Észak-Magyarország, 1994. december (50. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-05 / 287. szám
4 ÉSZAK-Magyarország Levelezés 1994» December 5., Hétfő Jogvédelem, de kinek? Napok óta tele van a sajtó, a rádió, a tévé a Pe- ko Művek ügyével. Munkásgyűlések, nyilatkozatok, vádaskodások, érdekképviselet... Szerencsére megegyezés született a Peko dolgozóival (EM dec. 1.), mégsem hagyhatom szó nélkül a közbenső történéseket. Éspedig azért, mert vitatom. Vitatom Hódi Zoltánnak, a Vasas Szakszervezeti Szövetség alelnökének azon biztatását, hogy a dolgozók ne hagyják magukat, ha kell pereljék be a tulajdonost, hogy fizessen a magánvagyonából. Ha ez ilyen egyszerű lenne! Tisztelt Hódi Zoltán (vagy bárki Illetékes)! Csak egyetlen példát mondjon arra, hogy ebben az országban egy csődbe ment magáncég tulajdonosát bírói ítélet kötelezte arra, hogy a magánvagyon terhére fizesse meg az egyébként törvényben előírt kötelezettségeit. A valóság az, hogy bizony a tulajdonos becsukja a gyárkaput és „Utánam az özönvíz”. Mert a törvényeink igen jól meg vannak csinálva. „Védik” a személyi jogokat. Hogy kiét? Nem véletlen, hogy a gazdasági társaságok óriási hányada megy „tönkre”, szűnik meg szinte 1-2 év alatt. Majd ezek a „tönkrement” tulajdonosok újabb és újabb társaságokat hoznak létre más néven. A recept egyszerű: a működés ideje alatt szerzett jövedelemből nem kell fizetni semmit, mikor már jó sok tartozás összegyűlt, be kell jelenteni a fizetésképtelenséget, ha lehet, el kell tüntetni a telephelyet, székhelyet, a hatóságok számára elérhetetlenné válni, és így hamarosan kimondja a bíróság az egyszerűsített felszámolást, amivel az ügy le van zárva. Hogy aztán emiatt becsületesen működő vállalkozások, társaságok mennek tönkre, mert gazdasági kapcsolatba kerültek vele, senkinek sem fáj. A dolgozók, a munkások, a hitelezőkké vált partnerüzlettársak jogai vajon miként érvényesíthetők, ha a gazdasági társaságokról szóló törvény csak a társaság felelősségét ismeri el? Ha a gazdasági társasággal szemben nem lehet a követelést érvényesíteni, mi a következő lépés? A tisztelt jogász urak (hölgyek) biztos tudják a választ, de akkor miért nem sietnek a kiszolgáltatott dolgozók segítségére, esetleg lemondva az ügyvédi tiszteletdíjról is? Ajánlom figyelmükbe a Miskolci Mechanikai Gépgyártó Kft. kisemmizett dolgozóit is. Elkelne nekik a segítség, ugyanis velük nem törődik egyik érdekképviseleti szerv, vagy fórum sem, ami elég szégyen! Tóth Mária Földre teperve Egy szép természeti környezethez nem illik a szemét, de még csak egy átlagos szeméttároló sem. Nem úgy fából készült változata, amelyet többek között a lillafüredi Palotaszálló melletti sétányon is találhatunk. De hogy milyen állapotban, arról jobb nem beszélni. Fotó: Fojtán László Kőkorszaki gyufa Irinyi János 1836-ban találta fel a gyufát, és 1844-ben a svéd G. E. Pasch tökéletesítette a kovát és a taplót helyettesítő kőkorszaki eszközt. Most 1994-et írunk, s úgy látszik, vissza kell lépnünk a kókorszaki időkbe - nem mintha más területeken nem próbálkoztunk volna már ezzel -, mert a kereskedelemben kapható gyufával abg-abg lehet tüzet csiholni. A gyufának nincs feje - sok esetben másnak sincs -, a doboz alján a „vörös foszfor” már nem a régi. Négy-öt-hat eredménytelen kísérlet után volt, nincs. Kérdésem: A fogyasztók védelme, minőségi áruval való ellátása már nem cél? Nincs gyufagyárunk? Amennyiben az orosz piac csak ilyen termék előállítására képes - nekünk akkor is meg kell azt vennünk? Egy vacak, silány „tűzcsiholót”!? Illés Endre Bodnár Ildikó rovata Üdvözöllek Miskolcon, Nagyúri Öregkorodban mégiscsak idetaláltál Miskolcra, Nagyiír! Úgy köszöntelek, mint Tiborc Bánkot. Téged, gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyart. Amikor október 23-án, nagy nemzeti ünnepünk napján lehullott a lepel frissen készült szobrodról, és eloszlott az ünneplésedre önként (!) megjelent nagy tömeg, közel mentem hozzád, és felnézve Rád kerestem tekintetedet, láttam a gondoktól, gyötrelmektől és fájdalmaktól megviselt, most mégis nyugodtnak látszó arcodat, mélyen beesett szemeidet, de hirtelen alakod egészen a felhőpamacsig kúszott fel előttem, olyan óriás lettél számomra, Nagyúr. Te olyan szobrot érdemelnél, melyre egy egész ország tekinthetne fel hazánk minden pontjáról, s mely úgy világítana e megcsonkított hazára, mint éjjelente a hullámok által verdesett szírien álló világítótorony, figyelmeztetve a hajókat az alattomos veszedelmekre. Nagyúr, ha szemed fénycsóváit a háztetők felett a távolba küldenéd, meghökkenve vennéd észre a felkiáltójelekként az égbe szökő, kihűlt gyárkémények erdejét, amelyek alatt nem is olyan régen még sok ezer derék kohász, vasmunkás, gépgyártó kereste meg családja számára a mindennapit, ami ma már csak keveseknek adatik meg - egyelőre... A munkanélküliek és kisnyugdíjasok ezrei szomorúan fordítják el fejüket egykori munkaterületük látványától: ide jutottunk, Nagyúr! Ide jutott egykori hazád, melyért eddig még senki sem tett annyit, mint Te. Lám, hová juttatták a magyar ipart, a magyar gazdaságot a nem kellőképpen kiművelt szakemberek több évtizedes munkájuk nyomán, míg ők maguk busás jövedelmet biztosíthattak maguknak. Sok-sok akna hiába várja már megyénk bányászait, ritkán hangzik fel ünnepeinken a Szerencse fel! Ez az ország, ha mást nem, de élelmet mindig tudott biztosítani polgárai számára, mert szerencsés adottságokkal rendelkezik. De mostanában, amikor hónapról hónapra szöknek felfelé az élethez szükséges legfontosabb élelmiszerek árai, a 5-10 ezer forintból élő kisnyugdíjasok, özvegyek, rokkantak, segélyezettek nem is tudják hirtelen, hogy a lakást, a fűtést, a világítást fizessék-e ki, vagy fázva, vakoskodva egyenek-e valami meleget. Te, birtokaid kétévi jövedelmét tetted le az ország asztalára a Magyar Tudományos Akadémia létrehozására, és tettedet számos tehetős magyar követte. Tudtad, hogy egy ország vezetését csak kiművelt fők sokaságára szabad rábízni. Ma olyan miniszterünk is van, aki fiatal kora ellenére saját szakmájában kiváló jövő előtt állt, most mégis egy számára egészen ismeretlen, felelős munkaterületen, a kiművelt fők sokaságának megteremtésén kell fáradoznia. Mondd, Nagyúr! Elégséges-e az, ha például egy mozdonyvezető csak annyit tud, hogyan kell a