Észak-Magyarország, 1995. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-21 / 18. szám

Január 21., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Emlékek és szinek-vonalak igézetében Koscsó László grafikusművésszel beszélget Cseh Károly költő □ Szikszóról indultál. Grafikáidon, képei­den minduntalan feltűnnek a kisuáros emlé­kei. Ilyen erős a kötődési • Igen, valóban erős a kötődésem, hiszen itt születtem, itt éltem meg gyermek- és ifjúko­rom kalandokkal, élményekkel teli éveit. A gyermekkorból hozott élmények mindenki számára, így számomra is a legmeghatáro­zóbbak. Ennek tudható be, hogy egyre do- minánsabban jelennek meg emlékeimben ezek az évek. Minden fa, minden utca, min­den épület visszaköszön ahányszor otthon járok, most ezek a képi emlékek a részem­mé váltak. Örömmel tölt el, hogy sok-sok is­merős embert láthatok még, bár ezek az em­berek már barázdákkal terheltek. A gyermekkori emlékekben őrzött képek változnak, de észre kell venni, hogy az idő nem állt meg, az utcák, a terek sem a régiek. □ Grafikusművész vagy. Mi. indított erre a pályára, túl a veled született hajlamon? • Az egész indíttatást a gyermekkoromra tudom visszavezetni. A baráti kör atmoszfé­rája a belső késztetéseimet erősítette, moti­válta, a művészi pálya felé orientálta. Mi akkor négyen együtt tudtunk gondolkodni - ma már jobban látva, hogy milyen prog­resszívon -, fel akartuk fedezni és megérte­ni a körülöttünk létező világot. Voltak célja­ink, melyet büszkén mondhatom, mindnyá­jan elértünk. Zsuráfszky Zoli táncművész, Fedor Béci orvos, Fitala Csaba agrármér­nök, én pedig képgrafikus lettem. Az indít­tatást köszönhetem még egykori iskoláim­nak, hiszen korán felfedezték különös von­zalmamat a képzőművészet iránt. Rengeteg lehetőséget kaptam a szakmai fejlődésre, a korai bemutatkozásra. A helyi gimnáziumban érettségiztem, mely szintén termékeny talajt biztosított számomra. Különös hálával gondolok vissza Dobrik Istvánra - aki ma a Miskolci Galéria igazgatója -, hiszen az ambícióim általa fel­erősödtek, szakmai támpontot jelentett szá­momra. A gimnáziumi évek nyári szünetei­ben tudtam bekapcsolódni a Tokaji Művész- telep munkájába. Az itt eltöltött nyarak va­rázsa még mindig bennem él. Középiskolás­ként is több kiállításon szerepeltem grafiká­immal országos és megyei kiállításokon. Sa­ját kis műtermet készítettem akkor ma­gamnak, világmegváltó céljaimat igyekez­tem megvalósítani. Enywel alapozott zsák­vászonra festettem, linót metszettem, szob­rokat faragtam és rengeteget rajzoltam. Be­barangoltam az egész környéket, vizuális élményeket gyűjtöttem. Hatalmas lendület­tel, teljes eltökéltséggel igyekeztem az ön­megvalósítás űtjára lépni. Később aztán ki­derült, hogy könyörtelen és buktatókkal te­li ez az ut, a megpróbáltatások ideje még hátra van. A főiskola szakmai szempontból sok meglepetéssel nem szolgált. Úgy látom, egy­fajta mítosz lebeg e körül. Kilószámra raj­zoltunk, festettünk különösebb szakmai irá­nyítás nélkül, ezért aztán nem sok önbizal­mat nyújtott. Visszagondolva, bátran állí­tom, hogy személyes belső tartás nélkül, Iáit nélkül, elkötelezettség nélkül ezen a pályán nehéz megmaradni, az alkotómunka egy­szerűen életformává lesz. A főiskola elvég­zése után következett egy olyan periódus, melyet szívesen kitörölnék emlékezetemből, ha tehetném. Ez volt a „pszichés idegrend­szeri maratás” időszaka. Iskolaigazgatói diktatúrák alatt, megalázó körülmények között, szigorú intézményi politikai elköte­Koscsó László lezettség mellett kezdtük meg pályánkat. Mindez hátrányosan befolyásolt minket, a megalkuvást nem vállaltuk, így helyünket nem találtuk. □ Hosszú évekig az alkotómunka mellett ta­nítottál. Nem rabolta el egymástól az időt és energiát ez a kettősség? • Valóban kilenc évig tanítottam. Sok egy­kori tanítványom vált művésztárssá, képző- és iparművészeti főiskolán tanultak, és ta­nulnak ma is. Egyébként ezt tartom tanári munkám igazi értelmének. Túl ezen, igye­keztem tanítványaim szemléletét a másság, a sajátos és az egyéni felé fordítani, illetve megfelelő szakmai felkészültséget nyújtani számukra. Óraadó tanárként jól megfért a két munka egymás mellett, az alkotómun­kát segítette bennem, öröm volt dolgozni lel­kes, tehetséges fiatalok között. UAz iskolarendszerű tanítást abbahagytad. Mi késztetett a pálya teljes elhagyására? • Ha már rákérdeztél a pályaelhagyásra, sajátos, nem igazán pozitív véleményem van a honi iskolarendszerről. Bár én mind­ezt kívülről látom, a változás szele az okta­tási intézményeket messze elkerüli. Na­gyon sok esetben igen alacsony hatásfokkal működnek, a gyerekek állandó stresszha­tásnak vannak kitéve, fantasztikus a leter­helésük, a gazdasági környezet sem a minő­ségi munkát preferálja. Annak ellenére, hogy a pedagógusok nagy energiát mozgósí­tanak napi munkájukba, a probléma akut, a megoldás a tartalmi és strukturális válto­zásban rejlik. Az oktatási intézmények ve­zetői ma már leginkább közgazdászok. □ Úgy tudom, a tanítást nem hagytad telje­sen abba. Azért a lét-kényszer, egyfajta úr, hogyan alakult további sorsod, alkotói pályád? • Ma már csak az igazán tehetséges fiata­lokkal foglalkozom, akik személyiségükből és szakmai felkészültségükből adódóan a művészpályára kerülhetnek. Azonban a változás lehetőségét tovább kerestem, a lét­kényszer megoldásban bíztam. Egyre több felkérést kaptam design grafikai munkák­ra, a lehetőségekkel élve a független, önálló alkotói munka feltételeit megteremtettem. Tiszaújvárostól mindössze 3 kilométerre, Sajószögeden építettük fel műtermes ottho­nunkat, ahol családommal élek, és dolgo­zom. Saját programom szerint készülök ki­állításaimra, mert a kiállítás nekem is, mint minden más alkotónak igen fontos al­kalom a bemutatkozásra. Szakmai függet­lenségem megteremtésével nem vagyok ki­szolgáltatottja az úgynevezett „galériások­nak”, saját gondolatvilágomat valósíthatom meg. Nem hiszek a magamutogatásban, a „megjátszás attitűdjében”, hiszek azonban a saját útkeresésben, a kitartó munkában, a szakmai felkészültségben. Saját keresztjé­nek súlyát magával cipeli az ember. A vonal, mint az egyik legegyszerűbb grafikai elem, ami mostanában leginkább foglalkoztat. Az izgat, hogy ezzel az egysze­rű jellel hogyan lehet érzelmeket, gondola­tokat kifejezni. Pozitív-negatív megjeleníté­se vibrál, sűrítése, tömörítése formát ma­gyaráz, stb. Ezért aztán a kifejezésmód le­hetőségét szolgálja az egyedi rajz, a rézkarc, szerigráfia, mely technikákkal készítem munkáimat. A színes munkáim is mind gra­fikusak, színes vonalakból rendeződnek. Újabban klasszikus ólomüveg-ablakokat készítettem egyházi megrendelésre. Több ilyen megbízást kaptam mostanában, ezek mind új kihívások, és ahogyan az egyik plé­bános úr megjegyezte az üvegfestmények beépítésekor,... „Ti az örökkévalóságnak dolgoztok.” □ Művészfilozófiádat ismerve, milyennek lá­tod a világot, merre halad? Lelkialkatodat tekintve, Te a nyugodtan alkotók, a „teknőcök” fajtájából való vagy, nem a „versenylovakéból, akiket az iram éltet.” (Sellyeprofesszor meghatározása a művészek­re.) A mostani kor(fel-)fordulásokban meg tu­dod-e teremteni a belső csendet az alkotáshoz? • Gondolatvilágom valahol a szabadságér­zés köré szerveződik. Sokan mondják: grafi­kai lapjaim szomorúak, de hát a világ is szo­morú. Ez a világ nem kedvez a művészet­nek, „hallgat a múzsa”. Néhány grafikus ba­rátom letette a toll-fegyvert, nem nyilatko­zik munkáival, várnak... várunk egy jobb kort. Vallom, hogy a művészet független a napi politikától, felülemelkedik azon. Tisz­tában vagyok azzal is, hogy igen szűk réteg­nek dolgozunk, a mai magyar emberek többsége, a „pénzcsinálás” felé fordult, napi megélhetéséért küzd. Ennek ellenére érzem — hiszen optimizmusom sugallja -, ma is, most ebben a pillanatban is születnek nagy­szerű munkák. Hiszek a művészet erejében, hiszem a munkám értelmét. A nagy hang­zavar a csendet elnyomja, reménykedni tu­dok csupán, egyszer csend lesz... □ Eddig sok-sok hazai és nemzetközi kiállí­táson szerepeltél, szólj ezekről és terveidről is. • Nem vezetek kimutatást kiállításaimról, de e beszélgetés kapcsán utána néztem. Ma­gyarországon több mint száz helyen állítot­tam ki, az összes hazai nagyvárosban, szomszédos országokban, nyugat-európai országokban és Távol-Keleten szerepeltek grafikai lapjaim biennálékon, illetve meghí­vásos nemzetközi távlatokon. Talán ennek tudható be, hogy újra meghívást kaptam a Tokiói Nemzetközi Grafikai Biennáléra, most erre is készülök. Egy hónapja fejeztük be és építettük be a tiszaújvárosi Római Ka­tolikus Templom 38 négyzetméteres ólomü­veg-ablakát, melyet Bráda Tibor festőmű­vész barátommal készítettünk. A sok teen­dő között most a legfontosabbak: a budapes­ti Csók István Galéria felkérésére készítek grafikai lapokat, szentendrei galériák hív­tak meg kiállítani, további ólomüveg-abla­kok készítése vár rám. Munkáim több hazai és nemzetközi közgyűjteményben, valamint magángyújtóknél megtalálhatóak. A Ma­gyar Alkotóművészek Országos Egyesülete képgrafikus tagozatának és a Magyar Grafi­kusművészek Szövetségének tagja vagyok. Fecske Csaba Egyedül Ködöt szitál az alkonyat, tüsszent a girhes, ritka lomb - Mellemet túrja, döfködi szívem, e szorgalmas vakond Zokon ma semm it sem veszek; vesém pamutgombolyag, hagyom, macskaként já tsszon még vele az óvatlan körmű fájdalom Gőzölgő, langy mocsár a park, az idetévedőt elnyeli. A vén idő zokog, peregnek a berkenye piros könnyei A ködön áttűnő lámpafény, mint borzas, ormótlan ecset, sárgára festi a pádon szomorú, kihűlt helyemet Juhász József Téli csömör A fikusz és a filodendrón erőlködve állnak a fényben, hazudják az afrikai tüzet, s álmuk varázsának nyarat. De kint a hó megborzongat fákat, kutyát, farkast, ideget: Valahol ki kellene nyitni a zsilipet, hol a téli csömör leszalad. Kalász László Sűrű köd mindenütt nem látja hova üt s mit simogat az ember kezem visszadugom zsebben ujjaimon november és december számlálja napjait s beosztani tanít ennivalót tüzelőt ölelést meg csókot s porciókra osztok gyöngédséget s vad erőt Hát ennyi volt Mezey István rajza Nagyon régen volt, még a - nem szűnő - baromságok kezdetén. Korán reggel kéziratot tettem a főszerk. asztalára, aki feltűnően hosszan időzött a másfél flekk fölött (egyébként villámgyorsan olvasott és tipografizált), majd fölállt, és kinyitotta a nagy pán­célszekrényt... A legritkább meg­tiszteltetés következett: egy po­hárka szilvórium. (Erkölcsi érté­két tekintve - számunkra - a Ró­zsa Ferenc-díjat is megelőzte; n,e,n is osztatott gyakrabban.) Megilletődtem, de mesterem már vissza is tette a pálinkát a trezorba, s mellé az én írásomat, majd becsukta, s bezárta a mac­kó abélfalú ajtaját. Elég hülyén nézhettem, vagy inkább kétség- beesetten, mert. a redaktor - a maga szarkasztikius modorá­ban - így vigasztalt: „Mostantól van mire szerénynek lenned... Olyanját írtál, hogy le sem hoz­hatjuk.” Az írásocska egy interjú volt. A nyilatkozó azonban nem ember, hanem az a kicsiny füstös moz­dony, amit. - egyik napról a má­sikra - kivontak a forgalomból, mert megszüntették Nyíregyhá­za és Sóstó-fürdő között mind a villamos-, mind a vonatközleke­dést, (Históriánk ezt az aktust a bodrogkeresztúri vonal felszá­molásaként tartja számon, ha | számon tartja egyáltalán.) Szóval vallott nekem, a megtört szemű öreg mozdony, melynek kihűlt testére már vártak a láng­vágók. Miről mesélhetett, volna? Az elmúlt, évtizedek (hiszen már a századfordulón munkába állt) hétköznapjairól és az ünnepi vo­natozásokról. Mert vitte Krúdyt és tán Blaha Lujzát is a Sóstóra (bár a művésznő inkább talyigá- val tett kirándulásokat a fürdő­helyre). De nemcsak a híres em­berekre emlékezett a lokomotív, hanem a piacozó parasztasszo­nyokra, a bejáró diákok generá­cióira, s persze a nagy mezőgaz­dasági szállításokra is. És nem szégyellte bevallani, hogy nyári vasárnapok alkonyán lassab­ban kapaszkodott föl a kicsiny homokdombokra, s halkabban fütyórészett - mert ilyenkor sze­relmesek foglalták el a nyitott vasúti, kocsikat: S a vonat vitte a megyei urakat meg a dámákat; bankfiúkat - kisasszonyokat; az ezred huszárjait, akik vasárnap leszálltak a lóról a színésznek, meg a ropogós tirpák lányok kedvéért... Ha megjelent volna ez a kis írás bizonyára nem emlékeznék rá 30 év távlatából. De nem jelent meg. ,A vasútról egy szót se!” - adta ki a parancsot a pártbizott­ság első titkára, s bár a főszerk. korántsem volt meghunyászko­dó szolgai, lélek, ugyan mit. tehe­tett volna a bizantinizmus köze­gében? Minden felszagga.tott sínpár fáj nekem azóta, s mikor szülőhelye­men nemcsak azt láttam, hogy szeszfőzde lett apám iskolájából, hanem még az AEGV feltételes megállója (FM) is eltűnt az épü­let elől, bizony nem jutottam szó­hoz... Most azonban már bűn a hall­gatás. (Vétkesek közt cinkos, aki néma.) De hát miért protestálok én, mikor - a vasúti mellékvona­lak felülvizsgálata után-azt ol­vashatom lapunkban, hogy: „Nem a sínek feltépése a cél”. Nem, nem csak: „egyszerűsíteni kell a vasútüzemet, s elkerülhe­tetlen a racionalizálás.” Mit. jelent ez? Semmi jót nem je­lent. Annak a bizonyos 3500 ki­lométeres mellékvonalnak a mentén állomások szűnnek meg (tűnnek el?), s válnak megállók­ká, nem fűtik majd a váróterme­ket, visszafogják a sebességet stb. S ez csak az első lépés. Mert: „a végeredmény, még várat ma­gára. ” Az út - a racionalizálás útja - azonban már kijelöltetett. Vasútigazgatónk a következőket mondja: .Nagyon sok helyütt az autóbusz-megállót csak egy osz­lop, s rajta a tábla jelzi. Lehet ilyen egy vasútállomás is.” Miért ne lehetne? Az a baj, hogy nagyon el vagyunk mi kényeztet­ve. Már a 19. században bedől­tünk olyan alakoknak, mint Pe­tőfi, Kossuth meg Klauzál, akik a vasútért. lelkesedtek. Nem szobrot kell emelni Kandó Kál­mánnak, hanem le kell bontani a vasútállomásokat - mint aho­gyan azt számos iskolával is megtették, melyeket az a könnyelmű Klébelsberg Kúnó húzatott fel annak idején. Lám Fodor Gábor nem épít isko­lákat - egyáltalán semmit nem épít - s mégis optimista. Azaz dehogyis nem épít! Most készült el a kabinetiroda és egy tárgya­lóhelyiség -15 millióért. Négy- százötven négyzetméteres teret jelent ez a minisztériumnak - úgy bizony! Ekkora térben már kulturált körülmények között le­het tárgyalni a pedagógusok lét­számcsökkentéséről. Mert ez az elvárás - mondja a m iniszter, il­letve mondta a „Kinn, pádon”ja­nuár 7-i adásában. Miután a ri­porter nem kérdezte meg tőle, most én kérdem: Kinek az elvá­rásáról van szó? Csak nem ma­guk a pedagógusok várják el, hogy... Netán mi szülők, vagy a gyerekek ? Én úgy gondolom egy miniszternek a magyar társada­lom elvárásaira kell figyelni. Nos, nyilván rosszul gondolom, mint ahogyan Havas Henrik sem gondolkozott jól, mikor foly­vást „kitörési pont”-ként emle­gette az oktatást a miniszternek. De minek is kitörni? Nehéz idők­ben húzzuk meg magunkat. Lám, Körmenden ötnapos szü­netet adtak öt iskolának, s ezzel sok pénzt takarítottak meg. Hogy híven idézzem: A szünet félmilliót hozott a konyhára. Mi­csoda háztartás! Az ottani pol­gármester szerint a tananyag feldolgozása nem szenved csor­bát. Világos: Az ellenség meg se tudja, ha egy baka hiányzik a csatából... Egyébként a körmen­di tapasztalatokról tájékoztatást kap az oktatási tárca. Nem két­séges, hogy a tapasztalatok ked­vezőek lesznek - mindenütt be le­het vezetni a rendkívüli szüneteket. Nekem is volnának ötleteim! Le­het kevesebb is a tanítási napok * száma. - rövidíthető a tanév, j Ezen belül megnyújtható a téli. szünet. Össze lehet vonni tanuló- csoportokat, csökkenteni lehet a tananyagot. A kisebb települése­ken be lehet vezetni a távokta- ’ tűst. Egyetlen terem - képernyő.«. Élő pedagógus kiiktatva. Túl so- > kan vannak, sok baj van velük.' A távoktatásban van fantázia, persze csak azokon a helyeken, ahol nem kapcsolják ki a vil-, lányt. Mert éppen most hallót- > tani (a tévé Ablak című műsorá- ' ban), hogy nyolcvan család, egy ‘ iskola, s még valami vendéglátó hely marad áram nélkül egyik hazai településünkön. A helyi té- esz illetékese így nyilatkozott;»• Nekünk semmi érdekünk nem” fűződik ahhoz, hogy itt áram le- ' gyen... (Ebből a parlagi magyar­ból előbb-utóbb képviselő lesz; jó a szövege...) Hol, mi történik, s kinek az érde­kében? Ezt kérdezem magamtól naponta, miközben hátrálunk, visszavonulunk, feladjuk (ön- , ként adjuk fel) eddigi állásainkat 1 Nagyot változott a világ, mióta a félreállított kis mozdony vallott nekem. Most senki sem mondja, hogy erről, vagy arról egy szót se. S mi mondjuk a magunkét. Mi- \ lyenjó lenne, ha újságpapírral, ' vágyakkal, szívjósággal, indu­lattal is lehetne mozdonyt fűteni... Gyarmati Béla Szó szólóban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom