Észak-Magyarország, 1995. április (51. évfolyam, 78-101. szám)

1995-04-04 / 80. szám

4 M Itt-Hon 1995. Április 4., Kedd MORF ONDÍROZÁS Ültetni jó Nagy József Megmondhatatlan, hány éve már, hogy az egész telet végignyöszörgő öre­gek ilyenkor gondjukat-bajukat felejtve vágnak neki a város határában lévő kertjükhöz vezető útnak. Ha jól meg­gondoljuk, igazi bajuk nem is volt ok­tóbertől idáig, ha csak a kerttől való tá­voliét nem számít annak. Amíg a szu- szogtatón felérünk, van idő végiggon­dolni, mi is kerüljön az egyes parcel­lákba, mit nevelnek meg az árnyas fák közelében lévő területek, mit a mindig napfényben fürdő részek. Az ősszel kiduggatott hagyma már jó kóstolót kínál húsvéira a sonka mellé, s a bátrak ezen nekibuzdulva nem kés- lekedetek a tavasziakkal sem. Ültetni jó, hiszen alig telik el néhány hét, a kivetett mag, a friss dugvány már mu­tatja magát, megragad a talajban és aztán szemlátomást növekszik, gyara­podik. A. szuszogtató is végetér, a morfondí- rozás is ott fönn a dombon, ahonnan belátni a fél várost. Ilyenkor pihentető a szemnek ez a csupasz határ, mögöt­te a várossal. Kilométerre látni, ha va­laki közeledik, itt fönt minden kertes gazda nagyon is jól ismeri egymást, ép­pen ezért bárkinek feltűnik az idegen. Ám amint zöldbe borul a táj, kiviríta­nak a virágzó bokrok, már csaknem egészen elveszik ez a látvány. Helyette rövid utat mutat a fatal fákkal övezett kanyargós fólvezető, amelyik hol poros, hol sáros. Nyáron, s kivált ősszel, mindig tarto­gat valami izgalmat az idevezető út. Mit találunk mire felérünk, a tegnap még szépen fejlődő uborkákból mennyi marad nekünk, akik a palántákat ki­ültettük, akik itt minden tavasszal vi­dáman, serényen dolgozunk. A belenyugvóbbak szerint már annak is örülnünk kell, ha valamit hátrahagy­nak a tolvajok, nem viszik el az egész termést, nem csócsálják össze, amivel már nem bírtak. Mások önkéntes őrsé­get szerveznének, a szelídebbjei kutyák­kal, a nekidühödtek meg... Közben mindannyian tudjuk, hogy nem vezet célra egyik sem. Mert akinek nincs mit enni, az megkeresi a módját annak, hogy elvegye a másokét, tetszik, nem tetszik. Nincs szakmájuk, nincs munkájuk, nitics kenyerük. Valahol itt kellene ke­resni a megoldást, és nem nekünk ott font a dombon, amikor már most elő­re féltjük a meg sem termett zöldséget, gyümölcsöt. Akár kínál, akár cserél, őiíTT-HÖNnú mindent .elér! s Falunézőben Mocsolyás-telepen Nagy József Mopsolyás (ÉM) - A haloga­tásnak megvan az a veszélye, hogy nem érünk oda valahová addig, amíg annak értelme vol­na. A napi munkában való alá­merülésben könnyebb kifogást találni, miért nem indulunk máris Mocsolyásra. Megláto­gatni két idős embert, akik minden bizonnyal egyetlen Szomszédok tévéadást sem mu­lasztanának el a fiuk kedvéért. Nincs az a fontos tennivaló a ház körül, amelyet be ne lehet­ne fejezni a műsor kezdetéig. Nemcsák Károly szülei a leg­hűségesebb Szomszédok-nézők legalább ilyenkor láthatják a fi­ukat, akit - milyen véletlen - szerepe szerint nevelőotthon­ban felnőtt, anyátlan-apátlan fiatalként ismer az ország. Faluközpont gémeskúttal A napokban aztán felkereked­tünk, hogy megkeressük a községben a kicsiktől az öre­gekig mindenki által egyaránt csak Karcsinak nevezett szí­nész szüleit. A kora tavaszi hűvösben a néhány utcából álló falucská­ban zárt kapuk, a kerítés mel­lett dühösen csaholó kutyák fo­gadják az idegent. A település központjában