mozdonyt elindítani és leállítani? Fájna a szíved, ha látnád a magyar értékek kiárusítását, elherdálását és az „ügyes” kezűek gyors meggazdagodását, akik nem horoggal horgásznak, hanem hálóval halásznak a zavarosban. M. úr azt nyilatkozta pár évvel ezelőtt az újságnak (megvan a cikk!), hogy neki nem kérdés a családja számára külön repülőgépet rendelni bármikor például Hawaiiba, és nem is igazi vállalkozó az, aki nem keres meg havi 8-10 millió magyar forintot e hazában... És szerinte ilyen vállalkozó legalább 100 van csak Budapesten... Bezzeg, amikor arról volt szó, hogy bemutatkozzék-e hazánk a világ előtt az expo megrendezésével, sem ők, sem a busás jövedelemmel rendelkezők nem mutatták meg hazaszeretetük mélységeit, míg nem egy kisnyugdíjas havi 8-10 ezres nyugdíját ajánlotta fel a nemes cél érdekében... Nem folytatom tovább a Tiborci- ádát, mert egy éjjel még lemásznál magas piedesztálodról, és eltűnnél az éj sötétjében Miskolcról. Pedig még mennyi panaszt hallhatnál. Maradj csak nálunk, mert szükségünk van útmutatásaidra. Bárha úgy fogadna be Téged ez a város, mint ahogy Te küzdöttél e haza boldogulásáért egész életedben. Deme Dezső Erzsó néni esete a cserfes papagájjal A sajtóból értesülhettünk arról, hogy az idei szénellátás javulófélben van. Nem lesz szénmizéria, mint ahogyan az elmúlt években volt. Akkor bizony hónapokat kellett várni a szénre. Mint értesültünk, például a lignitet eddig soha nem jegyzett mennyiségben bányászták ki derék bányászaink. Jóllehet, ez fennállt más bányákban is mértékletesebben. Lehet, hogy a vészharangot érezték maguk felett? Aligha. Inkább az van, hogy fülekre talált az az ékesszólás, amit az illetékes miniszter mondott: „A magyar bányáknak még van jövőjük, energia- szükségletünket, gazdaságunkat és ipari ellátottságunkat saját erőnkből kell megteremteni.” Igen ám, de ez Erzsó nénit nem befolyásolta. Ó bizony már beszerezte a tűzrevalót. De jött ám a meglepetés! Egy házaló járt az utcájukban, és szenet r árult. - Szenet vegyenek, szenet vegyenek! - kínálta hangosan portékáját. Egyszer csak az egyik udvarról kiszólt egy hang: rakják le, rakják le! A fuvaros hallgatott a szóra, és lehányta rakományát, majd várta a fizetséget. Ám a hazaérkező Erzsó néni nem díjazta a fuvaros készségét, sőt számon kérte tőle. Am ekkor újra megszólalt a papagáj: rakják le, rakják le! Ez lett a veszte. Erzsó néni megfogta, és két szárnyánál fogva kiszögezte az előszoba falára, éppen a keresztre feszített Jézus Krisztus szobra mellé. A papagáj ezt látva, mindjárt oda is szólt neki: mi az szomszéd, te is szenet rendeltél? Nyíri Kálmán Legkedvesebb emlékeim az Északról Első ízben 1947 vagy ’48-ban vettem a bátorságot és levelezőként az Észak-Magyarországnak mint megyénk napilapjának gyakran írtam és küldtem a vasúttal összefüggő, vagy a vasutasokkal kapcsolatos sajtótudósításokat. Az ÉM cikkeim nagy részét leközölte, s ez megnövelte mind az önbizalmamat, mind az akkor mintegy 1500 dolgozóval üzemelő MÁV Miskolci Fűtóházfó- nökség vezetői előtti tekintélyemet. A sajtónak már abban az időben is nevelő és a közhangulatot befolyásoló szerepe volt. Az üzem műszaki és szakszervezeti vezetőinek a javaslatára később az Észak-Magyar- országon kívül a Népszavának is írtam vasútüzemi tárgyú cikkeket. Mint a sajtó külső munkatársának nagyon megnövelte az aktivitásomat, hogy engem választottak meg a Munkás-Parasztlevelezők Első Országos Konferenciája megyei küldöttjének. Az 1950-es évek elején kegyetlenül kemény tél volt, bő hóeséssel és szélviharokkal tarkítva. Az eredmény: szinte az egész országban megbénult a közúti és a vasúti közlekedés. így volt ez a Tiszalúc és a Hernádnémeti közötti vasútvonal dombokkal kísért bevágásaiban, ahol a több méter magasságú hófúvás megbénította a Szerencs-Mis- kolc közötti vasútforgalmat. Vonat hiányában gyalog vágtunk neki a tizenöt kilométeres útnak, s gyakran nyakig érő hóból húztuk ki egymást, de még így is bementünk a munkahelyünkre. Egy másik, szintén hófüvásos télen, a csincsei bevágásban egy tehervonat akadt el a hóviharban, és a segítségére küldött öt gőzmozdony szakadt be a hóval betemetett vonalszakaszon. Napokig tartott a járművek kiszabadítása. Mindezt, a huszonhat kilométeres gyalogtúrát önként vállaló fű- tóházi dolgozóktól tudtam meg. Igen nagy hatással volt rám a vasutasdolgozók kötelességérzete, s egy tudósításban megírtam a gyenge ember egyenlőtlen harcát a természettel, és azt a kötelességérzetet, amely a vasutasdolgozókban megnyilvánult. Természetesen terjedelmes cikket írtam, amelyet bevittem az Észak-Magyarország Széchenyi utca 32. szám alatti (akkori) szerkesztőségébe. Az írásomat Sárközi Andor főszerkesztő úrnak adtam át, áld figyelmesen átolvasta, gratulált hozzá, majd kiutalt részemre ismeretlen összegű jutalmat. Mint kiderült, nem keveset. Jólesett bőkezűsége és valóságérzete, hiszen árva testvéreim eltartása és az elhunyt szüleim által félig kész lakóház befejezése is reám várt, tehát nehéz anyagi körülmények között éltünk. Az igazi meglepetés azonban hazaérkezésemkor ért. Szegény apósom az asztal mellett ült, kezében a szétnyitott Észak-Magyarország, s szeméből hullottak a könnyek. Apuka! Mi a baj? - kérdeztem ijedten. Elér- zékenyülve mondta: Megbőgettél. Hogyan tud valaki ilyen szépen, meghatóan írni? Az igazat írtam — válaszoltam. Hogy mi hatotta meg, amiért könnyekre fakadt? O is vérbeli vasutas volt. Ez a pár elismerő szó az őszinte könnyekkel nekem lelkileg többet ért, mint a cikkemért kapott tisztes honorárium. A magyar sajtóhoz fűződő 47 éves kapcsolatom mais él. Cikkeimmel segíteni kívánom a lapot, azon keresztül társadalmunkat és a városunkat, hiszen ha valós sérelmeket vetek fel, az illetékesek intézkednek, de ha a problémákat agyonhallgatjuk, azt hiszik, hogy minden a legnagyobb rendben van. Turcsi Lajos Magán- és közügy Ki ne szeretne jól élni! Ehhez azonban meg kell teremteni mind az erkölcsi, mind a gazdasági feltételeket. Miskolc utcáin végigsétálva különböző üzletek sokasága látható. A kirakatok árubőségét gyönyörűség szemlélni. No de ha az árakra tekintünk, akkor bizony sóhaj tör fel legtöbbünkből. Egypár férfi cipő 7400 forint! Nemkülönben hasonló érzésünk támad, ha a Búza téri piacon járunk. December elejére az árak igen magasra szöktek. Vitatkoznak is emiatt a vékony pénztárcájú vevők az eladókkal. Olykor sértő megjegyzések is elhangzanak. Minden ilyen megnyilvánulást lehet magánügynek is nevezni, de azt el kell ismerni, hogy a piac végső fokon lakossági igényt elégít ki, s ez már közügy. Ki a szegény és ki a gazdag? A gazdagok bizonyára milliomosok, amit nálunk - érthető okokból — senki nem szeret magától bevallani. Sajnos az elszegényedés sokkal gyorsabb ütemben halad, mind a jólét megteremtése. Ráadásul az a kétgyermekes családapa, akinek a munkahelyét felszámolták, és most állás után futkos, aligha tudja elfogadni azokat a politikai csatározásokat, amelyek napjainkban zajlanak. Vannak, akiket megszédít a pénz, és bizony az eszközökben sem válogatnak, hogy céljaikat elérjék. Pedig tisztességesen is meggazdagodhat valaki. Ki tehát a gazdag? Egyet mondhatok: én nem. És ki a szegény? A TÖBBSÉG! Serfőző János Önpusztítás Háborúk, nagy világégések, betegségek, járványok, gyilkosságok, balesetek, öngyilkosságok ritkítják sorainkat, no meg természeti katasztrófák is besegítenek pusztulásunkba. De önmagát is pusztítja a ma embere. Szennyezi levegőjét, vizét, élelmiszerét, mikro- és makroklí- máját. Vegyszertől hízik a csirke, a sertés, a marha, vegyszer védi a rovaroktól, gombáktól a növényeket, a talajt, a tápláléklánc elemeit, vegyszerek szövedéke ruhánk, és hogy jól mutassunk, jól nézzünk ki, vegyszereket kenünk magunkra. És mindeközben papolunk a környezetvédelemről. És hogy ne felejtsem, díszesebbnél díszesebb műanyag fóliák rejtik élelmiszereinket. Műanyagok, amelyek ki tudja meddig, s mikor bomlanak le és el a termő (termő?) talajban. Intézményesített önpusztításunk garantált. Ez hát a környezet- és embervédelem, kincstári segédlettel! Csak megváltozott előjellel. Igaz, ma már nem szlogen a „Legfőbb érték az ember!” De akkor mi? S.K Fájó malőr November 15-én 13 óra tájban bevásárolni indultam a miskolci Szent- györgy utcában lévő Profi Diszkontba. Útközben mutatós műanyag nyuszikat láttam egy bolt kirakatában. Megtetszett, gondoltam, népes családom kisgyermekei örülni fognak a tetszetős ajándéknak, így hát vettem belőlük. A diszkontba érve a pénztárnál bemutattam, hogy mi van a reklámszatyromban. Alig léptem tovább, amikor elém állt egy férfi (biztonsági őr), s megkérdezte, mi van a szatyromban, és már nyúlt is felé. Megmutattam, és közöltem vele, hogy az egyik pénztáros tud róla. Erre ő: „Ne a pénztárnál mutassa be, hanem nekem, nem ók hívják a rendőrt ha szükséges, hanem én!” Szólni sem tudtam a döbbenettől, és a körülöttem állók pillantásától kísérve kezdtem a bevásárlást. Mióta megnyílt a bolt, szívesen járok oda. Nemcsak azért mert közel van, hanem azért is, mert olcsóbban jutok hozzá ott sok mindenhez a kevés nyugdíjamból. Fájó szívvel jöttem ki a diszkontból, s nem tudom, hogy legközelebb milyen érzéssel nézek ennek az embernek a szemébe. Fazekas Miliálynó Szerkesztői üzenet B. J. Miskolc: A módosított illeték- törvény szerint ma már nincs jelentősége a gépjármű korának, csupán a köbcentimétereknek. Azaz átíratáskor az illeték mértéke a hajtómotor hengerűrtartalmának minden köbcentimétere után 6 forint. üA
