Észak-Magyarország, 1994. november (50. évfolyam, 258-283. szám)
1994-11-12 / 268. szám
November 12., Szombat ÉM - történelem ÉM-hétvége III Fél évszázad krónikája 3. Mudri Mihály csapást mért a nemzetközi imperializmusra Korabeli újságoldalak Hajdú Imris „Nyelvében él a nemzet” - tartották múlt századi elődeink. A szállóigévé vált mondás szellemében azt kívánjuk igazolni, hogy 1952- re a sajtó nyelve, a hivatalos fogalmazás teljesen adek- váttá vált a kor politikai hangulatával, megfelelően tükrözte és kifejezte azt. Az egykori sajtótermékeket lapozva szembeötlik néhány fogalom, fogalomcsoport központi, meghatározó helyzete. A cikkek egyik leggyakrabban használt fogalomcsokra a harc kifejezésére szolgált - csata, ellenség, erőpróba, front, kivív, küzdelem, rohamcsapat, harcol és hasonlóak -, illetve ehhez kapcsolódott az ellenség megnevezése - kulák, opportunista, osztályellenség, imperialista, reakció, klerikális reakció, spekuláns és mások.” (Gyarmati-Botos-Zin- ner-Korom: Magyar hétköznapok 1945-1956.) Krónikánk harmadik részének élén azért áll történészeink megállapítása, mert amiről szó lesz az ötvenes évek Eszak-Ma- gyarországa kapcsán, az „sajátossága” volt valamennyi magyarországi sajtóorgánumnak. Egységes, azonos volt a sajtó hangja, s mai szemmel nézve, mai ésszel megítélve inkább voltak demagóg pártbrosúrák, mint sokszínű újságok. Az ötvenes évek első felének Észak-Magyarországáról Ónod- vári Miklóssal beszélgetünk. Elődöm, majd 15 éven át kollégám 1952-ben, került gyakornokként az Észak-Magyaror- szághoz, ahol - a katonaéveket leszámítva - 1989-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Ez idő alatt volt munkatárs, ipari, majd gazdaságpolitikai rovatvezető, olvasószerkesztő, végűi hosszú éveken át főszerkesztő- helyettes. Ebből a beosztásából harminchét évi újságíró pályafutás után maga kérte korkedvezményes nyugdíjazását. □ Miklós, hogyan kezdődött ez a pálya? Eleve újságírónak készültél, vagy csak véletlenül kerültél a laphoz? • Én eredetileg pedagógus szerettem volna lenni, ám egy pályázat egészen más irányba terelt. 1952-ben - húszéves voltam -, Miskolcon az akkori köz- gazdasági gimnáziumban érettségire készültem. Ekkor történt, hogy az Észak-Magyaror- szág, az akkori főszerkesztő, Sárközi Andor kezdeményezésére pályázatot hirdetett a közép- iskolás diákoknak azzal a céllal, hogy a középiskolákból újságíró utánpótlást toborozzanak. Nos, én is részt vettem ezen a pályázaton. Dolgozatom témája egy képzeletbeli utazás volt. GondoFotők: ÉM-reprók latban felszálltam a vonatra Miskolcon, a Tiszai pályaudvaron és végigutaztam az országot. Akkor volt a hároméves terv, s én elképzeltem, milyen lesz, mivel gazdagszik az ország a terv teljesítése után. Dolgozatom megnyerhette az értékelők tetszését, mert nekem ítélték oda az első díjat és az azzal járó száz forint jutalmat. A legnagyobb elismerés az volt, hogy Sárközi Andor meglúvott az Északhoz gyakornoknak. Én örömmel jöttem. Hivatalosan 1952. május elsejei dátummal kerültem be a szerkesztőségbe. Ez azért érdekes, mert az érettségim még nem volt meg, s amikor szóbelizni mentem, szabadnapot kellett kémem... Három hónapig voltam gyakornok a mezőgazdasági rovatban, Rad- ványi Évával, Adamovics Ilonával dolgoztam együtt. Júliusban véglegesítettek, s ez olyan lökést adott nekem, hogy végérvényesen eldöntöttem: az újságírás lesz az élethivatásom. □ Ezt. az elhatározásodat a katonaság sem változtatta meg? • Novemberben valóban behívtak katonának. A szerkesztőim próbálták a felmentésemet elintézni, szaladgáltak fúhöz-fához, de nem sikerült. így kénytelen voltam bevonulni. A légierőkhöz kerültem. Mivel a káderlapomon foglalkozásként újságíró szerepelt, így a három hónapos kiképzés után a légierők lapjához, a Vörös Sólymokhoz helyeztek át. Három évet húztam le a seregben, s mint katona-újságíró 1955-ben szereltem le, s jöttem vissza az Északhoz. Akkor már Csala László volt a fő- szerkesztő. Az ipari rovatba kerültem, s Fodor László, későbbi főszerkesztő volt a rovatvezetőm. □ Ma az újságok impresszuma talán még a szerkesztőségi, portást. is nevén nevezi. Akkoriban ez nem. volt divat. • Valóban nem. Sőt, Sárközi Andor első főszerkesztósége után, 1953. február 22-től már a lap első számú vezetőjének nevét sem tüntethettük fel. Onnantól kezdve szerkesztőbizottság megnevezés volt olvasható. Persze, főszerkesztője, felelős szerkesztője azért volt a lapnak, így Tóth Feri, Csala Laci, Boda Pista. Majd amikor az ’56-os forradalom után Boda Pistáékat (Lovast, Holdit) letartóztatták, egy Kovács Sándor nevű pártmunkást nevezett ki a párt főszerkesztőnek. Őt követte Szarvas Aladár, akinek én sokat köszönhetek, majd Grósz Károly irányította a szerkesztőséget. □ Szabad tudnunk, mit köszönhetsz Szarvas Aladárnak? 9 Neki köszönhetem, hogy az ’56-os írásaimért, elsősorban a Naplómért megúsztam, csak szigorú pártfegyelmivel, s nem kerültem börtönbe. Ugyanis a letartóztatandók listáján másokéval együtt az én nevem is ott szerepelt. Mivel időközben Bo- dát, Holdit, Lovast letartóztatták, Aladár felment Prieszolhoz, a megyei pártbizottság első titkárához, hogy így nem tudja vállalni a lap szerkesztését, hisz lassan elfogy minden embere. S ekkor erre Prieszol intézkedett, s a mi ügyünket áttették partvonalra. □ A pártfegyelmid mivel járt? 9 Hosszú éveken át mellőzött voltam, rajtam volt az ellenforradalmár bélyeg. Nem léptettek elő, jutalmat nem kaphattam. □ Később mégis vállaltad, méghozzá hosszú időszakon át az Észak-Magyarország párttitkári tisztét. Miért? 9 Egy pártlapnál szinte mindenki párttag volt. Volt, aki meggyőződésből, volt, aki azért, mert muszáj volt. Engem a ’60- as évek közepén a felsőbb akarat ellenére a kollégák választottak párttitkárnak. S azt követően ciklusonként mindig újra választottak. Én erre - hogy a kollektíva bízott bennem - büszke vagyok. Egyébként úgy érzem, soha nem tettem olyat, amit szégyellnem kellene. Jelenleg mint nyugdíjas, az MSZP tagja vagyok. □ Térjünk vissza Miklós az indulásodhoz. Egy mai fiatal érthetetlenül, s minimum mosolyogva hallgatja, olvassa az akkor történteket » Egy légkört, egy politikai atmoszférát csak az képes reálisan értékelni, áld benne élt, aki saját bőrén érezte. Amikor én 20 éves fiatalként bekerültem a szerkesztőségbe, akkor a következő politikai állapotok jellemezték Magyarországot. Éljen Sztálin, éljen Rákosi! Arccal a vasút, a mezőgazdaság kollektivizálása felé! Vas és acél országa vagyunk. Teljesítsük túl a békeköícsönjegyzést, a begyűjtési, beadási tervet. Tito láncos kutya, az imperialisták szekértolója. Az osztályharc éleződik. Napirenden a harmadik világháború. Még felsorolni is sok. Emlékszem, életem első riportját Bekecs községből írtam. Kiküldtek a csépléshez - a névre is jól emlékszem — Mudri Mihály portájára. És én megírtam szépen, színesen, hogy Mihály gazda, jó magyar paraszt módjára túlteljesítette búzabeadási kötelezettségét, 8 mázsa helyett 9 mázsát teljesített, s ezzel az egy mázsával súlyos csapást mért a nemzetközi imperializmusra... Akkor az újságíró feladata a buzdítás, a lelkesítés volt, a politikai szempontoknak megfelelő pozitív agitáció. □ Ezt akkor az újságírók meggyőződéssel tették? 9 Embere válogatja, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmilyen mértékben nem értettünk vele egyet. Gyerekkorunktól az iskolában ezt sulykolták belénk, ezt sulykolták a felnőttekbe is falun, városon egyaránt. Szóval sok mindenben hittünk, de leszámítva a túlbuzgókat, akik még rá is tettek egy lapáttal, mindent nem fogadtunk el. S ez az írás milyenségén is jelentkezett. És ez fontos volt, mert az újságírótól - bármennyire is kötött volt a keze - sok függött. Színes volt-e, olvasható-e az az írás, netán emberi vagy csak végig „éljen Sztálin, Rákosi...” □ Milyen volt az ’50-es évek „északos” újságíró gárdája ? 9 Kevesen voltunk, 15-16 ember. Ebből ötnek, hatnak, legfeljebb tíznek volt egyetemi, főiskolai végzettsége, vagy legalább érettségije. Ide is, más lapokhoz is kerültek a párt agitátorai köÓnodvári Miklós Fotó: Farkas A4. zül kiválogatott, viszonylag tehetségesebb emberek. Ám ők az agitátorok között voltak tehetségesebbek, az újságírást közülük kevesen tanulták meg. Akkoriban Zsitvay Imre az olvasó- szerkesztő, Ruttkay Gyuri (Ruttkay Éva testvére), Sárközi Andi, Hajdú Béla bácsi, Namé- nyi Gpza volt a színvonal a lapnál. Szerénytelenség nélkül mondhatom, fiatal létemre nekem is gondoznom kellett mások írásait, hogy azok olvashatóak, emészthetóek legyenek. □ Említsünk „történelmi dokumentumokat” is. Hol székelt az ’50-es években a szerkesztőség? 9 Amikor ’52-ben odakerültem, a Széchenyi út 30. szám alatt volt. Ma ez ruhásbolt, a színházzal szembeni játékbolt mellett. A földszinten működött a kiadó, az emeleten a szerkesztőség. ’55-ben is, amikor leszereltem, még itt székeltünk. Aztán átköltöztettek berniünket a selyemréti pártiskolára, ma ez a Petőfi kollégium. A forradalom után a megyei pártbizottság épületébe kerültünk, a Népkerttel szemben. Ott egy jó fél érig voltunk, majd újra költöztünk a Tanácsház tér 4. szám alá, oda, ahol most az SZDSZ irodája van. Ez az épület sokáig adott otthont nekünk, egészen a mostani sajtóház átadásáig. □ Miklós, az ötvenes évek sajtója, így az Észak-Magyarország akkori számai kapcsán is sok mindent el lehet mondani. Te mit tartanál fontosnak kiemelni? 9 Mindenekelőtt azt, hogy az újság, főleg ott, ahol monopolhatalom van, része a rendszernek. Olyan értelemben is, hogy gúzsba kötött. Gúzsbakötve pedig nem lehet táncolni. Ám az újság mégsem azonos a politikával. Az újság a politika és a nép között áll, igen, akkor, ott az ’50-es években, közeledve a központi egypárti politikához. De - mint később láttuk - teljesen mégsem volt vele azonos. Talán furcsa, ha azt mondom, hogy az akkor írt újságok is hitelesek. Igen, mert hűen tükrözik annak a komák a „lelkét”. Ez a tükörkép nem szép, akkor néha félelmetes is volt, de volt, létezett. Úgy, hogy ma aki arra kíváncsi, mit akart a politika 1953-ban, mit sugallt Borsod megyében, csak elő kell vennie ezeket a régi újságokat. S még egy valamit az újság megítéléséről. Ha a politika és a nép között konfliktus támad, akkor a politika szeretné mindig a vele nem teljesen azonos sajtót odadobni koncnak. Ez egyébként a mai napig divat. A rossz politika a sajtót tartja tehetségtelen ábrázolónak. Pedig - ma hál’ Isteniek, eme már nincs olyan kényszer, mint az ötvenes években - a rútról nem lehet szépet festeni. (folytatjuk)
