Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-27 / 202. szám

Augusztus 27., Szombat ÉM - riport ÉM-hétvége III Kibontanak a hangkáoszból valami érthetőt, feloldódnak huszonegy helyszín nyolcszáz programjában Bujdos Attila Már a vonaton kiszúrod, hogy kik tartanak oda. Összetekert hálózsákok, apró gyöngyökből füzér a lányok bokája körül, szí­nes haj fonatok, a ÓNT) csirke- láb-lenyomatú atomfegyver-el­lenes jelvénye - „szeretkezz, ne háborúzz” - a pólókon, fülbeva­lókon. Az embereket kilöki ma­gából a vonat, beszippantja a HÉV, hogy Filatorigátnál aztán útjára eressze a tarka tömeget. Az Óbudai-sziget gyaloghídja előtt kígyózik a sor, motoznak a biztonsági emberek, üveget, fémtárgyat keresnek azoknál, akik már megváltották a jegyü­ket az EuroWoodstockra. Egy kaliforniai férfi világít a zseblámpájával, amíg felveritek a sátrat. Nyolcadik hónapja van úton a családjával. Svájcban ol­vastak valami fecnit a Diákszi­getről. Végül is úgy döntesz, nem kérdezed meg, mit keres­nek ebben az európai Woods- tockban, mi az, amit meg szeret­nének találni itt, átutazóban Berlin felé. „Micsoda buli!” - teszi karod- fa kezét bizalmasan az egyszer­re derűsen magabiztos és fel­szeg Sutyi, akit ezer éve nem láttál. Hát igen, fogadd el: ez egyszerűen csali egy jó búb. Wood- stocknak huszonöt éve vége már. Itt senki se kiabálja, hogy „Stop the World! I Want to Get Off.”, merthogy senki sem akarja megállítani a Földet, hogy ki­szálljon. Ezek az emberek itt vi­lágegyetemisták, nagyon is ér­zik, hogy sokféleségükben is az Univerzumhoz tartoznak. És egymáshoz is. „Mindenkinek a vendége vagyok” - kuijantja el magát egy szőke fiú. ^héke, szabadság, szerelem.. Magával sodor a tömeg. Egy hé­tig ez lesz, mindenki megy vala­hová. Mennek az eurohippik, gyönyörű virággyerekek, tiszta tekintetű lányok, sziromrajzok­kal az arcukon. Mennek tarajos punkok, bőrdzsekis rockerrek, alternatív fickók Béke-ballon­ban, turkált zakóban, térdig érő pólókban, mennek piros hajú vampok, barna rúzs, orrukban Ids karika, mennek társutasok és turisták, kíváncsiak, egy más életformát kukkolók, mennek a bulit keresők, mennek az elvá­gyódók, mennek szandálban és tornacipőben, léviszben és bati­kolt tísörtökben, mennek, hogy a hangkáoszból kibontsanak maguknak valami érthetőt, hogy feloldódjanak huszonegy helyszín nyolcszáz programjá­ban, hogy elvegyüljenek, hogy szabadon éljenek. Együtt éneklik a Balatonnal: „minden pillanatban, mindig más alakban, mindig azt szeret­ném, ha mindig más helyen le­hetnék”. Ott tipródik köztük nemzedékem színe virága, vo­naglik az anyányi szőke cica, sé­kel a szakállas hivatalnok, ráz­za a nekivadult tanár. Késő har­mincasok, kora negyvenesek fé­nyes arcán üdvözült mosoly, eggyé válva egy rocklegendával, most, most tényleg lehet, most visszatalálhatunk magunkhoz, amik mindig is szerettünk vol­na lenni, mielőtt beálltunk a sorba, mielőtt öltönybe, kosz­tümbe préseltük volna magun­kat, mielőtt, cinikusok lettünk, mielőtt, mielőtt... Részeg az egész sziget. Bam­ba arcokba látsz, amint átbotor­kálnak fölötted: különös panto­mim, kerülik, hogy a kezedre lépjenek, „bocsánat, bocsánat, Fotók: Szekeres Tibor (ISB) bocsánat” - hajtogatják jámbo­ran. Mindenütt széttaposott pa­pír söröspoharak. Az