Észak-Magyarország, 1995. április (51. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-01 / 78. szám
ÉM-interjú Az alapszerződésben benne van, hogy belső jog gyanánt alkalmaznak bizonyos dokumentumokat, például az EBEÉ koppenhágai dokumentumát. II. oldal ÉM-riport Látókör Tőkés püspök saját pénzéből Sub rosa: ez alatt a rózsa ötvenezer forintot utalt át alatt igen nagy titok a templom javára. lappang. Hol a nyitja? És beindult a gépezet. Hiába vallatom a tájat, A falu is összeadott nincs jele a Bodrog vizében, 34 ezer koronát... némák a Sátorbegyek. III. oldal VII. oldal Életerő Fotó: Fojtán László A hét embere —na—BMWBBEgaaegM iwwiim wiwwwwwwBaMaMBBMHWtBwwswwBawi Czikora János nyugalmazott illetményhivatal-vezető Marczin Eszter Meglepetés - lehet kellemetlen és kellemes. Az előbbitől rettegünk, az utóbbi viszont színesíti, boldogabbá varázsolja az egyébként monotonon múló napokat. Kellemes meglepetést szerezni legalább akkora öröm, mint abban részesülni. Minden bizonnyal Czikora János is így érezte tegnap délután a Területi Államháztartási és Közigazgatási Információs Szolgálatnál rendezett házi ünnepségen, ahol mint nyugalmazott illetményhivatal-vezető átvehette a pénzügyminiszter elismerő oklevelét. Volt kollégái az utolsó pillanatig szigorú titokként kezelték az elismerést, nem árulták el, mi vár János bácsira a születés- napi köszöntés leple alatt. Bevalljuk mi is csatlakoztunk ehhez a nemes összeesküvéshez, találkozásunkkor szó sem esett a várható kitüntetésről. Persze tehettük ezt azért is, mert négy évtized munkája, a megyei illetményhivatal megszervezése, vezetése már önmagában is elegendő apropó a beszélgetéshez. A történet 1935-ben kezdődött. A fiatalember ekkor érettségizett a rimaszombati reál- gimnáziumban, és pedagógusnak készült. Áztán a történelem, a sors másként akarta. Behívták katonának, és amikor 1938-ban leszerelt, a Rimaszombaton megalakult pénzügyi igazgatóságon helyezkedett el díjnokként. Elvégezte a számviteli főiskolát, amely végl legesen meghatározta későbbi pályafutását. De előbb még jött a második világégés.- A második világháború befejezésének évében orosz fogságba estem, ott húztam le két és fél évet, 1947 augusztusában kerültem haza. Közben itthon, egészen pontosan az akkor már ismét Szlovákiához csatolt Rimaszombaton feleség és két pici gyerek várta. A család azonban csak 1948-ban lehetett újra együtt.- Amikor megjöttem a fogságból egyből Budapestre mentem, ott éltek a feleségem rokonai. Először is munkát kellett találnom. Bementem tehát a pénzügyminisztériumba, és megtudtam, hogy a rimaszombati volt főnököm is ott dolgozik. Megkerestem, és segítségével lehelyeztek a berettyóújfalui pénzügyi igazgatóság mellé rendelt számvevőséghez. Időközben intéztem a családom átköltözésének engedélyezését is, ami végül 1948 tavaszán történt meg. Hosszú, egymástól távol töltött évek után, végre úgy tűnt, minden rendben, ám János bácsi nem találta a helyét új munkahelyén. Nem, nem a munkával, a munkatársakkal volt a baj. Hiszen azt szerette, a közösség pedig mindig éltető eleme volt. Hegyekhez, dombokhoz, hatalmas erdőkhöz szokott lelke nem tudta megszokni az alföld egyhangúságát. Olyannyira, hogy egyszer, szabadsága idején fogta magát, me- gintcsak felment a fővárosba, és kérte főnökeit, ha lehet, helyezzék át. Szerencséjére Miskolcon éppen üresedés volt, és ezen az alkalmon kapva-kapott. Még egyszer - s a mai napig úgy tűnik utoljára - költözött a család. Miskolcon aztán jöttek a ranglétra különböző fokai, mígnem 1968-ban megbízták a megyei illetményhivatal megszervezésével, vezetésével. Fiatalok tucatjait nevelte a szakmára, a pénzvilág, a számszaki ismeretek szeretetére. Munkatársai szerint bármelyik pedagógus megirigyelhetné, ahogyan az állandóan változó szabályozók, rendeletek sűrűjében tanította, vezette csapatát.