Észak-Magyarország, 1995. július (51. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-01 / 153. szám
Július 1., Szombat Látókör ÉM-hétvége VII T amás letette a táskáját az előszobában, egy órával korábban jött haza a szokottnál. A lakásban csend fogadta, Edit talán éppen vásárol, vagy útban van az óvoda felé. Bepillantott a konyhába, az edények a szárítóra rakva, talán valamit harapni kellene a munka előtt, azután hozzáfog ehhez az ügyhöz. Válóper, az asz- szony, aki válni akar külföldi, két gyerekük van, de az anya csak az egyikre tart igényt, a fiúra, azt mondja, neki a lány nem kell. De szabad-e elválasztani a testvéreket, még ha különneműek is, az apa viszont mindkettőt vállalná. Arra is hivatkozik, a nagymama is be tudna segíteni a gyermekek nevelésébe. Bonyolult ügy, mormogja magában, lehet, hogy éppen ő az oka a fiatalok szétválásának, hiszen évekig egy fedél alatt laktak, és most is csak néhány lépcsőház választja el őket egymástól. Szokatlan most ez a csend, Enikő sem motoz a játékaival az előszobában. Ilyen esetben lehetne igazán jól dolgozni, de addig nem érdemes hozzákezdeni, amíg haza nem jönnek, úgyis kizökkentenék a munkából. Körülnézett, mivel üthetné agyon a legfeljebb félórányi időt. Leviszem a szemetet, gondolta, azzal is előbbre leszek. Felkapta a műanyag vödröt és a bejárati ajtó felé mozdult, de mielőtt kiléphetett volna, fel- csörgött a telefon. A szemetesvödörrel a kezében visszafordult, megmarkolta a kagylót. Lajoskám, te vagy az, gügyögte egy női hang. Nem, mondta Tamás kimérten, de lehetnék az is. Most az vagy, vagy nem, méltatlankodott a nő. Ha maga fekete hajú, szép és okos, akkor nagyon érdekel, mondta a kagylóba, ugyanis olyan a feleségem. Hülye, válaszolta a nő, és letette a kagylót. Tehát egy válás, indult el benne az ügy, és mi legyen a gyerekekkel? Kilépett, majd becsapta maga mögött az ajtót. A pincében rothadó gyümölcs és valami nyomasztó penészillat fogadta. Nyilván nem ürítik ki rendesen a kukákat. Most az övébe is beletapadt a szemét. Hozzáütögette a vödrét a nagy tároló konténerhez. Leoltotta a villanyt és visszaindult. Egyszerre nyugtalanság szállta meg. Szabad kezével a zsebéhez kapott, a kulcs nincs benne. Valószínűen a zárban maradt. A fene egye meg, morzsolta szét a szavakat a foga között, most kizártam magam. Néhány lépéssel felért az ajtóig. Valami csodában reménykedett. Hogy Edit közben hazajött, hogy az ajtó mégsem csapódott be, és csak meg kell lökni, máris feltárul. De hiába nyomta lágyabban, majd erőteljesebb lökésekkel az ajtót, a zár nyelve szilárdan őrizte a pozícióját. Most mi lesz, töprengett magában. Nem hallott még ilyen helyzetről. Megvizesedett hátán az ing. Editnél van kulcs, biztatgatta magát. Rövidesen itt lesznek, és megoldódik ez a hülye helyzet, hogy az ember nem tud bemenni a saját lakásába. Mert belül felejtette a kulcsát, kívül nincs kilincs, csak egy gomb, ami semmire se jó, pusztán arra, hogy annak segítségével be lehet csapni az ajtót. Ez tehát ezeknek a házgyári lakásoknak az egyik nagy hibája. Neki legalábbis most ez. Letette a vödröt az ajtó elé, és lebotladozott a lépcsőn. Kiment a feljáráti ajtó elé, innen legalább látom őket. Ácsorgott néhány percig, de nem látta Edit és Enikő ismerős alakját. Emberek mentek el mellette közömbösen, talán a másik vagy a harmadik lépcsóházban laknak, nem tudta. Rémlett, hogy egyiküket-másikukat mintha látta volna már valahol, de ebben sem volt biztos. Ebben a lépcsőházban is harminchárom család lakik, gondolta lehangoltam Felemelte az arcát a tízemeletes épület tetejéig, egy félig nyitott ablakból szemében lövellt a fény. Mintha rám dőlne az épület, gondolta, és a mellén érezte a nagy szürke blokkok súlyát. Újabb tíz perc múlt el, vagy talán tizenöt. Edit még mindig nem jött. Talán a szomszédnak kellene szólni, vagy a házmesternek, de az három lépcsóházzal odébb lakik, és lehet, hogy nincs is itthon. Újra felbaktatott a lépcsőn, néhányszor megnyomta az ajtó melletti csengőt, de bentről nem jött választ. Talán egy óra múlva, gondolta lehangoltan, most indulnak haza az emberek a munkahelyükről, kirajzanak az utcára, mint a hangyák, és ki-ki elindul a lakása felé, hogy ott élje tovább az életét, azt a fél napot, ami a munkaidőn kívül van. De ő nem élheti, mert feledékeny volt, szórakozott, figyelmetlen, és becsapta az ajtót, a kulcs pedig belül maradt. Nyilván Edit nem állja meg szó nélkül, ha addig nem történik valami. Alig várt újabb öt percet, egy ismerős arc bukkant elő, a hóna alatt táska. Ez valahol a negyediken vagy az ötödiken lakik, gondolta örömmel, bár a nevét nem tudta. Köszöntek egymásnak, majd Tamás elhadarta, mi történt. Egyszer mi is jártunk így, válaszolta a könyvelő kinézetű. De ugye, nincs bezárva. Nincs, nincs, bizonygatta Tamás, csak becsaptam. Hozok csavarhúzót, indult el a másik a lifthez. A könyvelő kinézetű rövidesen visszatért, közben levetette a kabátját, és melegítőt vett fel. Ha szerencsénk van, makogta, akkor gyorsan meglesz. Tudja, attól függ, milyen erős a zár rugója. Nekifeszítette a vékonyka résnek a csavarhúzót, és a nyelére aprókat ütött a franciakulccsal. De vagy a rugó volt túl erős, vagy nem találták jól el a nyelv magasságát, hiába nyomták, az ajtó nem engedett. Hát ez nem megy, mondta a másik lehangoltan, és cigarettára gyújtott, hátha támad így egy jó ötlete. Közben a bejárat felől lépések hangzottak, egyszerre többen nyomakodtak fölfelé a lépcsőn, köztük a szomszéd is. Bentmaradt a kulcs a zárban ugye, vélekedett szakértelemmel, s ettől Tamás megértette, ők is jártak már így. A mienk könnyen kipattant, mondta a szomszéd, hiszen akkora a hézag az ajtó meg a tok között, hogy majdnem belefér az ujjam. Letette a táskáját és megvizsgálta az ajtót. Hát itt nincs akkora hézag. El van fordítva belül a kulcs Tamáskám? - kérdezte a szomszéd. Ó eddig csak Török úrnak szóHajdú Gábor Kulcs a zárban Irtotta. Nem tudom Tibor, vonta meg a vállát Tamás. Nem emlékszem. Csak amikor hazajöttem és nyitottam, ösztönösen belülre vettem a kulcsot. így csinál az ember. Mert ha nincs elfordítva, akkor az enyémmel ki lehet lökni, vélekedett Tibor. Néhány másodpercig babrált, majd abbahagyta. Ez sajnos el van fordítva. Tamás eddig nem is ügyelt rá, hogy kik vannak mögötte. A dolgozó alak hátát bámulta. Egyszerre csak megszólalt egy ismeretlen hang. Hoztam egy hosszabb csavarhúzót. Két melegítés alak állt mögöttük, nem emlékezett rá, hogy valaha is látta őket. De Török Tibort ismerték. Majd rövidesen egy újabb jött, ő is melegítőben, segítőkészen, és csak a beszédéből következtetett rá, hogy ó is itt lakik a lépcsőházban. Majd nemsokára ott látta a házfelügyelőt is, aki rövidesen elment, majd egy fiatalemberrel tért vissza. Ekkor ért a lépcsőfordulóba Edit is Enikővel. A fiatalembernek rövid bajuszkája volt, ó is szerszámokat szorongatott a kezében és egy zseblámpát. Arra kell vigyázni, mondta a bajuszos, hogy a borítólemezt ne feszítsék neki a zárnak. Most ő vette birtokba a terepet, a többiek cigarettáztak, és különböző történeteket meséltek. Egyikük lehajolt Enikőhöz, és a kezével árnyékfigurákat formált a gyér fényben. Még, mondta a kislány, még, másikat is, többet talán nem tudsz? Tamás közben a bajuszost figyelte, aki szakértelemmel matatott a záron. Az a baj, mondta, félig hátrafordulva, hogy nekinyomták a lemezt a zár nyelvének, máskülönben már kipattant volna. Vég nélküli percek múltak el, Edit szemrehányóan bámulta Tamást, amikor az ajtótól fémes kattanást hallottak, majd azt követve feltárult a fekete névtáblával ellátott bejárat. Hát ennyi volt, mondta a fiatalember, és összeszedegette a szerszámait. Mondtam én, hogy Zoli majd megcsinálja, dörmögött a házfelügyelő. A fiam ugyanis műszerész, és most katona. Tamás körülhordozta a tekintetét a szűk lépcsóházban, hogy szemrevételezhesse az arcokat Vagy tízen szorongtak már a falhoz lapulva, különféle szerszámokkal a kezükben. Tamás telis-teli volt feszültséggel, de elnevette magát. Másik bezárt ajtóm nincs, mondta, majd sorban kezet fogott mind- annyiukkal. Amazok is kezet fogtak egymással, az ismerősként köszöntek el a másiktól, volt aki a nevét mormogta utólagos bemutatkozásként. A mikor elmentek, Tamás még egyszer a szomszédja, Török Tibor felé fordult, aki továbbra is az ajtónál állt. Hát köszönöm neked is Tiborkám, mondta, és megvárta, hogy a szomszéd szervuszt köszönve bezárja az ajtaját Ekkor ó is bement a még mindig nyitott ajtón. Rápillantott a zárra, amelyen bizony látszott a beavatkozás nyoma.- Hát ezt valószínűleg ki kell cserélni, gondolta, és amíg becsukta maga mögött az ajtót, arra gondolt, ez a fél óra közelebb hozta egymáshoz és őhozzá a lépcsóházban élőket, mint az elmúlt öt esztendő, amióta itt laknak. Azután arra gondolt, vajon megismeri-e majd vala- mennyiüket az utcán is, hogy köszönni tudjanak egymásnak. Csillagok és alagút között — Hangulatképek, kalligrammák Keringőt jár a nyár N éha lebegünk, néha pedig zuhanunk. Érintjük a csillagokat, majd kiderül, hogy minden csak alagút vagy zsákutca. A „Hangulatképek” egy- egy pillanat érzéseit merevítik ki. Maradandóvá teszik a mú- landót. Hiszen minden ideiglenes, semmi sem biztos; az idő szalad, s mire a pillanatból felocsúdunk, már tovább is léptünk, mégis meg kell találni az életben a maradandót. Ehhez a művészetet hívom segítségül, mely szerves egész, kifejezési mód, és nem érdemes részekre Dobó Anita bontani. Mindegy, hogy zene, vers vagy képzőművészeti alkotás, mind csak forma, amelyben a gondolat világosul meg. Önmagában a vers is, a kép is kevesebbet jelent - együtt, egymást kiegészítve válnak teljessé. Képek, versek, hangulatok, gondolatok: mind engem tükröznek. E hónapban kaptam meg diplomámat, az egri Esz- terházi Károly Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakán. Az út kezdetén vagyok... Dobó Anita képversei Szerelem Federico Garcia Lorca (spanyol) Félhold Hold halad a vízi tükrön. Milyen nagy az ég nyugalma! Megy lassúdon megjelölve a vén folyó hullámfodrát, s ezalatt egy ifjú ág beletekint, mint tükörbe. Tusnády László fordítása Sime Vucetic (horvát) Két part Két part vagyunk, két sosem találkozó part. Két part egy sorsa adassék nekünk: hömpölyögjön köztünk az ár, hömpölyögjön köztünk minden, hömpölyögjön az örök ismeretlen. Hiába hívásunk a vízen át: két part vagyunk, mely egymásra lelni fél; s nem térhetünk a forráshoz vissza, hol egykor egyek voltunk ketten. Testvériesít minket a fény, testet ölt bennünk a gondolat, és felhőként ring a szerelem fölöttünk, a partok fölött. Ó, milyen boldog partok vagyunk ketten, mert nem találkozhatunk, kik a forrásnál egyek voltunk egykor. Cseh Károly fordítása Saáry Éva (svájci) Emlékezés a vándorló legényekre én csak a betonutakat ismerem ők harmatos fűben feslő virágok szőnyegén jártak a kopasz egyhangú utakat búzatáblák végtelenségén merengtek melyek télből tavaszba tavaszból télbe futnak gépiesen alaposan ismerték a világot akiknek cipőjük talpa vásott bele én csak a betonutakat ismerem mindent bejárok anélkül hogy valamit látnék dudorásztak és fütyürésztek batyujukat ha túl nehéz volt letették én csak a betonutakat ismerem nem tanultam meg sem sírni sem nevetni réjjuk csók várt a kunyhókban palotákban s néha betegség persze néha halál de igazi meleg emberi vég engem a Végtelenség felületes logikája fogad be
