Észak-Magyarország, 1994. november (50. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-19 / 274. szám
HÉTVÉGE ÉM-rS^orft _____ Különös események zajlottak le Alsóbereckiben. A falu polgármesteri hivatalában markos emberek a jegyző holmijának kipakolásán fáradoztak. II. oldal ÉM-történ©8em_______ Tény, hogy Dragos Gyuszival bementünk a feldúlt kapitányság épületébe. Nem őrizte senki, s mi szereztünk nemzetiszín szalagot a karunkra. III. oldal Wiőheiy Eg}’ forradalomnak van itt létjogosultsága: a Németh László-i „ minőségi forradalomnak'’. Ez pedig elképzelhetetlen pedagógusok nélkül VII. oldal Háp-háp Fotó: Fojlán László A hét embere Demeter Sándor közművelődési igazgató Balogh Andrea Volt főiskolai társai hívták, s ő ment. Nem tagadja, már előtte mint általános iskolai igazgató is sok meglepő, a hagyományos oktatáshoz közvetlenül nem kapcsolódó programot, kiállítást, klubot szervezett. Ami igazán izgatta kollégái hívószavában, a kihívás. Úgy érezte, végre neki való feladatot kapott. A városról, Ózdról nem sokat tudott. De ez nem riasztotta. Sokkal inkább ösztönözte a hirtelen nyílt lehetőség: végre teret ölthet évekig magában hordozott alkotói kedve. Úgy gondolta, hogy bizonyíthatja: a közművelődésben ezernyi járatlan út van még, csupán a kapukat kell szélesre tárni. A hajdani sátoraljaújhelyi fiatalember húsz évnyi tiszaújvárosi munka után indult Ózdra. „1987-ben még nem volt érezhető az előszele sem az acélipar összeroppanásának. Dinamikusan fejlődőnek vélték az ózdiak városukat, s hittem ebben én is. Én, mint idegenből érkező, semmi jelét nem láttam a későbbi változásoknak. Bíztam, s nem kételkedtem a jövőben. Aztán pedig lefoglalt a munka. Egy újonnan átadott közművelődési intézmény indulását kellett megszervezni, ismertté, elfogadottá tenni. Mint igazgató, csak azzal voltam elfoglalva, hogy miként lehet minél gyorsabban megvalósítani ötleteimet. Bizonyítani akartam gyorsan, látványosan. Minden gondolatomat ez foglalta le, s nem láttam, hogy mi is van körülöttem.” Az eszmélés ideje hamar elérkezett. Ám ez nem azt jelenti, hogy kevesebbet dolgozott volna. Sőt! ,A városban élők hangulata hirtelen pattanásig feszült. A rossz légkörről olvastam az újságokban, eiTŐl hallottam a televízióban, a rádióban, s ezt éreztem magam körül a munkatársaim között, avagy a boltban, ha bevásárolni mentem. De mindez csak jobban megerősített hitemben. Persze, szedhettem volna a sátorfámat, s elmehettem volna Ózdról, hiszen mi kötött a városhoz? Meggyőződésem ugyanis, a kultúrát, a közművelődést a ’háborúban’ az utolsó leheletig tartani kell. Nem hagyhattam itt a végvárat.” Látván a napról napra erősödő szegénységet úgy gondolta, az emberhez méltó élet megélésében ilyen helyzetben is segít egy tárlat, egy jó előadás, a klubok. Felesége révén ismerte meg a pedagógus-gondokat. Azt, hogy az alacsony fizetés, magas megélhetési kiadások hálójában korántsem mindegy mire költ az ember. Ha pedig továbbképzésre kell utazni, miért nem lehet azt helyben megoldani. És az Általános Művelődési Központ megnyitotta kapuit a tanárok előtt. Miként a vállalkozók előtt is. „Már a kezdeti időkben megindult az útkeresés néhány bátor ember körében. Saját bőrükön átélve a változásokat nekivágtak, hogy önállóan teremtsék meg egzisztenciájukat. Ók a valóságban lámpások voltak, csak mintha a zárt ajtók mögött egymásnak világítottak volna. Néhányan úgy gondoltuk, be kell mutatkozniuk a városban, hogy mások is lássák, így is lehet az életet, az alkotni vágyást, avagy csupán a család mindennapi szükségleteinek megteremtését kibontakoztatni.” Ez volt az alapgondolata az ózdi termékbemutatónak és vásárnak. A próbálkozás évében, 1989-ben huszonöt bátor helyi vállalkozó állított ki a város egy másik, kisebb művelődési házában. A siker nem maradt el. A látogatottság révén új távlatok nyíltak meg. Világos lett, a következő években kicsi lesz a ház, új helyet kell nézni már most, ha hagyomány teremtést akarnak. így került a város Általános Művelődési Központjába a kiállítás. ,A második termékbemutatónak már nemcsak szervezői, de házigazdái is lettünk. Ekkor harminchat vállalkozó mutatkozott már be, a következő évben negyven, majd ötvenkettő, tavaly pedig nyolcvanöt. S nem csak helybéliek, de egyre többen jöttek az ország tőlünk fejlettebb régióiból. A rendezvény népszerűsége esztendőről esztendőre nőtt.” Amire mindig nagy hangsúlyt fektettek, hogy belépőjegy ne legyen. Aki ugyanis az ózdi vásárra eljön, szó szerint ötször meggondolja, mire adja ki a pénzét. Szétnéz, hazamegy, gondolkodik. Aztán újra visz- szajön. Ha fizetni kell, másodszor nem jön. Ez pedig nemcsak vásár, de kiállítás is. Ahol egymástól tanulni, kérdezősködni is tudnak a városlakók. ,A bemutatkozás, azaz a közvetett tanítás, valamint a közvetlen információátadás az oka, hogy ma már olyan is kiállít, aki éppen itt szerezte korábban a mostani vállalkozásának ötletét. De a seregszemlén azok is megtalálhatók, akik az első idők óta járnak rendszeresen vissza. így aztán az is jól látszik, hogy az elmúlt évek alatt az ózdi kis- és középvállalkozások milyen hallatlan fejlődésen mentek keresztül. Mind a termék, mind az eladási kultúra, mind a vállalkozás mérete, mind pedig a technológia tekintetében.” Megnyitotta kapuit november 16-án a VI. Ózdi Termékbemutató és Vásár, de az ideiben már „új szelek fújnak”. Demeter Sándor és az általa vezetett művelődési központ ugyanis csupán házigazdája, de nem szervezője a seregszemlének. ,A tavalyi, bátran állítható, frenetikus siker volt: záráskor mind a vállalkozók, mind mi, intézménydolgozók boldog elégedettséggel mentünk haza. Am tudtuk, a jövőt itt is meghatározzák az anyagi lehetőségek. A polgármesteri hivatallal egyetemben vallottuk, a rendezéshez, szervezéshez a továbbiakban valamilyen tőkeerős, profi céget kell bevonnunk.” így kikerült a közvetlen irányítás alól a szervezés, de a vásárnak most is ók adnak otthont. A házigazda szerepében lenni pedig jó. Pláne, ha a betérő vendégeknek, szóval a látogatóknak csak a „gyereket”, azaz a kiállítást mutathatják. Okos Tóbiás Bkackó István Nehéz mérni a mérhetetlent. A szocreálban tiltott tudományok, az ember pszichikai képességének felmérésére újra létrejött kutatások zöldutat kaptak. A miskolci tehetséggondozóban tartott találkozó tudósítása úgy véli, hogy ma minden százezredik ember számít zseninek - Magyarországon vannak vagy százan. Ez persze túlzásnak tűnik a nemzetközi összehasonlítás tükrében. Elfogulatlan értékítélet szerint most három személy számít zseninek hazánkban. Neveket nem említ a statisztika. Más adat szerint legalább kilencvenen vannak a zseniálisok. A szupertehetségek száma legfeljebb 333. (Tehát kevesebb, mint amennyien a parlamentben ülnek, de témánk szempontjából nem ez az érdekes.) Az átlagot meghaladók aránya 13 százalék, a kivételesen tehetséges emberek száma (a trianoni határon belül) tízezerre rúg. Ez persze fikció, nehezen bizonyítható, hiszen kifejezetten az intelligencia-hányadost veszi alapul... És különben is az intelligencia (értelem, ész, felfogóképesség, műveltség, egyéni kultúra) nem lehet abszolút mércéje a homo sapiensnek. Ki tehát az Okos Tóbiást1 Magyarországon megalakították és a világszervezethez csatlakoztatták a legmagasabb IQ-val (intelligencia quotiense) rendelkező honfitársaink szűk csoportját. Ez a „titkos társaság" a jelentkezővel egy speciális tesztlapot töltet ki. Ám ennek tartalmát csak a beavatottak ismerik, de nem beszélhetnek róla. A módszerek eltérőek, így az eredményesség sem lehet egyetemleges. A száz tagot számláló magyar klub szószólója egy interjúban elmondotta, a magas IQ miatt érzett diadal éppen a tény miatt elmúlik, eltűnik, kinőhető, minta bárányhimlő. Az intelligencia-vizsga egyébként is a logikus gondolkodás hatékonyságát, a problémamegoldó-készséget méri, de az eredményt abszolutizálni nem szabad. A világszervezet mintegy százezres táborában éppúgy megtalálható a csatornatisztító, mint az akadémikus. Tehát: a klubtagsági belépő nem függ a kortól, a nemtől, az iskolai végzettségtől, az olvasottságtól. A fogalmak és a tények keverednek, de engedtessék meg hivatkozni G. M. Gilbert-re, a német háborús bűnösöket megfigyelő és vizsgáztató amerikai pszichológusra, aki Nürnbergi naplójában írta 50 évvel ezelőtt: „...az intelligenciatesztek azt mutatják, hogy a náci vezetők értelmi színvonala meghaladta az átlagos színvonalat, ami egyébként csak újólag megerősíti azt a tapasztalatot, hogy az emberi tevékenység minden területén - legyen az politikai, ipar, katonaság vagy bűnözés - a legtöbb sikert elérő személyek többnyire az átlagnál magasabb értelmi színvonalat képviselnek. Figyelembe kell venni azonban, hogy az intelligenciateszt csupán az illető személy mechanikus értelmi teljesítőképességét jelzi, és nem foglalkozik az egyén jellemével, erkölcsi felfogásával, nem veszi tekintetbe az egyéb szempontokat sem, amelyek súlyosan esnek latba a személyiség értékelésénél. Egy ember jellemét teljes valójában mindenekelőtt az általa alkotott értékítéletek világítják meg, valamint a tettei mögött rejlő alapvető indítékok." Egy nagy ugrással visszatéve a bevezető gondolathoz, lejegyzem azt a megállapítást, mely szerint a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el. Gondoljunk csak végig egy minősítés nélküli névsort: Raszputyin, Hitler, Napóleon és Sztálin. Petőfi megbukott magyarból, Edison nem tanult fizikát, a színészkirály Latinovits műszaki és nem művészeti diplomát szerzett. Einsteint hóbortosnak tartották, a festő Van Gpgh életében egyetlen képet sem adott el. Összeférhetetlen, izgága, ha úgy tetszik, öntörvényű emberek voltak ők. Kilógtak a sorból... Hol a határ a képzelet és a ráció közötti Az először szerszámot faragó és fogó ősember volt-e az intelligensebb, vagy az a 26 éves, Nobel-díjat kapó tudós, aki megalkotta a genetikai álöröklődés magyarázatául szolgáló kettős spirált ?Nem vagyunk egyformák. A rendhagyó életű és sorsú józsef Attila szavaival élve, fejünkön másként tapad a haj... S mint ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat, úgy nincs két egyforma ember sem. Vannak zsenik, s vannak közkatonák. Az ember dolga, hogy jelet hagyjon maga után a világban. S ebbe a rendszerbe éppúgy belefér a világhír, mint a hétköznapi jó közérzet, a felhajtás nélküli egyéni siker. A boldogság nem kilózható, nem mérhető. E sorok írója (s mi vagyunk többen) nem töltötte ki az IQ-tesztet, nem járt „táltosképző" iskolába... Él. Teszi a dolgát. Élvezi és szenvedi az élet apró dolgait. Figyeli a világot, de a világ nem törődik vele. Elégedettséget csak a viszonylagos függetlenség adhat: én nem vagyok kiválasztott, zseni, elhivatott és küldetéssel rendelkező, magas IQ-val bíró próféta. így aztán nem kérnek tőlem (tőle) autogramot, s nyugodtan, presztízsveszteség nélkül sörözhetünk a sarki kocsmában. Saját mércével mérünk, s az IQ-t helyettesíti és pótolja egy baráti eszmecsere, egy meleg kézfogás, vagy egy helyénvaló farba rúgás. Ahogy az a helyzethez, vagy az alkalomhoz illik.
