Észak-Magyarország, 1995. június (51. évfolyam, 128-152. szám)
1995-06-17 / 141. szám
Június 17., Szombat Kilátó ÉM-hétvége VII M ostanság megsűrűsödött a forgalom Amerika és Magyarország között. A politika, a közélet, a szellem emberei - meg a pénz emberei - jönnek-mennek, ismerkednek egymás valóságával. Jövőt alakítgató látogatások. Jelzik, hogy a történelem jelölte ki sorsközösségünket. És ennek elviseléséhez nem ismerjük eléggé egymást. Nem is földrajzilag nagy a távolság. Életformában, gondolkodásmódban, hagyományokban. Ezért örülök minden látogatásnak - állítólag ezen az őszön magam is felkerekedem, és meghívóim vendége leszek az Egyesült Államokban meg Kanadában -, ezért félek minden találkozástól: nem értjük-e félre egymást? Ehhez is van személyes tapasztalatom. Ezt mondtam el A nyitrai gróf feláldozása című könyvemben, amelyet az Antológia Kiadó jelentetett meg, az idei könyvnapokra. Ebben egy régi találkozásomat idézem fel, még Erdélyből, még Ceausescu idejéből. Bizonyságaként annak, hogy milyen könnyen félrehallhatunk az őszinte megismerés jegyében is. ...Otthonos lett nyomban a Boíjúmál oldalban, ahogy bekopogott. Szép szőke hölgy, haja lobogott, mint kukoricahaj a szélben, járása kényes, kicsit imbolygó, talán hosszú lábai miatt. Első mondataiból meggyőződhettem, hogy sokat tud rólam, és még többet azokról, akiknek a sorsáról akart elbeszélgetni. Felvittem házunk tetőteraszára, körülpillantott az alattunk zsongó városon, magyarázat nélkül kitalálta, hogy a sötétlő szalag a Szamos, partján a magyar színház áll, és a kolozsvári tájkép közepén a katolikus templom, tömzsi tornyával, aranyozott keresztjével. Jártasságra vallott mindez, a kettős kereszt a tornyon félre is vezethette volna, ortodox templomok viselnek ilyet. Vártam, hogy elősorolja a történelem nagy eseményeit; ebben a templomban fogadtak örök hűséget az erdélyi rendek János Zsigmond fejedelemnek, itt választották uralkodóvá Bethlen Gábort. Nem ezt mondta: - Ugye, itt koronázták meg Mátyás királyt? Csak itt született, ebben a városban - hadartam, hogy ne tudatosítsam kudarcát. Mutattam is egy máig álló polgárház felé, amely ugyan a Borjúmái oldalból szemlélődve nem nagyon vehető ki a városképből, de a hölgy ezzel különösebben nem törődött. Szerettem volna megnyerni a rokon- szenvét. Válaszul történelmi érdeklődésére, hasonló figyelmet akartam bizonyítani, és mivel előbb elmondta, hogy ősei ír származásúak, erre az ösvényre álltam.- Nagy embereket adott az ír nemzet Amerikának. Pillanatig zavart lett, aztán gyanakvó, mintha gúnyolódnék vele; magyarázkodnom kellett:- A Kennedy családot például.- Azt mondja, hogy írek lennének? Most ő gúnyolódik? Vagy a nemzeti büszkeség ilyen szemérmes formában nyilatkozik meg, kérdés alakjában, hogy feleletképpen bizonygatnom kelljen: Eire sokmilliós kivándorlójából származik a Kennedyek nevezetes családja, bizonyára jól tudja ezt, hiszen hozzánk is történelmi érdeklődés hozta el. Tájékozódott a Ceausescu-diktatúra magyar- nyomorgató intézkedéseiről, amelyeket az emberi szabadságjogok megcsúfolásának tekintett. Imi akar mellettünk. Felvillanyozód- tam: könnyen meg tudom magyarázni neki nyelvi, lelki, kulturális nyomorunkat, Íriszen ó mondta, hogy családjában élnek még a bevándorló ír ősök hagyományai; ha mindjobban el is mosódnak, a gének őrzik tovább a tapasztalatokat, nem a kurta emlékezet. Egyébként is, így képzeltem, Amerika azért érzékeny az emberi jogok iránt, mert ott lényegében mindenki kisebbséginek is érezheti magát, ha éppen akarja, az indiánokon kívül mind érkezett oda valahonnan, ha másként nem, viking hajókon, az egykori bevándorlók leszármazottai kényesek arra, hogy ne a hatalom felülről döntse el, hanem bízzák rájuk, hogy minek tartják magukat, angolnak, írnek, lengyelnek, olasznak, németnek, magyarnak, románnak.- Esetleg négernek - tettem hozzá.- Látja, ez már nem annyira egyéni döntés kérdése - felelte a szőke hölgy. - A bőr színe egyben a sors jegye is. Itt lehorgonyoztunk. Jobb példát nem is találhattunk volna a huszadik század feszültségeire és a görcsök feloldására. Hosszú időn át az amerikai demokrácia nyílt sebe volt a négerek megkülönböztetése. A szőke hölgy patrióta büszkeséggel emlékezhetett a néger polgárjogi mozgalom történetére és egyértelmű győzelmére. Igaz, hogy a harc emberáldozatokat is követelt, a Martin Luther King tiszteletes életét, de az amerikai hatóságok végül is maguk láttak hozzá, hogy megszüntessék a négerek szülőföldi száműzetését.- Sok megalázó jele volt a négerek kirekesztésének - így a hölgy -, a legsúlyosabb alighanem az, hogy nem járhattak egyazon iskolába a fehér gyerekekkel. Maga az elnök avatkozott közbe, katonai védelmet biztosított a fehérek iskoláiba beiratkozó néger diákoknak, és a hatóság ilyetén „erőszakos fellépése” nem dacolást váltott ki a társadalomból, mint nemegyszer azelőtt. Az amerikai közvélemény befogadta iskoláiba a négereket. Istenem, riadtam meg, most kerültem igazán kelepcébe. Kisebbségi magyar igényem ennek a képletnek pontosan a fordítottja. Megérti-e a szőke hölgy, aki az integráció minden ellentétet feloldó erejében bízik, hogy mi éppenséggel az önálló magyar iskolákban látjuk nemzeti megmaradásunk zálogát? Túl azon, hogy az „egyesített” erdélyi iskolákban a román tanfelügyelőségek leplezetten, a világ elől rejtve sorvaszthatták a magyar osztályokat, így a végén alig maradt belőlük, és megváltozott magának az iskolának a jellege is, túl mindezen a régi erdélyi skólák visszaállításának igénye valójában a magyar kulturális és nevelési hagyományok-hoz való ragaszkodásunk. Azokban az iskolákban nem csak a tanárok, de a falak is neveltek, hagyományokat sugároztak, ezek megőrzésére és korszerűsítésére figyelmeztették az egymást váltó diáknemzedékeket. Tekintetében ellobbant az érdeklődés fénye. Megálljon, hölgyem, mondtam magamban, majd felpiszkálom - legalább a haragját. Hallgassa végig az én történelmi párhuzamaimat. Amerika felfedezése előtt 36 évvel már iskolamester tanított egy erdélyi falucskában, Dobrán. Négy évvel Kolumbusz Kristóf partraszállása előtt az udvarhelyi Erked falucskában iskolamester oktatta a székely gyermekeket. Mikor is jött létre az első önálló település Virginia állam partvidékén? 1607-ben. Báthori István kolozsvári akadémiája 26 évvel megelőzte azt az alapítást. Az alig 15 esztendővel fiatalabb gyulafehérvári kollégiumban kezdetektől a magyar művelődést szolgálta az oktatás.- Nagy múlt... igazán nagy múlt - jegyezte meg a szőke hölgy, és egyik-másik adatot megismételtette velem. E gy jó hónap múlva újságkivá- gatban elküldte nekem az útinaplóját. Lelkes hangú írás volt, tele elismeréssel az erdélyi magyar történelmi múltról. És a konklúziója: „Ez a nagy történelmi múltú közösség, az erdélyi magyarság nem érdemli azt, hogy a rendszer kitiltsa fiait a román iskolákból. Kinek lehet joga megtagadni az érvényesülés lehetőségét az erdélyi magyar fiataloktól?” Bf.ke György Félrehallunk Serfőző Simon Szemből való szó Elhangzott a Litea Könyvesboltban, Budapesten Tamás Menyhért templomrakó-építő költészete, amiről a mostani könyvének bemutatója alkalmából szólhatok, nem csak nyelvében, szellemiségében is magyar. E hadifalvi szülötte-fóldű, hazáról hazára