesz. Az urbanista kollegának valós az érvelése: „köny- nyebb és egyszerűbb zöldmezős megoldást ke­resni, előkészíteni és megvalósítani, de finan­szírozni és működtetni már nehezebb.” Nagy­ságrendileg talán kisebb, ám hatásaiban még­is jelentős városgazdasági, városüzemeltetési zavarokat okozó példáinkból érdemes felidéz­ni néhányat. A második világháborút követő évek állami lakásépítései Miskolcon lényegében „zöld­mezős” beruházások voltak. A szanálás nélkü­li területek a hatvanas évek közepére elfogy­tak, és az új lakótelepek egy torz lakóterületi struktúrát eredményeztek. Városrészek épül­tek össze, egészültek ki, míg a történelmi köz­ségek központi területei, maga Miskolc belvá­rosa is rekonstrukcióra vártak. De a nagybani piacokkal kapcsolatos szakmai ismereteikről is keveset árultak el azok a hivatalnokok, akik pár éve, még a rendszerváltozás előtt, maga­biztosan állították városházi pozíciójukból, hogy azt a Búza téren kell megvalósítani. Pe­dig csak a fővárosiakat kellett volna megkérni, hogy a telepítés problematikáját tanulmá­nyozhassák az oda készített számos tanul­mányterv valamelyikéből. Szimpatikusabb, ahogy az Ipari Park-kér­dést Ózdon is látják. ,A megmaradt, infra­struktúrával ellátott terület felbecsülhetetlen értékű, és a város vezetői szerint éppen erre alapozódhat a jövő... a volt metallurgiai üze­mek területén.” Ott a kohók helyén létesül az Ipari Park. Ilyesfajta megoldással értenék egyet a nagy múltú Diósgyőr-Vasgyár terüle­tén is. Iglói Gyula, Miskolc Vegyük komolyan a demokráciát! Fotó: Nagy Gábor (ISB) Azt hiszem, ebben az országban kevés olyan ember van, akit ne foglalkoztatna a jövő. Nem első­sorban a holnap, hanem a távo­labbi jövő képe. Sokszor hall­juk: végre igazi demokráciában élünk, kezünkbe vettük sor­sunk irányítását. Pedig a való­ságban sorsunk a politikusok kezében van. Megnyugtató-e ez? Beszéljenek a tények! A jelenlegi ellenzék a választások után konstruktív ellenzéki maga­tartást ígért. Csakhogy a jogos bírá­latokat egyre inkább a minősíthe­tetlen kirohanások váltják fel, egy­re több a tudatos gáncsoskodás, sőt, már az uszítás sem ritka. A szelle­mileg gyengébbek nemzetárulásról, népirtásról szónokolnak. Nem az a fő gond, hogy bírálják a kormányt (ami természetes jelenség), hanem az, hogy a kifogásolt intézkedések­kel szemben egyetlen reális javasla­tuk sincs. Vagy azt hiszik az ellen­zék vezérei, a választóknak csak annyival tartoznak, hogy demagóg módon elutasítanak döntéseket, de ésszerű alternatívákat nem terjesz­tenek elő?! Persze nem véletlen, hogy nincs javaslatuk, mert tudják, hogy ha ők lennének kormányon, ugyanezeket kellene tenniük. A Vi­lágbank ugyanazokat a kikötéseket tenné velük szemben is, tehát egy­szerűen nem tehetnének mást. Ami a mostani kormányt illeti, tevékenysége nem éppen mintasze­rű. Sok elkerülhető hibát követ el. Késlekedik, bizonytalan, olykor kapkod, ami jogos bírálatot eredmé­nyez. Nem is az a hiba, amit tesz, hanem az, ahogyan teszi. A társa­dalom sok kényszerítő körülményt képes megérteni, de a kiütéses mód­szert nem tudja elfogadni. Jogosan igényeljük az indoklásokat, a felké­szítést a szigorításokra, de nem ké­rünk a mélyütésekből, ami után az ember levegő után kapkodva gör­nyed össze. Politikusaink többségé­re az emlékezetvesztés a jellemző. Ezalól nem kivétel az MSZP sem. Annak idején, az Antall-kormányt több esetben szociális érzéktelen- séggel vádolták, ma pedig szemükre vetik, hogy ezeket az intézkedése­ket már akkor meg kellett volna tenni. Mit mondtak volna az eset­ben, ha valóban megtörténtek volna? Az ellenzék, a kormányt bírálva, elvesztegetett időről beszél. Azzal viszont éppen azt ismeri be, hogy ők is mulasztottak. Hiába tiltakoznak a vád ellen, hogy a jelenlegi helyze­tért felelősek. Senki sem gondolhat­ja komolyan, hogy a gondok csak az utóbbi tíz hónapban keletkeztek. Az túlzás, hogy mindenért az előző kor­mány a felelős, de az tény, hogy rá­tettek jó néhány „lapáttal”. Jogosan ostorozták a pénzügyminiszter 16 milliós végkielégítését, de arról böl­Parlamenti életkép csen hallgattak, hogy ők hozták a törvényt, ami ezt lehetővé tette. Amnéziára utal az is, hogy amikor a szellemi élet alvilága többmilliós végkielégítéssel távozott az orszá­gos médiától, azt „elfelejtették” kifo­gásolni. Persze nem ez ma a legfon­tosabb gondunk. Sokkal inkább a már említett jövőkép. Sok derűlá­tásra nincs okunk. Egyre több olyan ellenzéki javas­lat hangzik el, hogy a kormány mondjon le. Nem hiszem, hogy ezt túl komolyan venné az MSZP- SZDSZ koalíció, de játsszunk el az­zal a gondolattal, hogy ha ez mégis megtörténne, mire és kikre számít­hatna a társadalom. Az MDF láthatóan még nem he­verte ki a választási kudarcot. Ne­hezen talál magára, nincsenek iga­zán karakteres vezetői. Messze van a vezetőszerep megvalósításától. A Fidesz ifjúsági klub szintjén, komoly bázis nélkül működik. Nagyhangú megnyilatkozások gya­korlati tettek nélkül. Az emberi jel­lem látványos metamorfózisa. Poli­tikai erőként önmagában nem jöhet számításba. „Indultak még” kategó­ria. A KDNP a leghangosabb a le­mondásra felszólítok körében. Ed­dig is az MDF szélárnyékában laví­rozott. Kár, hogy az előző kormány­zati időben inkább a csendestárs szerepét vállalta, és csak utólag mondta el észrevételeit a hibákról, amiket állítólag akkor is észlelt (?!). Maradt az FKGP, amely egyko­ron szebb napokat látott. Tisztelet­re méltó múltját olyan nevek fém­jelzik, mint Eckhardt, Bajcsy-Zsi- linszky, Tildy és még jó néhányan. Ok ma alighanem sokat forognak sírjukban. Ez a jobb sorsra érdemes párt, ma olyan vezetőket kénytelen elviselni, mint például a jelenlegi el­nök. O ma külföldön, enyhén szólva, nem elég szalonképes, itthon pedig egyetlen komolyabb párt sem haj­landó vele szorosabb együttműkö­désre. Megnyilatkozásai megfelelő­en minősítik őt itthon és külföldön egyaránt. Azt hiszem, nem én va­gyok az egyetlen, aki azt mondja: Is­ten óvja meg az országot attól, hogy ez az ember hatalomkörzetbe kerül­jön. Pedig minden idegszálával ezért küzd. Nos, itt az egész „választék”, ami a politikai kilátásainkat meghatá­rozhatja. Hát nem valami biztató. Hogy mit tehetünk? Nem sokat. Hacsak... Hacsak nem vesszük ko­molyan a demokráciát, és meg nem fordítjuk a politikai irányokat. Je­lenleg ugyanis a politikusok hatá­rozzák meg, hogy mit tegyen a tár­sadalom. A változtatás az lehetne, hogy ezután a társadalom szabja meg a politikusok számára, hogy mit tegyenek. Tudom, nem egyszerű dolog ez, de nem is lehetetlen. Csupán annyi kell, hogy a választók végre vegyék „kezükbe” a választott képviselőket. Nem arra gondolok, hogy ezután minden közkívánatra történjen, ha­nem arra, hogy a demokrácia ne csak üres szólam legyen, hanem va­lóság. Adám Mátyás, Bogács A Phralipe - avagy Osztojkán és a puccsisták Az együttélés követeli meg, hogy e pár sorban kifejtsem gondolataimat közös sorsunk, a cigányság és a szervezetünk fennmaradása érdekében. Mi­velhogy mást nem hallunk, csak a rossz véleményeket (vádakat), amelyek nem fedik a valóságot, legalábbis vidéki tagszerveze­tek részéről. Először is, hadd kezdjem a jó tulaj­donsággal, azaz Osztojkán Béla or­szágos Phralipe-elnök tevékenysé­gével. Ö az az ember, akinek min­den tagszervezet-vezető csak