alkohol­ban keresik a belső szabadság­hoz vezető utat, édes szagokat érezve gyanítod: a marihuáná­ban is. Kacagnak, hogy meghalt bobijúing, nevetnek a tudatot béklyózó kicsinyességeken, itt személyesen nekik és neked énekel minden világsztár. Eric Burdon a valaha volt Animals- ből arról, hogy ő tulajdonképpen egy nyitott fickó, mindenkit meg akar érteni, úgy szeretne élni és közben sok a dob, sok a dob, sok a dob, belepasszíroz a földbe, bátortalan esőcseppek szurkálják a szemhéjadat. Altatódalnak egy nyiszlett srác korai punk dalokat üvölt, részeg kurvákról, hogy üss a kö­tökre, üss a lapátnyéllel jó na­gyot, egymásba folynak a ké­pek, sötétség. Világosban másik arcát mu­tatja a sziget. Elmélyült fiatalo­kat látsz, hallgatják a krisnáso- kat, akik azt bizonygatják: ók nem szekta, csak azért mondják rájuk, mert az emberek félnek attól, amit nem ismernek, a Krisna-tudat ötezer éves, ré­gebbi, mint a kereszténység, amivel nem azt akarják mondá­in, hogy jobb is. Odébh tarot lapokat húznak maguknak, a beavatáshoz. A szakállas mester azt magyaráz­za: fontos pillanat ez az életük­ben, a későbbi szellemi fejlődé­sük függ attól, milyen üzenetet kapnak a megismerhetetlen vi­lágból. Valakinek a tizenhár- mas lap jut: halál-elengedés. ,Az emberek ragaszkodnak a dolgokhoz, fájdalmasan érinti őket ezek elvesztése, holott min­den, amit elengedtünk, helyet csinál valami másnak, vala­mi újnak” - beszél a lapról a be­avató ember. Közvélemény-kutatónak ar­ról vall egy fruska, hogy tulaj­donképpen nem ellenzi az alko­holt, de csak módjával tartja megengedhetőnek az italozást. Egy AlDS-ellenes sátornál hu- moi-t bugyog a reklámkultúra: „felfedezted már ezt az ízt?” - kérdi egy rövidnadrágos fai a lájfsztájlra mutatva. „Fedezd fel magad” - feleli a barátja. A há­zasságkötőnél bárki egybekel­het, vagy faképnél hagyhatja a társát, a sziget, törvényei sze­rint. „Csak egyetlen pár akart elválni, de aztán lebeszéltük ró­la őket” - meséli az anyakönyv­vezető, göndör tincsek, apró fehér fogak. Odasüss! Apó, kézen fogva anyóval. Fehér haj, fehér nyári ruha, tipegnek, vén galambok, megnéznek mindent, mint friss zöldséget szoktak a piacon, mint kirakatot mustrálnak, kedvtel­ve, látják a sorokat a büfék előtt, érzik a levegőben az egy­tálételek meleg illatát, az indiai füstölőkét, figyelik az embere­ket a véradósátrak előtt, az in­formációs sátrak előtt, ahol vi­lággá röppen a hír, hogy leüt szereti Botó, elmerengenek ezer sátor fölött, tíz és tízezer ember feje fölött. „Ugye csodálkozik most, milyen idegen a kiejté­sem, pedig itt élek Pesten” - huncutkodik veled a kedves matróna, de persze nem csodál­kozol ezen, meg azon sem, hogy a félje nyolcvanöt éves, és ó nyolcvanhárom, hogy észak­amerikai, hogy látta annak ide­jén otthon a tévében Woodsto- ckot, hogy nagy hatással volt rá, mint ahogy most ez is, ahová az unokája csábította ki. A hatás valóban lenyűgöző. Arcpirítóan fiatal tinik, meglett ötvenesek, és ami közte van, egy Dunától ölelt tökéletesen műkö­dő állam polgárai. (Na jó, a vé­cékbe ne nézz be, zuhanyozni ne akaij, errefelé még a Balkán működik.) Egy parányi, sajátos fogyasztói társadalom, napi há­romszázért, vagy - elővételben- heti ezernyolcszázért a tag­ja lehetsz, megkapod, ha en­ni, vagy inni akarsz, ha az együ­vé tartozás jelvényeit kele­sed, szőtt hátizsákot, a csuklód­ra bőrszíjat, latin-amerikai csecsebecsét, nyaksálat, bézból- sapkát, trikót. A közösségnek van saját rá­dióadója, filmhíradója, ami be­mondja, hogy ma nyolc tolvajt fogtak a rendfenntartók, de le­het, hogy nem is tolvajok, vagy mégis. Van színháza, pörfor- mansza, mozija, és temérdek koncertje. A közösség nyitott, és barátságos, bár a híradó szerint már vagy ötszáz sérültet kellett ellátniuk a vöröskeresztesek­nek, ne igyanak annyit, kérik, vagy ha mégis, ne tomboljanak a koncerteken. Este vagy ötvenezren zsúfo­lódnak a Jethro Tull színpada előtt. Nincs benne semmi félel­metes, barokkos zene fonja be a tömeget, fiivolaszóló röpköd, nektarint eszel és bajor mandu­lát, a fejed fölött másznak fel egy nyárfára, hát tudod mi az, egy ilyenre felkapaszkodni, majdnem lúd esik a fiú vissza­felé, „öregem, próbáld ki, ez fan­tasztikus, föntről fantasztikus”- lihegi önkívületben, a fuvola­hang mindjárt felkap, érzed, hogy ki szalut tömegestől a föld­ből, szigetestől a Dunából, nem lehet másképp, lebegtek vala­merre, tollpihék a semmibe, mindegy merre, bele a világba, leszálltok valahol, ahol nyuga­lom van, béke, virágok, szere­lem, csend, csend... Éjjel fekszel a nyirkos fú­vón, nehéz levegőt hoz a folyó felől a szél, az Eper és vért játssza a mozi. Teli a gyep háló­zsákosokkal, nem is éltek még hatvannyolcban, hatvankilenc- ben, és most együtt nézitek Szájmont., ahogy szerencsétlen- kedik a vásznon Lindával, tu­dod, hogy a rendőrök betörnek majd az egyetemre, lecsapnak majd a gumibotok, a diákok azt éneklik, hogy adj esélyt a béké­nek, soha többé nem lesz ilyen, soha, soha. A tclihold kibukik egy ormót­lan felhő mögül... Színeket vitt magával Priska Tibor Valaki szorgoskodik barátunk földjén. így távolról nem ismerhető fel a hajladozó férfi, takarja őt a kukorica, a néhány napraforgó, ha meg följebb ér, eltűnik a szőlő­sorok között. Nézzük hát közelről... Jókedvűen viszo­nozza a köszönést, nagyokat bólint a hagyományos „Jó munkát!" kívánságra, mondja, hogy „Bizony, bizony, jó munkát", de mintha eme mondásnál apró elkomorulás futna át eddigi vidám arcán. Igaz, alig érzékelhető pil­lanatra és már nyújtja is kezét. Persze, hogy erős szorí­tásé, miként maga a férfi is erős, megtermett, látszik, nem ismeretlen neki a kemény munka. Mondja, hogy barátunk, akit keresünk nincs itt, messzire utazott, ő meg nem tudja megállni, hogy ne jöjjön ki ide az asszonnyal együtt - ott van ni, ő is, odább kapál -, hogy elvégezze a földön ami most éppen szükséges. Mert ugye a nö­vénynek nem mondhatom, hogy várj komám, majd egy hét méltán érek rá, akkor kijövök, megkapállak, rend­be hozlak. Ha most kell, hát most kell, halasztani, odáz­ni ezt nem lehet. Közös barátunk meg majd örül, ha hazajön, hogy no lám! Amúgy is szorgos emberek jár­nak ide, minő lenne egy elhanyagolt rész! Az em­ber szégyellné... Körbetekintünk, valóban gondozott terület. Sok-sok nyári színnel. A zöld már érett, sötétes zöld, de hányfé­le ennek is a változata! Más a szőlőé, más a gyümölcs­fáké, megint csak más a kukoricáé, de itt pompázik a mák festenivalóan díszes virágaival. Fölöttünk meg a nyári, barátságos kék ég, a sok-sok fehér, futkosó, hol ilyen, hol olyan formát öltő vidám felhővel. De hát az a kék ég, a sok vidám felhő olyan távoli, olyan nagyon messze van! Hiába tűnik úgy, hogy ha a lankás oldalon a szőlősorok között fölmegyünk, hát elérjük. Messzi az, nagyon messzi...A sokszínű mák ellenben itt virul előt­tünk. Kattan is a fényképezőgép, maradjon meg lega­lább képen ez a sok szín. Új ismerősünk is nézi a virág­zó mákot, bólint, megérdemli bizonya megörökítést... \/alahogy nem akaródzik továbbmenni, jó lenne leül­ni, beszélgetni ezzel az erős, megtermett, szívesen szó­ló emberrel, de hát várja őt a kapa. Ideje van minden­nek ugye. Sód kerítünk majd azétt arra a hosszabb ide­jű találkozásra, beszélgetésre, hiszen közös barátunk van, majd összefutunk valahogy. Ezek a gondolatok per­sze már csak odább formázódnak, el fele haladva a sok­színű földtől. Az alábbiak már közös barátunktól valók. Nemrégiben ennek az embernek a terhes lánya és a ve- je alig tudott kikerülni egy autókarambolt, hajszál híján ottmaradtak. Szembe jött velük egy hatalmas kocsi, melynek vezetője rosszul lett, úgy látszott, már legázol­ja őket, de a vej szerencsére nem fékezett, hanem gázt adott és el tudtak ugrani a biztos vég elől. Ismerősünk lánya, a terhes asszonyka viszont annyira megijedt, hogy a gyereket elveszítette. (Ez egy.) Érthető, hogy ismerő­sünket nagyon megviselte az eset... Egyszer csak fel­mondtak a gyárban neki is, a feleségének is. (Ez kettő.) Harminc évnél többet dolgozott ő is, a felesége is ab­ban a gyárban, valójában ott élték le fiatalságukat, ott­hagyták legjobb éveik munkaerejét. Valamiért arra szá­mítottak, hogy ha már ketten több mint hetven évet dol­goztak abban a gyárban, hát a Gyár ezt figyelembe ve­szi. Igen, igen, a Gyár majd valami mód elgondolkodik ezen és segítő kezet nyújt. Mondjuk oly módon, hogy talál valami helyet arra a nehány évre, ami a nyugdíjig hátra van. Vagy azt mondja a Gyár: ezek az emberek mindent megtettek értem, hát most én is megteszem ér­tük amit kell. Vagy ilyesmi. Rosszul gondolták. Amikor ez a megtermett, erős ember a szőlőben kapált, már munkanélküli volt. Pedig neki a tétlenség... Később meg­halt a bátyja. (Ez három. Talán az utolsó csepp, amitől kicsordul a pohár.) Nem ülünk már le beszélgetni a megtermett, erős em­berrel, aki a szőlőben oly szívesen fogadott, aki éppen más földjét dolgozta barátságból. Meg azért, mert nem szereti nézni, ha a növény hiányt szenved, ha várako­zik a gondozásra. Valahogy, valamitől betelt a pohár és úgy érezte: nincs tovább. Lehetséges, hogy az a kék ég a sok, vidám, fehér felhővel mégsincs olyan messzi... Ez az ember elindult azon a lankás dombon fölfele és elérte... Kilépett ebből a világból. Vajon hányadikként? Testvér, hányadikként állsz most sorban a bebocsátás­ra várva? Hányadikként léptél ki közülünk a munkanél­küliség megjelenése óta? Hányadikként, amióta a szá­mok, az érzéketlen, logikus racionalizmus diktál? Hát tényleg csak erre telt? Hát... Lehetséges, hogy az a kék ég a vidám felhőivel ennyire közeli. Kilépett közülünk ez az erős ember is. Bizonyos, hogy azt a sokszínű ké­pet vitte magával, amit akkor ott együtt nézegettünk. Telihold a felhők mögül Drozsnyik István rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom