Észak-Magyarország, 1994. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-10 / 214. szám
ÉM-imterjé______________ _____ A z áj eredmények nagyon jelentősek. A 1945 utáni időszakról - köztük az 1956-ról -szóló források fölszabadullak, szabadon lehet erről az időszakról írni. II. oldal ÉM-rigtorf__________________ Csodaszép a menyasszony. Loknikba csáván fekete, fényes hajához, tüzes, sötét szeméhez jól illett a hófehér. Apró, vörös rózsákból kötött csokra lángolt... III. oldal Műhely______________________ I tt születtem, s itt élek azóta is. Persze, nem egyhuzamban. A főiskolát Egerben, az egyetemet Pécsett végeztem. Ragaszkodásom a szülőföldhöz megingathatatlan. VII. oldal A hét embere Gyurina László traumatologus Kovács Judit „Nem nagyon hiszek azoknak, akik pályaválasztásukat, egy- egy foglalkozás iránti elhivatottságukat már kora gyermekkorukra datálják. Persze lehet, hogy van ilyen is. Én csak any- nyit tudok mondani, hogy általános iskolás koromban a békaboncolás iránti „vonzódásom” lehetett az első jele annak, hogy életemet a sebészettel jegyzem el. Ez persze akkor nem fogalmazódott meg bennem, sőt még jóval később sem, s lehet, hogy egyáltalán nincs is köze a kettőnek egymáshoz. Mindenesetre mindig a reáltárgyak érdekeltek. A szerelmek sorrendje: fizika, kémia, biológia. Mikor ez utóbbival behatóbban megismerkedtem, rádöbbentem, hogy az emberi kapcsolatok egyik legmagasabb rendű formája az orvos és a beteg közötti kontaktus. így történhetett, hogy az orvosi egyetemre jelentkeztem.” A fiatal doktor életének harmincnégy évéből huszonnégyet tanult azért, hogy traumatologus, azaz baleseti sebész legyen. Más, „tisztább” gyógyítási szakágat, is választhatott volna... Hogy mégis miért éppen ennél kötött ki? „Előttem már nagyon sokan, rendkívül szép, pátosszal teli szavakkal megfogalmazták, hogy milyen nagyszerű érzés segíteni beteg embertársainkon. Ami természetesen így is van. De kevesebben vallják be, s talán kicsit furcsán is hangzik, hogy a beteg gyógyulása mellett ugyanolyan katarzis-élményt jelent az egy-egy jól elvégzett munka feletti öröm. Amikor egymás mellé teszem a műtét előtti és a műtét utáni röntgenfelvételt: ilyen volt, ilyen lett, és ezt én csináltam... És persze, ha jól csináltam, ha tudásom maximumát nyújtottam. Itt á teljesítmény objektiven mérhető, és ez is nagyon fontos. A másik, ami ehhez a szakmához vonzott, a kihívás. A kihívás, amelyet a baleseti sebészetben az improvizáció szükségszerűsége hoz magával. Nincs két egyforma eset, megoldási lehetőség, nincs két egyforma operáció. Nem vagyunk kitéve annak, hogy a rutinműtétek pihenni hagyják az agyte- kervényeinket. Sokan lakatosoknak, iparosoknak titulálnak minket, traumatológusokat, mert fúrjuk-faragjuk a csontot, menetet vágunk és így tovább. Aid nem tréfából, hanem a szakma degradálása végett állít ilyet, annak azt kívánom, töltsön el egy napot nálunk...” □ Szóval mégsem olyan fenékig tejfel ez a hivatás... « Természetesen - mint mindennek - ennek is megvannak a maga szubjektív és objektív nehézségei. Az előbbi az ember magánügye, amit saját magában kell lerendeznic, az utóbbiról meg mindenkinek vannak információi, ha egy kicsit is odafigyel az egészségügy helyzetére. A gyógyítás feltételei nem igazán optimálisak, s az orvosok leterheltsége is egyre nő. Mielőtt valaki félreértené, hadd mondjak valamit: még egyetlen orvost sem hallottam panaszkodni azért, mert műteni vagy kötözni kell, még akkor sem, ha éppen harminchat órás szolgálatban van. Arról van szó, hogy iszonyúan megnövelték az adminisztrációs kötelezettségeinket. Ha egy beteget egy egységnek veszünk, akkor ennek egy egész héttizedszerese a papírmunka. Nem lenne haszontalan a páciensre fordítani ezt az időt is. □ A szakma után hadd tudjunk meg többet művelőjéről, Gyuri- na Lászlóról is... • Budapesten születtem, ott végeztem az orvosi egyetemet is. Diplomámat 1985-ben kaptam meg. Mivel a fővárosi munkalehetőségek igen behatároltak voltak, a sebészethez való ragaszkodásom Ozdra vitt. Az ottani kórházban eltöltött négy év meghatározó volt számomra, ha szabad így fogalmazni, a sűrűjébe csöppentem. Az akkor még prosperáló nagyüzem - baleseteivel, beteganyagával - bőven ellátott megoldandó feladattal. Időközben, a munka melletti négy év tanulás után, letettem . az általános sebészeti szakvizsgát, majd 1990-ben Miskolcra jöttem a megyei kórház traumatológiai osztályára. Két év elteltével szakvizsgáztam baleseti sebészetből. Feleségem is ezen az osztályon dolgozik, ő is traumatologus lesz. Jelenleg négyhetes kislányunkkal foglalatoskodik otthon. □ A héten Lillafüreden megrendezett fiatal traumatológusok kongresszusán előadóként is részt vett. Milyen szakmai, illetve tudományos ambíciói vannak? • A már hagyományos szimpózium nagyon rangos esemény, amolyan „előttem az utódom’ féle, amelyet az is bizonyít, hogy a szakma legkiválóbb képviselői, nagy öregjei is kíváncsiak rá, ránk. Nagy megtiszteltetés ezen előadóként szerepelni. Komolyabb publikációm még nem volt, ezen a területen tehát lenne mit pótolnom, de egyelőre fontosabbnak tartom, hogy a felszabaduló időmet a betegeim pszichéjének ápolására fordítsam. Szakmai céljaim között szerepel a kézsebészeti szakvizsga abszolválása. Nagyon szép és fontos területe a traumatológiának a kézsebészet, hiszen ez a testrész az emberek munkaeszköze. A legfőbb célom azonban az, hogy mindig úgy gondoljam: képes vagyok arra, hogy még jobban és jobban műveljem a hivatásomat. Kapcsolatok Brackó István héten Szigetvarod fölavatták Szulejmán emlékművét, s az ünnepségen, illetve az azt követő tárgyalásokon a török köztársaság elnöke és külügyminisztere illő tisztelettel és barátsággal fogadtatott. Senki sem berzenkedett a bír okán, ám nemcsak azért, men Törökországban nemrég avattak Rákóczi-szobrot. Múlikaz idő, s a határok zsugorodása folytán távolodnak az ellentétek, s közelebb kerülnek a párolás beszélgetések lehetőségei. A kapcsolatok jók. Magyarország 150 évig élt, hol rosszul, hol rosszabbul, hol fegyveresen ellenállva, hol hallgatólagos megszállásban Allah követőivel. A viitusos harcot, az Európát védő öldöklést, a turbánok pusztítását immár „békévé oldja az emlékezés". A kapcsolatok rendezettek, s a mostani történelmünkben csak fociban mértük össze erőnket a hajdani janicsárok utódaival. A Népstadion nem volt olyan fontos, mint hajdan Nándorfehérvár, vagy Mohács. S az utóbbi időben, amikor a magyarok „fosztogatták" a sztambuli bazárokat, begyűjtve bundát, aranyat, törökmézet - szent volt béke. Szerződést is aláírtunk Demirellel, s büszkén jelenthetjük, hogy a két ország viszonya felhőtlen. Talán ennek ürügyén nem árt számba venni másfajta kapcsolatainkat sem. Németország a legnagyobb gazdasági partnerünk. Az osztrák sógorokkal a legjobb szomszédsági viszonyban vagyunk, nem feledve, de tudomásul véve: a kuruc-labanc háborút, 1848-at, Ferenc Józsefet a kiegyezés előtt és után. A szomszédos országok közül először Ukrajnával kötöttünk bilaterális-szerződést. Alapelve: a határok sérthetetlensége és az ottani magyarok jogainak biztosítása. Az aláírás után is sok ellenzője volt, és ma is van ennek a dokumentumnak. Részint azért, mert Trianon és Helsinki döntött, másrészt pedig azért, mert a kárpátaljai magyarok még mindig nem élhetnek teljes joggal az őket megillető lehetőségekkel. Az alapszerződés ügye (hangoztatva, hogy Ukrajna nem precedens) Szlovákiával és Romániával is terítéken lévő téma. Ez utóbbi ország külügyminisztere a minap járt nálunk, de az óvatos közleményekből kihámozható, hogy képletes és valóságos „berlini fal" választja el egymástól, mondjuk a Tiszák- lakta Gesztet az Arany Jánost jelentő Nagyszalontától. Kolozsvárott, Mátyás király szobra körül ásnak, a nagylaki határon kilométeres kocsisorok állnak a románok által bevezetett 15 ezerlejes fejkvóta miatt. Persze, azért tárgyalunk. A szlovákokkal is. Sok a gond. Az iskola, a körzetesítés, a helységnévtábla, és persze Bős... Nem feledkezhetünk meg a széthullott, vérző volt Jugoszlávia magyarjairól sem. Nekünk érdekünk, hogy szomszédaival megbékélt, sa revizionizmusstigmájával nem jejölt Magyarország meneteljen Európából Európába. Ám nem mindegy, hogy milyen ára van ennek. A határon túli magyarokat nem vethetjük sem a Nyugathoz való tartozás, sem a kétoldalú szerződések megkötésének csalétkévé. Mondhatná erre bárki, hogy ezen a 93 ezer négyzetkilométeren nincsenek olyan feszítő nemzetiségi problémák, mint a heterogén, s a kubai invázióval sújtott USA-ban, a törzsi villongások miatt félmillió halottat követelő Ruandában. Ez a föld nem Észak- Irország, és Budapest nem Szarajevó és Jeruzsálem. Ha nem lenne elég belterjes bajunk, akkor is elég feladatot adna külső kapcsolataink rendezése. Ám így és most a kettő nemcsak összeadódik, hanem meghatványozódik. Szolgáljon^ vigaszul, hogy a félholdas birodalom mostani vezetőivel megbékültiink, s hála a jó gabona- temiésnek, búzát exportálunk a szomszédba, délre és keletre. A^erf nyitni kell. A kínai fal, a szekértábor, a senkiföldje nemcsak elválaszt, hanem elkülönít, megmásít. Alkalmi csaták diadala nem feledtetheti a háborús vereségeket. A pápa nem ment el Szarajevóba. Pedig ő bátor ember. Isten földi helytartója. Nem magát, testi épségét féltette, hanem a mindenkori egyház első emberét óvta. Az egyezkedés s a triumfálás reménye a jövő ígérete. A kapcsolatok nem szakadtak, csak takarékra állítódtak. Nem szűnik a vita. Legalizálják-e a legenyhébb drogot, a vízum nélküli országváltást, a külföldiek magyar földszerzését, a hazai és idegen befektetés egyenlőségét és az egyneműek házasságát? Ez is egyfajta kapcsolat. A józan ész és a praktikum döntsön, hiszen bennünket ezer év tizedelt, de nem pusztított el. Tatárjárás, pestis, boszorkányüldözés, törökdúlás, diktatúra. A legfontosabb lenne egymással és nem egymásról beszélni. Kölcsönösségi alapon. En meghallgatlak téged, te meghallgatsz engem. Vagy ülünk csendben, s aztán békét kötünk. Csak a galamb lehet jelképe ennek a setesuta világi viszonynak. Minden kapcsolat érdeken, érdemen alapul, az érzelmi töltés csak a lökést adhatja. Mint a puskapor az ágyúcsőben. De láttunk már virágos tankot a felvonuláson, legutóbb éppen Berlinben. Lovak Fotó: Fojtán László