köszö­netét mondhat azért, hogy 1994. őszi önkormányzati választásokon mennyit segített abban, hogy létre­jöjjön minden településen a Cigány Kisebbségi Önkormányzat. Minden egyes megyében külön-külön felké­szítő tanfolyamokat szervezett, ami nem kevés energiába (már betegen) és nem kevés pénzbe került szerve­zetünknek. Legalább 10-15 kg írásos tájé­koztatót kaptunk a kampány ideje alatt, hogy mit és hogyan tovább, ez bizony mind forintban mutatkozik meg, ne számoljuk csak a posta költségeit. Továbbá támogat és köz­benjár érdekünkben, hogy pályáza­tunkat támogassa bármelyik mi­nisztérium vagy alapítvány, továb­bá meg vannak a jóbaráti kapcsola­tai a parlamenti képviselőkkel is, ami nem kevés. Hat éve minden erejét csakis szervezetünknek szen­teli, és azon van, hogy továbbra is fennmaradjon a Phralipe. Ezt az embert csak dicsérni és tisztelni le­het, mivelhogy munkáját csakis si­kerek koronázzák. Én a szolnoki választásokról csak annyit szeretnék mondani, hogy szervezetünk alelnökei, ügyvi­vői és a jelöltek nem is próbáltak hatni az emberekre, nem folytattak kampányt. De azért örülni kell(ene), hogy szervezetünk orszá­gos elnöke ilyen rövid időn belül be­került az országos cigány kisebbsé­gi önkormányzat tagjai közé. Hozzá kell tennem, hogy nem a szervezet pénzén került be, aki hallgatja és ol­vassa a sajtó híreit, akkor olvashat­ta a Belügyminisztérium választási iroda vezetője, azaz Tóth Zoltán nyi­latkozatát. Éhhez csak annyit, hogy a háttérben vannak olyan irigy sze­mélyek, akik nem tudják elviselni, hogy Osztojkán Béla Szolnokon az 54. helyet szerezte meg. Osztojkánnak nagyobb esélye is lehetett volna, ha vannak munka­társai, akik segítették volna mun­káját. Úgy gondolom, hogy szerve­zetünk országos elnökeként - kima­gasló munkájáért kedves barátaim - más személyt nem tudok elképzel­ni, sőt olyat, aki a tejfölt leveszi és nem tesz az asztalra semmit, még kevésbé. Mert Osztojkán még a megszavazott tiszteletdíját sem ve­szi igénybe. Ő az az ember, az a ci­gány politikus, aki képviselheti Ma­gyarország cigányságát és ügyét. Mindazon tulajdonságokkal rendel­kezik, amikre egy jó politikusnak szüksége van, így a megjelenés, tár­gyalóképesség, politikai ismeretek, jogismeret. Tisztelt Alelnök és Ügyvivő Urak - tisztelet a kivételnek - PUCCSISTÁK! Kérdezem én Önö­ket, hogy ezt az ügyet nem lehetett volna házilag megoldani? Tudatni a tagszervezetekkel is, együtt tisztáz­ni a rémhíreket? Lehet-e, törvé- nyes-e, hogy bélyegzőket és okmá­nyokat eltulajdonítsunk bizonyíté­kok nélkül? Volt-e határozat, vagy felhatalmazás e cselekedetre? Tisz­telt Uraim! Ez rablás, hatalomvágy. Tisztességes ügyvivői testület ilyet nem tesz tagszervezet-vezetők összehívása nélkül. Gondoljunk bele, hogy ahol Phralipe-szervezet működik, mi­lyen nagy szégyen ez. Sőt Önöknek is, ha ez a rémhír bebizonyosodik, hogy Osztojkán Béla tiszta, mint a fehér galamb. Ez már akkor csak az Önök nagy szégyepe. Ekkor is sze­retnénk hallani magyarázatukat, főleg azt, hogy kik uszították és mi­lyen célból Önöket erre a cseleke­detre. Nagyon nagy izgalommal vá­rom ezek után, hogy ki is a vétkes e nagyon felelőtlen tettért. Á leírtakat nemcsak Osztojkán védelmére, dicséretére szántam, de tanúságtételnek is az érintettek számára. Mert lehet egy embert tisztelni, becsülni, de lehet utálni, megvetni is, és ez a kettő nem ugyanaz. És hogy kit, hogyan ítél meg, ezt mindenki döntse el maga. Rontó Attila, Miskolc A rakodópulton Elmentem a múltkor a nagy ABC- áruházba, megtörtént a „nagy” be­vásárlás, utána jött az „ügyelet” leg­kellemetlenebb része: a bolti kosár­ból a cekkerbe-szatyorba