Észak-Magyarország, 1994. november (50. évfolyam, 258-283. szám)

1994-11-12 / 268. szám

November 12., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII A színház és a fiatalság hatalma Találkozás Szép Lászlóval, a Pécsi Sándor Guruló Színház vezetőjével Filip Gabriella Miskolc (ÉM) - Leírni is furcsa: Szép László. Pedig évtizedek - mit évtize­dek, félévszázad! - óta így szerepel a neve a meghívókon, a plakátokon. En­nek ellenére Laci bácsiként szokás em­legetni, a mai növendékei Papának ne­vezik, az egykori tanítványok pedig Mesternek. Szóval ő az, aki az elmúlt hét végén a Győrben megrendezett - Radnóti Miklós emléke előtt tisztelgő - országos szavalóversenyen első helye­zést ért el. Annak ellenére, hogy gyermekkora óta a színpad vonzásában él, hogy számtalan da­rabban játszott, összesen ötszáztizenkilenc háromfelvonásos előadást rendezett, a ki­sebb bemutatóknak, szerkesztett műsorok­nak a számát sem tudja, nem volt számára ez a győri szereplés veszélytelen vállalko­zás. Túl a hetvenen csak a legelszántabbak mernek versenyre kelni a fiatalokkal. Erre a megmérettetésre azok a felnőtt amatőr Szép László Fotó: Laczó József versmondók kaptak meghívást, akik a kü­lönböző országos versenyeken helyezést értek el. Laci bácsi elvitte magával egyik tanítvá­nyát is. Hadd tanuljon a gyerek! De ha már ott van, elhozhatja a hírt a többieknek: nagyszerűen szerepelt a Papa! Vagy: már ő sem a régi. Igen, a kudarccal is számolnia kell annak, aki benevez egy ilyen versenyre. Szerencsére már az első fordulóban érezni lehetett, megnyerte a zsűrit, a közönséget, de még a riválisok is azt mondták, eldőlt az elsőség.- Lehet, hogy azt gondolják rólam: vén mániás. De én valóban nagyon fontosnak tartom az irodalmat, a színházat. Ez az éle­tem. Tizenhárom évesen már ott lábatlan- kodtam a diósgyőri Vasas Jószerencse Dal­és Önképzőkör színpadán - kezdi a történe­tet Laci bácsi. - Tizenhat éves voltam, ami­kor először rendezhettem. A sikerek ellené­re az édesapám ragaszkodott ahhoz, hogy „tisztességes” szakmám legyen. így aztán kitanultam a férfiszabó mesterséget. De csak vonzott a színház. Ezért az első adandó alkalommal megszöktem Miskolcról. Úgy jártam Rózsahegyi Kálmán Színiiskolájába, hogy hajnali háromtól a Nagyvásártelepen cipeltem a ládákat, udvart sepertem, min­dent elvállaltam. Pénz kellett a tanuláshoz, a megélhetéshez. A színiiskola után beke­rültem Pünkösdi Andor társulatába. Az va­lami csoda volt! Tolnay Klárival, Pécsi Sán­dorral játszhattam. De rövid ideig tartott a pünkösdi királyság. Egy év múlva megszün­tették a társulatot. Innen a Honvéd Szín­házhoz mentem, a front mögött katonáknak tartottunk előadásokat. Erről is sokat tud­nék mesélni... Meg aztán arról, amikor itt­hon, Miskolcon a Földessy Géza társulatá­val meg Sebestyén Gézáékkal dolgozhat­tam. Akkor volt itt a színházban Komlós Ju­ci, Bessenyei Ferenc. Amit a nagyszínház­ban megtanultam, azt vittem magammal az amatőr színpadra, a Jószerencsébe. Decem­ber 3-án vége lett a háborúnak, de mi már karácsony másnapján bemutattuk a János vitézt. Persze nem csak Miskolcon játszot­tunk, teherautóval jártuk a falvakat. Kocs­mákban, iskolaudvarokon felállított alkal­mi színpadokon elevenedett meg Szigligeti Liliomfija, Csokonai Kamyónéja... Legen­dás idők voltak!