Észak-Magyarország, 1994. november (50. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-12 / 268. szám
November 12., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII A színház és a fiatalság hatalma Találkozás Szép Lászlóval, a Pécsi Sándor Guruló Színház vezetőjével Filip Gabriella Miskolc (ÉM) - Leírni is furcsa: Szép László. Pedig évtizedek - mit évtizedek, félévszázad! - óta így szerepel a neve a meghívókon, a plakátokon. Ennek ellenére Laci bácsiként szokás emlegetni, a mai növendékei Papának nevezik, az egykori tanítványok pedig Mesternek. Szóval ő az, aki az elmúlt hét végén a Győrben megrendezett - Radnóti Miklós emléke előtt tisztelgő - országos szavalóversenyen első helyezést ért el. Annak ellenére, hogy gyermekkora óta a színpad vonzásában él, hogy számtalan darabban játszott, összesen ötszáztizenkilenc háromfelvonásos előadást rendezett, a kisebb bemutatóknak, szerkesztett műsoroknak a számát sem tudja, nem volt számára ez a győri szereplés veszélytelen vállalkozás. Túl a hetvenen csak a legelszántabbak mernek versenyre kelni a fiatalokkal. Erre a megmérettetésre azok a felnőtt amatőr Szép László Fotó: Laczó József versmondók kaptak meghívást, akik a különböző országos versenyeken helyezést értek el. Laci bácsi elvitte magával egyik tanítványát is. Hadd tanuljon a gyerek! De ha már ott van, elhozhatja a hírt a többieknek: nagyszerűen szerepelt a Papa! Vagy: már ő sem a régi. Igen, a kudarccal is számolnia kell annak, aki benevez egy ilyen versenyre. Szerencsére már az első fordulóban érezni lehetett, megnyerte a zsűrit, a közönséget, de még a riválisok is azt mondták, eldőlt az elsőség.- Lehet, hogy azt gondolják rólam: vén mániás. De én valóban nagyon fontosnak tartom az irodalmat, a színházat. Ez az életem. Tizenhárom évesen már ott lábatlan- kodtam a diósgyőri Vasas Jószerencse Dalés Önképzőkör színpadán - kezdi a történetet Laci bácsi. - Tizenhat éves voltam, amikor először rendezhettem. A sikerek ellenére az édesapám ragaszkodott ahhoz, hogy „tisztességes” szakmám legyen. így aztán kitanultam a férfiszabó mesterséget. De csak vonzott a színház. Ezért az első adandó alkalommal megszöktem Miskolcról. Úgy jártam Rózsahegyi Kálmán Színiiskolájába, hogy hajnali háromtól a Nagyvásártelepen cipeltem a ládákat, udvart sepertem, mindent elvállaltam. Pénz kellett a tanuláshoz, a megélhetéshez. A színiiskola után bekerültem Pünkösdi Andor társulatába. Az valami csoda volt! Tolnay Klárival, Pécsi Sándorral játszhattam. De rövid ideig tartott a pünkösdi királyság. Egy év múlva megszüntették a társulatot. Innen a Honvéd Színházhoz mentem, a front mögött katonáknak tartottunk előadásokat. Erről is sokat tudnék mesélni... Meg aztán arról, amikor itthon, Miskolcon a Földessy Géza társulatával meg Sebestyén Gézáékkal dolgozhattam. Akkor volt itt a színházban Komlós Juci, Bessenyei Ferenc. Amit a nagyszínházban megtanultam, azt vittem magammal az amatőr színpadra, a Jószerencsébe. December 3-án vége lett a háborúnak, de mi már karácsony másnapján bemutattuk a János vitézt. Persze nem csak Miskolcon játszottunk, teherautóval jártuk a falvakat. Kocsmákban, iskolaudvarokon felállított alkalmi színpadokon elevenedett meg Szigligeti Liliomfija, Csokonai Kamyónéja... Legendás idők voltak!- Igaz, engem is vonzott a színpad, a siker, a taps. De legalább ennyire fontos volt a fiatalok nevelése. Országos híre lett a ’49- ben megalapított Sztanyiszlavszkij Stúdiónak. A Színház- és Filmművészeti Főiskola levélben köszönte meg a munkánkat, hiszen innen tizenkilenc növendékünk került be a főiskolára. Akkoriban volt a miskolci színházban főrendező Orosz György, az igazgató Bozóky István, nagyon sokat tanulhattam tőlük. Közben elvégeztem a rendezői akadémiát. Olyan szerencsém volt, hogy Kodály Zoltántól tanulhattam a zenét, a szép beszédet Ascher Oszkártól, a rendezést Várkonyi Zoltántól, az irodalmat Veress Pétertől, Szabó Páltól. Csodálatos előadásaik voltak.- Örültem, ha hívtak a nagyszínházba, de soha sem hagytam el az amatőrmozgalmat. Micsoda élmény volt, hogy együtt lehettem, egy produkcióban játszhattam Bás- ti Lajossal, Darvas Ivánnal, Zolnai Zsuzsával, Koncz Gáborral! A Néva partján című Szulikov-darabban Latinovits Zoltán volt Lenin, én meg a parancsnok! Ezekről az élményekről regényt lehetne írni. Az meg egy másik nagy könyv lenne, hogy hányszor alakult át, hogyan éledt újjá itt Miskolcon az amatőr színjátszás. A Pécsi Sándor Guruló Színházzal a Jószerencsét hagyományait kívánjuk folytatni. Persze közben volt a Lenin Kohászati Művek Munkás Színháza, aztán volt idő, hogy a BÁÉV fogadott be bennünket. Tizenöt évig vezettem irodalmi színpadot az Eötvös József Szakiskolában. Hatvanéves voltam, anúkor felkértek, hogy teremtsem meg a miskolci Ifjúsági Színházat. Se ház nem volt, se pénz, se színjátszók. De aztán csak jöttek a fiatalok...- Nagyot ugrottunk az időben. Észre sem vettem, hogy hirtelenjében nyugdíjas lettem! A napi munkám nagyon messze került a színháztól. Amíg állt a vasutas művelődési ház, a Bunkó, ott voltam művészeti vezető. Vendégművészeket hívtunk, bérletes színházi előadásaink voltak. Közben én már elvégeztem a közgazdaságtudományi egyetemen az üzemi revizor szakot, így kerülhettem a Miskolci Mélyépítő Vállalathoz. Meg kellett élni, családom volt. Hál’ istennek a feleségem megteremtette azt a nyugalmat, hogy olvashattam, tanulhattam, készülhettem az előadásokra.- Most a Vasas Művelődési Házban találtunk otthonra, de bárhová szívesen megyünk, ha hívnak berniünket. Pénzünk csak annyi van, amennyit a város és a megye Mecénás alapjától kapunk. Ami az előadásokból bejön, az elmegy a benzinköltségre. Itt is úgy van ez, mint valamikor a Jószerencsében: mindenki csinál mindent. Ha kell, díszletet cipel, húzza a függönyt, jelmezt varr. De ha úgy adódik, még én is beugrók egy- egy szerepre. A Pál utcai fiúkban játszottam a gyerekekkel Pósalaky bácsit. Nagyon jó kis csapat ez! Itt mi mindent együtt teremtünk meg.- Örülök, ha sikerül felfedezni egy-egy tehetséget. De a dadogós gyereket sem küldöm el. Nagyon sok fiatal tanult már meg a mi műhelyünkben tisztán, szépen beszébn. És bizony, az sem árt, ha megismerik az irodalmat, a színházat. Gyarapodik a műveltségük, tudnak figyelni önmagukra, egymásra és a világra. Persze a dolog természetéből következik, hogy mindig változik a társulat. Vannak, akiknek - kikerülve az iskolából — a munka mellett már nincs idejük a próbákra járni. Akik a szúiház mellett döntenek, előbb-utóbb bekerülnek a főiskolára, vagy valamelyik szmházhoz. De mindig jönnek újak. Nagyon sokat köszönhetek, az ó lelkesedésüknek, fiatalságuknak.- Hogy mi jön ezután?! Készülök a nyugdíjasok országos szavalóversenyére. A társulattal egy Moliere-komédiát állítunk színpadra. A Kékszakállú herceg vára lesz a harmadik bemutatónk, továbbra is műsoron tartjuk a Kis herceget, játsszuk a Mici mackót. Tavasszal megyünk Gödöllőre, az Országos Diákszínjátszó Fesztiválra, meghívott bennünket a Szegedi Műhely is. Meg aztán járjuk a vidéket...- Hogy később mi lesz?! Nem félek én az öregségtől. Ott áll már mellettem az utódom. Azt hiszem, lesz kinek átadnom a stafétabotot... De csak nem hagyja, hogy ilyen komor legyen a beszélgetés vége. Még mesél néhány jó történetet - sztárokról, gyerekekről, nagy bakikról, kalandos falujárásokról. Végül a lelkemre köti, feltétlenül nézzem meg az Antigonét - csodálatosak a gyerekek. Robin White: Katonák Sean O' Cassey: Hajnali komédia Szophoklész: Antigoné Fotók: Dobos Klára Oravec János Ismerték egymást. Ugyanabba a piros téglából épült elemi iskolába jártak, ugyanazok a tanítók oktatták őket. Ugyanabban a templomban keresztelték, kapták keresztnevüket, ugyanattól a plébánostól, itt voltak első áldo- zók, később itt bérmálta rneg őket az egri püspök, itt énekeltek a kóruson az orgona mellett és azok közé tartoztak, akik hátra mehettek „fújtatni”, taposni a nagy deszkapedált, levegőt csinálni az orgonának. Alig több, mint egy év volt közöttük, ezért nem lehettek osztálytársak. Mind a ketten jó tanulók voltak, ők is szavaltak az iskolai ünnepségeken. Nem messze laktak-él- tek egymástól, így játszótársak is voltak a rongylabdás focimeccseken és a teniszlabdás fejeléseken. H. Károly, Karcsi bácsi volt az idősebb. O a Vándortelep egyik kolóniájának szűk, mindig életszagú szoba-konyhájában szorongott szüleivel és testvéreivel. M. Béla, becenevén Béci szépen bekerített családi házban éldegélt a bánya tisztikarához tartozó tekintélyes apával, ritkán látható anyukával, sportos bátyjával, és az egyik városi középiskola tanulója volt. A tánciskolában barátkoztak össze. Karcsi ekkor már kis Jávor-bajuszt növesztett, Béci új öltönyben fe- szengett-röstellkedett kövérkés testalkata miatt. Ugyanazt a szép lányt forgatták a parkettán, verekedés azonban nem lett emiatt, bár egyszer elhangzott, hogy ,gyere ki!”... De pofon sem csattant. Igazi vénasszonyok nyarai napsütéses, csendes, békés, közönséges hétköznapi életét élte a Pereces-bányatelep 1944 egyik október végi napján. Az állomás épületével egybeépített kamumban sorban álltak a vásárlók, az eladók egyik kezükben ollóval - ezzel vágták le az élelmiszerjegyeket -, meghatározott sorrendben rakták ki a pultra, a szűkös fejadagokat. A szomszédban, a bírói hivatalnál is hosszú sor állt, itt osztották a fél- és egésztalp utalványokat. Sokan álltak a kis trafiknál is, jegyre adták a dohányt és a cigarettapapírt is. A közeli Hangyaszövetkezet boltjánál kint ácsorogtak többen, mivel kicsi volt a helyiség. Ide hallatszott a közeli erdős dombról azoknak a fiatalembereknek a mulatása-éneklése, akiknek be kellett rukkolni. Zúgolódtak is a hozzátartozók, hiszen „a háború, a front már itt volt a kertek alatt”. A nagy tölgyfa alatt hatan-nyolcán taposták a száraz fiivet-avart, kezükben zöld literes borosüveg fehér címkével. Legjobb ruhájukban, a telepi borbélynál rövidre vágatott frizurával jobbára csak mímelték az ivást. Ezzel is bátorítani próbálták egymást. A Bányamécs Olvasókörbe szerettek volna menni, de az csak délután nyit ki. A szomszédos levente- és cserkészotthont pedig lefoglalták a nyilasok. Az egyik járőrük éppen a Hangya előtt állt meg, amikor az erdőből lehallatszott: Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája.” Az egyik fegyveres, Béci - turista öltözékét egy feszesre húzott derékszíj tette hivatalossá - a vállán súlyosodé vadászpuskával nekilódult az erdőbe vezető ineredek ösvénynek. Idősebb járőrtársa hiába kiáltozott utána, kénytelen-kelletlen utána eredt. Mikor a közelben a lövés eldördült, meggyorsította lépteit, de elcsúszott. Csak azt látta a földről, hogy riadt madársereg röppent fel a fákról. Hirtelen elcsendesedett a környék. Ekkor kondult meg a közeli templom tornyában a harang. Éppen dél volt... A boltokból, a trafikból, a bírói hivataltól, az állomástól a lövés irányába indultak el az emberek, főleg nők és gyerekek. Szemben velük a meredek ösvényen Béci bukdácsolt lefelé és egyre azt ismételgette: „Nem. akartam meglőni, csak meg akartam ijeszteni...” Nyomában igyekezett idősebb társa, a vállán két puska volt. Egyszerre életre kelt az egész telep. Először a Vándortelep indult meg. Mikor felértek a nagy tölgyfa alá, Karcsi anyja hangtalanul térdre rogyott a fűben élettelenül fekvő fia mellett. A magas, sovány bányaorvos zárta le a halott szemhéjait, aztán óvatosan megfordította az élettelen testet. Ekkor látszott kevés vér a száraz fűben. Lassú mozdulatokkal visszafordította és a hátára fektette a halottat. A fiú kigombolt fehér ingnyaka alatt, pontosan a melle közepén lőportól kormos kis kerek lyuk volt. Nyögdécselve tápászkodott talpra az orvos és csak ennyit mondott: JKözelről lőhették meg, semmit sem szenvedett.” Kora délutánra az állomás és környéke tele volt emberekkel. A Vasgyárból és az alagúton túlról megérkezett a műszakváltó vonat. A levente- és cserkészotthonból lett nyilasház néma volt. Minden ajtót és ablakot bezártak az utca felől. Az épület körül egyre szorosabb lett. az ember- gyűrű. Először kővel és széndarabokkal betörtek néhány ablak- szemet. A bátrabbak átmásztak a vaskorláton, eljutottak a ház faláig, ahol már nem érhette volna őket puskatűz. Leakasztották a keretbe foglalt nyilasjelvényt a falról, a földre dobták és megtaposták, jól hallatszott az üvegcsörgés. Gyufával, öngyújtóval lángra lobbantották a falon lévő nyilasplakátokat. A hirtelen ellobbanó papír kormos nyomot hagyott a sárga falon. Kiáltozás, szitkozódás, káromkodás hallatszott mindenfelől, ostrom, és lines szaga lett az eseménynek különösen akkor, amikor felfedezték az ablakokban a puskacsöveket. Ekkor érkezett meg a városból a teherautó a csendőrökkel. Azonnal felsorakoztak a bírói hivatalnál. Ennyi csendőr még soha nem volt a telepen. Itt. csak egy pihenő helyisége volt a vasgyári őrsnek. Az egyik tiszt. a. teherautó platójáról - a ponyvát félrehúzták - oszlásra, hazamenetelre szólított fel. Az emberek azonban nem mozdultak. A csendőrsoifal ekkor szuronyt szegezve megindult a nyilasház felé, de a tömeg közelébe érve megtorpant. Tanácstalanul te- kintgettek hátra. A teherautó vezetőfülkéjéből ekkor bújt elő a másik tiszt vára tlanul és pisztolyával a levegőbe lőtt. Az embertömeg felmorajlott, aztán lassan feloszlott. Otthonaikban családjuknál bezárkóztak az emberek. Elcsendesült az egész telep, a keskeny völgy teljes hosszában a Hatháztól a Vándortelepig. És az elsötétitési parancsnak is engedelmeskedve, teljes sötétségbe burkolóztak. Úgy tértek nyugovóra, mint a megvert kutyák a vackukra... Másnap reggel néhány embert és gyereket a csendőrök bekísértek a bírói hivatalba. A keskeny, poros folyosón kellett vára kozniuk. Egyenként szólították be őket a csendőrpihenő kis helyiségébe, ahol két lópokróccal letakart vaságy, egy kis asztal, két szék állt a falak mellett, az egyik sarokban mosdóállványon lavór, a másikban fafogason felakasztva a puskák, bajonettek, derékszíjastól tölténytáskák és a kakastollas kalapok. A két széken két. civilruhás ült, az olajozott hajópadlón két csendőr állt ragyogó fényes csizmákkal. Kihallgatás alatt több felnőttet megvertek, a gyerekeket csak megszidták. Kora délutánra mindenkit elengedtek. Csak egy bányászt tartottak, fogva és felváltva vallatták. Estefelé azonban megszökött, amikor a klo- zettra kísérték, kibontotta hátul a deszkafalat és elfutott az Újtelep felé. A csendőrök azonnal üldözőbe vették, de már csak kötélen lógó élettelen testére találtak rá egy tölgyfa erős ágán, szemben azzal a másik tölgyfával, amelyik tanúja volt egy fiatalember értelmetlen, erőszakos halálának. H. K. temetésén ott volt az egész telep. A nyilasok nem mutatkoztak, csak tisztes távolban posztoló csendőröket lehetett látni. M. B.-t a háború után több évre elítélte a népbíróság. Büntetését munkatáborban kellett letöltenie, ahová két rendőr kísérte már új egyenruhában . Útja a telepen vezetett keresztül. Amikor átszálltak a Vasgyárból érkezett vasúti személyvagonból az ala- gútban közlekedő, koromtól feketére pácolódott fakupéba, valaki hírt vitt a közeli Olvasóegyletbe. Néhányon ki is mentek, egyikük még a biliárddákót sem tette le. Bekíváncsiskodtak a kis fakocsiba, de csak a két rendőrt látták, akik alig várták az indulást. Már esteledett, amikor a hosszú szerelvény megmozdult, majd lassan eltűnt az alag- útban... Ötven esztendeje történt Halál a háború mezsgyéjén Jelenetek egy színházból