Észak-Magyarország, 1995. március (51. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-18 / 66. szám
Március 18., Szombat Kilátó ÉM-hétvége VII L os Angelesben időzöm - pihennem kell - mondják, s hozzáidomulni az itteni időhöz, éghajlathoz. Ami nem is olyan egyszerű. Mostanában értem meg az olyan csekélységeket, hogy mondjuk egy világbajnokságra Európából iderepülő remek focicsapat simán elveszíti a biztosnak számító meccseket. Egyszerűen azért, mert nem veszik számításba a szervezet biológiai csapdáját, vagy e csapda következményeit. A kikelet hűvös, szokatlan, s a tengerről beáramló pára - vagy köd - eltakarja a napot. Márai naplójának bölcsességeit szcmelgetem, s amúgy fél füllel hallgatom a víz monoton zubogását a medence túloldalán. Ilyet vagy ehhez hasonlót kellene építtetni Bu- zitán is; napok óta ez jár az eszemben, de hogy miként, annak a módját egyelőre nem tudom kitalálni. Egyébként - ezt töredelmesen be kell vallanom - üres vagyok, s kicsit félek az előttem lévő további utazásoktól. Roppantul kellemetlen, hogy nem értem ezt a bikkfanyelvet; időnként még a repülőtéri alkalmazottak végtelen készsége és kedvessége is megalázónak tűnik. De - hogy hazakerüljek - ezt a „kellemetlenséget” is el kell viselni. Persze próbálok kitérni ezek elöl a gondok elöl, s ehhez az igyekezethez most éppen Márai a segítőtárs, aki ilyeneket ír eiTől a tájról és térségről: ,,A házak előtt a gondosan nyírott gyepen a guggoló cserjék, törpe törzsek, tűleveles, alacsonyan terpeszkedő gallyak. A kaliforniai vegetáció nem „nyugati”, de nem is tropikus. Földrészközi, amorphL.) A láthatatlan üvegharang, az óceánnal elvegyülő égbolt alatt minden húsos, anyagias. Az égbolt határtalanabb, mint máshol. A Csendes-óceánt borítja le - egy térfogatot, amelynek nincsenek méretei.” Ilyesmikkel traktál egész délelőtt a Kassáról idáig vándorolt notórius naplóíró... Egyébként szokatlanul hűvös van, és még egy kevéske permet is hullott az óceánról erre jött felhőből. Ebédelni J. levitt a Tengerhez. Azért a nagy „T”, mert ez az antik-óceán nagybetűs víz. Biztos, hogy látszott rajtam, legalábbis én majdnem biztos vagyok ebben, a megilletődöttség, hiszen tőlünk idáig eljutni, azért az nem egy délutáni séta. S ez a lábam előtt lévő Oriásvíz, a Pacific, a nyugalom és az Oserő egyben. Persze hogy bele is gázoltam, félretéve megrendülést, tiszteletet, s hűvösét, sodró erejét még sokáig őrizni fogom. D e Santa Monicában és Venicében a Parton „rendbesétáltam” magamat, úgy, hogy élvezni is tudtam a látottakat. Itt a parton akad minden elképzelhető és elképzelhetetlen, amit ez a világ megteremtett; kínai, néger, koreai, mexikói, aztán ezek keveréke... Jól öltözött üzletember, homokos néger, japán lotyó (vagy akármilyen, a bőség mint a part homokja), aztán jósok, jósnők, narkósok, alkoholisták, be nem fogadott menekültek, festők, fotósok, s mindenféle kóceráj, s ahogy láttam, minden eladható s minden meg is vásárolható, csak dolcsi kell hozzá. Együtt van minden, amit az emberi képzelet elérhet; sőt az is, ami annak határán túl hever. Gyilkosok, rablók, kisstílű tolvajok, zsebmetszők - Amerika legnagyobb szeméttelepe. Gyanítom, néhány év múlva nem a mai európai háborúk lesznek majd a politika fő tisztázandó gondjai, hanem az az itt látott hemzsegő homo-áradat, amelyet sem emberi, sem isteni törvény nem képes korlátok közé rendezni. A parti szemle után a magas parton lévő Getty Múzeum következett. Ide fel rendszeres mikrobuszjárat szállítja az érdeklődőket. Kocsival csak az mehet fel, áld előre lefoglalt egy parkolóhelyet. Korábban már voltam egy természettani múzeumban, amelyben huszonötezer éves csontvázakat láttam, ez a mostani közelebbi idők emlékeit idézi, de valahogy nem ide illően... Getty J. Paul igen gazdag ember lehetett, mert egy görögországi ókori épületegyüttest megvásárolt, hajókra rakatott, s itt az óceán színe előtt újra fólépíttette. Ez a mostani Getty Múzeum, képtár, tele antik szoborral, görög vázával, festményekkel, s óriásméretű gobelinekkel, amilyeneket még soha sem láttam. (A három darabból álló Don P ortland és Seattle, az eddigi távolságokat véve alapul, szinte amolyan két szomszédvárnak számít, bárha más-más államban lévő városok is. A repülés alig tart egy rövidke óráig, éppen csak arra elég, hogy a Delta Airlines gépein szokásos obiigát sört, vvhyskit, szendvicset stb. az ember elfogyasztja. Megérkezés után azonban egy kicsinyke meglepetés ért, ugyanis J. P. helyett, aki a Seattle-i magyarok soros „prezidentje”, két hölgy várt - anya és lánya -, egykori Kassaiak. S e „kassaiság” révén most az ő vendégük leszek, aminek persze örülök, hiszen így egy kicsit otthon lehetek. Csak az a baj, hogy az éjszaka megint nem sikerült aludnom, s így komolyan össze kell szedni magamat, hogy hallgatni és beszélni egyaránt tudjak. G.-ék csinos földszintes házban laknak, s a feleség, Szilvia még néhány tyúkot is tart, meg - miért is ne, hiszen ez így dukál - mellettük két kakast, amit - mert hajnalonként fújják a kakasnótát - a szomszédok egyáltalán nem kedvelnek. S ennek törvényszerű következménye, hogy a kakasokat ki kell vonni a forgalomból; egyrészt, hogy a szomszédok megbékéljenek, másrészt, hogy holnapra igazi kakasleves kerüljön az asztalra. Szép, tágas szobát kapok, s folyamatosan mondjuk mindazt, ami Kassától idáig megtörtént , a gondokat - az ittenieket - s az ottaniakat is természetesen. Délután végre megmutatja magát J. P. úr is, aki, amiként az imént már elmondtam, az itteni magyar egyesület elnöke; mérnökember, a helyi magyar lapot is ö szerkeszti. Zömmel magyarországi hírösszefoglalókat, részben a szervezeti életről szóló tudósításokat találtam benne, de akad egy-két vers is - otthonról. A házigazda G. F., akit még a bárcai szervizből ismertem, délután egy kisebb autózásra invitál, üzleti ügyeket is intézve eközben. Seattle a Washington öböl partján fekvő nagyváros; a központ, mint a többi amerikai városban is, meg van tűzdelve „magas házakkal”, a lakónegyedek is az eddig látottakra hasonlítanak. Egyébként itt van az Államok legnagyobb kikötője, amit magam is tapasztaltam az öbölben zajló hajóforgalomból. Még azt is el kell hogy mondjam, hogy szinte egybenőtt egy másik várossal, a szép, indián nevű Tasomával. Jártam ott is, a két várost az öböl egyik ága felett átívelő híd köti össze... Egyébként J. P.