Észak-Magyarország, 1995. április (51. évfolyam, 78-101. szám)

1995-04-01 / 78. szám

VI ÉM-hétvége —Tárca Április 1., Szombat A hetvennegyedik életévem előszobájában toporgok kissé legyen- gülten, tapogatózó kezem már-már a kilincsen, de llát még elég messze van július tizenhárom, születésnapom szerencsétlen dátu­ma, addig jó néhány köszönetét kell elrebegnem a nagy mindenség urához, mert ezt. teszem minden reggel amikor felébredek, vala­hogy így: köszönöm Uram, hogy megérnem engedted a mai napot, igaz, fáj és zsong az agyam, mert tegnap ismét kimaradtam, az egy- két-tíz kisfröces megártott. Szokás szerint, morogva zuhanyozok a dupla fekete kávé és há­rom cigaretta után, ma hagyom a majálisparki busz­megállói Panda büfét, szent találkozási helyünket a hozzám hasonló öreg szivarokkal, megpróbálom le­nyomni a két főtt tojást, és meresztem gubóim a tévé­re, a Nap-kelte olykor vizenyős műsorára, röhögtető- en hülye reklámjaira, ilyenkor nyitok ablakot, szel­lőztetek, a tévéből áradó, plasztikázott néhány hír­anyag inkább ködösít, ezért hadd jöjjön a friss márci­us végi levegő, felélénkít, igaz az új kormányunkat is élénkebbé tette, csak éppen rossz irányban, országos sokkot okozva. De nem is új már a kormány, mahol­nap egy éve tart a parlamenti kollektív gombnyomás, az igen és nem vasöklú szentenciája, az ellenzék falra hányt borsója, hiába, szél ellen nem lehet, hagyjuk, van a kormányzást most tanuló mi­niszterelnökünknek elé baja, a körön belül és kívül is, nem cserél­nék vele egy vak lóért, ha megéri a bársonyszékben a ciklus végét, hófehér hajú apóka lesz, nemkülönben az ellenzék sok hajrázni akaró illusztris képviselője, micsoda perspektíva, oh, Uram, talán még megérem a kilogrammonkénti kétszáz forintos kenyér árát, mert kúszik - olykor rohan - az inflációs görbe fel a magasba, fel egészen az égig, az áldott jó halk hangú oldalbordám mutatja a cek- kert; nézd ennyi ezer forint, és belenézek a cekkerbe, nem nyom a három kilónál többet, kenyér, olaj, cukor, gyufa, só, áldásom rád, mondom, mert tisztelem az oldalbordám, még akkor sem pipulok be, amikor szokása szerint fájdalmas arccal kérdi: ma utántöltés lesz, mikorra várjalak? Nem, nem haragszom e hitvesi óvó-féltő kérdésre, mondom, ma nem vágyom a Panda-beli haverokra, Tapol­cára megyek, és két kisfröces lesz az adag, de a kettes buszon már elfelejtkezem erről, mert a tapolcai borkóstolóban a harmadik kicsi­nél tartok, amikor eszembe jut az ígéretem, ennek ellenére felhaj­tom a negyedik kisfröccsöt is, amit a most megjelenő régi, szintén öreg, vén ismerősöm, volt bányász cimborám fizet, akiből ömlik, fo­lyik a szó - akár gigáján a pálinka -, és mondja-mondja a magáét, az ötven évvel ezelőtti dolgokat: mert mi volt akkor - lehel belém egy adag kisüstit -, tönkre tett ország, lerombolt hidak, házak, vas­út nincs, élelem alig, szóval csak kábulunk, abba a fene nagy sza­badságba, de kell a szén, bújunk a föld alá, kukoricamáiéval, de megyünk, vágjuk a szenet, most biztonságosabb a föld alatt, a fel­szabadítóink ezrével viszik malenkij robotra az emberfiát, és... és - vágok közbe a tengernyi szónak -, és majd mindent felépítettünk három év alatt, te, meg én, meg a ma hatvanöt-nyolcvan évesek sok-semmiért, papírért, milliárd millpengőért, mert munka az volt, meg melasz cukor helyett, és vittük az utolsó ingünket, nadrágun­kat falura egy darab vajért, néhány kiló lisztért, darabka szalonná­ért. Nullára tiport egy nemzet voltunk - teszek rá még egy lapáttal -, és felharsant az ígéretes szlogen: tiéd az ország, magadnak épí­ted! - mondták akkor, de ne haragudj öregem - vágok elébe a volt bányász cimborám kitörni készülő szóáradatának - majd legköze­lebb megtárgyaljuk a múltat, bár talán kár beszélni róla, a mi gene­rációinkat szeretnénk már lámpa nélkül a föld alatt tudni - nem - mondja ő -, örülök a találkozásnak, jó húsz éve nem láttuk egy­mást, nahát, milyen cimbora vagy, legyen, menjünk levegőzni... Csoszogunk a tó körül, az ujjnyi rügyek alatt, két vén, kihasz­nált, a sír felé bandukoló öreg csataló, bukdácsolva az emlékeinken, beletaposva a múltba, morzsolgatva a jót-rosszat a cimborával, aki aknászként ment nyugdíjba, van neki alig havi húszezer forintja, most valahogy bennem szakad föl a beszélhetnék zsilipje, mert jön­nek elém a képek, a budapesti utak, anno 1945 április-májusa, há­romnapi zötykölődés Szendróből Pestig egy tehervonat fékező fül­kéjében, mert tűzifát termeltünk a szendrői-szalonnai erdőkből szén helyett, lévén víz alatt a bánya, mert a gépházunk tönkre­ment, és nem volt áramunk, nekem mint az üzemi bizottság titká­rának kellett kísérni a szállítmányt, tárgyalni a pesti bőrgyáriak­kal, akik bőrt adtak a fáért cserébe, a bőrért lisztet kaptunk a sza­lonnái és szuhakállói malmostól, és bakancs is lett a bőrből, hulla- szagú bakancs, mert az fogadott bennünket Pesten, hullabűz, meg összebombázott házak, meg robotoló emberek, meg tengernyi szov­jet katona, blúzrepesztő mellű Don melléki katonalányok, robban­tások, az édeskés hullabűz és klórszag orrfacsaró, a felszabadító megszállók, meg az angol-amerikai katonai bizottságok ihaj-csuha- ja, mert ők győztesek, és ötszázmillió dolláros jóvátétel, nekik meg a szomszédoknak, közben rothadó hullák a romok alatt, a bárokban mulatozó győztesek, fennhéjázó tisztek, romokat takarító, robotoló pestiek tízezrei, nyomorba szédült, éhes százezrek naponkénti meg­alázása, csontsovány, auschwitzet túlélő zsidók hazatántorgása, éj­szakai vetkőztetések, már domborodó hasú, megerőszakolt nők szá- zai-ezrei, reszketés hazafelé utazva a vonat tetején, mert félünk a zabrálástól, a kapott talp és bőr nagy érték, kenyér és bakancs lesz belőle, romba dőlt vasúti állomások, romok és napsütés, a vasúti ko­csik tetején húzódó huzalhoz kötözőitek előtt pereg az életerőt pró­bára tevő, vesztesnek dukáló rémfilm, összeszorított ajkú emberek, ordító ígéretek: minden szebb, jobb lesz, de mikor, mikor, mikor?... Bőkezű nap, surranó fénynyilak az ágak között, két csoszogó vénember a tapolcai parkban, gyerekkocsit toló fiatal mamák, kere­sem a tavaszt, de hiszen itt van, ránkborul, csak az a másik, az öt­ven évvel ezelőtti, az bukkan elő minduntalan, hol zúdul az emlék­zuhatag, hol belénk préseli a szót, emléke válogatja, és itt a ma, a munkanélküliséggel, éhbéres fizetésekkel, nyomort okádó nyugdí­jakkal, ezer baj, sirámok áradata, meg embert melegítő tavaszi napfény, alig hűvös szellő, hát - mondja a cimborám - azt is túlél­tük, meg a Recsket, ötvenhatot, meg a sok ígérgetést, csak röhögök magamban a kormányok ígérgetésein, az egymásra mutogatáso­kon, egyes honatyáink és -anyáink tudálékos parlamenti felszólalá­sain, lett légyen az kollektív gombnyomogató avagy az epét nyelő ellenzéki, de azért én, érted, én ha morgok is magamban, meg fónn- hangon is, büszke vagyok erre a népre, a magyarságomra, erre a ki- pusztíthatatlan maroknyi emberre, a fajtámra, mert gondold csak el, a fene nagyhatalmak sem tudták amúgy istenigazából térdre kényszeríteni, sem a tatár, török, osztrák, orosz, szovjet, igaz meg­aláztak, kiraboltak, végigtaroltak a háborúval, meggyalázták asszonyainkat, még az Istent sem hagyták hinni, szóval én nem va­gyok betojva cimbora, igaz mi már lemondhatunk a fejesek ígérte jólétről, de ami fontos, nem tudnak kiirtani bennünket, hiszed cim­borám, igen - bólintok, arcomat a napfényben áztatva -, miért ne hinném öreg pajtás, öreg bodi, de - gondolom magamban - nem az „izmusokban”, nem a más nemzeteket leigázó hatalmakban, erre tanítottak meg bennünket az elviharzó századok, az évtizedek, a háborúk és forradalmak, a hazáért meghalt ma­gyar száz- és százezrek. Igen, csak magunkban bízhatunk, csak magunkra számíthatunk... Csoszogunk, két hajlott hátú vénember, busz­zúgás, ugrándozó fekete rigók, a bodiból ismét öm­lik a szó - kissé halkabban, önmaga és elém csur­gatva a mondandót - tudod, a telep szovjet pa­rancsnoka egy doni ember, kapitány, néhány kö­vér sertést szerzett, ki tudja melyik községből zab- rálták a legényei, és az ő felügyelete alatt mérte ki a telepünk hentese. Nagyon igazságos volt ez a ka­pitány, családostul kellett megjelenni a hentesüzletben, az asszo­nyok hozták a gyerekeket, ahány családtag, annyi kiló hús, csalni nem lehetett, hiszen ismertük egymást. Minden gyerek után plusz egy kiló zsírnak való is járt, hát öregem, ilyen is volt, pénzt nem kért a húsért, ki tudja megérte-e a háború végét, mindig eszembe jut ilyenkor tavasszal, meg a milliárd millpengők, szart ért az egész, mióta az eszemet tudom, ez a mi hazánk az ígérgetések or­szága, majd a gyerekeinknek, majd az unokáinknak, majd ez a kor­mány, ez a jó, csak türelem, hát, nekünk már annyi, most a nap­fénynek örülök, ez még ingyenbe van, meg a levegő, igen - bólintok - igazad van cimborám, bodim, de meddig - sóhajtok -, és nézem a' rózsaszín, csendben soijázó bárányfelhőket... Hirdetés = ^ Irány a szerencse! INGYENES Nő 094091 r s JÁTSSZON, NYERJEN, KEDVESKEDJEN SZERETTEINEK, HOGY Z SZERENCSESEGED Lotterie k SORSJEGY l------------------------------- j 15.00 0.000 Ft ‘ NETTÓ TÁRGYNYEREMÉW r Játékleírás a túloldalon! ^ Részvételi sorszám l\fó 094091 SZERENCSESEGED INGYENES V. 194091 VEGYEN RÉSZT A SORSOLÁSON! SZERENCSESEGED Lotterie TOMBOLA 30.000.000 Ft NETTÓ TÁRGYNYE KEMÉNY Játékleírás a túloldalon! Részvételi sorszám Ne 194091 Nyereményjáték és képeslapsorozat egyben. Kapható lépten-nyomon! Keresse, és megtalálja vagy rendelje m és áprilisban 50 Ft-tal olcsóbban juthat a szerencséjéhez (300 Ft helyett 250 Ft). Megrendelhető: Viharmadár Kft., Komárom, Mártírok u. 61. (Pf.: 51/17.2900) Tel.: 06/60/375-267 Láma Coop Szövetkezet Komárom, Mártírok u. 48.2900 Tel.: 06/34/342-533 Ugyanitt terjesztők jelentkezését is várjuk. Magas jutalék! A sorsolás eredményét a megyei lapok közük! Játsszon velünk, hogy EGYÜTT SEGÍTHESSÜNK a beteg gyermekeken! NE HAGYJA, hogy más nyerje az AUTÓKAT és aTÖBB EZER ÉRTÉKES NYEREMÉNYT! Csak megnyerem, és már; indulhatok! is! Holdi János Keresem a tavaszt...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom