Észak-Magyarország, 1995. február (51. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-11 / 36. szám

II ÉM-hétvége ÉM'interjú Február 11Szombat Varga Gábor: Tanulmányok Lak történetéből Bozsik István Jaj... Gyere ki, Mancikám! Miskolcnak vége van - kiabálta Zsófi néni, egy nyári nap délelőttjén, több mint öt évtizeddel ezelőtt. A kintről behallatszó, éles hangfoszlányok félszendergé- semből azonnal felébresztettek. Hároméves lábaim, no meg a kíváncsiság gyorsan kiröpítettek a tisztaszoba puha párnái­nak ölelő melegéből az udvarra. Az anyám mellett toporogva láttam (talán legkorábbi emlékem lehet ez...), hogy ott már mindenki a fenyegetően felénk feszülő, bíborvörös eget kém­leli. E baljós fényjelenséget távoli, de félelmetes, tompán dü­börgő morgás kísérte. Történt pedig mindez Kislakon, Perényi István házának udvarán, 1944. június havának második napján, a délelőtti órákban. A miskolci Búza téren álló vásárcsarnokot - sok em­ber halálát okozva - pontosan ekkor zúzták szét a Liberáto- rok bombái... Ez a szomorú história és még sok más, Lak községgel kap­csolatos későbbi élményem, életdarabkám is felvillant emlé­kezetemben, amikor belelapoztam Varga Gábor: Tanulmá­nyok Lak történetéből című könyvébe. Rég elszökött gyermek­éveinkben felejtett nevek (Mánta, Berek, Vicsogó), szokások integettek barátságos mosollyal felém a kötet lapjairól... ta­lán, hogy néhány percre megidézzék a visszavonhatatlanul tovatűnt múltat. A megszépítő messzeség csillogó kristály­prizmáját azonban tegyük félre. Maradjunk szigorúan a té­nyéknél. Márpedig ezek a tények makacs módon azt mond­ják, hogy ez a munka kitűnő. Gazdag és alapos a történeti és az egyháztörténeti fejezet. Különösen figyelemre méltó itt a templomi ülésrend ismertetése. Művelődéstörténeti szem­pontból (is) ragyogóan szerkesztett és felépített az iskolaügy- gyel foglalkozó rész. A Halász Takách-féle végrendelet, valamint Zilahy Sá­muel nótárius feljegyzéseinek bemutatása, a reformkori Lak életének gazdag keresztmetszetét nyújtja. Értékes művelődési, néprajzi, nyelv- és gazdaságtörténeti források ezek a kéziratok, publikálásukat csak örömmel lehet üdvö­zölni. Érdeklődő figyelemmel olvastam a hallatlanul jó névtani, statisztikai adatokat, iskolalátogatási jegyzőköny­veket, továbbá a Lakhoz kötődő, irodalomban ismert sze­mélyek életrajzát. Igen tetszik a szép, veretes magyar nyelven írt bevezetés, és nem utolsósorban a község földrajzi neveinek gyűjtemé­nyes felsorolása. Néhány gondolatforgács erejéig még szeretnék visszatérni a szerző dolgozatainak stílusbeli méltatásához. Már régen tu­dom és érzem, hogy Varga Gábor írásainak szövetét - azon túl, hogy ízes, fordulatos, történelmet, korhangulatot mesteri módon felidéző — valami sajátságos fluidum, ódon tokaji bo­rokra emlékeztető zamat, aroma lengi körül. Tréfásan szól­va azt is mondhatnánk, hogy az elmúlt századok nagy ma­gyar szóművészeinek legnemesebb hagyatéka beépült vér­edényeibe. Vérévé vált a szép és.jó fogalmazásmód. A kö­zép- és fiatalabb korú kutató - történésznemzedék kép­viselőinél napjainkban már fölöttébb ritka jelenség az ilyen alkat... Egy monográfiát befejezni - ezt magam is jól tudom - nem lehet, csak abbahagyni. Lappangó anyagok bármikor felbuk­kanhatnak a „mélységes mély múltnak kútjából”. Teijedelmi és financiális korlátok miatt számos, értékes írás kimaradt a kötetből. Legyen szabad itt utalnom a község tájszavait és ke­resztneveit feldolgozó tanulmányokra. Az Amerikát megjárt, vagy végleg ottragadt lakiak történetének bemutatása, és egy elmélyült, alapos antropológiai-nyelvészeti stúdium elkészítése - úgy gondolom - már csak a jövő szép fela­data lehet... Egy ilyen nagyformátumú munka elvégzéséhez megszál­lottság, kemény akarat, szorgalom, kitartás, tudás és tehet­ség szükséges. A monográfia írója Varga Gábor a fent emlí­tett tulajdonságok birtokában van - véleményem szerint már hosszú évtizedek óta. A debreceni Kölcsey F. Református Tanítóképző Főis­kola professzorának legújabb munkájához - a további kö­tetek megjelenésének reményében - csak gratulálni tudunk. . t Rajz: Varga Gábor A Nemzeti Színház összefogó ereje Ablonczy László igazgató, a nemzet színházának állapotáról Gyöngyösi Gábor Nincs talán egyetlen olyan közintéz­ményünk sem, amely körül annyi mél­tatlan huzavona zajlott volna az idők folyamán, mint a Nemzeti Színház kö­rül. Ez a huzavona immár közel 200 esztendős. Magyarországon a magyar színjátszás nemzeti intézménye, a nemzet színháza a maga tiszteletet pa­rancsoló méltóságára tulajdonképpen nem tudott szert tenni, mert ha akár egy lépést tett ilyen irányba, azonnal elgáncsolták. Kelemen Lászlóék színházteremtő kezde­ményezése, kudarca és szétszórattatása, az első Nemzeti Színház 1847-es leégése, s az ezután következő évtizedek bizonytalansá­ga valamelyest magyarázható a korszaknak az egész nemzetet gúzsba kötő állapotaival, de már az e század első évtizedének pana­mái, a harmincas évek tétlenkedése a Nem­zeti Színház új otthonának felépítése körül, majd a szakadatlanul ideiglenes megoldáso­kat kereső és találó, de lényegében a megé­pítést mindig elodázó magatartás semmivel sem magyarázható. Korunkban 1964 óta nincs otthona a Nemzeti Színháznak, annak ellenére, hogy ugyancsak „ideiglenes” Blaha Lujza téri épületének 1965-ös felrobbantása után a méltó hajlék felépítése azonnal felmerült. Sőt, a felrobbantás az új épület megépítése ígéretének jegyében történt. Sajnos ebből csak téglajegy-akciók, egy elfuserált felvo­nulási „dísztribün” épületterv, ligetvissza­rendezés, Gobbi Hilda-akció, meg Spéter Erzsébet megelőlegezett és visszavont ala­pítványa valósulhattak meg, és Nemzeti Színház helyett néhány Erzsébet-díj. Arról kérdeztük ezek után az ismét tá­madásokat elszenvedő Nemzeti Színház igazgatóját, Ablonczy Lászlót, lát-e még re­ményt arra, hogy a Nemzeti Színház valaha felépülhessen. © A reményt soha sem szabad elvesztem. Ebben az intézményben - mindenkori elő­deink példája is ezt mutatja - a remény él­tető elemnek bizonyult, amely segített átvé­szelni a legmostohább időket is. Ebből mára is maradt még jócskán, elegendő ahhoz, hogy a Nemzeti Színház megépítésének ügyét egy percre se hagyjuk elaludni. Igaz, nemcsak mi munkálkodunk ezen, de az a meglehetősen nagyszámú ember is, akik a zsebükbe nyúltak akkor, amikor az új Nem­zeti felépítése ismét komolyan felvetődött. Amit mi megtehetünk, azt megtettük és megtesszük, számítva a magyar társadalom és vezetőinek támogatására. Levelet írtunk például a magyar parlamentnek, a minisz­terelnöknek és a köztársasági elnöknek is, amelyekre válaszokat is kaptunk. Horn Gyula miniszterelnök válaszában azt írta, hogy „Számunkra - és személyesen szá­momra is — a magyar színjátszás ügye az egyetemes magyar kultúra kiemelkedő fon­tosságú kérdéseinek egyike.” Majd így foly­tatja: „Miután e levél írásakor még nem ala­kult meg az új kormány, így csak pártom és a magam nevében nyilatkozhatom. támo­gatjuk az új Nemzeti Színház ügyét, annak ellenére, hogy az ahhoz szükséges anyagiak aligha teremthetők elő a következő egy-két esztendőben. Én mindenesetre azon leszek, hogy a kormány mielőbb tűzze napirendre kérésüket.” □ Mégis, mennyi pénz gyűlt össze erre a cél­ra? Lehet ezt tudni? • A pénzt ugyan nem mi kezeljük, de tudo­másunk van arról, hogy körülbelül 800 mil­lió forint gyűlt be a társadalmi összefogás­ból. Ehhez azonban nagyságrendekkel több kell a központi alapokból, s ezt mi tudjuk. Ezért is tartjuk biztatónak azt a gondolatot, amellyel a miniszterelnök levelét befejezi, mert azt tőkének, erkölcsi tőkének tekint­jük. A befejező rész így hangzik: „Mindent, megteszünk azonban azért, hogy a magyar színjátszás - és benne a Nemzeti Színház - ügye legalább olyan fontossá váljék a köz- gondolkodásban mint másfél százada. E cé­lunk megvalósításához nélkülözhetetlen a társadalmi összefogás és a színházi világ, a színjátszók közreműködése.” Mi ezeket a szavakat a konkrét anyagi ígéret elmaradá­sa ellenére is nagy jóérzéssel fogadtuk, mint ahogy Göncz Árpád levelét is, amelyből ugyancsak együttérzést olvastunk ki törek­véseinkkel kapcsolatban. Reményeink élte­téséhez mindenesetre elegendő tápláló erőt képviselnek. .... □ Mindezek ellenére az utóbbi időben értén támadások a Nemzeti Színházat és éppen a kormány kulturális-művelődési tárcájáért felelős személyek részéről. , • Ez az a kérdés, amiről a legkevésbé szíve­sen beszélek. A miniszter nyilatkozataival kapcsolatban csak azt mondhatom, hogy eredetüket tekintve másod-, harmadkézből valók lehettek, mert tudomásunk szerint színházunk egyetlen produkcióját sem lát­ta, így nem is alkothatott olyan véleményt azokról, amilyeneket kinyilvánított, vagy amilyenek azokból nyilvánosságra kerültek Különben a támadásokhoz, miután azok folya­matosak, hozzászoktattak bennünket. Ellenük sem­mit nem tehetünk, végez­zük tehát a dolgunkat olyan elképzelések szerint, ami­lyeneket házon belül ki­alakítottunk magunknak, amelyekhez a pályázati ki­írás alkalmával jóváha­gyást nyertünk, s ame­lyeket tapasztalataink sze­rint közönségünk estéről es­tére jelenlétével támogat... □ Nyilvánosságot kaptak mostanában olyan hangok is, amelyek a közönség tá­volmaradásáról beszélnek, s olyanok is, amelyek a reper­toár felhígulásától féltik a Nemzeti Színházat. • Statisztikával ezeket fe­lesleges cáfolni, de a közön­ség elmaradásáról sem le­het beszélni ott, ahol csak az Advent a Hargitán című drámából 270 előadást le­het tartani egyetlen évad­ban, vagy ahol nyolcvanszor lehet játszani a Szentiván- éji álmot. Színházi nézőte­rünk kihasználtsága külön­ben több mint 80 százalé­kos, ami igen magas szám, ha arra gondolunk, hogy egy közvélemény-kutatás szerint Prágában csak a 23. helyen érdeklődnek az em­berek a színházi előadások iránt. A mi munkánkat en­nél összehasonlíthatatlanul nagyobb érdeklődés kíséri. A kérdés máso­dik felével kapcsolatban pedig csak azt tud­nám mondani, hogy ebben is érzékelhető az a zavarodottság, amely még mindig azt ke­resi, „ki és mi ellen csinálunk színházat’? Ma már nincs se „teltházakció” se „brigád­mozgalom”, a parlamentben pedig sokkal nyíltabban, konkrétabban fogalmazódnak meg a kormányzati és ellenzéki vélemé­nyek, mint ahogy azt egy színházi elő­adás „üzenete” közvetíthetné. □ Ez nyilván minden színházra vonatkoz­tatható. • Természetesen, de a Nemzeti Színház dolga ennél mégis jóval bonyolultabb. Mű­sorában, munkájában sem pártokat, sem napi politikai célokat nem képviselhet. Tör­ténelmi hivatása a magyar és a rangjában már megméretett külföldi kortárs és egyete­mes, klasszikus drámai művek igényes be­mutatása és műsoron tartása, úgy, hogy ezen az arányon belül a magyar darabok el­sőbbséget élvezzenek. A felnövekvő nemze­dékek egymásutánjának lelki és erkölcsi alapozása, a szép magyar nyelv példás ápo­lása sokkal fontosabb öröklött feladatunk, mint a hatalom mellett elkötelezett, vagy azt támadó színházat csinálni. A nemzet egyik alapvető szellemi intézményeként, a humánumnak, a nemzeti és egyetemes em­beri értekek otthonaként a hazai és a világ magyarságának nyelvi, történelmi, lelki, er­kölcsi épülését szeretnénk szolgálni, bízva abban, hogy így megnyilvánul és hatni kezd a Nemzeti nemzetet összefogó szerepe és természete, amire - mindnyájan érezzük - óriási szükség van. □ Van-e vajon a Nemzeti Színháznak ilyen nemzetet összefogó ereje? • Meggyőződésem, hogy van, s ezt mi nap mint nap érzékeljük, akár abban is, hogy társulatunk az egyik legjobban összeková- csolódott társulatnak tekinthető. Különben ennek az összefogó természetnek a jegyében keresi a Nemzeti Színház a világban bárhol működő magyar színházakkal az együttmű­ködést - ezért hoztuk létre a Magyar Játék­színi Társaságot-és ezért igyekszünk eljut­ni a határokon túl élő magyarsághoz is elő­adásainkkal. Tesszük ezt természetesen úgy, hogy gondosan ápoljuk nemzetközi kapcsolatainkat elsősorban a szomszédos országok irányába, de távolabbra is tekin­tünk. Ennek a nemzetközi kapcsolatépítés­nek és ápolásnak a felelőse nálunk Szokay Imre, aki az egykori külügyminisztérium­ban helyettes államtitkárként szerzett ta­pasztalatait és összeköttetéseit most így hasznosítja mindnyájunk javára. Legutóbb Eszéken és Újvidéken jártunk és kötöttünk megállapodást arról, hogyan fűzhetnénk még szorosabbra kapcsolatainkat. Annyit máris elárulhatok, hogy ottjártunkkor Zelj- ko Cadar igazgató bejelentette, hogy az Eszéki Horvát Nemzeti Színház az iszonya­tos pusztítások után otthont ad március 15- én a Horvátországi Magyarok Szövetsége által szervezett ünnepségeknek. Gondolom, ez is bizonyíték a Nemzeti Színház összefo­gó erejére. □ Vajon nem éppen ennek az összefogó sze­repnek az érvényre juttatása zavarja a szín­ház működési gyakorlatának bírálóit? • Ha ez bebizonyosodna, akkor az is nyil­vánvaló lenne, hogy a Nemzeti Színházat éppen a lényegétől igyekeznek megfosztani, amivel kapcsolatban Lorca mondta volt, sütő András: Advent a Hargitán című drámája túl van a kétszázhetvenötödik előadáson. Sinkovics Imre és Barta Zsuzsa. ■ Fotó: Fábián hogy a nemzeti színház népének szívdobba' nását fejezi ki. Mi, akár hol vagyunk, min" den esetben így igyekszünk viselkedni, s kül­országban ezért még megjegyzést se tettek ránk soha. Az embernek - hogy itt vissza­térjek a honi támadásokra - óhatatlanul egy Karinthy Ferenc idézet jut az eszébe: „mi ez a magyar elmebaj megint, hogy csak úgy tudunk valakit üdvözíteni, ha a mási­kat rögvest kiűzzük az Édenből?” Sajnos, a kizárólagosság, a másik iránti érzéketlen­ség, a szeretetnélküliség tombol az ország­ban. Egyesek saját ízlésüket, törpe vágyai­kat, csökönyösen követett eszményeiket számonkérőszéki rangra igyekeznek emel- ni, s ez már szellemi életünknek — szeren­csére még csak ezekre az emberekre kivé- títhető - mérhetetlen leépülését jelzi. , □Hogyan tud megfelelni ilyen körülménye* között a Nemzeti Színház vállalt és öröklőn feladatainak ? Tud-e tenni valamit például a kortárs magyar dráma pártolásáért ott, ahol olyan művek születnek, mint amilye,iei mostanában születtek? • Lehet, hogy szavaim egy kicsit keseredet- tekre sikerültek, de ennek nehezen mulo fájdalmat okozó veszteségünk, Sík Ferenc halála is oka. Mert akadnak itt azért öröm­teli pillanatok is, és nemcsak azok a rövid órák, amelyeket az érezhető művészi sike­rek váltanak ki az emberből. Éppen Sík Fe­renccel írtunk ki ugyanis egy meghívásos pályázatot a Nemzeti Színház neveben, amelynek eredménye minden várakozást felülmúlt. Tizenegy magyar írót kértünk fel arra, hogy darabot írjon a Nemzeti Színház­nak, és legnagyobb örömünkre senki ^ néni akadt közülük, áld visszautasította volna a felkérést, s most egymás után érkeztek meg határidőre a művek. Hubay Miklós, Gyur- kovics Tibor, Spiró György, Kertész Ákos, Pozsgai Zsolt, Görgey Gábor, Sütő András, Hernádi Gyula, Deák Ferenc, Páskándi Gé­za, Fejes Endre írhatott így darabot a Nem­zeti Színház részére, ami olyan ritka ese­mény, amilyenre a Kisfaludy Társaság mű­ködése óta nem is találnánk példát. A dara­bokat elbíráló zsűri, a pályázat eredményét március 15-én teszi közzé, így nem tudjuk megmagyarázni például azt sem, hogy mi­képpen sorolhatták be .jóakaróink” egyik vagy másik szerző művét máris a repertoá­runkba. Mi, egyelőre annyit tudunk, hogy a pályázatra izgalmas művek érkeztek, ame­lyek valóban meghatározhatják a Nemzeti Színház elkövetkezendő évadjainak játék­rendjét, de hogy mikor és milyen sorrend­ben kerülnek színpadra a művek, azt még mi sem tudhatjuk. Amit tudunk, s ami máris érezhető, Szakonyi Károly Vidám fi­nálé című darabjának várható sikere, amelynek a bemutatója február 23-án lesz. A szerző a darabot barátainak, a Nemzeti Színház idősebb színészeinek írta, így a leg­nagyobb játékos kedvvel készül mindenki a bemutatóra. Szakonyinak 1973-ban volt utoljára bemutatója a Nemzeti Színházban. Most, 20 esztendő múlva, olyan darabját fogjuk játszani, amelynek címe alá a szerző ezt írta: „Idős, de még ifjú szívű színész ba­rátaimnak ajánlom!” - érthető hát a felfo­kozott, minden bizonnyal nagy közönség- sikert is ígérő várakozás. Hogy aztán eb­ben a szakma egyes „önkinevezett” képvi­selői a Nemzeti programjának felhígu­lását fogják-e látni vagy sem, az ugyan­csak elválik.

Next

/
Oldalképek
Tartalom