- Soha nem adtam fegyelmit egyetlen beosztottamnak sem. Ami nem jelentett gyengeke- zűséget. A fegyelem, szigorúság, a becsületesség alapelvem. Arra törekedtem, hogy a problémákat, a hiányosságokat beszéljük meg, így okuljanak akik vétettek. Legendásan kerülte a politikai vitákat, szócsatákat, mondják róla ismerősei. Ez a tulajdonsága máig megmaradt. Amikor a kormány szigorító intézkedésiről próbálom faggatni, csak annyit mond: pénzügyekben nincs helye a lazaságnak, szigorú kéz kell. Húsz évvel ezelőtt egy egész megye pénzügyeit ismerte aprólékos részletességgel, otthon viszont, a családban Ida néni, a feleség volt a „pénzügyminiszter” - ahogyan ma is övé ez a szerep.- Nem fogja elhinni, nem tudom mennyi a nyugdíjam, ha megjön a postás a feleségem veszi át a pénzt. Ő osztja be, nekem mindig is elég volt a munkahelyi financiális dolgokon tömi a fejem. Meg aztán soha nem csalatkoztam életem párjának ebbéli érzékében. Örökmozgó, dolgos természete nem hagyja nyugodni ma sem, pedig túl van a nyolcadik ikszen. Váija a kis fold, benne szőlő, vetemények és virágok. De segíteni kell a fiának, és az unokák is igényt tartanak a nagypapa társaságára.- Talán földműves őseimtől örököltem, hogy nem tudok a négy fal között élni. Úgy érzem, hiszem, ha nem lenne dolgom, nem lennének terveim, az egyet jelentene a véggel. De — és ezt nem panaszként mondom - mióta nyugdíjas vagyok állandó időhiányban szenvedek. Az a bizonyos húsz százalék Görömbölyi László V iharos hetek teltek el március 12-e, a kormány által tegezett szigorító intézkedések bejelentése óta. A barikád egyik oldalán Bokros Lajos tartotta állásait, a másik oldalon markáns erők mellett alkalmi csapatok vívták - ma már nyugodtan kimondhatjuk - kilátástalan küzdelmüket. A kormány kitartott elképzelései mellett, míg az ellenzők mindeddig nem voltak képesek számottevő sikereket elérni. Nem tudni egyelőre, mit hoz a jövő. Nem tudni, hogy a demonstrációk sztrájkokká alakulnak-e, mint ahogy azt sem tudni, hogyan reagálnak az egyes társadalmi csoportok a majdan már nem csak ígért, de konkrétan érzékelt, a napi bevásárlások során megtapasztalt hatásokra. Nem tudni mindezt, mert a jelek arra utalnak, hogy igaz a feltételezés: a kormány anélkül hozta meg döntéseit, hogy azoka t a bizon yos hatás vizsgá latokat, a lapos elemzéseket előzőleg elvégezte volna. Flogy ennek az az oka, hogy valóban sürgető, végső veszélyhelyzetben volt az ország, elérhető közelségbe került a fizetésképtelenség, az államcsőd; vagy éppen azoknak van igazuk, akik a Nemzetközi Valuta Alap diktátumának feltétel nélküli, gyors elfogadásával vádolják a Horn-kabinetet - a végeredmény szempontjából nincs túl nagy jelentősége. Itt most az a kérdés, hogy sikerül-e a társadalommal elfogadtatni az alaptételt: ez az ország jelen helyzetében nem képes tovább működtetni azt a szociális rendszert, ami rámaradta szocializmus évtizedeiből. A tétel persze igaz, a bizonyítására számtalan érv sorakoztatható fel - nem tudni viszont, hogy az a társadalom, amely a hivatalos deklarációk szerint is százszor eljutott már a tűrőképessége végső határáig, kíváncsi-e még egyáltalán ezekre az érvekre. Különösen akkor, ha az érvelés olykor sántít, ha a meggyőzőnek szánt indokról kiderül, hogy hamis. Megdöbbentő példát adott erre a televízió Ütköző című műsorának legutóbbi, csütörtök esti adása. Az egyik oldalon Bauer Tamás, az SZDSZ elismert közgazdásza érvelt a kormánydöntések helyessége mellett, vele szemben Kiss Gyula MDF-es képviselő, az előző ciklus szociális parlamenti bizottságának elnöke mondta a magáét. Például azt, hogy az utóbbi napokban gyakran hallott összevetés, miszerint Magyarország a GDP több mint huszonhét százalékát fordítja szociális célokra, aminél többet a fejlett országok közül egyedül Svédország enged meg magának - egyszerűen nem igaz. Mármint az állítás első fele. Tudniillik - állította Kiss Gyula - az OECD-országok (tehát a legfejlettebb 24 ország) ide vonatkozó statisztikájában nem szerepelnek a nyugdíjakra fordított kiadások, a miénkben viszont az is benne van. Van még néhány további különbség is, aminek figyelembe vételével az a bizonyos huszonhét százalék ebben az összevetésben csupán nyolc-ki- lenc százalék! Flozzáteszem rögtön: Bauer Tamás nemhogy vitatta volna az állítást, de helyeslőén bólogatott az ellenzéki képviselő szavaira. Azután itt van ez a fránya családi pótlék. Először arról volt szó, hogy csak a legrászorultabbak kapják, később kiderült: azok számítanak ide, akiknek az egy főre jutó nettó jövedelmük nem éri el a tizenötezer forintot. Miután a családok a nettó jövedelmüket tudják elkölteni, logikusnak látszott, hogy ennek alapján állapítják meg a határt. (Az egy más kérdés, hogy a jövedelemigazolások jelentős körben az egyéni képességek mértékében manipulálhatók, más rétegeknél - lásd a feketegazdaságról szóló becsléseket - a kimutatható és a valódi jövedelemnek nincs sok köze egymáshoz.) Most meg már tudjuk, hogy azok kapnak családi pótlékot, akiknél az egy főre jutó bruttó jövedelem nem haladja meg a huszonötezer forintot. Hogy ez miért baji Mert igazságtalan: különbségeket tesz azok között, akik között látszólag nem akar különbséget tenni. Nézzünk egy egyszerű példát. Átlagcsalád, két szülő két gyerekkel. Az első változat: mindketten keresnek, 50-50 ezer forintot. Az ugye fejenként 25 ezer bruttó, a ma érvényes bérszámfejtési szabályok szerint egy főre 15 769 forint nettó, amit el lehet költeni. Ha ugyanebben a családtípusban csak az egyik szülő keres, deő 100 ezer bruttót, akkor a helyzet ugyanaz - kivéve a nettót. Az ugyanis-a progresszív adózás miatt - már csak 13 842 forint fejenként, a család pénztárában az előző esethez képest csaknem nyolcezer mínusz. Ami többé-kevésbé éppen a két gyerek után járó családi pótlék összege. Három gyereknél hasonló a helyzet. Ha ketten keresnek a határon (az egyik 50, a másik 75 ezret), akkor 14 998 az egy főre jutó nettó, ha csak az egyik szülő keres, de ő 125 ezret, akkor meg csak 13 457 forint. A különbség hasonló, mint az előbb. Ennyit az igazságosságról, meg a következetességről.Arról már nem is szólva, hogy biztosan állítható, egykettőre megnő majd a fiktív válások száma (a gyerektartás nem számít bele a jövedelembe, tehát akinél „papíron" a gyerekek maradnak, azonnal jogosult lesz a családi pótlékra!), szaporodnak majd az ingatlan- és autóátírások. Ismét nyerők lehetnek az „ügyesek" és az „okosok". Végezett'//lenne egy konstruktív javaslatom. Mindazok, akik most azt állítják, hogy a szóban forgó változások csupán a családok 20 százalékát érintik hátrányosan, egy augusztusiszeptemberi hiteles felmérés után legyenek kötelesek fejenként annyiszor ezer forintot befizetni az államkasszába, ahány érintett család túl van azon a bizonyos húsz százalékon. Biztos vagyok benne, komoly összegre számíthatna a költségvetés.
