Észak-Magyarország, 1995. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-21 / 18. szám
* EM ÉM-iwterjú _______________ M árpedig nem lehet addig demokrácia, amíg a politikai gondolatainkat egyetlen, összeszokott stáb. Budapest belső kerületeiből tudja irányítani. II. oldal ÉM-ripor*__________________ A bányabezárással Edelényben kilencszáz, Rudolflelepen százötven bányász munkahelye szűnik meg belátható időn belül, hacsak... III. oldal Műhely Az igazán tehetséges fiatalokkal foglalkozom, akik személyiségükből és szakmai felkészültségükből adódóan a művészpályára kerülhetnek. VII. oldal Téli naplemente Fotó: Dobos Klára A hét embere Balogh Andrea Tősgyökeres hegyaljainak vallja magát, Tarcalon született. Bözépparaszti családból származik, innen az indíttatás, a mezőgazdaság szeretete és a pályaválasztás: Gödöllőn szer- zett agrármérnöki diplomát. Hűség? Alaptermészetének '"ászé. Akárcsak kiegyensúlyozottsága. Meggondolt és megfontolt. Első munkahelye a sárospataki szövetkezet, ahol - bejárva a hierarchia lépcsőit — tizenkilenc év után elnök lett. Mindezek mellett 1983-tól hat esztendőn át a Borsod-Abaúj- Zemplén Megyei TESZÖV elnöke is volt, sőt az 1989-ben létrejött Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Szövetségének társelnöke, az Országos Szövetségi Tanács tagja lett. Az elmúlt héten lezajlott MOSZ II. kongresszusa nagy többséggel - megszűnvén a társelnöki funk- eió - Szaniszló Sándort alelnök- nek választotta. „Sárospatak - Miskolc - Budapest. Egy héten sokszor megteszem az utat. Kétségtelenül jó lenne, ha Pest közelebb lenne Patakhoz, de ez az, amin ember nem változtathat. Kétségtelen tény, hogy esetenként a nyolc-:, kilencórás autóút kifáraszt, ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy csöndben alaposabban átgondoljam a dolgaimat, feladataimat. Szerencsésnek vallhatom ugyanakkor magamat, luszen mind szúkebb munkakörnyezetemben, mind itt Miskolcon olyan munkatársaim vannak, akikre mindig számíthatok. Arról nem is beszélve, hogy családom, s itt elsősorban feleségemről beszélek, aki egyébként matematikus, olyan hátteret teremt számomra, amelynek talaján teljes biztonsággal és odaadással végezhetem a rám szabott feladatokat.” Mint alelnöknek elsősorban az elmaradott térségek felzárkóztatása a munkaterülete. Gazdasági, pénzügyi szakértőként ezzel kapcsolatosan a kongresszuson meglehetősen élesen fogalmazott. „Most elsősorban szűkebb hazámról, Borsod-Abaúj-Zemp- lénről beszélek, de említhetném Hajdú, Szolnok, avagy más megyék helyzetét is. Térségünk mezőgazdasága az országos képhez viszonyítva is többszörösen hátrányos helyzetű. A termőföldek gyengék, a szövetkezetek adósságállománya viszont nagy. Nem ritka az ötvenszázalékos eladósodottság, ami azt jelenti, mégha adott évben eredményesen is gazdálkodik az üzem, pénz már nem jut fejlesztésre, osztalékfizetésre. Következésképpen a leépülés napról napra nó. A megoldáshoz - ezt fel is vetettem a MOSZ-ta- nácskozáson - megítélésem szerint egyedi elbírálásra van szükség.” Sokan vallják róla, a mező- gazdaság megszállottja. Állandóan figyeli a világ agrárfolyamatainak alakulását, s törekvése, hogy attól a honi Szaniszló Sándor a MOSZ alelnöke mezőgazdaság ne maradjon le. ,A legtöbb üzem a nyolcvanas években már eljutott arra a szintre, hogy ilyen, vagy olyan területén világszínvonalú technikát használt. Az elmúlt években bekövetkezett, egyébként szükséges átalakítás során azonban műid termelésben, mind termelési színvonalban elmaradtunk az élenjáróktól. A világ fejlődése persze azért mert nálunk fontos, de megtorpanást okozó dolgok történtek, nem állt meg. Könnyen belátható tehát, hogy az a visszaesés, ami az eltelt négy évben következett be, évtizedek alatt hozható be. Az, hogy ez pontosan mennyi időt jelent, sok tényező függvénye. így attól, hogy milyen lehetőségeket kapunk az Európai Unióhoz való teljes jogú csatlakozáskor, avagy hogyan alakulnak a vám- és pénzügyi rendszerek, itthon. Arról nem is beszélve, hogy nagy kérdés, a nemzetgazdaság milyen lépésekkel tud az elkövetkező időkben előbbre lépni. Sokan valljuk ma már, a mezőgazdaság az ország ’kitörési pontja’, tehát, ha a gazdaságpolitika ezen irányba hat, akkor bizonyos, hogy az agrárágazat is gyorsulva fejlődik.” Önkontroll. Szaniszló Sándor számára roppant fontos kérdés. Mert, miközben az embert a sikerek arra inspirálják, hogy mind jobbat és többet tegyen, könnyen megfeledkezik arról, hogy honnan jött. „Emlékszem a vezetőképzőn sokat vitatkoztam a tanárommal, hogy egy adott poszton a vezető melyik kontrollt tartja a fontosnak. Ó a társadalmi, én az önkontroll mellett érveltem. Ezzel kapcsolatban egy kínai közmondás jut gyakorta eszembe, mely szerint ha meg akarsz ismerni valakit, adj hatalmat kezébe, s rögvest kiderül, hogy kivel állsz szemben. Én ezt magam számára úgy fordítom le, hogy a lehetőség - nevezhetjük ezt hatalomnak vagy bármi másnak -, nem más, mint szolgálat. S minél több tartalommal bír ez a lehetőség, annál nagyobb a szolgálat. Ha ezt nem felejtjük el, akkor - véleményem szerint - jó úton járunk. Reménykedem abban, hogy az én utam ilyen.” Hendikep Brackó István D ár nem vagyok egy megrögzött „lovis", de azt tudom, hogy a hendikep a gyengébb ellenfélnek adott előnyt vagy kedvezményt jelenti, az esélyek egyenlővé tételének érdekében. Hogy mégis ki fut be, az más kérdés. Olyan talány ez a tutiban, mint az élet más versenyein, illetve területein, ám a hendikep nem mindenkinek adatik meg. Sőt! Az angol szó egy másik értelmezése azt jelenti, hogy akadály, hátrány... Csak így! Könnyítés és esélyegyenlőség nélkül. Osztövér gebémet noszogatva az utóbbi szóhüvelyezés igazára hajlok: alig haladok, s egyre fogytán a zab. Az sem vigasztal, hogy ebben a lerongyolódott seregben a legtöbb négylábú pókos, kehes, s akad olyan harcos is, akinek még lova sincs. Eladta vagy megette. Van aki feladja, s remény- vesztetten az árokpartra ül, más, gyalogosan is igyekszik követni a csapatot. A csapat Európából Európába menetel. De hol az iránytű romlik el, hol a térkép rossz, másszor meg a vezetők mutogatnak háromféle irányba. Ilyenkor megoszlik a közvélemény, nap nem múlik el vita nélkül, s ha valamelyik csoport nagyon megsértődik, az külön táborba vonul és szekerekkel veszi körül magát. Olyan népvándorlás ez, amikor egy tapodtat sem haladunk előre, a táltosok összevissza jövendölnek, s önvágta sebeink mélyebbek, halálthordo- zóbbak, mint amelyeket az ellenség fegyverei ütnek. Kivéreztetjük, lejáratjuk magunkat és egymást. De félre a képes beszéddel, vegyük a tiszta szó bonckése alá a közelmúlt történéseit, amelyek kéretlenül, indokolatlanul hátráltatták a haladást, s rontották az ország imidzsét. Lejárt lemez, de ott volt a szerencsétlen expóügy. Soha nem tudjuk meg, hogy mennyit vesztettünk. Egy országot hecceitek fel a világkiállítással, egybekötve a millecentenáríummal, aztán elvetették. Az érvek és az ellenérvek ugyanazon forrásból táplálkoztak: sokba kerül, de sokat, vagy keveset hoz; csak pénzben számolható a befektetés és a haszon; vagy erkölcsi jövedéke is van; s célt, tartást adhat-e néhány évre egy sikerélményre vágyó országnak? Kész, passz, vége. A parlamentben nemmel szavazók azt állítják, hogy a lemondás nem rontja Magyarország presztízsét. Ugyanezt állítják a privatizáció azon prófétái is, akik meghiúsították, bagatellizálták a HungarHotels szállodák értékesítését. A kívülálló nem lát a dolgok mögé. Nem az izgatja, hogy dobravertek 15 patinás hotelt, hanem a bizonytalanság, a kapkodás, a húzdmeg-ereszdmeg rossz taktikája... Aztán átvilágították az átvilágító bíró-triót is. Utólag kiderítették, hogy nincs erkölcsi alapjuk mások fölött ítélkezni. De ez miért később derült ki, s milyen alapon javasolta azt az ez ügyben felhatalmazással nem bíró Nemzetbiztonsági Bizottság, hogy a három bíró mondjon le? A nevezettek ezt a szívességet nem tették meg, s a válás nem lesz olyan könnyű, mint az Á VÜ Rt. főnökének, a jegybank elnökének, a privatizációs kormánybiztosnak, vagy a művelődésügyi államtitkárnak a „közmegegyezéssel való távozása". Hendikepes történetek ezek, buta, értelmetlen, hitelrontó akciók. Miért kell nekünk - szinte havonta - az ország-világ elé állni egy bocsi vízlépcső léptékű botránnyal? Nem feledhetjük, mert külhoni hatását még nem érezzük, a híres-hirhedt paprikaügynek... Nemcsak kolbásszal és Hokedlivel, hanem ólommal ette a magyar a paprikás krumplit. A nagy gyárak és exportálók hiába bizonyították, hogy ők tiszták. A rossz hír gyors szárnyon jár, s bizony, számítani kell az általánosítás veszélyével. A nemzetközi köztudatban, mint kavics a vízben, az ül le, hogy valami baj van ezzel a magyar fűszerrel, amellyel a világ harmadik legnagyobb exportőrjei voltunk, és ami ízességével színessé tette a gyulai kolbászt és a Pick szalámit. És az olaj? És a repülő- benzin? Az egyik szőke, a másik pedig gyanús baleseteket okoz. Kell ez nekünk? Hát nincs nekünk elég bajunk? Vagy éppen ez a magyarázat: a zavarosban halászók életterét és manipulációs kedvét növelik a kusza viszonyok. /\ nagy, élet-halál harcú, nemzetközi futamban a lovas magyar nemzet kevesebb esélyt kap a külföldi fogadóirodákban, mint korábban. Ez éppúgy lemérhető a nemzetközi tőke beáramlásának mérséklődésén, mint az államadósság növekedésén, vagy a honpolgárok közérzetének romlásán. Nem rosszkedvem tele mondatja ezt velem, hanem sok személyes és közéleti tapasztalásom. Rozsdásodó sarkantyúmmal hiába ösztökélem paripának álmodott gebémet. Nem Pegazus ez, még csak nem is a csalafinta trójai faló... Se szárnya, se kereke, csak tarka van... Ez a ló engem is alig bír. Ez húzná ki a kátyúból az ország szekerét?!
