Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-17 / 220. szám

Szeptember 17., Szombat Műhely —------------------------—— ÉM-hétvége VII un—— Macerás képek - de vidámak és szépek Mária-napi találkozás Macskássy Izolda képzőművésszel Filip Gabriella Hagyomány már, hogy szeptember ele- ' jen, a Mária-napok táján hódolatul a Boldogságos Szűzanyának valahol az országban rendeznek egy-egy Macs­kássy Izolda-kiállítást. Az idén szep­tember 9-én, Kisboldogasszony ünne­pének másnapján a mátraszentimrei római katolikus templomban, szeptem­ber 11-én, Mária nevenapjának vigíliá­ján pedig a tiszaújvárosi kiállítóterem­ben is a művésznő alkotásaiból nyílt kiállítás. Mindkét helyen gyönyörű Mária-énekek szóltak, és mindkét he­lyen a plébános atya mondott beveze­tőt a képek kapcsán égi édesanyánk­ról, a magyarok nagyasszonyáról.- Ilyenkor mindig részt veszek az esti szentmisén, köszönetét mondva Máriának, a szépséges Szűzanyának, de most nem ma­radhatok. Haza kell sietnem, mert ma érke­zik Marosvásárhelyről az édesanyám - mondta a tiszaújvárosi megnyitó után a művésznő. Ha messze is esik a Tisza-parti várostól Budapest, ha sietett is, azért még maradt egy kicsit. Először is köszönetét mondani a gyönyörű énekért, Timkó István atya meg­nyitó szavaiért, s azért az örömért, hogy lát­hatta a város új templomát.- Azt is láttam ám, hogy a plébánián üre­sek a falak, ezért most felajánlok két képet. Válassza ki, István atya! Ha tetszik, meg­tartják, ha nem: jó pénzért eladják... így hirtelenjében két Macskássy Izolda által készített selyemkollázzsal gazdago­„Nem akarom misztifikálni a művészetet..." dott a tiszaújvárosi egyházközség. Csak azt kérte az alkotó, hogy üvegezzék be a képe­ket. Neki arra már nem tellett. — Annyi pénzt tartok meg, amennyi az alapanyagok, a festékek, a keretek beszer­zéséhez kell - mondta később. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs szüksége a pénzre. Mint mondta, nagyon sok gyámolítottja van, akik számítanak a segítségére. A képeiért tisztességes árat, megfizethető összeget kér. Alkudni viszont nem lehet. Inkább odaadja ingyen, de a kufárkodástól irtózik. Persze a mű­vészi érték nehezen fejezhető ki pénz­ben. Nem feltétlenül az értékes a drá­ga, és itt a bér sem a „munkaerő ára”. Macskássy Izolda különösen nehéz technikával fejezi ki mindazt a gondo­latot, érzést, hangulatot, amit el akar mondani a világról a világ számára. A selyem nagyon kényes textília. Köny- nyen foszlik, gyorsan szétfolyik rajta a festék. Nem lehet bizonytalankodni, tétovázni. Csak az képes megbirkózni ezzel az anyaggal, akinek kiforrott el­képzelése, biztos keze van. Látva a melegséget, harmóniát árasztó képeit, hatalmas szirmú virágait, az egymást ölelő karokat, a boldog embereket - olyan egyszerűnek, olyan magától ér­tetődőnek tűnik minden. Pedig „ma­cerás” képek ezek. Az anekdota sze­rint Nemeskürty István fordult hozzá azzal, hogy ha nem mondja senkinek, kérdezne valamit: „Nem túl macerá- sak ezek a képek?” „De bizony, ezek azok...” — mondja azóta is mindenki­nek a művésznő. De a képeken megje­lenő szépségnek és harmóniának a gyökere nem feltétlenül probléma- mentes életből ered. Macskássy Izolda nem panaszkodik. Tényként közli - a Ki kicsodából saját elhatározására ki­Fotók: Dobos Klára maradt-adatokat. „Magasságom 153 centi­méter. ^Születtem 1945-ben Marosvásár­helyt’. Őseim fazekasok, a másik ágon kék­vér csordogált. Kicsiny koromtól rajzolok, fostok. Rajzoltam és fóstöttem a képzőmű­vészeti gimnáziumban, a főiskolán. Két