- Igaz, engem is vonzott a színpad, a si­ker, a taps. De legalább ennyire fontos volt a fiatalok nevelése. Országos híre lett a ’49- ben megalapított Sztanyiszlavszkij Stúdió­nak. A Színház- és Filmművészeti Főiskola levélben köszönte meg a munkánkat, hi­szen innen tizenkilenc növendékünk került be a főiskolára. Akkoriban volt a miskolci színházban főrendező Orosz György, az igazgató Bozóky István, nagyon sokat ta­nulhattam tőlük. Közben elvégeztem a ren­dezői akadémiát. Olyan szerencsém volt, hogy Kodály Zoltántól tanulhattam a zenét, a szép beszédet Ascher Oszkártól, a rende­zést Várkonyi Zoltántól, az irodalmat Ve­ress Pétertől, Szabó Páltól. Csodálatos elő­adásaik voltak.- Örültem, ha hívtak a nagyszínházba, de soha sem hagytam el az amatőrmozgal­mat. Micsoda élmény volt, hogy együtt le­hettem, egy produkcióban játszhattam Bás- ti Lajossal, Darvas Ivánnal, Zolnai Zsuzsá­val, Koncz Gáborral! A Néva partján című Szulikov-darabban Latinovits Zoltán volt Lenin, én meg a parancsnok! Ezekről az él­ményekről regényt lehetne írni. Az meg egy másik nagy könyv lenne, hogy hányszor ala­kult át, hogyan éledt újjá itt Miskolcon az amatőr színjátszás. A Pécsi Sándor Guruló Színházzal a Jószerencsét hagyományait kívánjuk folytatni. Persze közben volt a Le­nin Kohászati Művek Munkás Színháza, aztán volt idő, hogy a BÁÉV fogadott be bennünket. Tizenöt évig vezettem irodalmi színpadot az Eötvös József Szakiskolában. Hatvanéves voltam, anúkor felkértek, hogy teremtsem meg a miskolci Ifjúsági Színhá­zat. Se ház nem volt, se pénz, se színjátszók. De aztán csak jöttek a fiatalok...- Nagyot ugrottunk az időben. Észre sem vettem, hogy hirtelenjében nyugdíjas let­tem! A napi munkám nagyon messze került a színháztól. Amíg állt a vasutas művelődé­si ház, a Bunkó, ott voltam művészeti veze­tő. Vendégművészeket hívtunk, bérletes színházi előadásaink voltak. Közben én már elvégeztem a közgazdaságtudományi egye­temen az üzemi revizor szakot, így kerül­hettem a Miskolci Mélyépítő Vállalathoz. Meg kellett élni, családom volt. Hál’ isten­nek a feleségem megteremtette azt a nyu­galmat, hogy olvashattam, tanulhattam, készülhettem az előadásokra.- Most a Vasas Művelődési Házban ta­láltunk otthonra, de bárhová szívesen me­gyünk, ha hívnak berniünket. Pénzünk csak annyi van, amennyit a város és a megye Me­cénás alapjától kapunk. Ami az előadások­ból bejön, az elmegy a benzinköltségre. Itt is úgy van ez, mint valamikor a Jószerencsé­ben: mindenki csinál mindent. Ha kell, dísz­letet cipel, húzza a függönyt, jelmezt varr. De ha úgy adódik, még én is beugrók egy- egy szerepre. A Pál utcai fiúkban játszottam a gyerekekkel Pósalaky bácsit. Nagyon jó kis csapat ez! Itt mi mindent együtt terem­tünk meg.- Örülök, ha sikerül felfedezni egy-egy tehetséget. De a dadogós gyereket sem kül­döm el. Nagyon sok fiatal tanult már meg a mi műhelyünkben tisztán, szépen beszébn. És bizony, az sem árt, ha megismerik az iro­dalmat, a színházat. Gyarapodik a művelt­ségük, tudnak figyelni önmagukra, egymás­ra és a világra. Persze a dolog természetéből következik, hogy mindig változik a társulat. Vannak, akiknek - kikerülve az iskolából — a munka mellett már nincs idejük a próbák­ra járni. Akik a szúiház mellett döntenek, előbb-utóbb bekerülnek a főiskolára, vagy valamelyik szmházhoz. De mindig jönnek újak. Nagyon sokat köszönhetek, az ó lelke­sedésüknek, fiatalságuknak.- Hogy mi jön ezután?! Készülök a nyug­díjasok országos szavalóversenyére. A tár­sulattal egy Moliere-komédiát állítunk szín­padra. A Kékszakállú herceg vára lesz a harmadik bemutatónk, továbbra is műso­ron tartjuk a Kis herceget, játsszuk a Mici mackót. Tavasszal megyünk Gödöllőre, az Országos Diákszínjátszó Fesztiválra, meg­hívott bennünket a Szegedi Műhely is. Meg aztán járjuk a vidéket...- Hogy később mi lesz?! Nem félek én az öregségtől. Ott áll már mellettem az utó­dom. Azt hiszem, lesz kinek átadnom a sta­fétabotot... De csak nem hagyja, hogy ilyen komor legyen a beszélgetés vége. Még mesél né­hány jó történetet - sztárokról, gyerekekről, nagy bakikról, kalandos falujárásokról. Vé­gül a lelkemre köti, feltétlenül nézzem meg az Antigonét - csodálatosak a gyerekek. Robin White: Katonák Sean O' Cassey: Hajnali komédia Szophoklész: Antigoné Fotók: Dobos Klára Oravec János Ismerték egymást. Ugyanabba a piros téglából épült elemi iskolá­ba jártak, ugyanazok a tanítók oktatták őket. Ugyanabban a templomban keresztelték, kap­ták keresztnevüket, ugyanattól a plébánostól, itt voltak első áldo- zók, később itt bérmálta rneg őket az egri püspök, itt énekeltek a kóruson az orgona mellett és azok közé tartoztak, akik hátra mehettek „fújtatni”, taposni a nagy deszkapedált, levegőt csi­nálni az orgonának. Alig több, mint egy év volt közöttük, ezért nem lehettek osztálytársak. Mind a ketten jó tanulók voltak, ők is szavaltak az iskolai ünnep­ségeken. Nem messze laktak-él- tek egymástól, így játszótársak is voltak a rongylabdás foci­meccseken és a teniszlabdás feje­léseken. H. Károly, Karcsi bácsi volt az idősebb. O a Vándortelep egyik kolóniájának szűk, mindig életszagú szoba-konyhájában szorongott szüleivel és testvérei­vel. M. Béla, becenevén Béci szé­pen bekerített családi házban él­degélt a bánya tisztikarához tar­tozó tekintélyes apával, ritkán látható anyukával, sportos báty­jával, és az egyik városi középis­kola tanulója volt. A tánciskolá­ban barátkoztak össze. Karcsi ekkor már kis Jávor-bajuszt nö­vesztett, Béci új öltönyben fe- szengett-röstellkedett kövérkés testalkata miatt. Ugyanazt a szép lányt forgatták a parkettán, verekedés azonban nem lett emi­att, bár egyszer elhangzott, hogy ,gyere ki!”... De pofon sem csat­tant. Igazi vénasszonyok nyarai napsütéses, csendes, békés, kö­zönséges hétköznapi életét élte a Pereces-bányatelep 1944 egyik október végi napján. Az állomás épületével egybeépített kamum­ban sorban álltak a vásárlók, az eladók egyik kezükben ollóval - ezzel vágták le az élelmiszerje­gyeket -, meghatározott sorrend­ben rakták ki a pultra, a szűkös fejadagokat. A szomszédban, a bírói hivatalnál is hosszú sor állt, itt osztották a fél- és egész­talp utalványokat. Sokan álltak a kis trafiknál is, jegyre adták a dohányt és a cigarettapapírt is. A közeli Hangyaszövetkezet bolt­jánál kint ácsorogtak többen, mivel kicsi volt a helyiség. Ide hallatszott a közeli erdős domb­ról azoknak a fiatalembereknek a mulatása-éneklése, akiknek be kellett rukkolni. Zúgolódtak is a hozzátartozók, hiszen „a háború, a front már itt volt a kertek alatt”. A nagy tölgyfa alatt ha­tan-nyolcán taposták a száraz fiivet-avart, kezükben zöld lite­res borosüveg fehér címkével. Legjobb ruhájukban, a telepi borbélynál rövidre vágatott fri­zurával jobbára csak mímelték az ivást. Ezzel is bátorítani pró­bálták egymást. A Bányamécs Olvasókörbe szerettek volna menni, de az csak délután nyit ki. A szomszédos levente- és cser­készotthont pedig lefoglalták a nyilasok. Az egyik járőrük éppen a Hangya előtt állt meg, amikor az erdőből lehallatszott: Horthy Miklós katonája vagyok, leg­szebb katonája.” Az egyik fegy­veres, Béci - turista öltözékét egy feszesre húzott derékszíj tette hi­vatalossá - a vállán súlyosodé vadászpuskával nekilódult az erdőbe vezető ineredek ösvény­nek. Idősebb járőrtársa hiába kiáltozott utána, kénytelen-kel­letlen utána eredt. Mikor a kö­zelben a lövés eldördült, meg­gyorsította lépteit, de elcsúszott. Csak azt látta a földről, hogy ri­adt madársereg röppent fel a fákról. Hirtelen elcsendesedett a környék. Ekkor kondult meg a közeli templom tornyában a ha­rang. Éppen dél volt... A boltokból, a trafikból, a bí­rói hivataltól, az állomástól a lö­vés irányába indultak el az em­berek, főleg nők és gyerekek. Szemben velük a meredek ösvé­nyen Béci bukdácsolt lefelé és egyre azt ismételgette: „Nem. akartam meglőni, csak meg akartam ijeszteni...” Nyomában igyekezett idősebb társa, a vál­lán két puska volt. Egyszerre életre kelt az egész telep. Először a Vándortelep in­dult meg. Mikor felértek a nagy tölgyfa alá, Karcsi anyja hang­talanul térdre rogyott a fűben élettelenül fekvő fia mellett. A magas, sovány bányaorvos zárta le a halott szemhéjait, aztán óvatosan megfordította az élette­len testet. Ekkor látszott kevés vér a száraz fűben. Lassú moz­dulatokkal visszafordította és a hátára fektette a halottat. A fiú kigombolt fehér ingnyaka alatt, pontosan a melle közepén lőpor­tól kormos kis kerek lyuk volt. Nyögdécselve tápászkodott talp­ra az orvos és csak ennyit mon­dott: JKözelről lőhették meg, semmit sem szenvedett.” Kora délutánra az állomás és környéke tele volt emberekkel. A Vasgyárból és az alagúton túlról megérkezett a műszakváltó vo­nat. A levente- és cserkészotthon­ból lett nyilasház néma volt. Minden ajtót és ablakot bezár­tak az utca felől. Az épület körül egyre szorosabb lett. az ember- gyűrű. Először kővel és szénda­rabokkal betörtek néhány ablak- szemet. A bátrabbak átmásztak a vaskorláton, eljutottak a ház faláig, ahol már nem érhette vol­na őket puskatűz. Leakasztották a keretbe foglalt nyilasjelvényt a falról, a földre dobták és megta­posták, jól hallatszott az üveg­csörgés. Gyufával, öngyújtóval lángra lobbantották a falon lévő nyilasplakátokat. A hirtelen el­lobbanó papír kormos nyomot hagyott a sárga falon. Kiáltozás, szitkozódás, káromkodás hallat­szott mindenfelől, ostrom, és lines szaga lett az eseménynek különösen akkor, amikor felfe­dezték az ablakokban a puska­csöveket. Ekkor érkezett meg a város­ból a teherautó a csendőrökkel. Azonnal felsorakoztak a bírói hi­vatalnál. Ennyi csendőr még so­ha nem volt a telepen. Itt. csak egy pihenő helyisége volt a vas­gyári őrsnek. Az egyik tiszt. a. te­herautó platójáról - a ponyvát félrehúzták - oszlásra, hazame­netelre szólított fel. Az emberek azonban nem mozdultak. A csendőrsoifal ekkor szuronyt szegezve megindult a nyilasház felé, de a tömeg közelébe érve megtorpant. Tanácstalanul te- kintgettek hátra. A teherautó ve­zetőfülkéjéből ekkor bújt elő a másik tiszt vára tlanul és piszto­lyával a levegőbe lőtt. Az ember­tömeg felmorajlott, aztán lassan feloszlott. Otthonaikban család­juknál bezárkóztak az emberek. Elcsendesült az egész telep, a keskeny völgy teljes hosszában a Hatháztól a Vándortelepig. És az elsötétitési parancsnak is en­gedelmeskedve, teljes sötétségbe burkolóztak. Úgy tértek nyugo­vóra, mint a megvert kutyák a vackukra... Másnap reggel néhány em­bert és gyereket a csendőrök be­kísértek a bírói hivatalba. A kes­keny, poros folyosón kellett vára ­kozniuk. Egyenként szólították be őket a csendőrpihenő kis he­lyiségébe, ahol két lópokróccal letakart vaságy, egy kis asztal, két szék állt a falak mellett, az egyik sarokban mosdóállványon lavór, a másikban fafogason fel­akasztva a puskák, bajonettek, derékszíjastól tölténytáskák és a kakastollas kalapok. A két szé­ken két. civilruhás ült, az olajo­zott hajópadlón két csendőr állt ragyogó fényes csizmákkal. Ki­hallgatás alatt több felnőttet megvertek, a gyerekeket csak megszidták. Kora délutánra mindenkit elengedtek. Csak egy bányászt tartottak, fogva és fel­váltva vallatták. Estefelé azon­ban megszökött, amikor a klo- zettra kísérték, kibontotta hátul a deszkafalat és elfutott az Újtelep felé. A csendőrök azon­nal üldözőbe vették, de már csak kötélen lógó élettelen testére ta­láltak rá egy tölgyfa erős ágán, szemben azzal a másik tölgyfá­val, amelyik tanúja volt egy fia­talember értelmetlen, erőszakos halálának. H. K. temetésén ott volt az egész telep. A nyilasok nem mutatkoztak, csak tisztes távol­ban posztoló csendőröket lehe­tett látni. M. B.-t a háború után több évre elítélte a népbíróság. Bünte­tését munkatáborban kellett le­töltenie, ahová két rendőr kísérte már új egyenruhában . Útja a te­lepen vezetett keresztül. Amikor átszálltak a Vasgyárból érkezett vasúti személyvagonból az ala- gútban közlekedő, koromtól fe­ketére pácolódott fakupéba, va­laki hírt vitt a közeli Olvasóegy­letbe. Néhányon ki is mentek, egyikük még a biliárddákót sem tette le. Bekíváncsiskodtak a kis fakocsiba, de csak a két rendőrt látták, akik alig várták az indu­lást. Már esteledett, amikor a hosszú szerelvény megmoz­dult, majd lassan eltűnt az alag- útban... Ötven esztendeje történt Halál a háború mezsgyéjén Jelenetek egy színházból

Next

/
Oldalképek
Tartalom