álló harangláb, a mellette árválkodó gémeskút­tal ódon hangulatot áraszta­nak. Két srác mögött csapódik be a kertkapu, és a fiúk felsza- badultságából arra lehet követ­keztetni, hogy e mozdulattal maguk mögött hagyták a dél­utáni leckekészítést, a holnap számon kérhető tudnivalók gondját, minden betűjét- is. Egyikük kezében nagy karéj lekváros kenyér, a másikuk hó­na alatt viseltes labda. A kér­dés, hogy hová indulnak, teljes­séggel fölösleges, mert amint a kenyér elfogy, a zöldellő té­ren sapkákból, kesztyűkből „kapufák állíttatnak”. Polóczik István és Stampel Péter Nemcsákék háza felé kala­uzol bennünket a két ötödikes fiú, Polóczik István és Stam­pel Péter, s útközben a faluról beszélnek. Arról, hogy itt már csak alig kétszázan laknak, és a mocso- lyásiak többsége a faluját sze­rető, békés ember. Ezért, ha va­lami történik, azt pár óra alatt mindenki tudja. Mint ahogy azt is, hogy a Nemcsák szülőket kórházba, illetve gondozást nyújtó otthonba szállították le­romlott egészségi állapotuk miatt. Azért elmegyünk a portáig, ahol zárva minden, csak a ku­tya vakkantgat olyan tessék- lássék módra. Nincs megkötve, övé az egész udvar, majd csak lesz ezután is, aki enni ad ne­ki, vélik a srácok. Pár percet időzünk az elár­vult, magára maradt háznál, aztán indulunk vissza a falu központjába, a gémeskúthoz, ahol Polóczik Pista szerint a legjobb vizet ihatják a mocso- lyásiak. A házban van vezeté­kes is, de ez sokkal jobb, állít­ják mindketten. Nincs önkormányzata a te­lepülésnek, a falugondnokot Kisgyőrben lehet megtalálni az ottani községházán.- Az édesanyám a falugond­nok - böki ki Polóczik István. Onnan lehet megismerni, hogy fiatal, göndör haja van és na­gyon szép. Az utolsó szavaknál kicsi pi- rosság szökik az arcára, de azért még hozzáteszi sietve: és szeret engem. Nem szólunk sokáig, lassan elköszönünk Mocsolyástól, ahol a fiukat szerető szülőket keres­tük, sajnos már későn. S most Polóczik Pista szava­it idézgetve bizonyosodunk meg róla, mintegy kárpótlásként egy a szüleit, pontosabban az édesanyját a rajongásig, ra- gaszkodóan szerető gyerekkel találkoztunk. Nemcsákék elárvult háza Fotók: Nagy József ] 995. Április 4., Kedd Itt-Hon M 5 Tudósítások - hazai tájakról Ha valaki le akar ülni, itt éppen leülhet, Novajidrány köze­lében Fotó: PT Priska Tibor Szállítóhelikopterek kellenének ide, a legnagyobbakból. Az egyik meszet hozna, a másik fertőtlenítőszert, a harmadik sódert, a negyedik földet, az ötödik követ. Ebben a sorrend­ben mindegyikük egy bizonyos területre ejtené le terhét, és ily módon az említett terület el­tűnne, betemetődne, megsem­misülne, hegy nőne ki helyén. Ez lenne a megoldás, más sem­mi. És akkor eltűnne az a fór- telem, ami itt a hidasi határál­lomáson, pontosabban Tornyos- németinél illemhelyként tarta- tik nyilván. Benn a büfében sincs ilyen célra helyiség, illetve kettőt va­laha építettek, de rajtuk a ki­írás, miszerint nem működnek. Gusztustalan dolog ilyesmiről beszélni, persze, hogy az, de aki a határon túlról érkezik hoz­zánk, annak ez az első benyo­mása. Magyar földön. Ahová úgyannyira várjuk a külorszá- gi vendégeket is, hogy hozná­nak valamicske manit. A büfében ugye a vándor meginna ezt-azt. Kóla nincs. Valami tisztességes, sajátos magyar pálinku? Nincs. Csak amolyan kommersz izé, nem tudható miből készül. És dzsin? No, az van! De ahhoz meg ugye tonik kellene, tonik viszont ép­pen nincs. Fröccs? Az lenne, ha szóda lenne, de szóda nincs. Valamikor, nem is oly régen, ebben a büfében jól főztek, en- ni-inni lehetett és kezet mosni, meg ilyesmi. Odaát, pár lépés­sel arrább innen pincérkiszol­gálás, bárpult, meg... Szóval egy másik világ. A mi megyénkben mindig is a 3-as volt a legnagyobb forgal­mú út, akkor is, amikor még nem nevezték hármasnak. A lengyel társzekerek ezen az úton vitték gönci hordókban a hegyaljai bort, köztük éppen az általuk elnevezett szamorodnit, az önmagától születettet, mert itt a folyó, a Hernád megfor­málta a völgyet, alkalmatossá tette a közlekedésre, a vendég­járásra, kereskedelemre. Ita­tásra való helyek kínálták ma­gukat, lovak kicsapásához, fii- veléséhez szép rétek, árterek, sátrak veréséhez, letanyázás- hoz való csalitosok, kialakultak erre a vásári joggal bíró telepü­lések is. Erre járt a postakocsi Kas­sára, Eperjesre, ki tudja mer­re, ezen a kocsin rázatta magát Petőfi is, sokfélét írva az útról naplójába. Hát az út most is megvan, ha a messziről érke­zett feledni kívánja a határál­lomáson látottakat, siethet, elindulhat rajta. Gondozott, csinos községe­ken mehet át, az itteni népek mindig is adtak a külcsínre. Az utcák képe, a kerítések, a vi­rágágyások nem mutatnak most sem rosszul. Garadnán el­szaladunk egy jókora, sokszo­bás öreg épület mellett, egykor csendőrlaktanya volt ez. Hírlik, valakik megvásárolták, föltehe­tően nem csupán a kéményen nehezedő, ki tudja hány évtize­des gólyafészek miatt. Lehetsé­ges, hogy rendbe hozzák, hasz­nosítják. Alkalmatosnak látszik pihenésre, betérésre, ha már idáig eljutott az utas. Ha ezt akaiják persze a tulajdonosok... Ha nem, hát nem. Akkor odább megy, mert az itt jártak emlé­keznek rá, hogy Novajidrány után egy tisztavizű forrás bu­zog, kiépített pihenővel, ahol persze mindenki tarisznyából fogyaszt. Hát... A pihenő mos­tanára valahogy leromlott. Van éppen itt egy-két asztal paddal, más semmi, igen barátságtalan a hely. És Méra? Mármint a hí­res-rangos Mérai Csárda, ahol a nevezetes babgulyás okán az is megállt, ki félórája ebédelt? Zárva. Nem olyannak látszik, mintha kinyitna egyáltalán. De itt a forrói Kakas Csár­da! Az ántivilágban itt cserél­ték a postakocsikhoz a lovakat, itt mindig is volt csárda, foga­dó. Úgyannyira, hogy Frisnyák Sándor tanár úr szerint, ki sok évet munkálkodott, kutatott megyénkben, most Szegeden egyetemi tanár, szóval szerin­te éppen ebben a fogadóban szállásolta el magát I. Sándor, minden oroszok cáija, amint a Szent Szövetség megkötésére igyekezett. Ezzel ugyan nem­igen büszkélkedhetünk, a cár- atyuska nekünk csak bajt ho­zott, de a tények azért persze tények. Mint ismeretes, Napó­leon leverése után Ausztria, Po­roszország, Oroszország látta jónak egyezséget kötni-minden­fajta európai forradalmi, rebel­lis mozgalmak leverésére, és eme egyezségüket be is tartot­ták. Ennek a szövetségnek alapján küldhette a cár ha­zánkba seregeit, ennek követ­kezménye Segesvár, Világos. A fogadó viszont, amikor Kakas Csárdává lépett elő, igen nagy hírre tett szert, főként az elején, amikor egy idevaló, fa­lusi asszony főzött kedve, tudá­sa - igen nagy tudása - szerint bableveseket, tejfölös csirkéket, kakaspörkölteket, sztrapacská- kat és egyéb hívságokat. Ké­sőbb meg hol ilyen, hol amo­lyan lett a csárda. Most: zár­va. Keresztbe egy nagy vas­pánt, valaminek már itt is vé­ge. így múlik el a világ di­csősége. Hát akkor most mi legyen? Mármint az esetben mi legyen, ha az idetévedett, pénzt költe­ni akaró külországi vagy belor- szági vendég makacs módon csak azért is ezen a tájékon akar kosztolni, megpihenni, bu- gyellárist nyitogatni? Semmi. Elvégre nemcsak kenyérrel él az ember! Elgondolkodhat kedves, vi­dám emlékeken, fütyörészhet, bekapcsolhatja a rádiót, kikap­csolhatja, mert nem érti, a mel­lette ülő megnézheti a térképet, és kiszámolhatja, kábé mennyi idő után hagyják majd el Mis­kolcot, Mezőkövesdet, és a má­sik megyében már sok szép fo­gadót, vendégvárót találnak. Addig pedig a lovak közé csap­nak, igyekeznek el innen. Amúgy persze igen szép a tá­jék, madárfütty hangzik, kabó­cák prüttyögnek és történelmi levegő borul a kocsi szélvé­dőjére. Az Itt-Hon konyhája Kovács Elekné miskolci olvasónk adta postára az alábbi recepteket azzal a megjegyzéssel, hogy a leírt ételeket ki­vétel nélkül szívesen készítik a környe­zetében élők, rokonok és szomszédok, ugyanis hisznek benne, a jól választott táplálék kihatással van a kedélyünk­re, valósággal megújítja az emészté­sünket, simává varázsolja a bőrünket és így tovább. Az ilyen ételek további jellemzője, hogy noha többféle össze­tevőt is tartalmaznak, az elkészítésük rendkívül egyszerű és gyors, ami a két­keresős családoknál sem okozhat gon­dot munka után. Nos, ne csigázzuk to­vább az érdeklődők figyelmét, álljanak itt a Kovácsék asztalán gyakran sze­replő, kimondottan könnyűnek neve­zett ételek receptjei. Köles magyarosan Egy eleink által igen kedvéit ételről van szó, amelyet persze leginkább és legszívesebben a dunántúli disznóto­rok egyik fogásaként fogyasztottak jó­fajta pecsenyelevekkel locsolva, a fris­sen kifőzött hurkadarabokkal díszítve. Most egyszerűbb, hétköznapi változa­tát adjuk közre. A vízben átmosott, hántolt kölest - kapható piacokon, gyógynövényszaküzletekben - igen ke­vés zsiradékban megfonnyasztott, elő­zőleg apróra vágott vöröshagymára öntjük és közepes lángon kavargatjuk. Eközben folyamatosan öntjük hozzá a vizet, annyit, hogy az-bőven ellepje, majd sót hintünk rá. A hántolt köles percek alatt fogyaszthatóan finomra főtt állapotba kerül. Mivel a paprika, a paradicsom ilyenkor nagyon drága, mélyhűtött vagy konzervlecsót mele­gítsünk fel, és amikor az is tálalásra kész állapotba kerül, külön-külön te­gyük az asztalra. A főtt kölesből és a lecsóból aztán ki-ki ízlésének megfele­lően szedhet. Ügyeljünk arra, hogy a lecsó se legyen nagyon zsíros, illetve túlságosan olajos. Gombás rizs Tegyünk a tűzre egy közepes lábasban kevéske zsírt vagy inkább olajat, és az előre átmosott rizst öntsük a már átforrósodott lábasba. Kevergessük, hogy az állománya egységes legyen, ne maradjon csomós, és ezután tegyük hozzá a felaprított sárgarépa-, petre­zselyemgyökér-darabokat. Ezeket aján­latos olyan vékony karikákra szelni, hogy a rizzsel egyszerre főjjenek meg. A rizst felöntjük vízzel, ízlés szerint só­zunk. A megtisztított fiiss gombát vagy a bolti gombakonzervet egy közepes lá­basban zsíron megfuttatott hagymára öntjük, keveijük, kevés sóval, pirospap­rikával ízesítjük, de tehetünk hozzá ve- getát is. A gombát általában alaposan megsütjük, ezt tesszük most is. Mint az előző ételeket, ezeket is külön tesz- szük az asztalra, és ki-ki a kedvére szed belőlük a tányérjára. Bojtos időszakban ezekhez is gyü­mölcslevet tegyünk az asztalra, mind­egyikhez illik az alma, illetve a na­rancslé is.

Next

/
Oldalképek
Tartalom