gyermekem van: tizennégy és fél éves a le- ánkám, huszonegy a fiam...” A felsorolás itt megszakad, mert a gyerekeket, a családot nem lehet ilyen röviden „elintézni”. Tréfál­kozva meséli, hogy a fia nyomozónak ké­szül, így most az „écsanyja” rendőri felügye­let alatt lesz. Viszont a leánkája csupa fi­nomság, érzékenység... Innen aztán a saját gyermekkoráig sza­lad vissza a gondolat. Hogy is volt az, ami­kor kinevették az iskolában, mert így mu­tatkozott be: „Macskássy Izolda Krisztina, szép tündérbaba”. Majd amikor szentfazék­nak csúfolták-a főiskolán az évfolyamtársai. Ez ma már mind csak kedves emlék. Annál fájóbb viszont, hogy tizenhat éves volt, ami­kor először láthatta bujdokolni kényszerült édesapját. Magyarországra kellett utaznia, hogy végre találkozhassanak. De nem pa­naszként mondja ezt sem.- A bajokat is el kell fogadni. Kell ne­künk a balsors is. Az egyenesíti ki az em­bert, akkor látszik meg, ki barát és ki ellen­ség - hessegeti el magától a komor gondola­tokat. De aztán csak visszatér a témára.- Azt hiszem, én attól lettem híres, hogy le tudtam győzni a bajokat. Nem vettem elő a cigarettát, nem akartam a korcsmaasztal­nál megváltani a világot. Inkább bementem a templomba, kértem a mindenhatót, hogy tekintsen le rám. És engem a Boldogságos Szűzanya mindig a védelme alá vett. Számomra a legfontosabb dolog a család és az egyház. Nem akarom én misztifikálni a művészetemet, nekem ez a feladatom, ezt kell csinálnom. Igyekszem úgy dolgozni, hogy ezzel örömet szerezzek másoknak is. Selyemkollázs-arcok Fecske Csaba Szögligeti ecloga Reszket a szőlő: szél fódözi, s már izgalom is, hogy terhe megérett. Zöld levelek közt izgat a sárga, s barna szín árnyalatával a romlás, bár a tömör fürt szinte kicsattan a tőkéket tusoló sugarakban. Még nyár ez, ha mutál is, telt aranyával a napnak lám helypénzt fizet és ide parkol a dombra, ahol egy süldő, gyönge barackfa pirulva leejti ruháját, oly fiatal, nem tudja: korán volt még ez a sztriptíz. Lámcsak a többi fa bölcsebb, míg lehet, élvezi létét, föl minek adná könnyen a harcot?! Vár a dió is még, hogy az ősz kapuján bekopogjon, a, szilvafa hosszan, lustán kérődzik, darazsak lakomáznak a fűben körte meg almadögön, s ni, hogy iszkol a gyík a bozótba! El ne tiporja a láb, menekíti előlem az ösztön. Mennyi bogár! Teszi dolgát mind, s az a dolga, hogy éljen, Hangya-Sziszyphosz küszködik egy sziklányi teherrel. Csorda kolompol, elillan a hangok méla zenéje, s fölmerül újra meg újra, ahogy mozdulnak a barrack, hallgat a pásztor, tarkójára taszítva kalapját nézi az alkonyi rétet, mint aki még sose látta, mint aki most veszi észre először: a fű, ni, be rőt már. Laboda Kálmán Nyár végén De jó lenne felkapaszkodni a vonuló nyár utolsó kocsijára, s mint fáradt, megvert hadvezér nézni a lassan üresedő tájat! A varázslat megszűnt. Helyén csak sárga nagy traverzek állnak. . Némán nézem. Kicsi ereszkedő pók a pont a változó világban Sajó-part Mezey István rajza Megöregedett a nyár, mint a hű­séges szerető. Ragyog még a Nap, melegít is, de a ragyogása már nem a régi. Az éjszakák hosszabbak, nyújtóznak, mint felkelés előtt az álmos ember, a nappalok kurtábbak, és hűvösek a délutánok. Esténként aztán mint a bálba készülő szép­asszonyok kirittyenti magát az égbolt, eltakarodnak róla az utolsó felhőrongyok is, és megje­lennek a csillagok. Egy erdei kunyhó előtt üldö­gélek már órák óta, bámulom a párásra fakuló eget, a felhőket, amelyek az időt viszik el tőlem álmos bárkáikon, ki tudja hová, Úgy tűnik, hogy az erdő némasá­gában valaki hallgatózik, végig surran a hűvös, harmatos gya­logútokon, majd eltűnik a bok­rok között, a mély völgyekben, ahonnan komótosan, szinte ész­revétlenül elindul az éjszaka.- Isten veled nyár! - mondom a tűznek, amely előttem, pattog, a kunyhónak, amely befogad, a fáknak, amelyekről ímmel-ám- mal ugyan, de már hullani kez­denek a nyári hőségtől sárgult levelek.- Hozott Isten benneteket! - köszönök az augusztusi este csil­lagjainak. Bámulom a Fiastyú- kot, a Göncöl szekeret, a Kaszást és a többieket. Olyan a felhőtlen égbolt, mint a fényes pitykékkel borított dolmány, csupa káprá- zat, csupa ragyogás. A fejemre hullik egy száraz levél, leszakította augusztus va­lamelyik gallyról - s emlékezte­tőül, vagy éppen búcsúzóul ne­kem ajándékozta. Nem tudok be- t ielni a csillagos égbolttal, amely tulajdonképpen egy fejem fölé te­rített nagy, fekete palást, amely­re számlálhatatlan aranygom­bot varr föl az éjszaka. Egyszer egy csillag leszakad az égboltról és hosszú fénycsóvát húzva maga után rohan a végte­lenbe, hogy a természet törvényé­nek engedelmeskedjen, és meg­haljon.- Csillaghullás! Törpének érzem magam és végtelenül tudatlannak, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mi minden láthatót és láthatatlant rejt még magában a csillagóce­án. így csendes magányomban sejtelmesen múlik az éjszaka, ké­sőbb szél támad, egy láthatatlan kéz, mint a színpadon, elhúzza előlem, a függönyt, felhők jönnek és lassan eltakarják a csillago­kat. Gallyakat dobok a parázs­ra, fellobban a láng, és a tűz át­melegít. Távoli dörrenéseket hallok, égi morajlások dobolnak a fülembe, majd cikázó villámok hasítják darabokra az előbb még oly békés és nyugodt égbol­tot. Melegebb légáramlatok ér­keznek, felkapja a füstöt a hirte­len támadt szél és mintha bár­minek is oka lennék, az arcomba vágja. Keserű a ßst íze, a cserfa gallyak illatát érzem benne, a szénégető boksák körül lopakodó orrfacsaró szagot. Erősödik, sza­porodik a dörgés, mind sűrűb­ben cikáznak a villámok, még mutatónak sincs már a millió­nyi csillagnyájból.- Vihar készül. Hanyatt fekszem a. friss erdei szénán a tűz mellett és az erdő vadjaira gondolok, amelyek most a vihar közeledtével, nyug­talankodni kezdenek. Egy rop­panás, egy elugrás, egy szapora zörgés jelzi, hogy ezen az éjsza­kán nem sokat pihen majd az er­dő népe. Mögöttem szarvasok vonul­nak, nehéz testek ropogását csapja a felembe a vihart jelző fuvallat. A vadak kitűnő érzék­szerveikkel az embernél is job% Szalay István: ban megérzik az időjárás válto­zásait. Akik ismerjük szokásai­kat, sajátos nyelvezetüket, meg­értjük, legalábbis megsejtjük cselekedeteik okait. És ha már értjük őket, akkor mindig mon­danak is nekünk valamit. Vá­laszra nem várnak, szavakban legalábbis nem, de tettekben an­nál inkább. Az ő beszédjük ábé­céje a hallgatás. A szél végigsöpör a hegyolda­lakon, a fák, a bokrok alázato­san hajtanak fejet a nagy úr előtt, a vékony gallyak, mint ap­ró orgonasípok muzsikálják a vihardalt. A lábas erdőben mély baritonok festik alá a kompozíci­ót, majd a mély mennydörgések adják meg ennek a csodálatos természeti muzsikának a félel­metes hangulatát.- Bújjatok el! Kiabálna nap­pal a szajkó.- Itt a vihar! - okoskodik az anyaróka és a kotorék mélyére tereli a kölykeit, mert azok foly­ton a szabadba kívánkoznak. A zuhogó esőben percenként dördül meg az ég, és a vakító vil­lámok az ólomszínü szürkeség­ben foszforeszkáló fényt áraszta­nak. Egy fiatal szarvasborjú az anyját kerülgeti, szopni szeretne, de a mama orrával finoman a sűrű felé terelgeti. A bükkös felnyög, ágak tör­nek, korhadt törzsek reccsennek, megtépázott gallyak hullanak a földre.- Kidőlt a vén kőris! Kiálta­nák a rigók, de tolláik nedvesek, átáztak az esőben, és szíveseb­ben hallgatnak.- Meghalt! - süvítette kajá­nul a szél és a gyászjelentést ha­mar tudomásul veszi az erdő. A mókusok a kőris odújában ma­radnak.-Hallod mit mond a szél?-Hagyj aludni! - nyöszörög a kis mókus.-A meleg odú elveszi az eszét -gondolja a testvére, majd őt is elnyomja az álom. Csendesedik az eső, alább­hagy a vihar. A vaddisznók, az anyakoca a malacaival, kibúj­nak a sűrűből és a kavicsos dó­zer úton lakmározni indulnak. Csigákat, gilisztákat, keresgél­nek, végigturkálják az egész kör­nyéket, a malacok vigyázatlanul sikítoznak egyet-egyet, de az anyjuk rájuk röffent.-Hallgassatok és egyetek!- Ostoba népség! Mordul fel a nagy kan a völgy alján, ahová csak piánóban jut el a vihar hangja és gyenge a szél, úgy, hogy megmaradnak a szima­tok. Sok telet megért agyará­val gyökereket fordít ki a ned­ves földből. Éjfél tájban eláll az eső, a szél hamar szétkergeti a kószáló fel­hőket, úgy, hogy még a Hold sá­padt képe is előbújik a foszlá­nyok közül. A fákról csöpög az eső, a kunyhó előtt kihunyt pa­rázs még ßstöl, de már nem sis­tereg, mert még a tűz is megadja magát a mgy ellenség előtt. A közelben motoszkáló szarvas- rudli is megmozdul, meg-meg- rázzák magukat és arra gondol- nak, hogy megszárítkoznak majd hajnalban, ha előbújik a Nap. A róka éjfél után indul útnak, de a párja nem sokkal később iz­gatottan ugrik elő a lyukból, mert messziről lövést hallott és balsejtelmei támadtak.- Vakmerő vagy, mint az apád.- Meglőtt az ember! - nyüszí­ti panaszosan a hazasántikáló párja és hosszú piros nyelvével nyalogatni kezdi a sebeit.- Ostoba szuka! Felébredt az erdész és közre­fogtak a kutyák... A vihar dühének nyomai a földön hevernek, törött ágak, ki­dőlt törzsek, tépázott gallyak mindenfelé, csatatér az erdő al­ja. Az erdész a rókaeset után már nem fekszik vissza, vállára. Csillaghullás veszi a puskát és elindul a véres nyomon, bár vizes aß, a fákról még mindig nagy cseppek kop- pannak a tépázott avaron. Pará­nyi erecskék csordogálnak a le­tört gallyak alatt, sietnek, fut­nak a völgybe, ahol várja már őket a patak. Az erdei ember fi­gyelme minden szokatlanra ki­terjed, megállítja minden külö­nös moccanás, látja a kidőlt kő­rist, mérincséli a károkat a bük­kösben, bánatosan csóválja a fe­jét és arra gondol, hogy délután egy ferészes brigáddal eltakarít- tatja a romokat. A kőris vastag teste sorompóként hever előtte, tudja, hogy megette már a ke­nyere javát, hiszen a nagyapja ültette ebben az oldalban a kőris csemetéket, és csupán ez az egyetlen maradt itt mutatónak... Hallom a kunyhóm előtt a kö­vek csörgését, a fenyvesben az er­dész kapaszkodó szuszogását, a köszönést is, amikor elém áll.-Szép hajnalunk van!-És csúnya éjszakánk volt. Magasba csapnak a láng- nyelvek, várjuk, hogy leégjen a tuskó és a parázson lehessen megsütni a szalonnát, közben nagyokat hallgatunk, és gyö­nyörködünk a hajnali ragyogás­ban, amely feledteti velünk a fee* gyetlen vihart. Az érkező szelek messziről titkos üzeneteket hoz­nak, amelytől megborzadnak a fák és a bokrok.- Elmúlt a nyár! Rábólintok. A hűvös, harma­tos csendben bámulom a magas­ságot, ahol vadlibák húznak, hol felbukkannak, hol eltűnnek, mintha egymásnak küldenének leckéket a repülés művészetéről

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom