Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)

1994-12-06 / 288. szám

10 A SZELLEM VILÁGA Misztika 1994» December 6», Kedd VIDÁMAN Gyógytanácsok Szepesi Sándor Következzék néhány jó tanács a humoros természetgyógyásztól! Vírusos influenza, tüdőgyulladás, stb. ellen: „Ha teljesen elment az eszünk, Luca napján éj­félkor keljünk fel az ágyból, és menjünk ki a mezőre. Ott az összes létező gizgazból, gyom­növényből szedjünk néhány marékkai (minél büdösebb, annál jobb), majd térjünk haza, és kergessük körbe a macskát háromszor az ud­varon. (Azért háromszor, mert utána úgyis fel­szívódik valamerre a szerencsétlen.) Miután ezzel megvagyunk, pácoljuk be a mezőn szedett gyomokat másfél liter - kizáró­lag szerves! - trágyalébe, - ez szükség esetén bármilyen „Bio-Natur-Shopping”-ban besze­rezhető, palackozott állapotban. Ha még most sem röhögnek rajtunk eléggé a szomszédok, feküdjünk fel sziesztázni a tyúkól tetejére - a szakemberek bemérései szerint ez az egyetlen hely, ahol nem érvényesül a vízerek káros ha­tása -, s maradjunk ott az első kukorékolásig. Ha a kakasunk sztrájkhangulatban van, vagy álomszuszék, az pech, mert várhatóan oda fo­gunk fagyni a tetőzethez. Ha azonban minden rendben megy, s megússzuk élve, az első kuko­rékolásra hanyat-homlok rohanjunk le trágya- szagú bio-dudváinkhoz, öntsük át az egészet egy kondérba, s kezdjük el lassú tűzön forral­ni. Aztán - ha a bűz már kezd kibírhatatlanná válni - öntsük az egészet a klozettba, és men­jünk el orvoshoz.” Gyógytorna gerincbántalmak, porckopás, izomsorvadás ellen: „Tanyázzunk le a földre, és vegyük fel a lótuszülést, amit nagyjából úgy tudunk elérni, ha egy kis időre elfelejtjük, mi a normális rendeltetése a két lábunknak. Ezt követően jobb kezünkkel nyúljunk át a bal combunk alatt, s próbáljuk megfogni a jobb fülcimpánkat oly módon, hogy közben jobb lá­bunk nagyujjának körmével a hátunk közepét vakargatjuk. Eközben a bal kezünkkel - há­tulról - nyúljunk át a jobb hónunk alatt, fog­juk meg a bal bokánkat úgy, hogy szép lassan átmegyünk fejenállásba. Mindezeket addig folytassuk, míg az ápolók ránk nem adják a kényszerzubbonyt.” Másnaposság ellen csak egyetlen mondat: „ Nem kell annyit vedelni!” Különös hassebek Az M-ben élő asszony furcsa dolgokat élt át. Három alkalommal is találkozott idegenek­kel, furcsa fekete alakokkal, szép, elúszó női formákkal... Egy alkalommal elvitték magukkal az ide­genek. Az udvarukon álló tojás alakú objek­tumba szállt, annak kabinjában nem látott semmit, de érezte, hogy van mellette valaki. Ezután egy tágas, világos helyiségben találta magát. Sok embert látott ott, gyermekeket, is­merős nőket. Mindenki meztelen volt, ő is. Ar­ra eszmélt, hogy fáj a hasa, és fekszik az ottho­ni ágyában, hálóingben. Erős, szúrós szag csapta meg az orrát. Rosszul aludt, ezért a má­sodik nap igyekezett hamar ágyba kerülni, de minden megismétlődött - még kétszer. Meglepve tapasztalta, hogy két karján, a vénák közelében szúrt sebek voltak, amelyek heteken át égtek. A hasán vörös foltok jelentek meg, amelyek azonban nem fájtak. Az orvos által felírt kenőcstől azonban igen. A foltok megmaradtak, ám az asszony egészségi álla­pota javult. Visszerei visszahúzódtak, hallása megjavult. (Kiss L. Hufon) Hasán a foltok megmaradtak Fotó: Tarcali Gábor Apró babonák Az orvosságot nem szabad megköszönni, mert nem használ - olvashatjuk Krúdy Gyula Ál­moskönyvében. A manapság is használatos mondás olyan babona, amely a régi népéletből ered. A jeles író gyűjteményéből idézünk még néhányat. Ha kiömlik a paprika, veszekedés lesz. Ha kés vagy olló estében megáll a padló­ban, váratlan vendég jön. Gyerekes háznál le kell ülni a vendégnek, mert elviszi az álmot. Ha a pók leereszkedik este valakire, az szeren­csét jelent. Ha esik az eső és süt a nap, veri az ördög a feleségét. Vadásznak, halásznak és kártyásnak nem szabad szerencsét kívánni, mert az ellenkezője teljesül. Ha a jobb szem viszket, az bánatot, a bal örömet jelent. Óriás arca néz le a Marsról? Szepesi Sándor Miskolc (ÉM) - 1980-ban egy Vin­cent di Pietro nevű komputerspecia­lista az amerikai National Space Science Data Center archívumában azokat a felvételeket vizsgálta, me­lyeket annak idején a Viking-1 és a Viking-2 űrszondák küldtek a Föld­re a Mars felszínéről. Vizsgálatai közben Di Pietro felfedezett egy ké­pet, melyen egy emberi archoz meg­lehetősen hasonlatos forma volt lát­ható. A felvétel a bolygó felszínének körülbelül 63x58 kilométeres terü­letét ábrázolta, egy részletet az úgy­nevezett Cydonia-régióból. A számí­tások alapján a „kőarc” átmérőjét 1500-1600 méterre becsülték. Di Pietro felkereste egyik mun­katársát, Gregory Molenaart, aki szintén számítástechnikai szakem­ber volt, s - számítógép segítségével - megpróbálták tovább javítani a képminőséget. Elsőként a digitális komputertechnikát hívták segítsé­gül, és sikerült elérniük, hogy a 321 024 képegységből álló felvétel pontjait még kisebb részekre bont­va, a „kőarc” apróbb részletei is ki­rajzolódjanak. A felvételeket nyilvánosságra hozták a nemzetközi sajtóban, s ezt követően nemsokára megjelentek az első kritikák is. Többen azon vé­leményüknek adtak hangot, hogy az arcforma csupán optikai tévedés, s a látványt a Nap állásából adódó fény- és árnyékviszonyok csalóka játéka eredményezi. Di Pietro és Molenaar időközben újabb felvételre bukkant a „Mars- arc”-ról a NASA archívumában. A 70A13 jelű kép abban különbözött az előzőtől, hogy a Viking-szonda 35 nappal később készítette, más ka­meraállásból, más Napállásnál, és jóval kisebb távolságból. A két szá­mítástechnikai szakember ezt a fel­vételt is analizálta, s az eredmény igazolta a várakozásukat. Kirajzo­lódott a „kőarc” másik fele is, látha­tóvá váltak a szemgödrök és az áll- csúcs. Nem sokkal később új lehető­séget találtak arra, hogy felderítsék A „Mars-arc" a képanyag még nem látható, ap­róbb részleteit. Mivel mindkét fel­vétel fekete-fehér volt, megpróbál­koztak a színkódolás technikájával. Ez abból állt, hogy a komputert egy színes képernyőhöz csatlakoztat­ták, s a szürkének minden egyes ár­nyalatához egy-egy színt rendeltek. A legsötétebb helyek a képernyőn li­la vagy piros szín árnyalatait kap­ták, a világosabbak sárga majd zöld, végül kék színként jelentek meg. Ezzel a technikával nemcsak az objektum formáját, nagyságát és helyzetét lehet megállapítani, ha­nem lehetővé válik az alakzat térdi- menzionálása, azaz, háromdimenzi­ós megjelenítése is. így olyan részle­teket érzékelhetünk, amelyeket szemünk egy normális fekete-fehér fénykép esetén még nem azonosítana. A színkódolás technikája a marsi „kőarc” esetében is újabb eredmé­nyeket hozott: láthatóvá vált a szemgolyó, a pupilla, sőt egy könny­csepp is a jobb oldali szem alatt. Ezt Fotó: ÉM-repró az analízist azóta több, független szakértő is elvégezte, s a hírek sze­rint mindegyik vizsgálat igazolta Di Pietróék eredményeit. A „kőarc” körüli viták mindemel­lett egyáltalán nem csitulnak, sőt! Mert ugye, ha elfogadjuk, hogy va­lóban értelmes lények tudatos alko­tásáról van szó, akkor adódik a kér­dés, hogy kik, mikor és miért for­mázták ezt a gigászi képmást a Mars felszínére? Az ufó-hívők kóru­sa természetesen teli torokból zen­gi, hogy földönkívüli civilizációk, meg marslakók, meg minden. Hogy a tudomány „hivatalos” berkeiben hogyan minősítik ezeket a feltétele­zéseket, azt már leírni sem me­rem... talán még az a legtolerán- sabb álláspont erről a részről, hogy váljunk a véleményalkotással ad­dig, míg megteremtődnek a feltéte­lek, hogy földi űrhajósaink köze­lebbről is szemügyre vehessék a „titokzatos” bolygó felszínét. Hát várjuk. Mennyi idős is valójában az ember? Szepesi Sándor Miskolc (ÉM) - Valamikor a har­mincas években a müncheni egyetem élettanprofesszora, Edgar Dacqué egy igen meglepő elmélettel kergette a kétségbe­esésbe tudóstársait. Paleontoló­giái, antropológiai, mitográfíai és egyéb kutatásai során ugyan­is az illető úr arra a fantaszti­kus következtetésre jutott, hogy az ember - szemben a hi­vatalos tudomány által elfoga­dott néhány millió évvel - való­jában több százmillió éves. Dacqué elmélete szerint az ember nem az élővilág evolúciós törzsfájá­nak egy egészen friss hajtása, amint azt az általánosan elfogadott fejlődéselmélet bizonyítja, hanem egy őstípus, amely a paleozoikum­ban (de legkésőbb a perm korszak idején) jelent meg a színen, és a kü­lönböző földtörténeti korokban más és más formát öltött magára. Elő­ször hal-, majd kétéltúszerű, azután (a mezozoikumban) hüllőszerű, ké­sőbb a cenozoikumban majom, vé­gül emberszerű alakban parádé­zott, vagyis mindig olyan külsőt vett fel, amely megfelelt az adott kor domináns életformájának. Dacqué - egyebek mellett - azt is teóriája bizonyítékának tekintette, hogy méhen belüli fejlődésének ki­lenc hónapja során az emberi mag­zat végighalad a különböző földtör­téneti korokra jellemző alakokon, (hal, kétéltű, hüllő, emlős) míg vé­gül elnyeri születésre kész formáját. Amihez azonban tudósunk a leg­gyakrabban folyamodott elméleté­nek alátámasztására, az az emberi­ség hatalmas mítoszkincse volt, melyben számos leírás található olyan démoni, félisteni vagy isteni lényekről, melyek látható alakjuk­ban átmenetet képeznek valami­lyen állatfaj és az ember között. (Te­hát részben állati, részben emberi testük van.) Ide sorolhatjuk például az egyiptomi mitológia - és a hozzá kapcsolódó ikonográfia - állatiste­neit, vagy a görög mítoszok kenta­urjait, szirénjeit, gigászait is. Dacqué néhány követője szerint az ember ősi formái nem csak a mí­toszok által fenntartott kollektív emlékezetben őrződtek meg, hanem néhány távoli, védett és elszigetelt helyen fizikai mivoltukban is túlél­ték korunkat, s így akár még a tör­ténelmi idők emberei is találkozhat­tak velük. Vannak, akik úgy vélik, hogy a mítoszokban oly gyakran fel­bukkanó félig állat, félig ember ala­kú kultúrhéroszok - akik valami­lyen új eszmerendszerrel (vagy elfe­lejtett, régi tudással?) ajándékoz­zák meg az új korszak embereit - ilyen túlélőkre vezethetők vissza. Dacqué elmélete szerint tehát az ember legősibb alakja halszerű volt, vagyis ősünk a nyílt vízi életmód­nak leginkább megfelelő alakban kezdte meg több százmillió éves pá­lyafutását. Nagyon sok fennmaradt legenda, mítosz, „beszámoló” fog­lalkozik ezekkel a „halembe­rekkel”, idézzünk most fel ezekből néhányat. A legismertebb (és legtöbbet idé­zett) beszámoló egy ilyen haltestű kultúrhéroszról Bérószosz babiloni pap és asztrológus „Babilónia törté­nete”, című krónikájában olvasha­tó. Ez a mű valamikor i. e. 260 körül keletkezhetett, de minden bizony­nyal jóval régebbi, valószínűleg su- mér hagyományok képezték az alapját. (A Bérószosz által - hellén hatásra - Oannésznek nevezett hal­ember alakja egyébként még sok más, közel-keleti nép mitológiájá­ban is felbukkan, egyebek között olyan neveken, mint Oesz, Hoa, Ea, Ana, Aun, Oan, U-anna, Hanni, Ummánu stb.) íme tehát Óannész története Bérószosz krónikájából: „...A teremtés első évében az Erüthreai (Vörös) tengerből egy ér­telemmel megáldott lény jött elő, tö­kéletes haltesttel. A halfej alól azonban emberi fej nőtt ki, és embe­ri lábak a hátsó végéből vagy farká­ból. Emberi hangon is tudott szólni, és képét mindmáig megőrizték. Ez a lény nappal az emberek között tartózkodott, s megismertette őket az írásjegyekkel, tudományokkal, megtanította nekik, hogyan kell templomokat és városokat építeni, a földet felmérni, és gyümölcsöket termeszteni... Később még több ha­sonló lény bukkant elő. Egy ilyen haltestű, de emberi kezű és lábú te­remtmény tanította meg a csillagok tudományát is.” Ezeknek a halembereknek az el­ső ismert ábrázolásai több ezer év­vel előzik meg Bérószosz művét, mégpedig különféle mezopotámiai pecséthengereken. Az ilyen vésett figurák alsó része leginkább a ten­ger habjaiból kiemelkedő haltestre emlékeztet, ami deréktól felfelé széttárt karú emberi alakban foly­tatódik. A görögök és a rómaiak is ismer­ték a haltestű embereket, egy 1215- ből származó izlandi krónikában pedig a következők olvashatók a „haffstramb”-nak nevezett tengeri férfiról: „...Nyaka, feje, orra és szája az emberéhez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy feje rendkívül magas, és felül hegyes volt. Széles vállai kis karcsonkokban végződ­tek. A test lefelé keskenyedett, de hogy övön alul milyen volt, azt soha, senki nem látta.” A „haffstramb” páijáról, a nőnemű „masguguerről” pedig ez áll a könyvben: „Teste de­rékig olyannak tűnt, akár. egy nő teste. Nagy keblei voltak, és ritkás haja. Csökevényes karjai végén nagy kezeket, és libalábszérű, hosz- szú ujjakat lehetett látni.” Robert K. G. Temple 1976-ban megjelent „The Sirius Mystery” (A Szíriusz- rejtély) című könyvében a követke­ző leírást adja a Nyugat-Afrikában élő dogon nép kultúrhéroszáról, aki .szerinte hétezer évvel ezelőtt elhoz­ta az emberiségnek a fejlettebb kul­túrát: „Teste alsó része delfinhez hasonló, míg felső része embersze­rű. Kaijai emberi karok, mellkasa szőrrel borított, arcvonásai ugyan­csak emberiek. A kulcscsontjainál található kopoltyúnyílásokon át lélegzik.” Ez a Nommónak nevezett hal­ember Temple szerint megdöbbentő csillagászati ismereteket adott át a dogonok őseinek. A „dogonológu- sok” szerint ez a kis afrikai nép rég­től fogva ismeri a Szaturnusz gyű- rúrendszerét, és a Jupiter holdjait; tudja, hogy a Föld a Nap körül ke­ring, miközben a saját tengelye kö­rül forog, és tisztában van a galaxi­sok szerkezetével is. A dogonok állítólag ereklyeként őrzik egy ilyen halember-kultúrhé- rosz csontvázát, de ennek hollétéről még saját népük köréből is csak a „kiválasztottak” tudnak. Ufó-kutatásról az ifjúsági házban Miskolc (ÉM) - Oláh András ufó­kutató tart előadást december 17-én 17 órától az Ifjúsági és Sza­badidő Házban (Miskolc, Győri ka­pu 27. sz.). Az előadás témái: a mar­si arcok üzenetei, rémpofák a csem­pén, egy ufó utasai, a Pisco-öböl titka. A program érdekessége, hogy a ku­tatásanyag videokazettán és al­bumban megvásárolható a hely­színen. Földönkívülieknek Svájcban kizárva Bern (MTI) — A svájci külügymi­nisztérium vonakodik attól, hogy diplomáciai képviseletet engedé­lyezzen területén földönkívüli lé­nyek számára. Nem áprilisi tréfáról van azonban szó. Mint az AFP fran­cia hírügynökség írja, a svájci kül­ügyminisztérium szóvivője az ilyen döntésekhez illő teljes komolyság­gal kijelentette Bernben: kormánya elutasította az úgynevezett Rael szekta erre irányuló követelését. A raeliták abból indulnak ki, hogy kis földönkívüli élőlények, amelyeket Elohimoknak neveznek, hozták lét­re az életet a Földön. Ezért joguk van követséget létesíteni Bernben. „Nem tárgyalhatunk diplomáciai státusról az Elohimok részére, amíg nem jelennek meg nálunk” - érvelt a szóvivő. A Nouveau Quotidicn című lap sze­rint a raeliták, akiknek központja Genfben van, panaszt emeltek az aigle-i prefektus ellen. A prefektus ugyanis elkergette a községből a szekta tagjait, amikor aláírásokat gyűjtöttek a diplomáciai kapcsolat felvétele ügyében. A szektának világszerte 40 ezer tag­ja van. Vezetőjük, Claude Vorilhon francia újságíró azt állítja, hogy 1973 óta összeköttetésben áll az „Elohimokkal”. Cyclops-projekt kérdőjelekkel Miskolc (ÉM) — Ez a monumentá­lis program a SETI (Search Extra Terrestival Inteligence - Földönkí­vüli Intelligenciák keresése) egyik tervezete közé tartozott. A projektet 1992 tavaszán indították volna megfelelő keretek között. A felada­tot több összehangolt rádiótelesz­kóp látta volna el, amelyek a világ több pontján működtek, illetve mű­ködnek. Figyelemmel kellett volna kísérni­ük a kérdéses 21 GHz-es hidrogén hullámhosszt, a különös infravörös jelforrásokat, illetve mesterséges jelforrásként szóba jöhető objektu­mokat, ami megtalálása a legna­gyobb siker és szenzáció lehetne napjaink világába. A teleszkóprendszer figyelme nagy­jából mindenre kiterjedne. De saj­nos, mint minden nagyobb terv, ez is kútba esett. Az anyagi források már az elején elapadtak és a további kutatásra egy lyukas cent sem maradt. Épp ezért a Cyclops-terv, mint az első nagy fülelés az égiek felé, abbama­radt. A SET’, kénytelen volt lefújni az akciót a szakemberek legna­gyobb megdöbbenésére. Vajon mi­kor lesz megint alkalom és pénz egy ekkora feladatra? Nem tudni. Addig is bolygónk napjai csigalassúsággal peregnek, még egyszer talán vala­hol sikerül egy mesterségesnek bi­zonyítható értelmes rádióforrást elcsípni. Minden bizonnyal sokat kell vár­ni rá. Aranybarna szem figyeli hátulról Miskolc (ÉM) - Miskolci olvasónk kereste meg szerkesztőségünk Misztika rovatát. A hölgy érdekes jelenségről beszélt. Egyedül volt a lakásban, éppen porszívózott. Egy­szer csak úgy érezte, valaki figyeli hátulról. Megfordult, a fal felé fordult, és egy hatalmas, aranybarna szemet látott a falon. Olyan volt, mintha odavetí­tették volna. Meleg és barátságos volt a látvány, így alanyunknak eszébe sem jutott megijedni. A szem pár perc múlva köddé vált. Az oldalt összeállította: M. Szabó Zsuzsa II

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom