Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-29 / 256. szám
Október 29., Szombat Látókör ÉM-hétvége VII „ Játsszuk ami nincs, de lehetne” (Adalékok Szilágyi Domokos portréjához) Ködöböcz Gábor Mérvadó körökben már a 70-es évek végén nyilvánvaló volt, de Cs. Gyímesi Éva 1990-ben megjelent kiváló monográfiája (Álom és értelem) óta már végképp nem lehet kétségünk afelől, hogy Szilágyi Domokos századunk egyik legnagyobb formátumú, sok tekintetben csak József Attila-i és Weöres Sán- dor-i mércével mérhető költője. Költőt írok, de bízvást írhatnék költőfenomént is, hiszen Szilágyi Domokos torzó mivoltában is teljes értékű életműve az egyetemes magyar irodalom egyik legmaradandóbb teljesítményeként, s a 20. századi létérzékelés egyik legteljesebb foglalataként tarthat számot sokak érdeklődésére. Úton A fausti módon nyughatatlan, szüntelen lázban égő romániai magyar lírikus most már mindörökre az a tüneményes, messze fényekig ellátó költője irodalmunknak, aki 38 éves korára végképp kinőtte a világot. A belső dráma folyamatszerű, intenzív jelenléte, s ennek intellektuális hozadéka leginkább a Bartók Amerikában című poémában érzékelhető. Ebben életre szóló hitvallásként fogalmazódik meg az a felismerés, ami akár az egész életmű mottója lehetne: „Csak az igaz, ami végtelen. Minden véges: megalkuvás.” Utóbb már tisztán látjuk, hogy számára a versben csak a mindenség volt szűk, a valóságban viszont minden. Szilágyinak nem a végtelen, hanem a véges volt felfoghatatlan; ezért próbált állandóan és nagyon tudatosan kibeszélni a KEP-ból, ezért hajszolta a teljességet, ezért célozta meg újra és újra a sokdimenziós szellemi szabadságot. Éppen ezért válhatott egész életműve aleatorikus módon lebegővé, s ezért létezik valami módon meghatározhatat- lanul az anyag és eszme közt félúton. Nagyon indokoltnak látszik, hogy fóltegyiik a kérdést: ez az alapvetően reneszánsz kedélyű, játékos derűre orientált ember mitől szenvedett, miért volt otthontalan, vajon miért nem talált nyugalmat és vigaszt; végső soron mi volt a vágya, mi volt az álma, mi volt a fixa ideája? A kérdésre a Ballada éjjel című verse kínálja a választ, s ezt akár költői végrendeletként is olvashatjuk: „Álmodd már álmom, ne csak aludd, / csecsemő bolygó! — Merre sodor / az idő? eljutok oda, ahol / az anyag létformája a mosoly?” Szilágyi Domokos 1976. október 27-én, 38 évesen hagyott itt bennünket. Még a pályáját jól ismerők számára is talány, hogy miféle kényszerek és hiányérzetek bírhatták rá, hogy önként válassza a halált. Fájdalom, de ott fenn a Kányafőn (Kolozsvár fölött) már semmi sem történt véletlenül. Az öngyilkosság napján írott búcsúlevelében ez áll: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát — én sem tudom. Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom.” Ez egyébként - ha nem is direkt módon, de legalábbis létfilozófia szintjén - tökéletesen rímel a Bartók-vers üzenetével: „Halál elől megha- lásba menekül, aki él.” Lászlófly Aladárnak a temetésen elhangzott szavai szerint Szilágyi Domokos „nagyon nagy költő volt és lesz, mindnyájunk között a legnagyobb, mert még életében meg tudott halni”. Maga a költő is biztosan tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje, mert a halál árnyékában dolgozik. A Kis, szerelmes himnuszok ilyen szempontból összegezésként és előrevetítésként egyformán olvasható: „Üres lettem: megteltem fájdalommal, / vadul birkóznom kell a nyugalommal; / kit vállalok? - Már nem tudom: - ki vállal? / Kiért szálljak pörbe a halállal? / Ki száll érettem pörbe a halállal?” A fentiek alapján már egyáltalán nem csodálkozunk azon, hogy Szilágyi Domokos pályáján mindvégig meghatározóak a világ illúziótlan, szkeptikus szemléletének megfelelő művészi minőségek: az abszurd, a groteszk, az irónia és a tragikum. A nyugtalanságok egyensúlya avagy a „láz” költészete sajátosan kevert értékszerkezetet eredményez, hiszen a felsoroltak mellett még komolyan számolnunk kell a humorba, öniróniába-önleleplezésbe rejtett depoetizáló-deheroizáló törekvésekkel, illetve a távolság- tartó-súlytalanító játékosság megannyi formájával. Mindez együttesen meglehetősen disz- szonáns, nyugtalanító, sőt drámai jelleget kölcsönöz költészetének, olyannyira, hogy teljesen természetes a bartóki líramo- dellel történő tipizálása. (Lásd például Kis, szerelmes himnuszok, Magasan, Óda, Emeletek avagy a láz enciklopédiája, Ha- láltánc-szvit, A próféta, Kényszerleszállás, Test a testtel, Ami kell, Sajtóértekezlet, Öregek könyve, Bartók Amerikában stb.) A Szilágyi-féle kettősségekre épülő értéktudat és magatartás egyebek mellett azért is modellértékű, mert - a modem és posztmodem határán állva - hitelesen és érvényesen közvetíti az egyetemes emberi távlatoknak és célképzeteknek azt a hiányát, amit az előbbi már nem, az utóbbi még nem tud betölteni. Bizonyosnak látszik az is, hogy Szilágyi Domokos - tragikus iróniára és egyetemes lírai részvétre fölépített költészete - poétikai és világképi vonatkozásban olyan radikális változásokat hozott, ami az egységes alanyú, hagyományos lírához szokott olvasót egy jóval összetettebb, szenzibilisebb befogadói magatartásra készteti. (Itt kellene szólni a pályáján változó intenzitással mindvégig jelenlévő stilisztikai-poétikai kételyről, ami a nyelvre mint ural- hatatlan jelrendszerre való ráutaltság korszakos paradoxonéból fakad. Ez a jelenség az ő esetében is elég egyértelműen mutatja a legtágabban értelmezett irodalmi kommunikáció problematikus jellegét.) Feltétlenül beszélnünk kell még arról, hogy a különféle imitációkban, szerep»- és stílusutánzatokban való tobzódás, a múfa- jokban-hangnemekben való bőség Csokonai és Weöres mellett leginkább Szilágyi Domokosnál érhető tetten. O valóban olyan, mint a színejátszó selyem: hirtelen és észrevétlenül váltja árnyalatait. (Sokszor lehet olyasféle benyomásunk, mintha Szilágya lenne Csokonai 20. századi reinkarnációja.) A szüntelen át- tűnésekben, átváltozásokban létező próteuszi magatartáson túl a fenti költők mindegyikére jellemző az erős metafizikai beállítódás. Eltérő filozófia és különböző indíttatás alapján, másmás hangsúlyokkal ugyan, de végső soron mindhárman a létköltészethez állnak közel. Nem kevésbé fontos hasonlóság a játék és a játékosság, ami Szilágyi Domokosnál az alkati adottságon túl legalább annyira létbeli kényszerűség is. Éppen ezért viszonylag ritka az önfeledt gyermeki játékosság. Sokkal inkább a Kosztolányira emlékeztető szomorúság játékossága, illetve a játékosság szomorúsága fejezi ki a magatartás lényegét. Az olvasóhoz szóló figyelmeztetés is erről árulkodik: „Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan.” Mert ahogy a Mozart című versében úja: „a játék titokban holt-súlyossá komolyodik”. A nemzedéktárs Lászlóffy Aladárral szólva egy rövid élet leghosszabb nekrológja: a mű, a gyöngy, melyet kagylótürelemmel kihordott. A feladatunk nem több és nem kevesebb, minthogy felnőjünk hozzá és méltóvá váljunk az általa kínált gyöngyök birtoklására. K. Tóth Éva Barcs János Magány Álmomat kitakartam Egymásratalálásunk laza szövedékén Táncolnak a fenyőfák a parkban; át Hajnali álmomat kitakartam, orvul, alattomosan kúszik Szobám ablakában állok csöndben, a magány borostyánja Mint egykoron a börtönömben! (Szigliget, 1993. október 23.) Hallgatás és csoda — álmok között Mit valljon az magáról, aki egy „köztes" állapot? A ma már kihalófélben levő becs- keházai-bodvalenkei dűlő- utak hoztak az irodalomba. Viselem származásom tisztességgel. Új hazámban, Kanadában, tíz éve ismerkedem szokatlan környezetemmel (itt jelent meg Hazátkiáltok címmel, 1987-ben verseskötetem), birkózásom naponkénti hallgatással s közben csodákról, rege-szarvasokról álmodom, gyöngytisztaságú szerelemről, a fennmaradásról. Olyan vagyok, akiről elmondhatják: élt egy fiú a huszadik század végén, úgy a tizenkilencedikben: Dobog Béla. Dobog Béla Hazátkiáltó A fold mely nemzett elveszejtett engem szél fújt talpam alá laput világnak eresztett sehonnai lettem bitangoló nekifeszülő a messzeségnek karomat széttárom belezárom a világot vaktában ordítok hazát kiáltok Növessz szél A Tisza ma újra büszke holdsápadtan furcsa és szőke hömpölygő duzzadó mégis szerény a szőke Tisza ma újra szép visszahúzódó szegény medrébe gyöngyöket hullajt a remény igen a szőke Tisza ma újra él halat hizlal növeszt és költeményt sodródik bodródzik mindent kitalál valót igazit egyaránt sodor magával folydogál habjait fodrozzák durva szelek a szőke Tisza szegény sápadt szerény habzott és halott lett Furmann Imre Mindegyik halál Szilágyi Domokosnak odaátra J fc az idő nem dönt el semmit, thullunk, mint homok a rostán, áthullunk egy másik Időbe. Ez a Tér is szétrobban majd apró darabokra. Mindegyik halál egy-egy ősrobbanás. Egy másik időben talán összeállunk egységes egésszé, talán tovább mailünk, s keringünk öntudatlanul, itt is, ott is hazátlanul. Pázmándi László Egyszer Egyszer majd lassan vége lesz minden útnak. Leülsz egy templomlépcsőn, mint a koldusok. A nyitott kapuk is mind bezárulnak. Maradék pénzed mint zsoldos, számolod. Egyszer majd kérdéseid is elmaradnak. Szavak közötti csend sem vár válaszokat. A félhomály kontúrjai felragyognak, És nem világítanak meg álarcokat. Vándorló életed botját eldobni készülsz, és nem lesz többé társad remények utasa. Ellenfelekkel, önmagaddal is megbékülsz. Üt helyett örvényed volt - és nem értél haza. A templomból halkan hallod az orgonát, Hullámzó ha ngon haladsz önmagod felé. Zene őrli-málasztja légvárad otthonát, S a templomi gyertya és életed csonkig ég.