-vel a holnapi s a holnaputáni műsort beszéltük meg, de ebben a megbeszélésben mindent valami „feltételes mód” lengett be. De: ha isten napja süt felettünk, van miben reménykedni. Aztán igyekeztem az egészet egy kicsit elfelejteni. S ez nem is volt valami nehéz, mert estére a „szomszédból” - a kanadai határ közeléből - vendégek érkeztek, méghozzá egy másik kassai házaspár. így az egész este - mert a feleség nem beszél magyarul - szlovákul folyt a társalgás; de ezek az estéli vendégek már amerikai szlovákok, az otthoni eseményeket úgy-ahogy ismerik, bár ugyanazt másként látják s ítélik meg, mint az otthoniak; szemléletük tágabb, nyilván már odahaza is az volt. M ielőtt a fáradtság ehitt volna az ágyig, házigazdámmal abban állapodtunk meg, hogy kora reggel vele megyek „üzleti útra” fel, egészen a kanadai határhoz. Korán keltünk tehát, haraptunk valamit, s már ültünk is az autóba, hogy egy órányi autózás után az öböl partján még G. rövid tanácskozást tartson megbízójával, aki egyébként szintén tőlünk való, s építkezési vállalata van. Most valami iskolaépítési pályázat miatt utazunk tehát. G. kocsiját itt hagyjuk, s átülünk egy igazi terepjáróba; még egy telefonpróba a kapcsolattartás végett, s már megyünk is tovább északnak. Új ismerősöm egyébként S.-ből került ide a világ másik végére, sikeres embernek tűnik, jól beszél még magyarul, s azt mesélte, hogy szándékában volt megvenni az egyik otthoni fürdőt, de aztán elállt a vásártól, mert a tulajdonos „túl sokat kért érte”. A maga módján az ilyen magyar - tudom - a saját családját megsegíti, ám - s ezt is tapasztalatból mondhatom - az olyan kérdések, mint a nemzetiségi kultúra, netán annak támogatása, óceáni távolságra van tőle. De azt hiszem, ezt „természetes” magatartásnak kell elfogadni. Itt, mondom el, hogy ebből a szempontból még ennél is különösebbnek tűnik a ’48-as és az ’56-os emigrációs magyarság magatartása közötti ellentmondás, netán „áldozatvállalása”. Tisztelet a kevés kivételnek. Az a gyanúm, hogy' zömmel ezeknek a koros ’48-asoknak alig is van reális ismeretük arról, hogy az óceán másik felén, s főjeg a mi tájainkon mi zajlott le az elmúlt öt évben, s hogy mi történik ma. Csupán a szidalmak utcája egyirányú, meg hogy ki melyik oldalán áll a barikádnak. Holott azt kéne elvégezni végre, hogy a közöttünk lévő szellemi és egyéb gátakat végre le tudjuk bontani. De: mondják a semmit - magyarul. Az ’56-osok ezzel szemben a lehetőségek korlátái között megpróbálnak cselekedni is, az „ahogy lehet” szorításában. Mindezt G.-nek is elmondom, s csak bólogat, meg egy-két alkalommal lemondóan legyint. „Nézd meg akármelyik névkártyáját. Azt hihetnéd, hogy legalábbis a fél Amerikát ók irányítják. Ha azonban egy kicsit megvakarod a papírt, kiderül, hogy a sok „prezident” mögött alig van 10-15 „nem-prezident”. De azok java része meg „volt-prezident”, mert azt is feltüntetik. Amikor ide jöttünk, csak csodálkoztam, mert fárasztó volt az egésznek az elviselése, főleg ha még mosolyogni is kellett hozzá.” Egyébként az itteni táj, mintha Kassán a Bankó felé fordulnék: majdnem otthoni. Az ablakokban muskátli, almafák az udvarokban, aztán az utak mentén jegenyék, nyárfák, tölgyek, fenyvesek, s az égen igazi szeptemberi fátyolfelhók. És ezek látása csakhamar elfeledteti a másik oldal emberi sivárságát... M iután megérkeztünk a tetthelyre, tapasztalhattam, hogy Amerikában miként kötik meg az üzletet. Velünk együtt az iskola igazgató- sági épületéhez még vagy öt kocsi érkezett. Pár perccel a kitűzött időpont előtt G. telefonon megkapta megbízójától a végleges ajánlatot, gyorsan beírta az előre elkészített pályázat megfelelő rubrikájába, s nyargalt vele befelé, s az utolsó pillanatban leadta az ajánlatot. Ugyanezt tették a többi várakozó kocsiban lévők is. Mire visszaértünk Seattle-ba, kiderült, hogy hiába való volt a mai utazás. Visszafelé G. még megmutatta az itteni óriási repülőgépgyárat, amelyben a holdutazás különböző gépei születtek. De valami nincs sehol, s ez a kultúra otthoni tudata és tudása. Gyakran az az érzésem, hogy ami itt múlt, az nem történelem, hogy ami lesz - az a történelem, bárha ez teljesen abszurd. Ámbár a jövőnek is van történelme, csak meg- és túl kell élni... Tari István Soha ennyi madár (Glossza) Soha ennyi madár nem esengett még a ligetben, ahol lobban a sólyom. A halál koponyát beütő vendég oda kinn, hol a lég kivesző ózon Katonát fal a zöld valahol - mondom. Nagy a szárnysuhogás - odafónn toll ég. Idelenn, hol a fold csupa új lábnyom, soha ennyi madár nem esengett még! Fiatalkori képed akadt nemrég a kezembe: az álmodozás ódon siratófala már motyogó emlék a ligetben, ahol lobban a sólyom. Mi maradt ? A remény kilukadt kondom, hebehurgya beszédbe szorult hétvég: kidühöngi magát a szokott módon a halál koponyát beütő vendég. Fütyülő lövedéket edző kékség, poroló nyomokig repülő ólom! Soha ennyi madár nem esengett még odakinn, hol a lég kivesző ózon. Odakinn, hol a lég kivesző ózon, a halál koponyát beütő vendég. A ligetben, ahol lobban a sólyom, soha ennyi madár nem esengett még. Kilátó Szerkesztőségünk a mostani lapszámmal kezdődően indítja útjára a havonta egyszer megjelenő Kilátó című új rovatát. Képet kívánunk adni ebben a határokon -átlépő észak, északkeleti régióban (Felvidék, Kárpátalja), s az attól délebbre eső térségekben is (Párcium, Erdély) türemló politikai, társadalmi kulturális mozgásokról. az ezekhez való viszonyunkról. Szeretnénk odaát, s idehaza dolgozó élvonalbeli írókat is megnyerni ügyünknek: tudósítsanak mi történik, zajlik körülöttünk, bennünk. Azok az ellentmondások, amelyek szomszédainknál, s a tágabb világban tapasztalhatók, fóllelhetóek idehaza is. S mi magunkban is vívódunk velük. Ebben a rengd időben nagy szükség van a tisztázó munkára - mindannyipnk érdekében. Az oldal szerkesztője, Serfőző Simon (Részlet a Magyar havas című írásból) Itt élned Tiszaújlakon a lakosság nyolcvanhét százaléka magyar, a könyvtárban a kötetek tizennyolc százaléka hunn. Működik idegen osztály az ungvári könyvesházban, az idegen könyvek négyötöde valóban magyar. A 85 ezer beregiből 60 ezer magyar, a járási könyvtár köteteinek a huszonhét százaléka kínál az idegen nyelvű többségnek anyanyelvi olvasnivalót. Beregszászban a gyermekkönyvtár 39 ezer kötetéből 8 ezer a magyar többségé. Ez tetszik álliberális úrelvtársaink- nak: előnyben a kisebbség! „Az idegen: szép!” Nyilván ezért hívják — kedveskedésből — idegennek Kárpátalján a magyart. Hogy min nevet ma (remélhetőleg utólag) Ruszinszék magyarja? Olvashatod a beregszászi Szivárványban. A sebész, az építész és a kommunista azon vitatkozik, hogy kinek a szakmája a legősibb. Évát Ádám egyik bordájából alkották, ez pedig sebészi műtét, mondta a doki. Lehetséges, egyezett bele az építész. De előtte a káoszból létrehozták a világot! Ez pedig természetesen az építész dolga. Ne feledjétek (szólt közbe a kommunista), hogy valaki előzőleg létrehozta a zűrzavart. Mondja, kérem, ez már a kommunizmus, vagy lesz még rosszabb is? Rabinovics a Kremlben dolgozik, a Szpaszkij-toronyban ül és a távolt fürkészi, hogy idejében jelezhesse a kommunizmus közeledtét. Az amerikaiak igyekeznek átcsábítani, hadd jelezze, mikor jön a gazdasági válság. Nem (mondja Rabinovics a moszkvai Kreml Szpaszkij-tornyában), nekem állandó munka kell! Szavanként huszonöt év a Gulag lágereiben. Független lap, Itt élned, halnod kell. Hogy kik sírják vissza a kommunizmust? Azok a kétkeziek, akik kedvükre lophattak meg, akiket az állam tartott el, mert a munkájuk lócitromot sem ért, meg azok az értelmiségiek, akik annyit hazudhattak, amennyit nem szégyelltek. Kaput jeszty? A cseh időkben már Szegényországnak hívták az Erdőskárpátokat; ha a Lajtánál húzzák meg a szovjet birodalom határát, mi is itt tartunk... Pedig e táj sem lehetett elmaradottabb a tiszántúlinál! A Szent István-i Magyarország történelmi bemutatóterem; mutasd gyermekeidnek: Kárpátalján a (fél-ázsiai) proletárdiktatúra, Burgerlandban a (nyugati) polgári rend tarolt. Hogy ég és föld? Na ja... Munkácsi szabadság „Már jobb, de még ihatatlan” a munkácsi sör. Német Palánkén társaskocsink beleakad a lelógó villanydrótok- ba (se előre, se hátra, mert leszakítja, úgyhogy kerüljük el az egészet). Lieb Mihály - ki Aradon lett Munkácsy - Latorca-parti szülőháza helye, varjúfészek Rákóczi-vár, hol Rákóczi tér fölirat a Rákóczi-palotán, melynek falára cirill nacionalisták is firkálgat- nak. Zrínyi Ilona varjúvára, a kis Rákóczi Ferenc fölnevelő dajkavára (Dayka szobra Ungvárott), mi mássá válhatott az ember, árulóvá vagy hőssé, ha e helyt neveltetett. Az ott a Latorca, mely a Vereckei-ha- vas vizét hozza Tiszának. Dunának; Beszkidekét, Halicsét! ínség bilincsejét kerölő magyarság, / Egy Munkács várában szorult az szabadság, / Kit egy Zrínyi szívű tartott meg asszonyság, / Hol vagy s hálát adsz, az egész magyarság. Az épp naggyá emelkedés előtt álló (labanetúzben edzett) kilencéves kis Rákóczi köszöntötte anyját Ilona napján ezzel a költeménnyel. Jó Muncas, ma mely várba szorul a szabadság s hálát ad-é a magyarság? Mondottam volt; Leninből semmi sem elég! A Fő utcából Lenin tér, Sugár útból Lenin út maradt. Kitehetnék az emlékeztető táblára: ő volt az az úr, aki penzai kommiszárjainak írt levelében azt parancsolta, akasszák fel a város s környéke száz leggazdagabb emberét, szedjék el a gazdák vagyonát es ejtsenek túszokat. Kinek Rákóczi, kinek Lenin az Istene. Hej, Rákóczi! A vár fokáról - labanc módra, de már e században - turult taszajt a megszálló cseh, mai nap a vármúzeum legsötétebb zugában kap helyet a magyar anyag. Hajh, Rákóczi, Bercsényi, / Régi magyawk vezeti, I Bezetédi Ma nem három, egy sem kerül. Hová lettek országunknak / Ekés csillagai; / Nemzetünknek érdemei: / Vitéz hadnagyi; / Bocskay? / Az ellenség mindenfelül / Őket emészti, / Űzi, kergeti, / Búval epeszti; / Közelikbe sem ereszti. / Jaj, hát szegény nemzetünket / Miképpen veszti! A belvárosi kakasos templomnál orra bukik a legszebb munkácsi leány. Fekete harisnyája (párizsiasan?) combja tövéig - éppen addig - mutatja, mily kecses a lába; nézik-nézik a magyar fiúk a félig üres (szinte már szexüzlet jellegű, tehát kétharmad részt pucér) vegyesbolt magaslépcsején lefelé feszítő leányt, míg a váratlan örömében hasra nem esik.- Jaj, kislányom - kapna utána az édesanyja, akit igyekezett lerázni magáról a csinibaba. Montecuccoli hada ellen kellett volna bevetni e Latorca-parti szépséget! S Rákóczi mellé állt paraszt és úr, magyar és nem magyar. Szerencsére akkoriban még nem voltak liberósok meg osztályharcosok. (Jegyezd meg a nótát: más a pelenka és más a szabadság!) Magyarok rezén Rákóczi, kiről jó Bercsényi Miklós csudálkozva és vigaszt nyerve észrevette, hogy Bécsben ráöltött tokos gönce alatt magyar és valóban hazafias szív dobog. Rákóczi, ki tudta, hogy ha a szenvedésbe beleunt és feltüzelt nép könnyelműen és az ő parancsa ellenére meggondolatlanul hadba indul, a biztos vereség miatt nem magát, hanem őt fogja okolni. Akiben bízott, s aki ím cserbenhagyta... Megindult hát a mi Rákóczink Lengyelhonból a Kárpátokhoz összeszedni a szétvert kurucokat. Milyen jól ismerte népét! S nem elégedett meg azzal, hogy belássa, népe szembefordulhat vele; kifiindálta, hogyan állíthatja a haza ügye mellé az ingükre veres keresztet rajzoló pórleventéket. Kossuth óta nem volt ilyen feje a nemzetnek. Ki nem csügged! S jött elé a Kárpátokba - az ígért sok ezer gyalog és lovas helyett - pár száz rongyos élén Esze kománk. Hogy nemsokára tízezerrel meneteljen végig a Felföldön Bécs felé. Becs várában sír a német, jaj, / Bécs várában könnyen éri baj. / Bús a német, mert a Lajtán / Hetek óta / Áthall ik a Kossuth-nóta. Ez már másik nóta. Ámbár. Athallik a kuruc nóta! Ámbátor, mondják, később is ót várta haza (vissza) a szegény magyar nép. Sarusi Mihály A sztyeppe gyöngye X Quijote-sorozat egyenként lehet legalább 5x5 méteres, de inkább nagyobb - selyem és bársony). Amerikát mindig a lehetőségek és a csodák országának mondták. De van ezen túl még néhány olyan jelző, amit nyugodtan odafércelhetnénk az előbbiekhez. Én legelőször az erőt mondanám, aztán valamilyen tágasságot és a szépséget. Pontosabban a látott táj szépségét. Olyan valóságát a természetnek, amely mindennek biztonságot ad, s érezhető az egész felett valami olyan tiszta sugárzás, amely azt az egészet beborítja. Kalifornia egén alig látni néhány csillagot... A tengertől hazafelé egy jót kerültünk J. javaslatára, mondván, hogy nézzük meg egy kicsit a hegyeket is. Ez a „jó kerülő” körülbelül azt jelenti, mintha mondjuk Kassáról Eperjesen, Poprádon és Rozsnyón keresztül jöttünk volna vissza a Nagyságos Fejedelem nyugvóföldjére. A hegyek is hasonlítottak az imént leírt otthoni tájhoz, csak alacsonyabbak, s rajtuk a növényzet kiégett-szürke; csak néhány facsoport zölded, meg azok a területek, amelyeket öntöznek. Gál Sándor Két óceán között (Útijegyzetek)
