Észak-Magyarország, 1994. október (50. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-24 / 251. szám
4 ÉSZAKwvíAGYAROK SZÁG Levelezés 1994» Október 24», Hétfő Képviselői válasz Az Észak-Magyarország 1994. október 14-i számában megjelent Miskolc Velencéje című jegyzethez a következő észrevételeket fűzöm: Valóban mostohagyermeke volt a Martintelep Miskolcnak, de az elmúlt 4 évben többet kapott, mint előtte 40 évig. A gázellátás kiépítése 1993. évben fejeződött be, melyhez a város kiépítette az alapműveket, az elosztóhálózat önerős részéhez pedig jelentős támogatást adott. A szennyvízhálózat kiépítése egyik legnagyobb beruházása a városnak, melynek befejezési határideje: 1995. november 30. Az ismert költségvetési nehézségek ellenére ezt a beruházást nem lassította le a városvezetés (ellentétben több más beruházással), ugyanakkor a telekhatáron belül 1,0 m-ig kiépített bekötővezetékkel együtt a lakosságnak egy fillérjébe sem kerül a csatornázás. A kivitelező Borsod- víz Rt. az 1994. évre tervezett csatornaépítést júliusra befejezte, jelenleg már az 1995. évi ütemen dolgozik. Az alapozás nélküli, 1-2 cm-es aszfaltréteggel ellátott - egyébként is kátyús - utcák a közműépítések után valóban szinte járhatatlanok, de nem véletlenül maradt el a végleges helyreállítás, mivel a csatornák üzembe helyezését követően a város teljes aszfaltszőnyegezést fog végeztetni, melynek I. ütemére várhatóan ez évben kerül sor (a Dráva utca beleesik, de a Rába utcán még nincs csatorna). Ezen felül a Borsodvíz Rt. több utcát (ahol a gázépítés már korábban megtörtént) vállalásán felül teljes szélességben leaszfaltozott. Természetesen még ez sem a végső megoldás, mivel a csapadékelvezetés csak tervszinten megoldott, de az ehhez szükséges 100 milliós nagyságrendű beruházásra a városnak egyelőre nincs lehetősége. A leírtak ismeretében remélhetőleg a martintelepi lakosság több megértéssel és türelemmel fogadja az átmeneti - de több évig tartó - kényelmetlenséget. (Egyébként a taxisok a Tiszai pu.-ról a Martintelepre még a „bom- batölcsér”-mentes Kisfaludy utcára sem szívesen vállalnak fuvart. Én tudom, mert ott lakom, és ők is tudják, mi is tudjuk hogy miért. A csónakok és a gondolák pedig olcsóbbak lettek volna, mint ezeket a beruházásokat végrehajtani). Somogyi István 2. vk. képviselő Késik a számla „Vízárban fürdünk” címmel írt panaszomról október 3-án az ÉM, s közölte egyúttal az illetékes reagálását. A Miskolci Vízművek válaszában többek között két kedvező lehetőséget ajánlott fel a vízóra-tulajdonosoknak tartozásaik rendezésére az áprilistól eltelt időszakra. Úgy vélem, ez sokunknak jólesett - sajnos utólag. Mert jó lett volna minderről korábban tudnunk, még mielőtt a vállalat elindította a havi számlázást. így a tényleges fogyasztást számlázhatták volna ki a továbbiakban. Ehelyett - pénzt, fáradtságot nem kímélve - kaptunk 4 havi számlát, 4 külön borítékban. Egyébként rosszul tájékozódtak abban a tekintetben, hogy a szóban forgó lakások önkormányzati tulajdonúak, mint arról a hivatkozott cikkben olvastam. A lakásokat a bérlők többsége megvásárolta, s mint társasház „üzemelünk”. És még egy adalék: 74 családból 55 vízórával rendelkezik. Visszatérve panaszomra: mindannyian kaptunk 4 borítékot, így körülbelül 220-at postáztak ki nekünk az elmúlt hónapokban. S ez csak négy lépcsóházra vonatkozik az Avasi lakótelepen! Mivel 1993 áprilisától, azaz a lakások megvásárlásától kezdődően igen sokan felkeresték a vízmüvet, hogy rendezzék tartozásukat vagy éppenséggel igazoltassák, hogy nincs elmaradásuk - hiszen enélkül az INKÖZ elutasította volna a vásárolni -szándékozó állampolgárokat ezért vélhetően sokan kerültünk hasonló helyzetbe, azaz „túlszámláztak bennünket”. Jómagam már tavaly márciusban felkerestem a cég számlázási csoportját az igazolás végett, s ekkor kértem, hogy csökkentsék vízigénylésemet, mert fogyasztásunk jóval kevesebb a korábban jelzett átalánynál. Mint ahogyan a vízóra bekötése utáni első alkalommal igényemről másolatot nem kaptam (bár ez a cégnek eredetiben megvan), ugyanúgy nem rendelkezem bizonyítékkal a csökkentés időbeni megkéréséről. Ennek viszont úgy tűnik, a vállalatnál sincs nyoma, különben nem számlázták volna ki a vízóra bekötésekor megigényelt vízmennyiséget. Miért nem adott márciusi ottjártamkor a vízművek módosítási igényemről másolatot, tehát miért ragaszkodtak a vízóra bekötésekor (1992. VII. 28.) megigényelt köbméterekhez? Ellentmondás ez a javából, ominózus válaszukat tekintve. S ráadásul korábbi számláimból is egyértelműen megállapítható lett volna, hogy az 1994 augusztusában kiküldött május-jú- nius-júliusi számlák irreálisak. Kedvező válaszuknak, rendezési ajánlatuknak pedig még most sem tudok örülni, mert miközben levelezéssel töltjük az időt, vízdíj- számlám - nem az én hibámból - máig sem rendeződik. Remélem a vízművekhez szeptember 21-i keltezéssel megküldött levelem nem marad intézetlen, s végre vízfelhasználásomnak megfelelően küldik meg a helyesbített közbenső számlát. S. J-né (Pontos név és cím) Három kutyája búcsúztatta Az ÉM október 13-i számában a következő cikket olvastam: Többször is megtámadták már az ebek (Tiszaúj- város). Amikor elolvastam, megerősítettem magamban, hogy sajnos napjainkban ez Miskolcon is előfordulhat. Hejőcsabán lakom, ahol nagyon sok a kóbor kutya. Ennek okát nem nehéz megmagyarázni, de nem is térhetünk napirendre fölötte, különösen ha ez a veszély nőttön-nő. (A televízió is foglalkozott halálos következménnyel járó kutyaharapással.) Sajnos nekem is „sikerült” találkozni egy harapós ebbel, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy örök nyomot hagyjon rajtam. No, de az írásom nem erről szól, hanem arról, hogy gyermekkoromban mennyire jó barátságban voltam Buksi kutyánkkal. A mai napig nem tudom feledni éberségét, ragaszkodását, hűségét. Már messziről észlelte közeledésemet, úgy ugrándozott örömében. Csodálatos szeme volt, sugárzott belőle a hűség. Tekintetéből ez volt olvasható: „Nem látod, hiszen neked örülök, azért rohantam elibéd.” Tapasztalom, hogy a miskolci gyerekek is mennyire kedvelik a kutyákat. Mint pedagógus ezt ma úgy értékelem, hogy az a gyermek, aki kutya mellett nő fel, hamar megtanulja, hogy négylábú pajtásával nem bánhat gorombán és igazságtalanul, nem dobhatja őt a sarokba. A kutya mindennapi közelsége elsősorban a városi gyermekek számára az élő természettel való fontos kapcsolatot is jelenti. A legtöbb gyermek szereti rajzban, festményben megörökíteni kedvencét, ami ösztönzőleg hat kézügyességére. A kutya barátsága a felnőttekre is vonatkoztatható. Az ember jól kihasználta sokoldalú segítőtársát: vadászott, vagyonát őriztette vele, tereitette nyáját, ha kellett, ellenségeire uszította. Ismerünk vakvezető, rendőri nyomozást segítő kiképzett kutyákat. A civilizáció, az egyre fokozódó városiasodás azonban jóformán megfosztotta eredeti hivatásától a kutyákat: előléptették a kedvtelésből tartott jószágok sorába. Sokan írtak már szívszorító történeteket a hűséges „társakról”, amelyek mindhalálig kitartottak gazdájuk mellett. Ilyen tapasztalatot én is szereztem Sajószentpéte- ren. Egy magányosan élő idős férfinak három kutyája volt. Amikor már érezte közeleg a vég, új gazdit keresett, akitől végakarataként azt kérte, hogy három kutyáját vezesse ki a temetőbe. így is történt. Amikor a halott gazdit leeresztették a sírba, a három kutya vonítani kezdett. A jelenlévőket - így engemet is - igen meghatotta a három kutya „búcsúugatása”. Serfőző János Időseknek nyújthatna otthont Akik valamikor Diósgyőrben laktak vagy jártak, bizonyára alig ismernének rá a hajdani történelmi „magra”, a volt Korona uradalom épületeire, amelyek évek óta pusztulásra ítéltettek. S ha éppen hasznosították is valamelyiket, azt a történelmi ismeretek hiányában tették, azaz olyan döntéseket hoztak az illetékesek, amelyek visszafordítha- tatlanok. Véleményemet eddig sem rejtettem véka alá, s most sem állhatom meg szó nélkül, hogy Diósgyőr bölcsődéjét zeneiskolává alakítják át. Tudomásom szerint volt olyan javaslat is, hogy idősek otthonának nyújtson helyet a volt „gyermekotthon”, sőt anyagi felajánlásokat is benyújtottak írásban ez ügyben. Országunk lakosságának több mint egyötöde időskorú, s közülük sokan támogatásra szorulnak. Nem vitatom, hogy zeneiskolára is szükség van, de az átalakításra szánt épületben szinte kínálta magát a korszerűen felszerelt konyha, a hűtő, az élelmezési raktár, az ebédlő, hogy funkcióját - ha más korosztálynak szánva is - betöltse. így mindezek, mert nem volt szükség rájuk, pazarló módon megsemmisültek. Nem beszélve az épület- együtteshez tartozó, szépen kialakított vadgesztenyefák övezte parkról, amely szinte a természet egy kicsiny szigete. Aligha van olyan hely a környéken, ahol az idősek tavasz- szal és nyáron Isten szabad ege alatt úgy élvezhetnék a nap sugarait, mint itt élvezhették volna. S bizonyára erejükhöz mérten ápolták, gondozták volna a parkot, amely egyébként külön költséget jelentene. Az itt tanuló diáikoknak mindenesetre a környezet kevesebbet jelenthet), hiszen oktatásuk, zenetanulásuk zárt teremben történik majd, a .külcsínből” mit sem éreznek. Zeneiskolának megfelelt volna egy zöldövezettel nem rendelkező épület is, mint például a korábban lebontott bank, amelynek megsemmisítését homály fedi, miként azt is, hogy hová kerültek eredeti kovácsoltvas lépcsőfeljáró korlátjai. De mivel azt már feltámasztani nem lehet, így hasznosíthatták volna e célra a Vár utca 5. szám alatti üresen álló tömböt, amely valaha kultúr- ház volt, s amely hasonló alapterületű, mint a volt zeneiskola. Véleményem szerint most sem késő a megkezdett átalakítást - még ha több százezer forintot invesztáltak is bele - leállítani, mert hosszú távon kifizetődőbb és ésszerűbb lenne idősek otthonának berendezni, mivel lakói anyagilag valamelyest fedeznék a fenntartás költségeit, amelyet kiegészíthetnének a már fentebb említett felajánlások. Az ismételt felülvizsgálat és a döntés a városatyáké, akik jó lenne, ha a jövőben körültekintőbben hoznák meg sorsdöntő határozataikat. Balogh Sándor A híd néma tanúként őrzi a történteket 20 perccel a vonat áthaladása után Fotó: a szerző A rudabányai személyvonat átdübörög az ártéri hídon. A szerelvény ablakából kitekintő utasok egykedvűen szemlélgetik a színesedő őszi tájat, a Sajó-parti füzeseket, a csu- kázó horgászokat. A Szeles-akna magára hagyott meddőhányóján ottragadt, rozsdásodó csille, az elpusztított vasúti órház, a lomhán- komoran úszkáló esővel terhes felhők igazi őszi hangulatot teremtenek - egy 20 évvel ezelőtti eseményt idéznek. 1974 kora őszén Ormosbánya-Fe- ketevölgy-Rudolftelep bányái ontották a szenet. A bányászok előbb a bányásznap tiszteletére, majd november 7-re újabb és újabb felajánlásokat tettek. A Sajó-hídjain súlyos tehervonatok dübörögtek Berente-Rendező pályaudvar és a BÉM felé. Kazincbarcika állomáson a Borsodi Vegyi Kombinát tartályvonatai, rakott és üres szerelvényei kemény próbatétel elé állították a vasutasokat. Kazincbarcika várossá nyilvánításának 20. évfordulóján tervszerűen zajlottak az ünnepi események. A hetekig tartó őszi eső, a felduzzadt, medréből kilépő Sajó mindent meghatározó eseménnyé lépett elő. A zúgva hömpölygő víz a beszűkült hullámtéren másfél méterrel magasabb szinten tetőzött. Az ártéri híd kifolyási oldalán a nagynyomással távozó víz a pilléreket alámosta. 1974. október 23-án 15.35-kor a híd közelében lévő vasúti szolgálati helyről a következő jelentés fiitott be: ,A Sajó percenként nagyobb. Félő, hogy átszakítja a vasúti töltést!” A D 9646. sz. rudabányai személyvonat azonban már haladt kifelé az állomásról. 3 perc múlva az előbbi izgatott hang ismét jelentette: ,A vonat lépésben halad a hídon, csak átjusson! - Átjutott!” Vasas József, az ásványrárói dunai árvizet megélt pályamester a hidat vasúti közlekedésre alkalmatlannak találta, azon minden további közlekedést megtiltott. 20 perc múlva a hídszerkezet a 6 méter mély és 15 méter átmérőjű kimosásba csúszott, a híd összedőlt. A bányák miatt soron kívül biztosítani kellett a vasúti forgalmat, ezért példátlan összefogással előbb ideiglenes hidat, majd egy 2x34 méteres acélhidat építettek. Bányászok, elfelejtett pályamunkások, vasutasok százainak összefogásaként a híd néma tanúként őrzi az eseményeket. Husonyica Gábor Kazincbarcika Szegény ember kölcsönt sem kaphat Magyarországon kisnyugdíjasnak, ráadásul rokkantnak lenni szégyen. Hiszen akármerre fordul az ember segítségért, nem - vagy csak nagyon ritkán - talál megértésre, segítő szándékra. Lehet, hogy érzékenységem diktálja, de néha úgy érzem, kinevetnek. Történt ugyanis velem, hogy elromlott a palackos gáztűzhelyem. Gondoltam egy merészet: mivel már vezetékes gázzal rendelkezem, itt az ideje, hogy a régi tűzhelyet újra cseréljem, Már csak azért is, mert a javítás költségei szinte fedeznék az első törlesztőrészletet. Ekkor kerestem fel a miskolci székhelyű Tokaj Bankot. S bár két jól kereső kezes állt mögöttem a megfelelő papírokkal, kölcsönigénylésemet elutasították. Arra hivatkoztak, hogy 8600 forintos nyugdíjam kevés fedezet, hiszen jóval a létminimum alatt van. Tehát oldjam meg úgy a gondomat, ahogyan tudom, mert nekik nem áll módjukban segíteni. De hát én nem ajándékot kértem hanem kölcsönt, amit becsülettel visszafizetnék még akkor is, ha emiatt éheznem kellene. Mert arról én igazán nem tehetek, hogy 30 évi munka után csak ennyi a rokkantnyugdíjam. Nem abba rokkantam bele, hogy dolgozni jártam, hanem mert dolgoztam. Több helyen is azért, hogy a gyermekeimet felneveljem. S miért nem lehet megoldani azt, hogy a nyugdíjfolyósító intézet leadja a létminimum alatt élők névsorát a polgármesteri hivatalnak, hogy a szegény nyugdíjasnak ne kelljen ott is szégyenkeznie, ha segítségért, támogatásért folyamodik. Ui: Kérem, a nevemet ne közöljék, mert a szegénység végül is nem szégyen csak nagyon kellemetlen. (Név és cím a szerkesztőségben) A régi igénylőkre nem vonatkozik Egyik miskolci olvasónk 1993 februárjában nyújtotta be a miskolci polgármesteri hivatal illetékes osztályához lakásigénylését, melyet el is fogadtak az 5/86-os helyi rendelet értelmében, miután állandó miskolci lakcímmel rendelkezett. Annak tudatában, hogy ettől a jogosultságtól már nem eshet el, nyugodtan várt „szerencséjére”. Lakáskiutalás helyett azonban egy törlési határo zatot kapott - amelyet egyébként valamennyi kérelmezőnek hasonlóképpen kiküldtek -, s egyben egy olyan tájékoztatást, hogy újítsa meg kérvényét, mert immáron a 7/94. (III. 10.) számú rendeletben foglaltak az irányadóak. Panaszosunk természetesen felkereste a MIK Rt. Erenyő utcai székházát, amely a rendelkezés április 1-jei hatályba lépésétől kezdődően kezeli a lakásigényléseket. Itt azonban hidegzuhanyként érte az a felvilágosítás, hogy igényét most már nem fogadhatják el, mivel a lakások bérletéről szóló új rendelet 5 éves miskolci állandó lakcímhez köti a jegyzést. No persze, ebbe nem nyugodott bele olvasónk, s még két alkalommal, legutóbb szeptember közepén próbálkozott a megújítással. Véleménye szerint csakis valamilyen jogi baki üthette ki őt a „ringből”, s mint azt megtudtuk, rajta kívül még jó néhány igénylőt, akik között 4 éve várakozók is vannak. A baki valóban megtörtént, de örömmel jelenthetjük, jó két hete korrigálták. Természetesen olvasónk és sorstársai jogfolytonosságot élveznek, hiszen e rendelkezés 46. passzusa - miszerint: a folyamatban lévő ügyekben az igényjogosultságra, a lakásigény mértékére valamint a lakásbérleti jogviszonnyal kapcsolatos egyes kérdésekre vonatkozó előírásoknál a korábbi rendelkezéseket kell alkalmazni - feljogosítja erre őket. Nem is értjük, hogy miért okozott ez értelmezési és alkalmazási zavart a MIK Rt.-nél? Szerkesztői üzenetek Bakonyi Béla, Abaújszántó: Anyagtorlódás miatt sajnos nem volt lehetőségünk tudósítását közölni. Következő rovatösszeállításunkig szíves türelmét kérjük. * Alsózsolcai olvasónknak: Köszörűjük bizalmát. Biztosítási panaszának utánanézünk, másik problémájára pedig úgy tűnik, megoldást találtunk. Mindkettőről levélben értesííjük.
