Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-06 / 236. szám
14 ÉSZAK'Magyarország Gyásznap 1994» Október 6», Csütörtök „Mindörökkön örökké / áldva légyen szent nevük” Poeltenberg Ernő Török Ignác Láhner György Knézich (Knezic) Károly Nagy-Sándor József Leiningen-Westerburg Károly Hajdú Imre Tűnődöm rajta, miért van az, hogy szinte mindnyájan pontosan tudjuk mi is történt e napon. A történéshez téveszthetetlenül kapcsoljuk október hatodika napját, ugyanakkor zavarba jövünk, ha netán megkérdezi valaki: mikor is volt az isaszegi győzelem, vagy Budavár bevétele? Nemzeti sajátosság, hogy mi a gyásznapokra mindig jobban emlékezünk? Hogy fújjuk Muhi, Mohács, Majtény, Arad, Voro- nyezs nevét, s alig emlegetjük Nándorfehérvárt, Kőszeget, Egert? Talán azért van, mert a tragédia mindig megrázóbb, mélyebb nyomot hagy e népben, s talán azért is mert a tragédiákból ez idáig aránytalanul többet mért ránk a Gondviselő? Pici az a magyar bárka mely ezeregyszáz esztendeje hányódik a földkerekség zajos tengerén és sok a szirt, a zátony, alig- alig akadt számára békés, nyugodt kikötő. Persze a tragédiák bármilyen fájdalmasak is, s bármilyen reményvesztettnek látszik is a helyzet ott és akkor, edzik a népet. A tragédia dacot is szül, csak azért is élni akarást, a tragédia a fennmaradás keserű orvossága. Arad és október 6-a nekünk fájdalmas gyászünnep, történelmünk nagypénteke, ám épp ezért a semmiből indulás, az újrakezdés... nem, nem, nem is az újrakezdés, a folytatás napja is. Küzdelem újra a fennmaradásért, az identitásunkért, az eddig csak mindig remélt önálló, a világ által is elismert, tisztelt jobb jövőnkért. Szóvá! Arad arra példa, hogy előbb-utóbb dicsőséggé válik a bukás. Október hatodikára, Aradra, a 13 hős tábornoknak vértanúságára azért is emlékezünk újra és újra, hogy közben töltekezzünk. Hittel, elszántsággal. Gyulai Pál emígyen biztat: Az igazságban ne szűnjünk remélni / Egy-egy nagy eszme még utat talál. Ma október 6-a van. Emlékezünk. Emlékezzünk! Rájuk, a vértanúkra! S ne feledjük, ha pedig netán nem tudnánk, véssük emlékezetünkbe kitörölhetetlenül mi is történt 1849 októberében miután kihunyt a magyar szabadságharc fényes csillaga. Mert tudni kell, mert tudni kötelesség! Kötelességünk ismerni őket, a vértanúkat! Ahogyan nevükkel, tettükkel kapcsolatban Horváth Mihály a püspök, a történetíró, a miniszter biztat bennünket: „hadd olvassa a késő maradék... Hadd csodálja s magasztalja a szabadság, jog és nemzeti függetlenség e dicső vértanúinak szent emlékezetét hozzájok s önmagához is méltóképpen.” * Haynau bosszút lihegett. 1849. augusztus 25-én, ő Julius Jacob von Haynau, osztrák hadvezér, aki a világosi fegyverletétel után Magyarország teljhatalmú ura volt, ő az elvakult hóhér úgy vélte: ,A lázadók minden főnökét, ide számítva az önálló csapattestek vezetőit is, fel kell akasztani.” Jozef Radetzky tábornagyhoz küldött levelében már ott szerepelnek a kiszemelt áldozatok: A lázadó vezérek, akik ma érkeztek meg a következők: Kiss, Poeltenberg, Lei- ningen, Dessewffy, Aulich, Láhner, Török, Gáspár, Nagy-Sándor, Lenkey, Schweidel, Knezic, Damjanich, Lázár; a várban vannak fogságban, akárcsak mindazok a tisztek, akik azelőtt ilyen minőségben szolgáltak a Aulich Lajos hadseregben.” Már augusztus 22-én kivégezték Ormai Norbert ezredest, Kossuth szárnysegédjét. Halálos ítélet várt Kazinczy Lajos ezredesre, Kazinczy Ferenc fiára. Ót október 25-én végezték ki Aradon. Halálra ítélték Lenkey János tábornokot is, aki 1848 májusában Galíciából jött haza ezredével. Ő a fogságban megőrült, s néhány hónap múlva a börtönben halt meg. A tizenhárom tábornok és az első felelős magyar kormány miniszterelnökének meggyilkolását viszont szándékosan időzítették október 6-ra. Egy esztendővel korábban 1848. október 6- án Bécsben a népítélet végzett a gyűlölt hadügyminiszterrel Theodor Latourral. Haynau emlékeztetőül és megtorlásként jelölte ki ezt a napot kivégzésre. Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjelen1 -Akasztófát faragok, Poeltenberg függ majd ezen; Oly gyanútlan, oly vidám, Olyan deli, olyan ép, S holnap ezen fojtja meg A nyomorult söpredék. Poeltenberg Ernő, aki 1813-ban mint német anyanyelvű, Bécsben látta meg a napvilágot. A magyarul csak káromkodni tudó tábornokot a hóhér elsőként vezette a bitóhoz. Ő útban a kivégzés felé, végignézett társain, s csak annyit mondott: „Szép deputáció megy Istenhez a' magyarok ügyében reprezentálni!” Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjeleni • -Akasztófát faragok, Holnap Török függ ezen; Nagy tudomány mostan is Olvas egész éjen át... S holnap erre köti föl A tudatlan butaság. Török Ignác mérnökkari akadémiát végzett. Mérnöki tehetségének fényes bizonyítéka az általa megerősített komáromi vár, amelyet parancsnoka Klapka György (aki Görgeyvel együtt Török tanítványa volt) a világosi fegyverletétel után közel két hónapig tudott tartani az ellenséggel szemben. Török Ignác a halálos ítéletet a legnagyobb nyugalommal fogadta. Még a kivégzése előtt is hadtudományi könyvet olvasott. A hóhér vele végzett másodikként. Mit faragsz, ács mit faragsz Itt a késő éjjeleni -Akasztófát faragok, Lahner György függ majd ezen; Maga volt a becsület, Mely erényit elfódi, S holnap itt a nemtelen Becstelenség felköti. Láhner György német származású volt. Ó irányította a Pesten működő fegyvergyárat, s ő volt a hadügyminisztériumban a hadfelszerelés vezetője. Fogságba esése után a „bűne” éppen a legnagyobb erénye volt: „...vádlott Láhner őrnagy (a haditörvényszék csak az osztrák seregben elért rendfokozatot ismerte el - szerk. Damjanich János Kiss Ernő Vécsey Károly Lázár Vilmos Schweidel József meg.) a fölkelő hadjárat alatt mint fólszerelési és fegyverzési felügyelő a fegyverkezés munkálatait vezette tábornoki rangban...” A kilenc kötél általi halálra ítélt közül őt végezték ki harmadiknak. Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjeleni -Akasztófát faragok, Holnap Knézics függ ezen. Tiszta szent volt; harc előtt Imádkozott mindenütt, S fólfeszítik reggel ők, Kiknek nincsen istenük. Knézich (Knezic) Károly horvát nemzetiségű apa és török nemzetiségű anya gyermeke. Felesége hatására állt a forradalom ügye mellé. Az első honvéd századosok egyike volt, akit 1848 októberében őrnaggyá, majd decemberben alezredessé neveztek ki. Negyvenkilenc májusában lett tábornok. Híres haditette a Tápió hídjának elfoglalása 1849. április 4-én, s ő indította el a komáromi csatát, amelyért 2. osztályú katonai érdemrenddel tüntettek ki. Felesége a kivégzését követően megőrült és meghalt. Árván maradt gyermekeit Bartakovics Béla egri érsek nevelte fel. Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjeleni -Akasztófát faragok Nagy-Sándor függ majd ezen. Honszerelmes nagy vitéz, A hazáért halni kész, Jaj, hogy itten öli meg A hazátlan gyülevész! A nagyváradi születésű Nagy- Sándor József harcolt Szolnoknál, Isaszegnél, részt vett a tápi- óbicskei, váci nagysallói ütközetben, s ott volt Buda visszafoglalásánál is. Ötödikként szólította a hóhér. Utolsó szavai ezek voltak: Hódié mihi, eras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) Éljen a haza! Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjeleni Batthyány Lajos-Akasztófát faragok, Leiningen függ majd ezen. Fejedelmi sarjadék Büszke, nemes, lovagi, S nyirkos kézzel fojtja meg Holnap a sehonnai! Leiningen-Westerburg Károly gróf német fejedelmi családból származott. 1844-ben vette feleségül Sissány Elizt, egy jómódú törökbecsei földbirtokos lányát. Felesége magyarországi birtokán gazdálkodott, ám 1848-ban ő is a forradalom ügye mellé állt. A feleségének azt írta: A kocka el van vetve. Az én sorsom Magyarországéval együtt jut dűlőre.” Naplója a szabadságharc hadtörténetének egyik leghitelesebb forrása. A börtönből október 5-én írt levelében így búcsúzott feleségétől: A gyermekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból ismerik meg apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg.” Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éj jeleni -Akasztófát faragok. Holnap Aulich függ ezen. Csupa emberszeretet, Szíve olyan fenn dobog, s virradóra megölik Embertelen zsarnokok. A német polgári származású Aulich Lajos Pozsonyban született. 1848-ban ezredével felesküdött az új magyar törvényekre. Végigharcolta a szabadság- harc csaknem minden jelentős csatáját. 1849. július 14-én Kossuth hadügyminiszterré nevezte ki. A bukás után elmenekülhetett volna, de nem tette. „Mit mondanának vitéz tisztjeim és katonáim, akiktől a harctéren mindenkor megkívántam, hogy vakon menjenek a halál torkáDessewffy Arisztid ba, ha most én hagynám el őket?” Hát ilyen ember volt Aulich! Még a halálos ítéletét kihirdető törzshadbíró, Karl Emst is,kiváló embernek” nevezte. Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjeleni -Akasztófát faragok Damjanich függ majd ezen. Minden lépte diadal Babérokban járt övig, S a gyávák kik szaladtak Holnap a hőst felkötik. A szabadságharc talán legnépszerűbb tábornoka Damjanich János szerb származású volt. A tavaszi hadjárat legjelentősebb győzelmei az ő nevéhez kapcsolódnak. A szegedi betyár, Rózsa Sándor is az ő seregében harcolt szabadcsapatával. Betegen került fogságba. Azon a szekéren szállították a vesztőhelyre, amelyen a szemetet hurcolták ki az aradi várból. Kivégzése előtti éjszakán így imádkozott: „Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől!” Mit faragsz, ács, mit faragsz Itt a késő éjjeleni - Akasztó fát faragok Vécsey függ majd ezen. Nagylelkű, ki nem tiport Földre sújtott ellenén, Mostan kézre ő jutott, S meghal hóhér kötelén. Vécsey Károly gróf Pesten született, anyja Zweibrücken Anna hercegnő volt. Kossuth egy alkalommal ezt írta Vécseynek: Ameddig Magyarország él, minden becsületes ember tisztelettel fogja emlegetni Önt, mint a legnemesebb hazaszeretetnek és férfias erőnek magasztos példáját.” Arad és Temesvár ostromáért Haynau őt büntette legkeményebben. Utolsóként akasztatta fel, végig kellett néznie társai kivégzését. A szemtanúk szerint mivel már nem volt kitől elbúcsúznia, az előtte kivégzett Damjanich kezét csókolta meg. Az úristen verje meg, Ne bocsásson meg nekik, Kik velem itt e kilenc Akasztófát ültetik; S azoknak, kik hajnalon Itten vesztik életük; Mindörökkön örökké Áldva légyen szent nevük. S persze azoké is, akiket Tóth Kálmán verse nem örökített meg. Akiket golyó általi halálra ítélt Haynau. Dessewfíy Arisztid, aki csak egykori tiszttársa Franz von Lichtenstein herceg előtt volt hajlandó letenni a fegyvert. Kiss Ernő az 1848/49-es szabadságharc első honvédtábornoka. Egyedül neki engedték meg, hogy bekötetlen szemmel nézzen szembe a halállal. Az első sortűz nem végzett vele, a golyó a vállába fúródott. Ám a puskák másodszor is eldördültek. Lázár Vilmos, ez a mindig nyugodt és bátor tiszt féltérdre ereszkedve fogadta a gyilkos golyót. Schweidel József, aki kivégzése előtt azt mondta gyóntatópapjának: Ártatlanul halok meg... mint igaz magyar ember és hű hazafi harcoltam az ügy mellett, eskümhöz és nemzetemhez hű maradva.” S természetesen a tizenhárom, Aradon kivégzett tábornok mellett nem feledkezhetünk meg gróf Batthyány Lajosról, az első független felelős magyar kormány miniszterelnökéről sem. A bécsi udvar számára ó szimbolizálta a független Magyarország megszületését, s mivel Kossuth kormányzó emigrált, az ő kivégzésével kívánták elpusztítani a függetlenség gondolatát is. Az október 6-i kivégzések döbbenetét és felháborodást keltettek Európa-szerte. Klapka György tábornok emlékirataiban így ír a történtekről: A legfájdalmasabb csapásnak azonban csak hat nappal Pozsonyba jöttöm után kell reám következnie. E napon, amint Schalek Li- pót, későbbi hú szolgám, s kísérőm a számkivetésben, akkor még szobapincér a „Zöldfádnál, szokása szerint behozta reggelimet, egy újságlapot is mellékelt hozzá; a lapnak mindjárt első oldalán nagy betűkben olvasám e súlyos jelentésű szókat: Haditörvényszéki ítélet. Az ítélet alatt következő nevek hosszú sora rögtön sejtenem engedé, hogy itt az én jó barátaim sorsa forog szóban, de azt hittem, hogy az ítélet, ha ki is lett mondva, végre nem hajtatott, hanem kegyelmi úton enyhébb büntetés lépett helyébe. Csak amikor a névsor végére érve, ott az ítélet megerősítését és végrehajtását is olvasám, s hírül ve- vém Batthyány Lajosnak és legjobb, legnemesebb barátaim, a tizenhárom tábornoknak október 6-án szenvedett vértanúhalálát, akkor esett ki remegő kezemből a lap, s oly végtelen fájdalom nyilallott át szívemen, aminő sem azelőtt, sem azóta nem vett erőt rajtam életemben, s amelyet elfeledni még máig sem vagyok képes. így teljesíték tehát a nekem ismételten tett ígéreteket; ez volt hát a kegyelem és enyhébb bánás, amelyet barátaim számára kilátásba helyeztek; ezért íratták hát a szerencsétlenekkel börtöneikből hozzám levelet levél után, melyekben szegények nem győzik szememre vetni a védelem makacs fenntartását (Klapka még a világosi fegyverletétel után is védte Komárom várát - szerk. megj.), amellyel csak az ő sorsuk szerencsétlenebbre és súlyosabbra fordultán munkálkodom! Csalást és hazugságot halmoztak egymásra, hogy csak siettessék halálukat. A Schwarzenber- gek és Haynauk Oroszországon is ki akartak fogni kegyetlenségükkel. Magyarországnak egyszer s mindenkorra földre kelle tiportatnia, s legjobb, legnemesebb fiainak honszeretetükért életükkel kelle fizetniük. Minő sikert aratott e törekvés, s milyen gyümölcsök teremtek ez örjöngő politika nyomán, azt a következő két évtized mutatja meg. Vajha ily szomorú időket sohase élne többé a hon!” Mi tudjuk, a tragédiák azóta is kísértik e hont. Arad és október 6-a mégis újra és újra annak a reménynek éltetője, hogy nagypéntekeinket végre követheti, követi majd egyszer egy nagy, régenvárt feltámadás. Ök, ott, akkor ugyanezt akarták valamennyien! Magyarország feltámadását. Példájuk, haláluk éppen ezért nem kudarc! Örök memento. Arra, hogy „Ha ijeszt is a kétség rémes árnya/ Szenvedj, remélj, hígy, lelkesülj te szív!”