számkivetett, kálváriás költő azok közül való, akiknek munkáiból sohasem érződött, mint sok meséből, az elmúlt évtizedek hódoltságszaga, és az utóbbi időket eluraló semleges szemlélet sem szaglik szavaiból. Nagyon is idevalósi érdekű irodalmat művel. Bizonyság erre legutóbbi Vesztett szavak című kötete is, amelynek ürügyén ma itt összejöttünk. Bizonyos, hogy nem sterilizált levegő fog átjárni bennünket. Tamás Menyhért szavai tonnás súlyúak, szívmélyig zuhanók. Nemcsak megérinteni képesek, hanem megrázni, meg is tántorítani, hogy rádöbbenjünk fenyegetettségünkre, s felelősségünkre is egyúttal. Rádöbbenjünk sorsunkra, hogy muszáj megállni helyünket, különben maholnap nem lesz hol megvetni lábunkat, talpunk alól, mint fólporló homokot, kifújja a szél Magyarországot. Nincs nádszár- nyék, ami azt a kontinentális, elsöprő erejű indulatot, ami a nemzeti irodalom, s a nemzet ellen is az ég tetejéig fóltámadt, mindenestől fői tudná fogni. Ami nincs tekintettel hagyományra, sajátosságainkra. A szándék: kisöpörni, mint a szemetet, a világ végi pusztákon túlra. Kiirtani a szü- lőföldélményú, feladat- és sorsvállaló irodalmat. Az olyat, mint amilyen Tamás Menyhérté is. Amelyet, hisz ez a cél, avitt- ság, ásatagság hírébe kell keverni, eljelen- tékteleníteni, kiszorítani, kiutasítani a perifériákra! Senki ne legyen kíváncsi rá! Ne legyen az igazmondásra, szemből való szóra. Hogy mi történt, történik, velünk, bennünk! Közönségesedjünk bolti tucat árukhoz, turkálók használtruha holmijaihoz, megroppanjunk önérzetünkben - kezelni tudjon a manipuláció bennünket! Megmenteni magunkat a kórósorsra jutástól nem maradt más, mint megőrizni maradék tartásunkat. Megőrizni a bizodalmát, hogy az időben az marad meg, és csak is az, ami közösségi, az irodalomból ami nemzeti érdekű, ami mérce mindenkor. Hogy aki bujdosóként jött is, mint Tamás Menyhért, majd - ha eljön az ideje, mint mindennek - saját szavával mondva: maradóként távozhasson. Nemcsik Pál „A csúfotoknak nem ül őszékében...”- Cic közi, kozina, cic magyar fuzati A z I. genfi zsoltárból kölcsönöztem mondandóm eszenciáját, jelezvén azt, hogy a megoldás valamennyiünk számára nem a „hitlenek tanácsán és a bűnösök útján” keresendő. Mert amióta ember az ember, a csombékok egyre szaporodnak élete fonalán; gúzsba köti a türelmetlenség, a gyűlölködés. Nem csoda tehát, hogy a leromlott természeti környezetben megkeseredett ember elégedetlenségét a szociális környezetében élő embertársával szemben éli ki. Csúfolja, gucsmolja, gúnyolja, sim- feli mindazokat, akik nem az ő nemzetségéből, népéből valók. Joggal sóhajt föl a bizonyára huszita eredetű dalköltő: „Jak je ten svet zmotany!”, ,JVfilyen összekuszált ez a világ!” Nincs közöttünk olyan, aki gyermekkorában ne élte volna meg a nagyobb közösségből való kiközösítés és az ezzel kapcsolatos gúnyolódás negatív élményét. Felnőttkorában a csúfolódás, lekicsinylés formulái változhattak, de az alaphelyzet lényegében azonos maradt, nem lesz hiábavaló, ha végigpásztázzuk szűkebb hazánk hagyományait, említve néhány példát arra, hogy a könnyed tréfálkozástól a kibékíthetetlen gyűlölködéshez is elvezetett ez a viselkedésforma. Nézzünk tehát a tükörbe! Hasznunkra válhat! * A társadalom legkisebb egysége, sejtje a család. A népesség szaporodása szükségessé teszi a megkülönböztetést, ragadványnevekkel különítik el egymást az azonos nevű családok. Ezek a ragadványnevek többnyire pozitív külső vagy belső tulajdonságot tükröznek. A pozitív tulajdonságra utalókkal nincs baj, hiszen a mai napig büszkén viselik Nádasdon a Ju- hászkata, Kányi, Kaba, Pocem, Prókátor vagy Vámos nevet az Érsekcsaládok. De már nehezebb volt elkerülni a gúnyos megjegyzéseket azoknak, akik a Faros, Kaka, Katsa, More, Zsidó, Bornyú, Kukenya, Bunkó vagy Tyúkszar ragadványnevet hordozták. A hadas települések is büszkén megkülönböztették egymást, és ez a differenciálás olykor ellenségeskedéssé is fajult. Csak égy lépés, és máris ott vagyunk a falucsúfolók témájánál. Borovszky Samu megyei monográfiáiban is említést tesz erről: „...a palóc a szomszéd falut gúny és szatíra tárgyává teszi, amiről egész yersezetek forognak közszájon.” Borsodnádasdon ekképpen szólt a környék falvairól a csúfoló: „Nagy- bocskorú bocsiak, / Kukorgó szúcsi- ak,/ Pipát kötő csehiek, / Kárászok a bekölciek, / Szépen járnak nádasdiak, / Urak a járdánháziak, / Zsíroshasú arliak, / Sóskán nyőttek csépányiak, / Gombán hízott vasváriak, / Szentsi- moni tótok, / Hangonyi cigányok, / Bolyki bugyogósok.” Ä csernelyi szájhagyomány nem éppen hízelgő jelzőkkel illeti mondókájábán a szomszédos települések lakóit: „Zsinórba lépő egriek, /k...k a felnémetiek, / Latrok a szarvasköviek/ Korpás orrú Balaton, / Kenyérkérő Szentmárton/ ...Nagykalapú szilvási, / Mind rihes a tapolcsányi! Nem érnénk a végére, ha szólnánk a tiszakarádiak bagollyal történő csúfolásáról, az istenmezejei „bogaradról, és idéznénk a szájhagyományban fennmaradt anekdotákat, amelyben egy-egy falu népéről szerezhetünk ismereteket. Például Adács. „A pap prédikál a templomban, de a hívek áhítatát megzavarja a hír, miszerint ’Felvétel van a Ferencvárosban!’. Mire a pap a prédikáció végére ért, kiürült a templom. Mindenki rohant a vonathoz, s azóta minden adácsi a pesti pályaudvarokon dolgozik.” így tágul a kör, de hátravan még a feketeleves! A család, a homogén faluközösség utána társadalmi kapcsolatok újabb, de immár szélesebb köre a nemzetiségek együttélésének a színtere. A másság iránti türelem itt is Injával volt. A népi tudatban a falucsúfolókhoz hasonló tréfálkozás figyelhető meg. A Gömör megyei anekdoták többnyire úgy jelenítik meg a szlovák vándoriparost, mint aki jóakaratú, de igénytelen. Például: „Megeszem azt a juh- túrót, iszom rá víz. Jó denikaleves volt az ebédem” - mondja a drótostót. A riposztot parádriposzt követi, mert a magyarok is megkapták a magukét, mert Kossuthot velky kiadósnak, azaz éhenkórásznak minősíti a dal, s a sértett magyar nemzeti öntudat válaszolt; „Kása nem étel, tót nem ember!” Az együttélés egyre kritikusabbá vált, amikor a sajtóban is megjelenhettek a kisebbséget lekicsinylő minősítések. A XIX. század derekán kibontakozó pánszláv mozgalmakat is elítélik, mert lépten-nyomon szóvá teszik, hogy Húrban és Stur nemzetiségi agitációs rendezvényein gúny- és izgató dalokat énekeltek a spoloc- nost’-okban (egyletekben), a hej, Slo- váci-t, a Kto za pravdu horí-t. Különösen érzékeny volt a magyar, ha a szlovák a Cic közi, kozina, cic magyar fuzati csúfolkodó fordulattal ingerelte. Vagyis a magyart a kecskéhez hasonlította szakálla miatt. Igaz, hogy már a középkorban ingerelték a szabókat a kecskékkel. S zinte programzenéi szemelvénynek tekinthetők a számukat tekintve is jelentős csúfolódó dalok a magyarosítás idején: Zén szegény ztót legény csak krumplit zabáim, Kapálgatni, kaszálgatni, mindig krumplit zabálni. Mikor jöttem zTótországból, nem volt nekem semmi, Csak egy rongyos tarisznyám volt, abba’ se volt semmi, De mos’ már én zúr vágyom, zúr vagyoni, znem parancsol senki, Csak ha mondják: „Mars ki Janó!”, zakkor zki kell zmenni. Ideje volna énekelni, de nem a bé- kétlenkedés dalait; ez a kor parancsa a barna hajú magyarnak és a szőke szlováknak. Monda - illusztráció Koscsó László rajza