történő át­rakodás. Elég nagy a forgalom, szűk a hely, a „rakodó” keskeny, és egy­szerre csak jön egy „hölgy”, és a kö­rülbelül másfél éves gyerekét egy­szerűen csak felülteti a rakodópult­ra. Nóta bene: a „purdén” csak egy kis szoknyaféle volt, így a rakodó­hely lapja a „meztelen valóság”-gal került közvetlen kapcsolatba. Per­sze, ezt nem lehetett szó nélkül hagyni. Viszont a reklamációmra adott válasz még Grétsy László pro­fesszor úr szívét is megdobogtatta volna! Augusztus 9-én, délelőtt megint megtörtént a nagy „shoping”, az árak „rendezésének” megállapítása is, egyszer csak mit ad Isten? - jön egy formás „úrnő”, felhajtja a mini­szoknyáját, és felül az elrakásra vá­ró kenyerem mellé! Namármost: paprika, paradicsom, szalonna, sőt még szőlő is - nagyon passzol a lágy kenyérhez, ám - bármilyen formás­gusztusos is legyen az a „popsi” -, azért már megbocsássanak, még­sem illik a mindennapi betevőnk mellé! Ezt sem lehetett szó nélkül eltűrni! Bilit az asztalra tenni vagy az élel­miszer rakodására való pultra felül­ni, ez bevett szokás lehet a „tajgá- ban”, vagy Indiában! (G. Hajnóczy Rózsa: Bengáli tűz.) De mi - már szíves elnézésüket kérem - mégis­csak Európában vagyunk! Leg­alábbis, úgy gondoljuk! És vajon az ÁNTSZ ellenőreinek mi lenne erről a „kedves epizódról” a véleményük? Csörnök Jenő, Miskolc Nincs munka... Egy megszívlelésre méltó idézet szerint: „Ha mindenki azt teszi, amit ezen a meredek úton tennie kell, akkor az eredmények hamar mutatkoznak. Nem rögtön minden­kinek, de minél előbb minél több embernek. Az esélyek megvannak, a többi rajtunk múlik.” Már hallom az ellenvéleményt is; de nincs munka! Aki figyelemmel kísé­ri az újságokban naponta megjelenő állásajánlatokat, az meglepődve ta­pasztalhatja, hogy egyes szakterü­letekre olyan régen keresnek mun­katársakat (ács, állványozó, kőmű­ves, lakatos, hegesztő stb.), hogy azóta már ki lehetett volna tanulni. Keresnek többek között 30 park­gondozó segédmunkást nap mint nap, de ez a szám - legalábbis.eddig' - még véletlenül sem csökkent 29- re! Mennyivel lenne más a helyzet, ha nem harmincat, hanem három­ezret keresnének? A stabilizációs törvényjavaslatban olvasom, hogy általában az egy­gyermekes családok a gyermek ha­todik életévéig lennének jogosultak családi pótlékra. Attól a ténytől füg" getlenül, hogy a gyermeknevelési költségek éppen akkor ugranak meg, amikor a gyerekek iskolás kor­ba lépnek, ez a tervezett intézkedés pont az ellenkező hatást fogja kivál­tani. Nem a több gyerek vállalására ösztönöz majd, hanem még az egyet is kérdésessé teszi. Ha valóban - és nem csak szavakban - Európához akarunk tartozni, akkor egy olyan ösztönző rendszert kell kidolgozni, hogy az átlag három gyermekes csa­lád legyen a kívánatos és mindenki számára elérhető családmodell es ezek a gyerekek megfelelő neveles- ben-képzésben részesüljenek. Töb­bek között a hat éves gyerekek csa­ládi pótlékát nem elvenni, de emel­ni kellene, ha azok iskolába járnak- De azt azonnal megvonni, ha az is­kolából kimaradnak. Ha nem ezt tesszük, akkor igaza lesz azoknak, akik szerint nem Európa, hanem Dél-Amerika felé tartunk. Mert ki fog alakulni egy állandóan szűkülő elit és egy rohamosan nö­vekvő, teljesen leszakadó réteg, aki­ket akár tankönyvvel, akár lapáttal ki lehetne zavarni a világból. Kiss József, Miskolc Olvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket ter­jedelmi lehetőségeinket figye embe véve esetenként kénytelenek va­gyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. ...................................................“

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom